Népújság, 1971. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-16 / 166. szám
Betűvakok (3.) Mi a tennivaló Nyolcszáz ember vidám majálisa Honvédelmi nap Visontán Ti. I. negyvenhárom éves, K M.-né hatvanhárom, mindketten a summássors, a múlt paraszti életének áldozatai, onnan hozták magukkal a betűvakságot. És ők nincsenek egyedül, bármi is a hivatalos vélemény. Péter- vásárán a tanári szobáiban jó negyedóra alatt lakcímmel együtt vagy nyolc embert soroltak fel. Ugyanilyen adatokat kaptam az egri városi népszámlálásban részt vett tanároktól Egy népszámláló, körzete a gépállomás környéke volt — mintegy 300 ember —, közölte, hogy az Aradi úton talált olyan analfabétát, aki „bevallotta” betűvakságát. S még megdöbbentőbb az a közlés, hogy a háromszáz főből közel negyvennek nem volt csak egykét, vagy három osztályos végzettsége. S most, hogy tévedés ne essék, most emlékezni kell K. M.-né esetére! Ennyien mondták, hogy „hány iskolát” jártak, a népszámláló nem kért, nem is kérhetett hivatalos okmányt. El lehet képzelni, hogy különösen városban nem kevesen akadtak, akiknek kellemetlen lett volna „bevallani” betüvakságukat, mert ma már komfortos körülmények közt élnek, talán magas iskolát végzett gyermekeik sem tudják a szülők pontos iskolai végzettségét. Rejtett analfabéták nagyon sokan akadnak, mert a mai hivatalos álláspont már írástudónak ; tekinti — ezt tapasztaltam tájékozódásom során a községi tanácsoknál — azt, aki leírja a nevét. Az már kit sem érdekel, hogy valójában tud-e ími-olvasni. Az, mint mondják, húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt téma. Hozzá kell tenni — s ezt cáfolni bátorság lenne —, hogy az egyszer volt nemes nekibuzdulás idején sem vettek számba minden akkori analfabétát. Es el kell azt is mondani, hogy azóta ez a kérdés már vajmi kevés illetékest érdékéL Tájékozódásom során minden. városi, megyei szervnél — aki csak illetékes ebben az ügyben — kopogtattam, de „gazdára” nem találtam. Sőt az érdeklődés kifejezett meglepetést keltett, néha már én éreztem fura helyzetben magam, s arra gondoltam, hogy kutatásom céltalan próbálkozás. A valóság azonban igazolta elképzelésem. Különösen sajátos a rejtett analfabéták helyzete. Nekik nap mint nap helyt kell állniuk, s vigyázni arra, hogy valami módon le ne leple- ződjék „nemes csalásuk”. Megtörtént eset, mintegy eklatáns példája az emberi akaratnak, ügyességnek, ezért érdemes elmondaná: egy évtizeddét ezelőtt „bukott” le egy olyan községi tanácselnök, aki nyolc évig tudta palástolni analfabétizmusát. Mikor hallottam, K. M.-né és a hozzá hasonlóak tiszteletet keltő diplomáciai manőverei jutottak eszembe. Velük ma már nem törődik senki. De nemcsak velük, hanem a valódi analfabétákkal sem. Ki kutataja fél őket? Ki törekszik ama, hogy megismerjék a betű, az írott szó varázsát? Ki állítja, hogy hatvan éves emberek számára ez már lényegtelen? S ki bizonyítja be, hogy nincs ötvenen aluli analfabéta megyénkben? Ügy érzem, ezzel ma már senki sem törődik. Tájékoztatásul csak statisztikai adatok vannak, amelyekre elfelejtünk felfigyelni. Pedig megérné. 1960-ban megyénkben 3118 analfabéta volt. Az elmúlt évi népszámlálás adatai már 4000 betűvakot jeleztek. Elgondolkodtató ez a létszámgyarapodás, hiszen bizonyos újratermelődést mutat, s az okok elemzését sürgeti. Senki sem ajánlja már, hogy monstre akciót indítsunk az analfabétizmus ellen, a betűvakok ,látóvá” tételéért. Senki nem mondja, ám azt mégis meg kell állapítani, hogy a jelenlegi nem-J törődömség nem tartható, * mert akarva-akaratlan a w-J lóság elkendőzése. Ezt a tö- <*> rekvést éreztem a községi ta-.f rácsokon, ahol egyre-másma* hiába kopogtattam iníórmá- í ciókért. * S ez az a szemlélet, amin! mihamarabb változtatná kell,? mert a túl szemérmes haU-X gatás elítélendő, s kényei-* mességet felesleges lakkozá-* si szándékot takar úgy-* ahogy. Nem szabad, nem Ze-J hét megfeledkezni a ma anal- * fabétáiról. Elképzelhetetlen, J hogy az analfabétizmus kér-i désének se a járásoknál, sej megyén ne legyen valóban j Újabb izgalmas leletek A fenékpusztai római légióstábor feltárása már eddig is sok értékes adattal gazdagította a régészek idevonatkozó ismereteit. Az 1980-ig tartó tízéves program során a keszthelyi Balaton Múzeum munkatársai Aipsiin rtffí t U71. július 16,, péntek Sági Károly vezetésével —l lépésről lépésre aprólékosanf átkutatják a Balaton nyu-\ gáti szegletében fekvő, már-\ is világhírű késő római tele.% pülés — Mogentianea — * maradványait. Jelenleg egyj, IX. századi temető marad-\ ványait hozzák felszínre. J Képünkön: Pontos feljegy-t zéseket készít Horváth Lász- t ló, a múzeum munkatársa a j felnyitott sírokról. I (MTI foto — Jászai Csaba) tájékozott szakreferense. Nem lehet, mert a cselekvés ideje sürget, tenni kell a múlt örökségének végleges felszámolásáért. És lehet is tenni, csak gondolni kell N. I.-re, K. M.-néra és a sok névtelenre, akik egész életükben hiába sóvárogtak a betűadta örömök után, akik sosem lehettek egész emberek. Mi a tennivaló? Ésszerűen, tervezetten, nem kampányjelleggel, nem hangzatos nekibuzdulással felmérni, felméretni alaposan a valóságos helyzetet, s utána megkezdeni a segítségnyújtást. Módszerek? Ez már részkérdés, de a múlt adatai közt böngészve rá lehet bukkanni néhány még ma is használható ötletre. Ezek közül csak egyet. Évekkel ezelőtt az egri városi KISZ-bizottság szervezett egy , akciót” a városi analfabétizmus felszámolására. A KISZ-esek felkeresték, felkutatták az analfabétákat, s utána rendszeresen jártak tálcásukra — társadalmi munkában —, megszabadítani őket a betűvakságtól. Ügy érzem: ez az ötletes módszer, ha kellő ambícióval, kedvvel társul, feltétlen korszerű és eredményes lehet, mert ötven-hat- van, hetven éves embereket nem lehet iskolapadba vezényelni, ha csak egy néhány hetes kurzus erejéig is. Űjra a főpostai jelenet jut eszembe, újra N. I.-t látom, és K. M.-né sorsára emlékszem, s arra a sok ismeretlen emberre, aki szomjúhoz- za a betűt. Lehet-e róluk nagyvonalúan megfeledkezni... ? Pécsi István Visontán az elmúlt héten honvédelmi napra invitált plakát, levél, hangosbemondó. Rendhagyó módon, de példás renddel szervezték meg ezt a kétségkívül jól sikerült akciót. A két főrendező: Hacsavecz Béla, a visontai Reménység Tsz elnöke és Siska András, az MHSZ helyi lövészklubjának titkára. Jó dolog, ha a jobb kéz tudja, mit csinál a bal. Még jobb dolog, ha együtt dolgoznak a kezek. Siska András úgy kezdett a hagyományos honvédelmi nap szervezéséhez, hogy előbb beszélt a tsz elnökével: adjanak segítséget a nap lebonyolításában. Az elnök készségesnek bizonyult, s a vezetőséggel — köztük a szervező munka oroszlánrészét magára vállaló Molnár Tibor párttitkárral — együtt úgy döntött, hogy ünnepélyes, vidám kirándulássá teszik az egész falu számára az MHSZ összetett honvédelmi versenyét. ötlet ötletet követett: van nekünk egy kiaknázatlanul heverő, de gyönyörű Borhy- tanyánk, mi lenne, ha azt hoznánk rendbe? És elkezdődött a nagy munka. Lebontották a felesleges közfalakat, újra festették az egész kastélyt, erős férfikezek tisztogatták, szabadították ki a vadonná burjánzott bozótból az uradalom csodálatosan szép, árnyas sétányát. Mások a fenyvessel körülvett udvart planirozták, az asszonyok boszorkányos gyorsasággal tettek ragyogóvá minden ablakszemet. Közben Siska András és „stábja” sem tétlenkedett. Személyes és telefonbeszélgetések az MHSZ-vezetők- kel, a gyöngyösi, abasári, egri honvédséggel, rohangálás a verseny díjaik bevásárlása után. Megkezdődtek a benevezések a hangcsbemon- dó napokon át hívja a versenyzőket a díjakat megtekinteni. De közben egy katonazenekart is kell szerezni, meg elkészíteni mindenféle táblát, ivet a versenyhez, kimérni pontosan aver- senyszáimok helyét, távolságát, megfelelő bizottságokat, bírókat biztosítani. Aztán meg gondoskodni kell a komoly vetélkedő után „lazításnak” egy pár mókás viadalról. Kéznél legyen a lepény, a zsák, a kötél, de az ivóversenyhez se felejtsék el a cumisüvegeket beszerezni. Szóval nem unatkozott egyik szervező fél sem ezekben a napokban. (S mindez a legnagyobb aratási idő kellős közepén. Legyenek áldottak a kombájnok, ők segítettek a legtöbbet!...) És hát a tsz-nek arra is kellett gondolnia, hogy nemcsak igével él az ember. Aki egy egész falut hív meg vendégségbe, annak joggal főhet a feje, hogy mit, menynyit és hol főzzön ennyi népnek! Hihetetlenül sok szervezési feladatot kellett megoldaniuk a rendezőknek. Aki nem vett ilyenben részt, az nem is hinné el. De csak így érdemes csinálni! Csak ilyen elkészítés után születhet olyan sikerült nap, mint ez a vasárnapi volt. Vasárnap reggel az egri katonazenekar ébresztette a falu népét. Héttől kilencig kocsikaravánok ontották magukból a vendégeket. A tsz xni'krobuszai, teherautói ingáztak a falubeli brigádgyü- lekező-hélyek és a kilométerekre fekvő tanya között Nyolcszázan éltek a meghívással. Pontosan a kitűzött időben, fél tízkor megkezdődött a honvédelmi verseny. Legnagyobb rendben folytaik a vetélkedők, nagy segítséget jelentettek ebben a meghívott katonatisztek és kiska tónak. A feladatokat végül is negyvennyolcán tudták megoldani. Teljesítményük értékelése és a termelőszövetkezet által adományozott ver- senydíjak kiosztása után már az egész nap a szórakozásé volt. Sokan még ezután is a katonai technikai bemutató sátor körül nézelődtek. Osztatlan sikere voit az abasári katonák cselgáncs-produkciójának. Zajos vidámság közepette folytak a több mint száz versenyzőt számláló mókás vetélkedők. Persze az egyik iegsikerül- tebb műsorszám az ebéd volt. (Ezt a gulyást bizony bárki megirigyelhette!) Az ebéd után jóleső ,,el- pilledésből” kultúrműsor ébresztette a kirándulókat. Ügy érzem, végképpen a falu szívébe lopta magát a Reménység Tsz „Röpülj páva” menyecskekórusa. A színpompás népviseletbe — ami egyébként teljes egészében a tsz ajándéka —, öltözött asszonyoknak remek hátterül szolgált a festői környezet. A közönség, mint természetes színpadról, a fűvel borított ligetes dombról hallgatta erőteljesen csengő, érzelmektől árnyalt népdalaikat. A KISZ- fiatalok Farkas Edit óvónő vezette tánccsoportjának műsorából a lányok bájos matróztánca kapta a legnagyobb tapsot. Ügy hat óra tájban aztán a park egyik sarkában munkálkodni kezdett a cimbalmos, odébb tánczenekar csalogatott. Sokan voltak itt a környékbeli falvakból is. Markazi, abasári, halmajug- rai szomszédok beszélgettek, szórakoztak együtt —, késő éjszakáig. T. Mányi Judit 24. Zürich, La Paz és Hamburg (Befejező rész.) 1970. áprilisában es májusában is szinte alig volt hét, hogy repülőgép-eltérítésről, vagy diplamatarab- lásról ne adott volna hírt a világsajtó. Egy valószínűleg nem egészein épelméjű zürichi masszőnszalon tulajdonosa (éppen nyomoztak utána kerítés alapos gyanúja miatt) elrabolta és lakásán fogva tartotta dr. Louise Kneissi osztrák konzulátusi tisztviselőnőt. Müller, a diplomatarabló, fantasztikus összeget és szabad elvonulást követelt egész családjával együtt (Franciaországba akar menni) és közölte: lakásán egy fél város fel- robbantására elegendő dinamit van. Néhány nap múlva meggondolta magát: szabadon engedte a konzulátusi tisztviselőnőt, s lehajtott fővel nyújtotta kezét megbi- lincselésre a rendőrtisztvise- lőknek. (A dinamit-fenyege- tésről kiderült, hogy nem volt igaz.) Áprilisban Hamburgiban egy fiatal nő két revolverlövéssel megölte Roberto Quintanilla bolíviai főkonzult. (Néhány nappal Quintanilla halála után Bolíviában egy baloldali lap megírta, hogy a hamburgi főkonzul egy időben a titkos- szolgálat magas rangú tisztje volt és a gerillák elleni harcban vezető szerepet játszott — valószínűleg valamelyik gerillaszervezet lőtte le az óvatosan európai állást vállaló tisztet.) Május első napjaiban elrabolták Jonny von Bergen német származású bolíviai üzletembert, a „La Papele- ra” fémipari vállalat tulajdonosát. Az első jelentések után a latin-amerikai gerillaszervezet tevékenységét elemző szakértők kapcsolatot véltek felfedezni a hamburgi revolverlövések és a La Paz-i emberrablás között. A hamburgi nyomozóik ugyanis eigy Monica Érti nevű nőt gyanúsítanak a Quintanilla elleni merénylettel; a Latin-Ameri- kában élő fiatal német nő állítólag kapcsolatban áll azzal a bolíviai gerillacsoporttal, amely még tavaly júliusban két ugyancsak német származású üzletembert rabolt el La Pazban, hogy értük sikerrel követelje tíz politikai fogoly szabadon bocsátását... A hamburgi merénylet után menekülő nő futtában elvesztette parókáját, s utánahajolt: Quintanilla felesége akkor meglátta az arcát. Amikor az asszonynak megmutatták Monica Erű fényképét, felismerni vélte. S a két tavalyi bolíviai emberrablás után La Pazban is a német lány után nyomoztak. Akkor is, most is: eredménytelenül. Május első hetében újra írt a Tupamaros gerillákról is a világsajtó: az alkalom az volt, hogy Londonban „félhivatalosan” közölték: remény van Geoffrey Jack- son montevídeói nagykövet szabadon bocsátáséra. (Jaok- sont január 9-én rabolták el a Tupamaros szervezet tagjai, útban lakásáról a nagy- követség felé.) Az angol kormány szerint sikerült a szabadon bocsátás kérdésében a gerillákkal közvetlen kapcsolatot létesíteni. S május első napjaiban— egy párizsi jelentés kapcsán, amelyben egy magát megnevezni nem akaró kanadai férfi mondotta el, hogy a „Québeci Felszabad ítási Front” hamarosan újra hali- lat magáról — újra felelevenítette a világsajtó az 1970- es év kanadai emberrablásainak történetét is. 1970 októberében két férfi csengetett be James Richard Cross angol kereskedelmi tanácsos lakására. A két férfi revolverrel kényszerítette Grösst, hogy kövesse őket. Ugyancsak két géppisztollyal felfegyverzett ember rabolta el — családja szeme láttára — Pierre Laporte-t, Quebec tartomány munkaügyi miniszterét. (Laporte holttestét — egy héttel elrablása után — egy repülőtéri hangárban egy személygépkocsi ülésére fektetve — találták meg. James Richard Crosst az emberrablök szabadon bocsátották, hazatért Angliába...) A „Québeci Felszabadítása Front”-ról keveset tudott a világ; még most, a Laporte- gyilkosságban való állítólagos részvéte] miatt elfogott és elítélt néhány ember vallomása után sem lehet világosan látni, hogy a csoport (amely ny’lván nem egységes, hiszen Cross és Laporte elrablása után a kormányhoz intézett, egymásnak ellentmondó üzeneteket is különböző szervezeti nevekkel írták alá), minő politikai vonalat követ. Annyi bizonyos, hogy a kanadai franciák többsége szélsőségesen nacionalista gondolkodású, a nagy többség bigott katolikus. Féltréfásan, félkomolyan jegyezte av*g egy kanadai lap: „QuebecKsri a francia forradalom a mi századunk derekán még veszélyes eretnekségnek tűnt.” szeparatista tendenciák, elszakadási törekvések mindig is voltak Quebecben — ennek nyilván az is alapot adott, hogy a francia—kanadai társadalom elmaradott, a múlthoz ragaszkodó, főként mezőgazdasági foglalkozású elemei 35—10 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a lakosság többi része... A hamburgi Die Welt kanadai tudósítója írta: „A frankó- kanadai politikusok mai célja Quebecnek az USA-hoz való csatlakozása, a gazdasági és kulturális önállóság megóvása mellett. Példaképnek tekintik Portoricót, amely az USA-hoz tartozik, de belpolitikailag autonóm. A csatlakozástól gazdasági fellendülést és az alkalmankénti fehér négereknek nevezett kanadai franciák életszínvonalának emelkedését várják ...” Az emberrablások után azonban a szeparatista politikusok is nyilvánosan megtagadtak minden közösséget a „Québeci Felszabadítása Fronttal” . .1 ★ Sokféleképpen ítélték meg ezeket a bűncselekményeket; igyekeztünk a vélemények minden oldaláról idéz- a politikai harcban, tekin- ni. Egy azonban kétségtelen! tetbe véve természetesen a különböző országok eltérő feltételeit is, a tömegek harca, fellépése (ha kell akár fegyveres fellépése is) vezethet csak győzelemne kizsákmányolok, imperialistái és ügynökeik ellen. Repülő* gép-eltérítés, diplomatarablás — ez csak jelentéktelen történelmi epizód a felszabadulásért, a népjogokért vívott küzdelemben, még akkor is, ha napjainkban oly Syskrsn előfordul.
