Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-06 / 132. szám
Az áJlatsereglei elhagyni készült a vérest, hogy tovább menjen más városba, hogy új terepéin rakják sorba a vasrácsos ketreceket, s az állatok szagával telített levegőben uj bámészkodóknak magyarázza a nádpálcás mutogató: „Itt látható a jaguár, a február, a március... és az összes ragadozó vadállatok.” A teherpályaudvaron egymás után rakták fel a ketreceket a vasúti kocsikra Ment minden szép rendjén, csak az oroszlánnal történt baj. Ketrecének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párkányán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visszazuhant, s ahogy a kövezetre vágódott, kinyílott az ajtaja. De nem az ajtó nyílott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szekrényből. „Hóhó!” — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit minden élőlény érez, amikor edvágódik. „Hohó!” — gondolta az oroszlán még egyszer, ahogy elszállt hirtelen ingerültsége. Eé egyszerre félelem szorította meg a szívét, azt a szívet, amelyről az arabok és négerek azt tartják, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését. „Szent isten, ebből baj lesz, sőt alighanem végem van!” —, állapította meg az oroszlán. Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy az ajtó fenékéire került. Az oroszlánnak visszamenni a szekrénybe nem lehetett. Az oroszlán elszabadult. Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások máris eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányába. Innen-onman feNagy Lajos: Az elszabadult oroszlán nyegelően ijedt kiáltások hallatszottak. „Vigyázat! Mindenki meneküljön! Be kell a kijáratokat zárni. Héj, ne menj arra! Jesszu- som, Dóri!” Az oroszlán áOt és nézett és reszketett. Ezt a helyzetet aligha lehet élve megúszni! Mégis, mit lehetne csinálni? Mert a végveszedelemben az oroszlánember mindent megpróbál, illetve a vízbefúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Még egyszer szemügyre vette a felborult ketrecet. Hiába, oda visszamenni már nem lehet Azután arra gondolt hogy lefekszik, behunyja a szemét, úgy marad mozdulatlanul De hát ez is céltalan lenne. Hirtelen eszébe jutott egy bútorkereskedés, amelyet egyszer valahol látott, amikor egy városon keresztülszállították, természetesen ketrecben. Milyen jó lenne egy ilyenbe menekülni, s a kirakatban szőnyeg gyanánt lehevenedmi. De nem lehetett tovább morfondálnia, mert néhány száz lépésnyire emberek jelenitek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak te, valaki fegyvert sütött el, hatalmas durranás, látni lehetett az elszélló lőporfüstöt. Fele sem tréfa a dolognak, innen menekülni kell Hirtelen megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammogni. De még egyszer visszanézett, nem gandolták-e meg magukat az emberek, nem lobogtat-e valaki fehér zászlót. Nem bizony. Sőt, ellenkezőleg. Már futva közeledtek féléje, „hajrá, utána, nem szabad kiengedni, agyon kell ütni” — ordítozták, s újabb lövések dördültek eL Az oroszlán óriási ugrásokkal futni kezdett A pályaház külső területén dolgozó munkások riadtan ugráltak föl az üresen álló vagonokra, volt, aki a kerekek közé bújt, volt, aki a tetőre mászott, aki bezárta maga után a fülke ajtaját De volt, aki mihelyt biztonságban érezte magát, azonnal támadólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, széndarab, nyitott bicska röpült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított: — Hohoho-hó-ó-ó! De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt is megbánta volna, amit mondott, s szeretett volna letérdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosítani őket legbékésebb szándékairól. De hát hiába, ez tiszta öngyilkosság lett volna, összeszedte tehát magát, egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretlen cél felé. De szemközt magával újabb embercsoportot látott, dorongokkal, puskákkal fölfegyverkezve Oldalt fordult hát, átugrott a deszkakerítésen. Egy népes utcára zuhant, majdnem elgázolta a villamos, de a kalauznak az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni. Lett erre az utcán óriási rémület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az elszabadult oroszlán most már nem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett. Jóbbbra fusson, halra fusson ? — ha már benn volt a végső szerencsétlenségben, ml sem természetesebb, mint hogy elkezdett eél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, jármüvek, menekülés, ordítás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme észbontó Izgalommá fokozódott, már nem látott semmit, csak valami zűrzavaros, mozgó, tarka masszát. Életösztönéinek még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsózó kövér asszonyságot a végső érvvel akart meggyőzni arról, hogy senkit nem akar bántani, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem kell az ijedtséget fokozni és terjeszteni — rávetette tehát magát, a földre teperte, és két első mancsával erősen lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon. De még ezzel az utolsó manőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt — az ijedtségtől is, no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérülésektől Éppen jókor érkezett a kétségbeesett oroszlánhoz két biciklista rendőr, akik revolverlövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép, új, nyitott ajtajú ketrec előtt áll. ő beugrik a ketrecbe, s valami ügyes és kedves ember gyorsan becsapja, s bezárja utána az ajtót. (A Szépirodalmi Kiadónál megjeleni kötetből.) Mísutka és Sztaszik a parkban ültek egy pádon és beszélgettek. így: — Sztaszik, te hány éves vagy? — kérdezte Misutica. — Kilencvenöt. Hát te? — Én száznegyven. Tudod, régebben én nagy voltam. Olyan nagy, mint Borja bácsi. De aztán kicsi lettem. Visszafelé nőttem. — Furcsa.:: Bn meg előbb kicsi voltam, aztán megnőttem, majd ismét kicsi lettem... S persze rövidesen nagy leszek majd megint. — Amikor én felnőtt voltam, a legszélesebb folyót is át tudtam úszni. — Keresztbe? — Dehogy! Hosszába? — Nem nagy vicc... Én egyszer a Csendes-óceánt úsztam- át. — Én meg repülni t* tudtam. Mint a sas. — Tényleg? ... Hát akkor rajta, repülj! Hadd lássam! Sztaszik felpattant, kettőt- hármat legyintett a karjaival, mintha azok szárnyak lettek volna, majd csendesen visszaült Misutka mellé: — Már nem megy.‘..teljesen kijöttem a gyakorlatból Nagyon régen repültem utoljára... Misutka elmélázott. — Én egyszer — szólalt meg kisvártatva —, füröd- tem a tengerben és rámtámadt egy cápa. Persze, én sem hagytam magam, jól orrba vertem, mire a cápa leharapta a fejemet. — Ezt már aztán nem hiszem! Ez már hazugság... Hiszen akkor meghaltál volna! — Ugyan!.; ~. Kiúsztam a partra és hazasétáltam. — Fej nélkül?! — Persze, hogy fej nélkül! ...Az ember a lábával szokott sétálni és nem a fejével! — Nagy lókőtő vagy,hal- lod-e?! Hiszen a fejed most ott van a nyakadon. Ez hogy lehet?! — Másik nőtt. Sztaszik törte a fejét, törte, nagyon szeretett volna túltenni Misutkán. V égül megszólalt: — Engem egyszer Afrikában megevett egy krokodil. — Ezt nem hiszem? — Pedig igaz. Nem hazudok. — Akkor hogyan élsz most mégis? — Mert aztán mindjárt kiköpött. — Még, hogy kiköpött! — vakarta meg a feje búbját Misutka —, hiszi a pi- szil... Hanem ezt hallgasd meg! Sétáltam egyszer as utcán, körülöttem villámotok. buszok, teherautók — Ezt már hallottam — vágott közbe Sztaszik —, most majd az jön, hogy elgázolt egy villamos. Erről már hazudtál egyszer. — Várd ki a végét!.'.: Mondom megyek, sétálok az utcán, hát egyszeresük reccs! — ropog valami a talpam alatt. Mi a fene az, nézek a talpam alá.. ? Mit gondolsz, mi volt? Egy autóbusz! Palacsintává tapostam egy autóbuszt!... Sajnos, nem vettem észre, hogy közeledik, így nem én voltam a hibás. — Ezt aztán meséld a..'. — Nem hiszed?! — Nem! Még hogy palacsintává taposott egy autóbuszt! ... Nem mondanád meg, hogy milyen busz volt az? — Dehogynem. Játékautóbusz ... Egy kis óvodás játszott vele egyik kapualjban és.,, — Mit hazudoztok ti itt már megint össze-vissza?! — toppant oda váratlanul eléjük a szomszéd fiú, Igor. — Nem szégyellnek magatokat? — Nem hát. Mért szégyellnénk. Senkinek sem ártunk vele, senkit sem csapunk be vele. Csak kitalálunk egv-egy érdekes mesét és kész! — Mesét! — legyintett Igór. — Ócska hazugságot! — Az eszed tokját!... Te azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyesmiket kitalál_ uát . — Már mért ne lenne könnyű? ... Semmiség. — Hát akkor talál) ki te is valamit! — Ahogy parancsoljátok!... Már mondom is. .. izé... szóval. _ Igor felbámult az égre, lenézett a porba, pislogott jó néhányat és — hosszan, hosszan hallgatott — No, mi lesz már! — sürgette a két fiú. — Mondsz valamit, vagy nem? — Mondok, mondok, csak hadd gondolkozzam már egy kicsit,.. szóval... vagyis hát... A, ti csak össze-vissza fecsegtek itt mindent és semmi hasznotok nincs belőle. De ha én hazudok... izé, mesélek valamit, abból nekem hasznom is van... Mint például tegnap is. — Halljuk! — Tegnap anyu és apu elmentek hazulról. Ketten maradtunk otthon a húgommal. Irocska elaludt, én elővettem a konyhaszekrényből egy üveg lekvárt és mind belakmároz- tam. Persze, aztán begazoltam, hogy baj lesz a torkoskodásból és kitaláltam valamit... Bekentem az alvó Irocska száját lekvárral. S amikor anyuék hazajöttek —, szóval a többit képzelhetitek... — Képzeljük!... A húgod kapott ki helyetted .. — pattant fel Igor mellől felháborodva Misutka. — Hogy te milyen arcátlan tudsz lenni! — Menj innen! — állt fel a pádról Sztaszik íe. — Mi nem játszunk egy$ ilyen... — Megyek is — indult el\ Igor. — Gyáva kis fáján- j kök vagytok ... Néhány perc múlva Mi-j sutka és Sztaszik is haza-! indultak. Útközben megáll-! tok egy fagylaltosbódé előtt. ! Nagy nehezen tudtak csak! összeszedni a zsebeikből egy í adag fagyira való apró-\ pénzt. — Vegyünk egy adagol < és osszuk ketté —, javasolta Sztaszik. — Jó. Hazavisszük és ott- < hon kiskanállal pontosan\ kétfelé osztjuk. Házukban a lépcsőházban Irocskával találkoz- < tak. A kislány az ajtajuk< előtt ült és pityergett. — Miért sírsz, Irocska? < — kérdezte Misutka, — Anyu nem enged ki< játszani... a lekvár mi- < att... pedig... pedig nem\ is én... — Tudjuk —, néztek a< szemébe komoran a fiúk.; — Mindent tudunk. — De azért ne sírj, < Irocska — vigasztalta Mi-< sutka. — Gyere, neked< adom a fagyiból az én ré-' szemet. — Én is odaadom az én\ részemet —, mondta Sztaszik. — Gyerünk! — De hát... de hát dk- < kor nektek mi marad? —, < tétovázott könnyeit törül- < getve a kislány. — Velünk ne törődj —, < legyintett Sztaszik. — Mi; már torkig vagyunk fagyi-; val. Vagy Hz adagot meg-; ettünk ma. — Jobban mondva tizen- < négyet — lódított további Misutka. — Vagy ha ügyi vesszük... — Húszat, vagy húszon- , négyet is fejenként. Ha úgy! vesszük. — Az mindegy, azért< mégis csak osszuk el há- < rom felé —, ajánlotta jó-< szívűen Irocska. — Nem bánom — mond-; ta Sztaszik. — Én sem — szólt aztán! Misutka. A fagyit három felé ősz- j tották, s az udvarra kiülve< nyalogatták. — Nagyon finom! ■ csettintett boldogan Irocs-< ka. — Nálam senki sem szereti jobban a fagylaltot —, mélázott el Sztaszik. — Egy-! szer megettem egy egész 5 vödörrel. — Nem nagy valami - ,, biggyesztette el az ajkát' Misutka. — Én a vödröt isi megettem! BARANYI IMRE: Hint az őszbehajló nyár Görbe a mozdulat, megtöri a félszeg lomhaság. Most megállók, hogy fáradtságom letöröljem: a kéz aláhulL A fák ma temetésre harangoznak, levélkoszorúkat hordoz a szél. A halott utakon fekete por kering, a tájon lepelként elterül. Ma elköszöntél a nyártól, lépésed lassan elhalkul. A közelséged melegét sem érzem, s mosolyod már nem enyém. Egyszer leülök még ajtód elé, hogy hangod halljam, s hogy végleg elköszönj: mint az őszbehajlő nyár. TOLDALAGI PÄL: Vallomás Olyasmit tett, hogy kürtőéta a szenvedélyt mi bennem élt. Már csak az ablakokban álló szerény, színes virágokért lelkesedtem, a csendes élet formái vonzottak, magam is ablakomba ültem volna, hogy nézzem én is céltalan a fényt, a fákat, növekvő és fogyó embertömeget, öreg emberré váltam volna, ki mindent s mindenkit szerei, de jött megint, szemébe néztem, s ott voltam, ahol azelőtt: magamat megvetve, zilálton szerettem és kívántam őt. VARADY SZABOLCS: HA BOTLASZ Törmelékekből összeáll, azután megfutamodik arca, s megint visszatalál, közel jön, szinte arcomig. 0 maga földön ül, nevet. — Ne nevess, olyan szép vagy úgy! Minek játszanánk eleve vesztésre ítélt háborút? Billen az este. Egyre több sötét kuporog kezeden. Menj el. Vigyázva menj nagyon. Ha botiasz, elesem. MÜLLER PÉTER: IGÉNYESEN B araté Rozália foráiidsa Vágd az írásod sarokra Vékony fehér ostorokra Fogjad minden másodikat vesd a tűzbe hadd enyésszen! Aztán fogd a maradékot vesd a tűzbe, hogy a kezed veleégjen Aztán fűzd be lelkedet ez írógépbe csonka kezeddel betűzd le ami maradt véges-végre
