Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-27 / 150. szám
ORBÁN OTTÓ: Derű és vidámság Ezen a rfiennyei vakondtúráson ahol a, helyi öldöklések mellett egy huzamosabb háború is folyik és napjaink bunkerében hasalva tudják az idó névtelen hősei hogy a mosoly csak áltatás és az öröm csak a halál haladéka mert c nagy ügyek kis ügyekből tevődnek össze mert a győzelem ábránd egy olyan ütközetben ahol számokkal ágyúzzák a parasztházakat mert nagy szobrász a megélhetés és birkapofát farag az emberarcböl és az éhségnek nincs költészete sem érzéke a szubsztanciákhoz ezen a földön ahol a szegénység nem újság és senki nem bolond a megrendüléstől dadogni és könnyezni mert ki nem szállt le már valamilyen keresztről és ki nem áztatta szögektől elgyötört lábát egy lavór vízben melyik gépírónő nem támadt fel miután elégették családját és ki nem felejtette el szerelme felejthetetlen arcvonásait ahol mindenki kezet rázott a fájdalomtól megtört özveggyel és mélyen a szemébe nézve biztosította együttérzéséről és táviratozott Lázár feltámadása alkalmából A LEGJOBBAKAT ahol feltalálták a kitartás eszméjét a kínzókamrák ellen ahol ugyan ki nem látott már minden látnivalót \ és kinek nem korlátozottak a lehetőségei és ki nem cserélné föl az államügyeket egy horgászbotra ennek a kopár anyának a mellén ha a kozmikus bénaság csillagaival a porhoz szögezve nekidőlsz a korlátnak és lenézel a völgybe látod a század reményét vacak kis teherkocsit hátára pakolva amit tűzből tűzbe menekít a maradék motyó bútorok zsákok lábosok csirkék mint egy megölhetetlenül pöfögő bogarat mint egy bádogpofájú hüllőt ahogy a szemével reflektoroz és benzin-nyelvét az erőlködéstől kidugja mint a gyerekek míg a lángok domborműve előtt rázkódó oldalán villog a nikkel márka-jelzése Derű és Vidámság. i LELKES MIKLÓS: DaaaiZfd^áj feszülő évek bimbói kis hárijánosok csivitelő tarisznyák nyakamba veszem a várost akár a mesében nyújtóznak a fák a hajnalokban kosfejű koppantók koppannak a kapuk mellén ki az? ki az aki erre jár? szereti a jó bort és üdvözli a fecskét 1 mikor fénykorét leírja a kéken és tisztul a tavaszban a messzi határ? » tavasz? valami régi vitéze« jó bor birkózó földre ledöntő valami csontunkig síró nagy öröm hangszerét hangold fel bennünk újult idő! sötét tükörfal lobbantsd fel újra: ez az út ez a város - nem felejthető! tavasz? / a kék alatt a szélben nézd gyönyörűszép nők sietnek nyugtalan emlők lázadozva s hetykén feszítik a ruhát óriási harang alól v jönnek a fák és bólogatnak a tükör-órák fellobognak nagy tüköífalak fellobognak szép ez a kép / a változást ezerféleképp tükrözi veri szakadatlan s ilyenkor az is mosolyog az engedékeny hangulatba-’ ki tudja jól: nincs változás — csupán tavasz van KOVÁCS SÁNDOR: Kétsorosok RANGLÉTRA Hiába lépett a szamár előbbre, mert ló biz’ így ,se lett belőle! Óvatosság Hogy van, hogy van? Csitt, csak csöndesen, várom, mit szólnak — odafenn! METAMORFÓZIS Ügyfeleit szépen egymásra rakta, így vált az emberekből végül akta! MESE Egyszer volt, hol nem volt... Addig élt, míg megholt... bírálat Jó tolla van, kitűnő márka. Száznegyvenöt forint az áral SZERELEM Egy szív a fa törzsébe vésve nagyot dobbant a — nyíldöfésrél Az egész életemre kiható alsó szerelmet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt. Űri házakhoz, többek között Trommelék- hez is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf a származásukkal kérkedő újgazdagok között. Csak azért árulom el az igazát, mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet. Tehát, anyám takarítani járt. Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk. Hat-hét éves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam. Átmentem anyám után Trommelékhez. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt. Anyám a belső szobában dolgozott. Egyik talpa alatt padlókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam és néztem, mert azt hittem, játszik, ö is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba. Aztán bejött egy velem egykorú kislány, Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a mesekönyveit. Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt és földöntúlian tiszta és kedve? és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A W. C.-t is, ahol csodálatos minőségi fehér papírok voltak egy dobozban. — Vegyél ld egy papírt — mondtam. Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem. Aznap elhasználtuk a W. C.-papírok felét. Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „bohóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezem ügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc. Trommel Babyka úgy leste minden művem születését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat. És természetesen, 5 is belém szeretett. Egymásra talált az alkotó férfi és a gondoskodó nő. Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjával használjam az egészségügyi papírt És adott egy almát Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Babykát a magam határtalan birodalmába. Ez a birodalom ott terűit el az udvarunkon és környékén. A királynő hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba. A ház, amelyben laktunk, földszintes v<jlt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el egy lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis, denaturált szeszt ivott, és egy harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle nyugodtan :sűszá Ihattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson, vagy a kocsik alatt. De'ez még nem minden! Ott volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük. De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl volt egy alacsony kerítés, amögött pedig, kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsi, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a ház elé és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta a láncát. Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magammal. Az én világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, lel- kemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá és ne legyünk sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének. Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézenfogva mentünk, ő fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban. — Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk. — Szemét ~ mondta, — Ide nézz! — kiáltottam vidáman, és felkaptam egp piros lábast, és egy dara» vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemern-szám tele lett a lepattogó zománccal, de azért csak ütöttem. — Hagyjad! Menjünk innen — mondta Babyka. Ledobtam a lábast és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen- íogtam. — Gyere, most olyat mutatok, amilyet még nem láttál! Indultunk az udvar vége felé. Erre még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon. Trommel Babyka megállt. — No gyere! — mondtam. — Nem akarok — mondta Babyka. — Meglátod, milyen érdekes lesz. — Nem érdekel. Elengedtem a kezét es csodálkozva néztem rá. — Már fáradt vagyok, és itt minden olyan piszkos — mondta Babyka. — Gyere csak, később már egész jó út lesz — mondtam, és előreléptem néhányat. — Nem megyek —- mondta Babyka és visszafordult Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom. Többé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől, és azon tépelődtem, hogy talán a kocsiszint kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén levő villába és elszaladni. De hát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az. ősszel, mikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay-kabát volt, az akkori divat szerint Ha az arcomhoz ért, meg- éreztem rajta Babykáék lakásának szagát és Babyka arcának illatéit Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt Ennyi maradt az egész életemre kiható első szerelemből. ERZEKENY UTAZÁS A félszáz év előtti nyarat, a dombhátnak szaladó kertet, a kőlábazatos padot lesütött szemű ablakoknál, te tudod megidézni, egyedül te. Te loptad el a szalagot Tóti Veronika keményszálú, fonatos hajáról, hogy visszaku- nyarálja tőled este, ott, azon a pádon. De feltételeket szabtál, mohón, gyerekes ravaszkodással, és Veronika — elhúzódva kissé —, teljesítette kívánságod. Naponta változtak az elcsent tárgyak, elölről kezdődött az alkudozás. Tizenöt évesek voltatok azon a nyári vakáción. Ma úgy érzed, sajátod az a kis parasztház, nem' is a birtoklap szerint a tiéd. Gyerekkorod el sem idegeníthető emlékkockája, méllyel gyakran eljátszol. Birtoktest, valahol a ködgomolyok mögött, nem a földbevert karók jelzik határait Akkor még nem sejtetted, ki viaskodott Dunaalmáson éppen itt, nehezen hűlő lángolásával, két, balsikerű házasságában is. Pár csontja ott pihen a temető oldalában a Vályiak, Vargyasok és Tótiak szomszédságában. Ide kellett jönnöd, hogy észrevedd a vörös márvány- táblát: „Ezen házban élt és halt meg Lilla, CSOKONAI költészetének NEMTÖJE”. Most nem a filológiai színteret, Tóti Veronikát keresed, miatta utaztál ide, hírül vetted, hogy él, özvegy Im- i rik Lajosné, a régi házban. Változott a ház, nem is túl sokat, falait újból átrakták, bővítették. Csöndesen nyitod meg a kaput, lábujjhegyen lopod magad végig a jólismert ámbibusón. Miféle képzelt arcmást keresel, hogy szembenézz ifjúságoddal? Előtted áll Tóti Veronika, de mégsem 5, apró termetű nénike, másfél araszos vállal, mintha összerántotta volna az idő. Csak sötétlő szembogara a régi parasztlányé. ölelésre lendíted a karod, de habozol, megteheted-e annyi év után? Valami megborzol, nem is egykori borzongásaid, hiszen annak a valaminek a temetésére jöttél! — Drága Veronika! Megismer, így válaszol: — Maga az, Pisti? Oly keveset változott! Csak a haja... Akkor másmilyen volt. Szájaszéle egymásra préselt, szigorú. Megilletődés se bujkál árnyas tekintetén. Mintha feszélyezné a találkozás. Élt benned a kép az egyszeri lánypajtásról. Szikkadt, kicsi öregasszony: így találtad. A sír széléről hozta vissza az orvos, alig vert már a szív^ Ezért jöttél, hogy foszlányaira tépd gyerekkorod? Szembe kell nézni a valósággal. Veronika érzést és reményt kilúgozó éveivel Sokféle ágyban f'-tnafc a patakok. Kétfajta víznyelő réteg: Lilláé és Veronikáé. ... „ ....................—___ N em szexet beaaflnl tmgáiról — Hagyjuk, rimáit, Túl vagyok rajt —, öregesen rilegyiut Jő idő múlva beszél Mintha ásóval fordítaná U • földet, mélyen, a halottakig. Ezért jöttél ide, hogy életéibe turkálj? Ezért Mentő érved mutatod fél hogy író vagy? Korántse mentséged. Élő, rángatózó idegeket kell átvágnod... Amit Tóti Veronikától hallottál s föl jegyeztél változtathat a sorsán? Az övén semmiképp se. Talán másokén, akik később jöttek. Lássák. Ilyen is volt... Tizenkilenc évesen vándorolt ki Franciaországba. Vele még sokan a faluból Saholse volt munka. Sampányi szövőgyárba került Nyolcadmagával élt tömegszálláson. Nem jutott meleg vízhez, hogy tisztálkodjon. Ezt is megszokta. Érős volt fiatal. Négy év után került viasza falujába. Sokan maradtak kint Két öccse is. ök nem élnek már. Harminckettőben ment férjhez Imrik Lajoshoz. Még tartott a háború, hogy rokkantán elengedték. Mutatta a fényképet A medencecsonton akadt meg a golyó. Mégis boldog volt Veronika. Apa kellett a két gyerek mellé. Korai volt az öröm... Németek jöttek a faluba negyvennégyben. Valami eldugott fegyverek után kutattak. Ott leltek rá egyik vizesárokban a hegyben. Pár golyószóró és rozsdás puska. Megtizedelték a férfiakat mivel hallgattak. Imriket is agyonlőtték. A tizenkét éves Tóni fiú volt ott Könyörgött a németeknek, ne bántsák az apját Végig kellett néznie a kivégzést Azóta idegbajos. Álmában sír, fogát csikorgatja. Dolgozik, de nem jár sehova Nem is nősül. Ma harminchét esztendős, de többnek látszik. Rögeszméje, hogy rajzol. Mindig háborút repülőt meggyötört arcokat Aztán eljárt a „Timföldbe” Veronika Szivattyút kezelt. Itthon kapálta a szőlőt TőmivaL Egyik nap összeesett. Billentyűzavar, kizsarolt szív. Többé nem mehetett vissza. Nem engedte az orvos.' Alig lézeng Veronika Nem váltja föl senki... — Ezért nem akartam belekapni a mesébe. Nem is érdekes történet. Jártak így más asszonyok is... Sok volt a hatvanöt év... Ez az igazság... Felnyitottad a bűvös palackot neked kell visszakergetni démonait Ennyit megtehetsz Veronikáért — Emlékszel a faluszéli magtárra? Ott áll ma is. Mennyit bújócskázturik benne. Azok voltak a szép idők! Rábóhnt Üresen bámul a levegőbe. Másegyébre gondol. Kergetik egymást emlékeid. — S a meggyszedésre, Béréntés Margitéknál? Mintha mosoly kéretőzne ajka köré. Az első. Lelkesen kap az emlékén. Arra igen. Maga nagy ördög volt már akkor. Föllesett rám. Érett meggyszemet húzott végig a csupasz lábszáramon... Bizony így történt Tóti Veronika; Ezért jöttél hát Sde, öregfiú. . ..........................^-------- HÜNYADI ISTVÁN
