Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-20 / 144. szám
— Kérem — szóltam halkan és finoman —, *f »*«» távól áll tőlem a kispolgári türelmetlenkedő«, de ugyebár mégiscsak huszorüieicuszer teszem itt tiszteletemet, a belég pedig még mindig nincs aláírva. Könyörgöm, jelöljön ki egv végleges időpontot, hisz én Bazinckarcikáról járok tel önhöz, háromszori átszállással, amellett reumám is van... — Nocsak! — mondta erre ügyem intézője, a kisfejű, tatárbajszos fiatalember. — Noszogatjuk a dolgozót, noszogatjuk?! Felállt, nagyot nyújtózott, csak úgy ropogtak a csontjai, kikanyarodott az íróasztal mögül, odasétált hozzám. Mélyen a szemembe nézett Megfogta az orromat. Csavart rajta egyet. Aztán páros lábbal a tyúkszememre ugrott Amikor magamhoz tértem, elhatároztam, hogy panaszt teszek a hivatal legfőbb vezetőjénél. Persze, nagy reményeket nem tápláltam, miközben végigsántikáltam a folyosón, mert ahol egy kis beosztott ennyire magabiztosan csavarja meg az ember orrát, ilyen gátlástalanul ugrik rá páros lábbal az ember tyúkszemére, ott milyen viselkedést várhat az ember a fő-főnöktől?! Nagyon kellemesen csalódtam! 1 A főnök leültetett, cigarettával kínált és amint előadtam panaszomat, szemmel láthatóan nőtt benne a felháborodás. — Nem találok szavakat! — jelentette ki végül. — Ami önnel itt történt, az az egekre kiált! Teljesen összeMICSODA FEJLŐDÉS! egyeztethetiÜen a humanista ügyintézéssel. Egészen feldúlt engem, mit ön itt előadott... Bocsásson meg, be kell vennem valami idegcsillapítót. Meg-megroggyanó térdekkel, lehorgasztott fejjel kisietett a szobából Alighogy a tápé tás ajtó becsukódott mögötte, már nyílott és beosont rajta ügyem intézője, a kisfejú tatár- bajuszos fiatalember. — Nocsak — sziszegte —, árulkodunk a dolgozóra, árulkodunk?! Meghúzta a fülemet. Gyomron boxolt. Sípcsonton rúgott. Ájulásomból akkor ocsúdtam fel, amikor a főnök éppen visszatért — Sajnos — folytatta a félbehagyott vallomását —, még csak azt sem állíthatom, hogy nálunk az ügyféllel szemben alkalmazott brutalitás elszigetelt, egyedi eset lenne, ütik-verik őket, műit a répát. Ahelyett, hogy az ügyeiket intéznék. Pedig elsősorban azért kapják a fizetésüket. I Elmeséltem néki, hogy míg távol volt, mit művelt újfent a beosztottja. — Megáll az ész! — mondta. — Nem hiszem, hogy másutt ilyesmi előfordulhatna! Pont á vezetésem alatt álló hivatalban vannak napirenden esek az anomáliák! Vajon mivel érdemeltem ki én ezt a sorstól? ' Ráborult az íróasztalára, válla rázkódott a sírástól. Vigasztaltam, nyugtatgattam, nem sok sikerrel. Aztán, lábujjhegyen távoztam, hogy még idejében kiérjek az állomásra. Nem értem ki. A folyosó végén elém állt ügyem intézője és elintézett. Amikor a hordágyon a mentőkocsihoz vittek, mielőtt újra elvesztettem volna az öntudatomat, jóleső érzéssel néztem vissza az irodaházra. Istenkém, micsoda fejlődés1 Mekkorát léptünk előre! Itt nincs elvtelen mosakodás, rosszul értelmezett kollegialitás a vezető részéről, itt nemcsak meghallgatják a jogos panaszt, de együtt is érez a főnök a félig agyonvert ügyfelekkel! Nem ködösít, nem szépíti a rideg tényeket, nem igyekszik véletlen esetnek feltüntetni a jellemző fogyatékosságokat. Boldogan ájultam el ismét. Kürti András A nép szolgálatának vágya Elindult újra egy fiatalember a költészetben. A halhatatlanságba? A középszerbe? A kudarcba? Ezt majd sorea útja és műve lángja, rejtelme, döbbeneté vagy lángtalansága fogja elmondani. Sorsa végzetes, vagy bánattalan útja, műve megvaió- eultsága és reménye. Igen, elindult újra valaki a költészet kegyetlen térségei kezdetén, a sivatag vörös, árványi kaktuszokkal árva, az őserdő-növénybozontos, vagy suhogó puszta-füves, kék lángcsipkedermedt hegyek térségeibe, mert keres valamit, mert tudni akar valamit, mert megtalálni akarja önmagát vagy legalábbis a vérző világot Fiatal ember? Hisz családos apa már, fiatal férfi, aki nemkönnyű gyerekkor és nem-bánattalan ifjúkor ámyék-fejfáit hagyta maga után, nehéz emlék-porát hordozza szívén, piros sebhelyeit, forradásait és heg- gedéseit, a fönnmaradni-akarás és a par- ba-keveredni-nem-akarás hártyás és dudora« piros lét-jegyeit, viseli * emlék-önmagán, a szegénység és a küzdelem, a kiemelkedés-vágy kis bíbor címereit az emlék-test anyagtalan, múlt-időből épült húsába szőve, felületére forrasztva Ez a fiatal férfi verseket ír, mert a versben találta meg, mert a versben vélte megtalálni léte értelmét és jelentését, mert segíteni is akar a verssel ez a fiatal férfi, adni másiiak, a körülötte és benne torlódó, pusztuló és virágzó népnek, népe szegényeinek, az elesetteknek és a mtndig-jelenkort építőknek, a kétkezieknek, á föld művelőinek, az anyag formálóinak és lelgázóinak. a kétkezieknek, a boldog és küzdelmes, a nehéz-szívütésű és kötetesen megvastagodott-kezű hódítóknak, ennek az egyszerű, halált-ismerő fáradtságtajtékban mellkasig-gázoló, történelmet-el- viselő emberiségnek. Nekik, hisz, mint oly sokan e század tollat-fölvevő ifjai közül, ő is a 6zegény-világból jött, mint oly sokan a falu-széliek és város-széliek, fehérségbe- töppedt, sejtes darázsház-csipás és sárcsip- kecsésze fecskefészek-csipás kis vályogházsorok törpe csöndjéből, a város peremének rozsdás drótkazlai, lukas kék zománcfazekai, pihés mályvái és gutaütéses, szederjes, kő-kéregtekervény bodzafái közül, hogy énekeljenek és megváltassanak. Miért tagadjam, hogy szívemhez nagy közelségben állnak ezek a fiatal férfiak, hisz én is onnan jöttem, abból a keserű és tiszta világból, abból a mohos csöndből, abból a temetői árvaságból. Ez a költő, vallomása szerint, szolgálni őket akarja, népét, az egyszerű és teremtőt. Versei érzelmek inkább még, nem valóságok, a népköltészet arany-lélegzetével, zöldlábú madárlépteivel, piros kiáltás-emlékeivel beszőve, s így inkább, érzelmes dal-kezdetek, mintsem érzékeny dalok, érzékeny valóságok: amelyekben egy tiszta és törékeny, kusza és végül is összetörhetetlen világ teremtené meg önmagát, a költő szolgálata és teremtő-akara- ta létteremtő tüzében. Ez a lobogó, indulatos, érzelmes fiatal férfi. ízes Mihály, vállalt valamit, ami kedves szívemnek, de hogy meg le valósítsa lobogó vállalását, még sokat kell dolgoznia. Ehhez a munkához, eh- hez a nem-könnyű munkához, kívánok ne- ki teret, időt, teremtő kedélyt, fáradhatatlan töprengést, ki nem hamvadó munka- kedve^ Juhász Fereno Földbe, múltba süppedt, vakítóan fehér falu, nádtetős ház tövében ülnek a kényelmes kerti székeken. Előttük a letakart hokedli, rajta a színes pamutfonal, kis műanyag tálcában egy fürt lila orgona, ölükben a terítő, doboztető, szív alakú tűpárna. A három asszony teste mozdulatlan, mint a szobor, csak a jobb kezük mozdul le, föl, le föl. Hímeznek. Ujjaik között megmegcsillan a láthatatlan tű. És selymesen csillog a pamutfonal is, mintha napsugarakat fűztek volna a tűbe. Fölöttük ott áll az öregember, egyiküknek hites ura, és nézi, hogyan születnek az asszonyok keze alatt a sok színű, napsugár-pamutból az erdei, mezei virágok, rózsák, tulipánok, csillagok. O O O Mezőkövesd a szomszédos Szentistván és Tárd községgel a matyóország. Színes népviseletükkel, híres népművészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet és szigetet alkotnak a környező falvak között. A „matyó” név a Mátyásból származik, a távolabbi protestáns faluk népe nevezte matyóknak — megkülönböztetésül — a katolikus vallású lakosokat Mezőkövesdet Mátyás király emelte mezővárosi rangra. o o o Mi mindenre gondolhatnak a homlokukra húzott kendő mögött? Gyerekkorukra, amikor először fűztek napsugár-pamutot csillogó tűbe. Szüleikre, édesanyjukra, a házivászonra „író” asz- szonyra. Hajnaltól késő estéig- való hajladozásukra az életet termő földeken. Táncmulatságokra és világháborúkra. Eljegyzést jelentő fekete, egyvirágos selyemszoknyájukra. Lakodalmakra és forradalmakra. Keresztelőkre és temetésekre. ínséges tavaszokra és gazdag őszökre. Búcsún kapott tükrös mézeskalácsra és disznótorokra. Beteg kisgyerekük könnyére és édesapjuk barnára fakult katonafényképére. Harmatos reggelekre és az összetört rózsás, csün- gős petróleumlámpára. Pi- hetollú kiskacsákra és a villanyra, amikor először gyúlt ki fejük fölöt a gerendán. A kutyára, amit elütött az autó és a dalokra, amely a születésüktől ott muzsikál a Jelkükben. A mondatra, amit a földpadlójú iskolában írtak le: „A legelső magyar ember a király”, és a földre, amit a kommunisták osztottak tenyerükbe. És a május- fára, amit először kaptak a legényektől. A felszabadulás után Mezőkövesd is megindult a fejlődés útján. A vándor munkásokból üzemi munkások lettek, a parasztok, iparosok szövetkezetekbe tömörültek. Modem lakóházak épültek, korszerű iskolák — köztük zeneiskola — létesültek. Ma a matyó fiatalok többsége gimnáziumot végez. o o o Csendes a kis utca, hallgatnak az öreg házak, szót- lanok az asszonyok és az öregember, elnémult a harang is. Az úton egymás kezét fogva, egymáshoz igazított léptekkel és vállakkal jön egy leány és egy fiú. Az asszonyok még nem láthatják, de mégis megállnak a munkában. Aztán lassan a közeledőkre fordítják fejüket, tekintetükkel addig követik míg el ‘ nem nyeli őket az egyik ház kapuja. A kerítésen ott fonnyad a májusfa, rajta a megfakult színű papírszalagokat meglib- benti a szellő. — Májusfa — szólal meg, ÍZES MIHÁLY két verse ADY ENDRE 4 Válaszul Ctassy József Zúg Március Című Versére Forradalmas kedvű Ady Endre, Krisztusként támadj föl szívemben. Harmad-, negyednap? Egyremegy! A törvény tiszta szó s az egyszeregy. Támadj föl, és támadj vitézül, hogy győzzenek holtukban végül a dézsák, bemek, petőfisándorok, s kJ részegedve kortyolja borod, Kenyerem-vizem: hitem a versed, veled ütök vissza, ha vernek, hát dózsagyörgyös, tűztrónos költő, rúgd le a földet, kelj föl a földből mert akikre rátekint a század: forintért tesszük a csodákat. \ KALÁRIS ,, Belülről látsz. Figyelsz te engen, Milyen mocskos belül az emberi Mosdassál meg a szerelemben. Jó így. Ily egyetlenegyszer.* Üres ház még. Töltsd be a lelkem. Gyere, lakjál nehéz szívemben. M§ tzólj- mái ft tenger. > NAAőAAAW///////////v\WWVWV\ WWWW ^VVWV^AM^v^í‘v^AA/VW^AAíV^AVVV^v^AAM/VV^A^^VvVVW/ Y ‘ Ij vw vagy inkább csak , suttogja az egyik néni. — Csak addig él, míg meg nem áztatja az első eső — mondja a másik. — Május — mondja a harmadik. Az öregember szippant egyet a szipkából, a cigaretta hosszú hamuja a zsenge fűbe hull. Csak ennyit szól: — Eső. Tovább dolgoznak. Ujjaik között meg-megcsíllan a láthatatlan tű. És selymesen csillog a pamutfonal is, mintha napsugarat fűztek volna a láthatatlan tűbe.' Fölöttük «ott áll az öregember, egyikük hites ura. o o o Mezőkövesd országos hírét színes népviselete, szabadrajzú hímzései ál tál szerezte. Ma már csupán az öregasszonyok járnak matyóruhában. De a Matyóbáz — a Matyó Népművészeti és Háziipari Szövetkezet központja — rózsái már Angliától Japánig virítanak. O O O A földbe, múltba süppedt, vakítóan fehér falu, nádtetős ház tövében az öregasz- szonyok keze alatt ott születnek a sok színű naosu- gár-pamutból az erdei, mezei virágok, rózsák, tulipánok, csillagok a térítőn, a doboztetőn, a szív alakú tűpárnán. S míg hazafelé fordulok, eszembe jut régmúlt nagyanyám tűpárnája, ami, amíg élt, .ott Rágott a kredencajtó fogantyúján. A 'padláson találtam rá, ahol elszáradt, el- fonnyadt, mint ősszel a falevelek, és mintha a 'sok tűszúrás nyomán elszállt volna belőle a lélek;.1. Gravec János Tűbe fűzött napsugarak ÄfiKASSY CSABA: NÉPMESÉK T t — 1 - ' •
