Népújság, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
A leesava >-hatóság! — ez olyannyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarjA a fedelét... már e mozdulatra összefut szájában a nyál: kivált, ha nem tudni, mi v<in benne, merthogy reg- gelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Aztán ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel: lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy kemenyto- jás céklával, esetleg taj&xv ricamálé szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerék felületen “ olyan éppen, akár térképén a szárazföld, s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ékként két edénye is van az ember fiának, • imigyen hozzá is láthat Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból esal az ebédet, minek utána lecsavarta a fedőt s mohón beszippantotta az étel illatát előszedi a zsebkendőbe bugyolált evőeszközt melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza — egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve!... Egészen tömbszerű lett, megmerevedett Ekkor aztán egyszeriben kitűnik^ hogy bizony kevés. „Jó lesz lassan enni” — gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat farkasétvággyal, sebesen. Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság: lassanként e szokatlan színhelyre áttérve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leül egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik, az ut- I eán, miközben elnézd, a járókelőket; aztán Iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van. lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullom gó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik M, amikor épp se nIT ALÓ CALVINOt Pftl B3T3& S3 QgVUsgOII semmit; egy percre megáll a btliárdautometa előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhét, csupán az Időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vége az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba. AÁÁÁAAÁAAi Az éthordó r 'T 'T'T T ' ki sem jár arra. „Vajon miért, hogy Rt oly örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit; míg ha otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés meg szemrehányás közepette art se tudom, mit eszek?” — gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: „Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!” S már újra kedvetlen — tán mert maradékot kell enni^ hideg, s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes íze van az ételnek; de legalább e gondolat motoszkál a fejében: „Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle — nem ízlik az ebéd!" E gyszer csak észreveszi, hogy már majdnem megette az egészet; erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz’ ritka önöm lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az élt- hordó fenekéről — ezek • leginkább fémes ízűek... Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság. Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki-nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy a közeli cukrászdába ugrik be, s felhörpint egy kávét Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket az elegáns csokoládésdobozokat elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában vt't t t ▼ ▼ 1 Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért, miért nem; biztos a gazdaságosság okából — nagyobb tétel kolbászt vásárolt Három este egymás után kolbász és sárgarépa- főzelék volt vacsorára. Mármost az a kolbász kutyaele- delnék készülhetett: már a szagától elment az ember étvágya. Ami meg a répát illeti — ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo mindig is ki nem állhatott D élben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az - éthordóban; hidegen, zsírosán. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mát vacsorázott előző este, a így nap nap után ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbst még egyszer megszagolt^ majd felállt a pádról, s • nyitott éthordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kesében villa, a másikban sárgarépa főzelékkel teli edény, igy sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon. Valamelyik ablakból koszolt egy kisfiú: — Hé, te embert Marcovaldo fölnézett A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon tányér fehérlett. — Hé, te ember! Mit eszel? — Sárgarépa-főzeléket kolbásszal. — Jó dolgod vasi! — Hát... Nem gyógyuló sebek T Már hosszú évek óta gyötör ez az érzés, de május kilencedikén, és szeptember tizenötödikén különös erővel hasít belém. Egyébként más napokon is előfordul, hogy teljesen a hatalmába kerít a fájdalom. A háború befejezésének napján, mindjárt este, az egyik fényesen kivilágított lármás csemegeüzletben Lenyka Zajcev mamájával találkoztam. Elgondolkozva nézett felém a sorból; muszáj volt köszöntenem. Erre jobban szemügyre vett, és amikor megismert, meglepetésében kiejtette kezéből a táskáját, és hirtelen sírva fakadt Álltam és képtelen voltam megmozdulni, vagy akár egy szót is szólni. Senki nem értette, mi történt, azt hitték, ellopta valaki a pénzét, de ő a kérdezősködésre hisztérikusan kiáltozni kezdett: „Menjenek innen” !!! Hagyjanak békén!.;.’* Egész este úgy júrtam-keltem, minit akit fejbe vertek. Pedig Lenyka, úgy hallottam, már a legelső ütközetben elesett, még mielőtt talán egyetlen németet is megölt volna, én meg jó három évig kint voltam a legelső vonalban, és számtalan ütközetben vettem részt —, de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy vétkes vagyok, és örökre adósa ennek az idős asszonynak, és minden elesettnek, akár ismertem, akár nem, és valamennyiünk anyjának, apjának, gyermekének, özvegyének... ! Nem tudnám megmagyarázni magamnak, miért, de azóta valahogy kerülöm ezt az asszonyt, és ha megpillantom az utcán — egy sarokkal odébb lakik — úgy igyekszem, hogy ne vegyen észre. Szeptember tizenötödike pedig Petyka J úgy in születése napja, és ezen az estén a szülei évről évre meghívják magukhoz halott fiuk gyermekkori barátait. Csupa felnőtt, negyvenes férfi, de nem bort iszunk, hanem teát cukorkával, és piskótatortát eszünk mellé, meg almáslepényt —- Petyka kedvenc süteményeit Minden úgy történik, iránt a háború előtt, amikor az az okos fejű, fergetegesen jókedvű fiúcska lármázott, nevetett és kom- mandírozott ebben a szobában, akit valahol Rosztov környékén kaszált le a halál, s a fejvesztett visszavonulás riadalmában még g; se temethették. Ott a széke az asztalfőn, 8 csészéje teletöltve Illatos teával, és anyja gondosan rakosgatja tányérjára a cukrozott diót, a legnagyobb szeletet a, cukorbevana- tú tortából, és az almáslepény legvastagabb sarkát Mintha Petyka megkóstolhatna egy falatot is, és mindjárt elklálbmá magát, harsányan, ahogy szokta: JBÚ, da JÓ, fiúk! Lássatok neki!. Petyka öregeivel szentben Is adásnak érzem magam: valami furcsa bűntudat motoszkál bennem, amiért én visszatértem, Petyka pedig ottmaradt, és ez az érzés egész este kínozza, marcangolja a szívemet: nem is hallom, miről beszélgetnek, mintha mesz- s^-messze járnék... yéfflgkalandoanék az — KSpreW eafii ___ r ántott velőt kell ennem! — Hát a főtt kolbászt gzereted-eT — Szeretem! Olyan, utat egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet... — Nos, akkor add a tányérodat, neked adom az enyémet. — Éljen! — A gyerek boldog volt Leadta Marco- valdónak a díszes majolikatányért, s hozzá ax ezüst- villát, Marcovaldo meg íöl- nyűjtotta ax éthordót s pléh-, villáját Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányt* könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy pádon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót Egyszer csak a gyerek háta mögött feltűnt egy kisasszony. — Uramisten! Fiatal űrt Mit eszik? — Kolbászt! — És ki adta ezt magának? — Az a bácsi! — mutatott Marcovaldóra a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt a szájában 8 falat — Dobja élt M3t hafiorrt Dobja el rögtön! — De hisz olyan jő.:: — És hol a tányérja? Meg • villája? — A bácsinál.:; — «hegte a kisfiú, s megint Marcovaldóra mutatott aki a levegőben tartotta a villát A villa hegyén körülharap- dált rán tottveló-d a rabka díszelgett ▲ nő elkezdett ordübálnt: — Tolvaj! Tolvaj! Fog- J& meg! Tolvaj!... M arcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz, föl rakta a tányért villát a párkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd pedig hátat fordított, Hallotta az éthordó csörömpölését amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt fölszedte az éthordót Kissé behorpadt; már nem lehetett jól rácsavami a fedelét Zsebre vágta az egészet és elindult vissza a gyárba. Telegdl Polgár István fordítása 1CSTKOLAJ 8ZTABSINOV: Anyám Kásás hólatyak mállik az úton, az ereszről olvadt jég csepeg, fáradt vagy ma Is, mint mindig, tudom, és ablaknál ülsz, réveteg. Szobádban egy lélek sincs kívüled, pedig mily népes volt a család! Fiad mind elhagyták fészküket várt rájuk a hivő nagyvilág. Készen az útra. búcsúztunk tőled, kocsik zőtyögtek messze velünk, de sosem láttam szemedben könnyet, mikor a válásra sor került És mindig távolabb csalt az élet, munkában éltünk, elfeledve, hogy már levelet sem küldünk néked, —■ pedig hogy vártál a hírekre! ...Hozzád megyek. Ölellek, becézlek majd boldogan, hogy újra látlak. Nem írtam, hálátlan. Fáj, én megértlek... Küldj el hát bűnös fiacskádat! Kovács Sándor fordítása APOR ELEMÉR: Ringató anyám sírjánál Aludjál Kedvesem örökké kedvesen, füvek közt ingatlak rögekben ringatlak Szólítlak, szólít lak szép tövem, ős ágam, Tebelőled való minden gazdagságom Izmom bonod közül csontom a csontodból lelkemnek épsége igaz ml voltodból Nekem mtad Te adtad fogad a fogamért sötét virrasztásod világos álmomért Esendő testemet haláltól ragadtad életemnek vizét méhedből fakadtad És én mégsem tudtam semmit adni Neked haláltól rejteket, életért életet csak ezt az együgyű ringató éneket Aludjál Kedveim örökké kedvesen országon, ahol minden második-harmadik családból ugyanígy hiányaik valaki. Lengyel temető Katolikus keresztiek és régi, vaskos sírkövek, lengyel és latin, nyelvű feliratok. Buján zöldellő, dús növényzet Az izzó, nyári csendben, amelyet a tücskök szüntelen halk zenéje fest alá, jó ideig fel sem tűnik fülemnek az alig hallható suttogás és szipogás. Azt hittem, egyedül vagyok a temetőben. Most egy alacsony sírhalom kőkerítése mellett megpillantom a temető másik két látogatóját: egy öregembert és a párját A két bánattól sújtott apró figura rettenetesen magányosnak ts számándónak látszik. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska alatt? A gyermekük, vagy tán az unokájuk? Közelebb megyek, és most mér világosan haliam a fojtott lengyel imát: ... Wieeny odpocziwande racz ma doc Pannié, a swiattosc wiekuista mechaj xau swíeci na wieki wieków... A sír fölött, a bokor árnyékában alacsony fejfa, csúcsán ötágú csillag. A megfakult fényképről mosolygó kamasz néz le. A fénykép alatt a név: Osinov L N. gárdaőrmester. 1927—1944. Sajgó szívvel nézem a hetyke, pisze orrú arcot meg a két vénséges-vén lengyelt és azon töprengek, vajon kijük lehetett? S vajon miért siratják, miért imádkoznak a lelke nyugodalmáért oust» annyi év múltán? Azok is emberek... Karját feje alá téve alszik a néni • helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött, kurta kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mórraWB, tejéin szürke, foszladozó kegyiá. Váratlanul felriad: — Nemi te® még Remeny? — kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált: — A fene...8 Még csak ez kellett! — Finom, gombaérlelő esŐcske ez. SOért haragszik ró, néni? Elább értetlenül néz ránk; majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza: — A kenyérnek most nem kell ax es&i Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallással, de már derűsen teszi hozzá: — Kenyérrel él az ember, nem gombával, ügyi?.,. Alacsony, naptól barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas Szájában legelöl, két, vékony, hosszú, sárga fog árválkodik. Megigazítja kendőjét, és most mór barátságos mosollyal, készségesein meséd magáról. Irkutsk mellé való. A fia elesett, a lánya meghalt, nem maradt egyetlen rokona sem. „A nyugdíj végett” jött fel Moszkvába, mellesleg mint kiderült, jegy nélkül utazik oda-víssza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. — Hogy-hogy jegy nélkül? És nem szállították le? — csodálkoznak körös-körül. — És a kalauz? Hát az ellenőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — mosolyog halványan. Azok is csak emberek! — mondja mélységes meggyőződéssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: — Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban... Ebből az „azok is embereik”-bői annyi bizalom és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaki jegy és pénz nélkül, oda-víssza több mint tízezer kilométert — ez szinte lehetetlen. De a néninek elhisszük. Van benne valami nagy-nagy jóság, valami lelki nagyság és bölcsesség; a szeme és mosolya olyan derűsen, olyan tisztán ragyog — muszáj hiimi néki. Az utasok egyike süteménnyel kínálja. Vesz belőle, illendően megköszöni, és élvezettel majszolja, csámcsogja azzal a két te; gával Közben odakint ax eső nyomában előbukkan a napocska, és vakítóan szikrázni kezd a sok millió kis harmatcaepp a szálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve; fénytelen, öreges szemével hunyorogva, boldogan, megbűvölve nézi ax ahi«.ir<w> ét ezt a tüneményt: — Szentsége« atyám, de nép! —. suttogja. — De igazán, afoaéte esek, milyen szép... ífo. «mm itofo ’i
