Népújság, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-01 / 102. szám
Ismerik ezt a történetet? A fiú, az önzö fiú. valami okból — már nem tg emlékszem rá. bogy mt okból kitépte édesanyja szivét A szív, a dobogó, vérző, anyai szív a fiú tenyerében lüktet s amikor ez a szív már a fiúi tenyérről is hull. la a porta hull, mert az anyai szív önzó gyermeke véletlenül megbukott valami gyökérben, a lehulló anyai szív utolsó sikolya Is még tzi — Jaj. vigyázz, kisfiam... meg na üsd magad! Megható történet raS? A gutaütés kerülget, ha hallom aoknyi változatát Nem egyszerűen véres, krimi storyja, a ki nem szakított szívet hasogató, könnyzacskókat nyomorgató giccselése miatt Volt már ostobább történet Is, aminek volt sikere és lesz még ezek után is, sokáig Is: nem is egyszerűen azért hogy olyan szirupos ez a kis tanmes- kete. hogy szellemi „gyomormenóst” okoz, hiszen megszenvedett a* ember már pacsulibto történetet is. A méreg, ami elönt — huj. most követeik el szentségtörést! — e mesebéli, tisztelt s mai korra átplántált anyát illeti. Reá vagyok, de kegyetlenül, mérge»! Nem szeletem az ostoba mártf- romságot' Ezért nem szereltem és nem is értettem meg soha a szentek aberrált viselkedését: hiszen mi jó van abból egy istennek, ha az pusztult el öten, vagy az oroszlánok által — aki által istenné lett És miért mártfrkodik a ma édesanyja? S minőt Ilyen könnyfacsaró tanmese egy régi francia balladából átlúgozva. kOkteq. A másik felem 1971-ben. amelyben az anya még a vérzó szívének utolsó dobbanásával is-.. Az effajta „szívszaggató** anyai szeretet valahol a liUomos szent Imre herceg és a magyarországi tüdőbaj kultuszát egyaránt — fecsegő kenetteljességgel —, ápoló feudáléra talaján hajtott ki, hogy pirosra és könnyesre csöpögtesse a sziveket és az arcokat Amikor j<5 kisfiúnak kellett lenni, mert azokból a jó kisfiúkból lesz a sok ostoba felnőtt, akiket úgy lehet félrevezetni, hogy a tíz véres ujját megnyalja á Prónay-külö- nítmény minden tagja. Mert abban az időben, tudniillik, nem a fiúk szaggatták ki saját anyjuk anyai szívét — már abban az Időben, amikor oly nagyon terjedt e szívfacsaró tör. ténet —, hanem a fiúk szagatták ki más fiúk anyai szívét. Vagy a nyelvét. Esetleg más fiúk testvéreinek a szemét szúrták ki! Sok vérrel persze! Ez a vérgőzös szentimentalizmus az anyai szívről, amely mindenkor csak gyermekéért dobog, oly vérlázítóan ostoba, s olyannyira magán őrzi még a Héjjas-pribékefc ujjainak is véres lenyomatét, hogy akár besorolhatnánk egy, a Horthy-korszak véres ostobaságairól szóló múzeumi gyűjteménybe is. Nos, persze, nem általánosan közismert ez a történet, de még mindig általános e történet szelleme: az anyai önfeláldozás. Nem a férjl, nem a gyermeki. Az anyai! Akit azért kell szeretni — figyelik, kérem: kell! —, mert akár a szívét is képes odadobni a fiúért. Vagy a férjéért! S nem azért kell szeretni mert egyenjogú ember — csak kicsit még mindig kevesebb lehetőséggel a joghoz —. $ most puha ösztönével otthont varázsol, mert dolgozik és munkájának és méhének „gyömölcse” egyformán a jövőt jelenti. Nem! Azért kell szeretni az édesanyát, mert annak a szíve édesanyai szív. Mert voltaképpen valahol a szív és a vér mögött egy szent áll, aki mindent kibír. Mert szent. A részeg férjét. a huligán gyereket, a szemtelen lányt, kibírja, ha verik, ha léköpik, hiszen szent. Hiszen nincs isi Hát ki látott már szentet? Értik, kérem, hová lyukad M az a meghatóan véres, véresen giccses történet a fiúról és az utolsót dobogó anyai szívről? Oda, hogy voltaképpen a fiúnak teljesen igaza van: mit keli vacakolnia olyannal, ami nincs is. s ha van. csak azért van feltalálva. s a Jó úristentől megteremtve, hogy’ egyenesen a fiúk számára ki- ezakítassék. Én az anyákban nem szeretem az anyákat Én az embert szerelem az anyában és az anyában az embert —, akiért ezek után nekem is tennem kell. Aki, miután nem szent, nem két lábon járó. dobogó véres szív, hanem életem, sorsom társa, felelős értem, a gyermekekért és felelős vagyok érte jómagam is. Anyagi és reális valóság, nem pedig éteri lény. Ki is pusztult volna az emberiség a test nélküli, éteri nők miatt! Bs még egyet: nekem az anya nő is. Anyát látok a fiatal lányban, nőt, szépet, érzőt látok a mai anyában, s a mai nagymamában is viszontlátom az egykori szerelmes lányt, ölelni tudó és szeretni is szapora szívű anyát. A másik felem 6 és — mindennap. És nemcsak az anyák napján. Partizánok élén A magyar honvédekből álló zászlóalj a jugoszláv Lac- kovega odreda — Lackó-osztag kötelékébe tartozott Működési területük a Pankraei- ja hegység vidékére eeett, közvetlenül az osztrák határ Erről a ÜL zászlóaljról mondta el a hiteles történetet az egykori parancsnok, dr. Bodó Jeni, aki ma Vá- moegyörkön él, nyugdija», de annyi társadalmi megbízatása van, hogy szinte nem győzi összeszámolni. Tizennyolcon kezdték Visszavonulás a Kárpátokon túlról, a Felvidéken keresztül a Muraközbe, a jugoszláv határ melletti Leut- schaeh községbe. Bodó Jenő tartalékos tüzér főhadnagy alakulatát a harci események szétzilálták. Küldöncével, ahogy akkor mondták: tisztiszolgájával sok hányódás után állapodtak meg az V. hadtest törzsénél. Amikor megtudták, hogy Németországba akarják átvinni a magyar alakulatot, a délvidéki származású Herbuth Mihály tisztiszolgával együtt más elhatározásra jutottak. A főhadnagy és a küldönc jól ismerték egymást. Bodó Jenő is bánáti születésű volt, aztán Újvidéken dolgozott, és valahányszor behívót kézbesített számára a posta, mindig együtt jelentkezett szolgálatra Herbuth Mihállyal. A partizánokkal a kapcsolatot Herbuth teremtette meg. A község kocsmájában csak annyit tudott meg, hogy bent, az erdő mélyén él egy vízimolnár, aki ismer néhány partizánt — talán. Így kerültek négyórás gyaloglás után a vízimalomba, ott megjelentek a partizánok is, akik előbb a falhoz állították a honvéd-egyenruhás í,vendégeket”, mert. könnyen lehettek volna azok akár provokátorok is. Aztán tisztázódott minden. Másnap tizennyolcadul agá val már a partizánok körében tartózkodott Bodó Jenő tüzér főhadnagy. Ez volt a későbbi zászlóalj magva. Áz első partizánhare Mindenki fedőnevet használt a partizánok között. A törzs parancsnoka Rudinak mondta magát A politikai biztost Ivánnak hívták, míg a hadtápfőnököt Alinak szólították. 1945. április 8-án mentek át a partizánokhoz a magyarok. Másnap délelőtt már az egyik őrszem elkiáltotta magát a hegycsúcs közelében levő partizán tábor bejáratá— Alarm! Dolart svábé! (Riadó! Jönnek a svábok!) A hegy lejtőjénél, a tábortól néhány száz méterre fejlődtek fel a partizánok, alakítottak védőálláat A tizennyolc magyar is velük tarraneanoksága alatt Magúkkal hozták teljes fegyverzetüket, ami nagyon jelentős körülmény volt Később Dal- los Endre hadnagy, Tóth István főhadnagy, Halmos László, Szomor József zászlós, Materi. Közülük azok, akiknek nem volt fegyverük, csak odahúzódtak a partizántárs mellé és ha az megsebesült, átvették a géppisztolyát go- ly ószóróját Bodó főhadnagy Iván mellé kúszott Amikor a politikai biztost golyó találta el, annak géppisztolyát odaadta az egyik magyar honvédnek a főhadnagy, ő pedig elfoglalta a sebesült tüzelőállását. Rövid idő alatt visszavetették a németek támadását. Amikor a partizánok a harc után bevonulták a táborba, az alegységek parancsnokai jelentést adtak az eseményekről. Itt hangzott el: milyen bátran szálltak szembe a magyarok is a németekkel. Rudi, a parancsnok, ekkor jelentette be, mostantól kezdve a magyar csoport is a partizánok közé tartozik, teljes jogú alakulatként besorolták a törzshöz. A honvéd sapkarózsa alá vörös posztóból kivágott csillagot tűztek fel a magyarok. jorr László karpaszományos őrmester, Sándor Balázs zászlós, Czira László repülő szakaszvezető, Garai János őrvezető, Simon János levente lépett kapcsolatba a magyar partizánokkal. A kezdeti magyar rajból előbb szakasz lett, aztán megalakult az első század, míg a végső nyolcszáz főnyi alakulat zászlóaljjá szerveződött dr. Bodó Jenő főhadnagy parancsnoksága alatt önálló feladatokat oldottak meg, közvetlenül a torz» irányítása alatt álltak. Egy jugoszláv összekötő tisztet, vezényeltek a zászlóalj parancsnoksága mellé. A törzstől a parancsokat általában civilek hozták. Erdészek, vadászok, akik látszólag otthon a németekkel működtek együtt, mert így megőrizhették mozgási lehetőségeiket Ezek a küldöncök a parancsot az összekötő jugoszláv tiszttel közölték, aki továbbította a zászlóalj parancsnokának. A harcok után haza A partizánok azt a feladatot kaptáik, hogy a főútvonalakon visszavonuló német alakulatokat szorítsák be az erdőkbe, északi irányba, ahonnan a szovjet csapatok közeledtek. A németeknek az volt az elképzelésük, hogy csapataikat, felszerelésüket, irattárukat átmentik az angol—amerikai csapatok harcászati körletébe, nehogy szovjet fogságba essenek. Ezt a tervet kellett meghiúsítaniuk a partizánoknak. Az országutak mentén foglalták el harcállásaikat. Ki- döntött fával, a patakoknak áz utakra vezetett vizével állítottak akadályokat a rendezett német egységek útjába, majd ezeknél az akadályoknál rajtaütöttek a németeken. Egyszer egy gyengén biztosított lovas kocsis német alakulatot fedeztek fel a partizán járőrök. Amikor a néMegaiakult a zászlóalj A partizánok nagyon hatékony felderítő és hírszerző hálózattal rendelkeztek. Mindenütt kiépítették a kapcsolataikat. így sikerült Bodó Jenőnek volt baj társaival érintkezésbe lépnie. Üzenetet küldött nekik, jöjjenek utána, hozzák magukkal az egységeiket, felszereléseiket. A partizánok a megjelölt időpontban és helyen várják a magyarokat. Előbb egy harminc főnyi csoport érkezett meg Tanai Zsigmond főhadnagy és Séra IAízIó torzáörmester paAlinkább Régóta töprengek: milyen formában, milyen szócsaták közepette zajolhatott le annak idején például az inkák között a nagyzási hóbort? Mert manapság egyszerű: — Én osztályvezető vagyok ... — Na bumm. Én meg főosztályvezető ... S különben is, maga csak alosztály- vezető és nem osztályvezető. Az osztályvezető a Csopaki... ... és van aligazgatóság és van főigazgatóság. De nincs főbb és legfőbb igazgatóság, emiatt nincsenek főób igazgatók és legfőbb igazgatók sem, hanem csak aligazgatók és igazgatók, mert a legfőbbet vezérigazgatónak hívják így aztán minden világos és áttekinthető, nincs probléma a dolgok és rangok összekeverésével — aki al: az nem fő; aki fő: az nem vezér; s aki vezér, az nem futár és nem lép a d8-ról az eG-ra! És különben is, manapság a modern technika, a kultúra és a rohamos civilizáció korát éljük, nincs ma már olyan súlya és rangja a rangnak, mini amikor még a rang számított: manapság se nem oszt, se nem szoroz. Legfeljebb négyzetre, akarom mondani felemeli De mindez, ami ma olyan egyszerű, milyen bonyolult lehetett teszem azt az előbb említett inkáknál. Kultúrájuk bár magas fokú volt, de árnyéka sem a mai kornak, így tehát rangmániájuknak objektíve nagyobbnak és ku- száltabbnak kellett lennie. Hogyan vitázhattak a régi inkák, ki a rangosabb, ate- kintélyesebbZ meteket elfogták, a kocsikon bádogdobozba csomagolt papírpénzt találtak. Kiderült a pénz étszámlálása után, hogy összesen négymillió (!> birodalmi márka jutott a partizánok birtokába. A nagy papírhiány miatt nagyon megörültek a zsákmánynak, a legnagyobb pénzt, az ezermárkás címletűeket kiosztották a legénység között, akik a pénzt a legkülönbözőbb célokra használták féL 1945. május 15-én értek be Mariborba, a partizán tevékenységük utolsó állomására. Itt búcsúztatták el a magyar alakulatot, aminek során nagy tetszést arattak a lakosság körében a tisztelgő díszmenetükkel az egységes felszerelésben elvonuló századok. A Szlovéniai Jugoszláv Katonai Főparancsnokság vette állományba a magyarokat, kiadta számukra a nyűt parancsot, ellátta a csapatokat élelemmel és a Laczkó-osztag III. magyar zászlóalja három napi gyalogmenet után megérkezett Körmendre. A zászlóalj-parancsnok és néhány társa másnap már a fővárosban volt, május 21-én pedig jelentkeztek a Honvédelmi Minisztérium vezérkari főnökségén, majd a Köztársaság téri pártközpontban, a szervezés alatt álló Partizán Szövetség megbízottjánál. ★ A magyar partizánokról, harcaikról az írásbeli dokumentumok hiánytalanul megvannak a jugoszláv Hadtörténeti Intézetben. G. Molnár Ferenc — Vegye tudomásul, hogy én inka vagyok! — Na bumm, és aztán mi van. Hogy oda ne rohanjak az eső. tinit neki. Én meg inkább vagyok! — Nevetnem kell. Hogy maga inka, maga meg ott még inkább! Az mind semmi, kis vacak, tolták leszármazottak. Én vagyok a leginkább! — húzza ki magát képzeletemben, a leginkább íaka, az inkább és az inka &o Hangzás és mozgás beszédünkben A címben Idézett két szóval arra utalunk, hogy a hangzó nyelvet, a beszédet mozgások is kísérik. Ezeknek a mozgásoknak olykor nagyon is fontos szerepük van a mondanivaló erősítésében vagy éppen gyengítésében. A beszélés folyamatában elsősorban a beszélő érzelmi állásfoglalásáról vall a taglejtés, az arcjáték, a mimika, a gesztus. De a beszélő mozdulata, taglejtése, arcjátéka a mondanivaló érthetőségét és hatóerejét is növelheti, de csak akkor, ha ezek a mozgások a mondanivalóhoz simulnak. Általában az a követelmény, hogy a taglejtés legyen mértéktartó, természetes és szép formájú. Sok előadó, felszólaló gyakran nincs tekintettel ezekre a követelményekre. Nem is azt hibáztatjuk, hogy kevés a mozgás, hanem inkább azt, hogy sok a felesleges és ideges mozgás beszédünk közben. Olykor éppen a célszerűtlen, felesleges taglejtés, gesztikulálás köti le a beszélőtársak, a hallgatóság figyelmét, s«zs tény azt eredményezi, hogy nem is figyelnek a mondanivaló lényegére. A költő is ezt a folyamatot érzékelteti ebben a versrészletében: „Szépen beszél. Szavai telve áhítattal Röpködnek hosszú kezei, ujja néha előre bámul. Beleborzong a hallgatóság, olyan kemény az a sovány ujj!” (Bényei: Szónok). Elég gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy-egy felszólaló, hozzászóló, előadó a nagyfokú közönyösségnek szinte „kiabáló” mozgástárából jól tud válogatni. Egy-egy mozdulata, szemrebbenése vagy kézlejtése éppen ellenkező értelmet és érzelmi állásfoglalást ad a szóbeli közlésnek. A hallgatóság is elsősorban a megfelelő mimikával ad jelzést egyetértéséről, figyelméről vagy éppen figyelmetlenségéről- Á jó előadónak, felszólalónak «ne is tokintettel kell lennie. A régi retorikákban nem véletlenül szerepel gyakran ez a mondat: „A szemeknek inkább hihetünk, mint a füleknek”. Természetesen a szóbeli közlésben feltárt mondanivaló, s az azt kísérő mozdulatsorozat között a helyes arányt és egyensúlyt kell megteremtésünk. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy fontosabb a mondanivaló, mint az azt kísérő mozdulat Mindezt Vörösmarty tömören így fogalmazta meg: „Mit használ a leghősibb tartás s mozdulat, ha annak a beszéd hatalma, tartalma, mi mindig fő marad, erőt és életet nem ad”. Dr. Bakos József előtt. S azok pironkodva kénytelenek elismerni, hogy mncs helye további vitának, mert legesleginkább inkának neveznie bárkinek önmagái az inkább már ostobaság, mint bölcsesség, annál is inkább, mert egy legesleginkább inka is inkább levágatná a tollas kígyó fejét, sőt inkább a sajátját is. mintsem elismerje, hogy ostobának, sőt ostobábbnak, legsötebben legostobábbnat: tartsa magát. Nahát! — Mit szól hozzá, doktor úr, milyen sikeres kutatás4 végeztem az inkák közö'< akik leginkább inkáknak v ■ vezték magukat, pedig inkább talán toltékok volta' és?... Hogy hagyjam abba? Hagynám, doktor úr, kérem, leginkább abbahagynám ezt az egész marhaságot és inkább az aztékokkal foglalkoznék, mert legaztékabb aztgk is inka azték... Jó, jó..: Befej': zem... Inkább, mints hogy... Kezeslábast inka
