Népújság, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
Szenvedély Árpád csillogó szemekkel hajolt hozzám a fogaskerekű vasúton: — Olyan boldog vagyok. Végre sikerült megszereznem Rabindranath Tagore verseit. Evek óta hajszolom ezt a kötetet. — Tisztellek, becsüllek, ez valóban nagy öröm — hajoltam meg elismerően Árpád előtt. — Nézd, öregem, nékem nincs különösebb szenvedélyem. A cigarettáról leszoktam első gimnazista koromban. A borfejadagom évenként egy hosszúlépés a születésnapomon. Huszonkét éve csak egy nő van az életemben: a menyasszonyom. Ópiumot sohasem szívtam, nincs is szándékomban elkezdeni. Egyetlen szenvedélyem van: a könyv. Szép kis könyvtáram van. Egy új kötet megszerzése után valami csodálatos, kellemes zsibbadtságot érzek. Hálás vagyok Guteribergnek, aki feltalálta a könyvnyomtatást. Van-e tisztább és igazabb öröm, mint amikor egy könnyű vacsora után ledől az ember a heverőre, jobb kezébe vesz egy jó könyvet, miközben a bal kezével csokoládés pralinét csipeget. Könyvek nélkül céltalan és üreg lenne az életem. Esténként, amikor hazamegyek, első dolgom, hogy végigsimogassam a kit könyvtáramat Büszke vagyok a gyűjteményemre. Megtiszelnél, ha egy pár percre felugranál hozzám. Kapsz egy jó feketét, és megmutatom a könyveimet — nézett rám kérőén Árpád. — Nagyon szívesen. Hiszen én is szeretem a nyomtatott betűt — feleltem, s rövid hegymászás után beléptünk Árpád otthonába. Habozás nélkül az ebédlőbe vezetett. ■ Büszkén mutatott a mennyezetig érő polcokra: — Ez az én kis kétezer kötetes könyvtáram. Parancsol}, nézz körül, amíg elkészítem a feketét — mondta — és magamra hagyott. Találomra leemeltem egp mélybordó vászonkötésü kötetet: Balzac „Pajzán históriáit" tartalmazta a könyv. A belső oldalon dőlt betűs kézírással ez állott: „Blankának, bérmálása alkalmából Sok szeretettel: Bözsi néni". Az alsó polcon megtaláltam Thackeray „Hiúság vásárát’. A belső oldalon kedves ajánlást olvastam: „Édes Klárikáml Főtörzsőrmesteri rendfokozatodhoz gratulál: a te Ottód". Flaubert Bovoryné ctmű alkotásában ez állott: „Abból az alkalomból, hogy az én Dezsőkém ma lett bádogossegéd. örök szerelemmel: Jolán”. Fannie Hurst Mellékutca című regényében ez a dedikáció állott: „Lajoskám! Légy mindig ilyen jó fiú, mint mostanában. Ugye, soha nem fogsz többé lopni? Irma néni, aki bízik benned". Némi szemlélődés után megállapítottam, hogy Árpád könyveinek egy részét ajándékba adták, de nem Árpádnak. Mikor belépett az illatos feketekávémi, megkérdeztem: — A könyveidet biztosan valamelyik Múzeum körúti antikváriumban vásároltad? — Szó sincs róla. Kölcsönkérés útján szereztem a könyvtáramat — felelte szemrebbenés nélkül. — Mind a kétezer kötetet? — kérdeztem elhűlten. — Természetesen. Itt van például a legelső szerzeményem — mutatott Dickens Pickwick Clubjára”. Huszonegy évvel ezelőtt kértem kölcsön egy volt iskolatársamtól. Szerintem ma már lemondott róla, hogy visszakapja. A legújabb szerzeményem pedig, amit te is láttál, Rabindranath Tagore versei Ma délelőtt kértem kölcsön az utolsó barátomtól. — Mit jelent az, hogy utolsó barátod? — Mert a többi barátom már mind Ösz- szeveszett velem, mert nem adtam vissza könyveiket. Egyedül állok, a világban, nincs nekem senkim, csak ez a szép könyvtáram — suttogta elérzékenyülten, és egy közepes nagyságú könnycseppet törölt ki a szeméből. — Az még sohasem jutott eszedbe, hogy pénzért vásárolj egy kötetet? — kérdeztem kíváncsian. — Ne gondold. Megpróbáltam, de amit pénzért vásárolok, abban nincs olyan örömöm — felelte elgondolkozva. — Mindenesetre gratulálok a könyvtáradhoz. Valóban büszke lehetsz rá. — Köszönöm — mondta hálásan. A bal felső polcon megpillantottam Hem- mingway „Vadásznaplóját”, amit már oly régen kerestem. — „Add kölcsön! Két nap alatt kiolvasom — könyörögtem. Árpád hidegen nézett rám: — Ne haragudj, öregem. Ezért nem sértődhetsz meg: Könyvet elvből nem adok kölcsön! GALAMBOS SZILVESZTER | Rekettyésnek mindmáig i nem tudom a rendes nevét, azt sem, hogy miért éppen i ezt a furcsa gúnynevet kapta. Valójában nem csúnya megszólítás ez, igazi névnek | is elvállalná sok ember; Ta- í hó nevű is dolgozott velünk ; egy műszakon, s 6 is megfej j lelőnek tartotta a nevét. | Rekettyés nem. f És ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen kitalált valami tréfát Rekety- tyés kárára. Egyszer patkányt fogott és milszekundra kötöttéi Rekettyés, amikor meglátta a szerencsétlen állatot a sínpár közepén tehe- tetlenkedni. vi győri képpel indult feléje — Gyere csak, szentecs- kém, gyere! — sziszegte. — Te etted meg a, finom kis szalonnámat? 1 Megy a patkányhoz, markában egy széndarabbal. J6- nés meg ott les .a sarok- Btompnál. a drót másik végét szorongatva. Amint meglendült Rekettyés keze. elrántotta a már-már alig mozgó párát. | — Ugrálsz, bitang? m káromkodott Rekettyés és új t széndarabot keresett, f Mikor már harmadszor tévesztett célt Rekettyés dobása, előbújt Jónás; cigány képén ördögi vigyor, és csak miután megállt a nagydarab ember előtt, kezdett el hahotázni. Visszhangzott a nevetése a vágatban. — Még egy döglött patkánnyal se birsz? — kérdezte. s ujjaival a megbávult ember szeme közé mutatott. — Bolondos vagy, Rekettyés! — Hát ez, ez a „Bolondos vagy, Rekettyés” fájt a legjobban a kuplisnak. — Egyszer elvihetne a sátán! — morogta a kuplis; beli emót termetét egy otrombán nagy fej tetézte bei Olyan durbincs orra volt. és olyan hatalmas és kerek, ugyanakkor bamba' tekintetű szempárja, hogy szinte az ábrázatára, a mozdulataira —, egyszóval az egész emberi lényre volt írva a háromke rekűség. Jónás pedig nevetett, nevetett és bakugrásokkal jött a gépház elé. ahol a füstre várók szalonnáztak. Csuklójára rátekerve a milszekund, a végén a patkány, már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberekre. . — Láttátok? Láttátok? Rekettyés egy döglött patkány- nyál se bírt. Megijedt tőle, bizony isten, megijedt! Rekettyés. meg, hogy a rosszat még rosszabbal ne tetézze, szótlanul kullogott Jónás után. — Ki á zisten látta, hogy drótra fűzték? — kérdezte gyámoltalanul; — Setét ván, oszt nem lát á zember... Baráth Lajos: Mert fgy beszélt ez a Rekettyés. „A zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktattuk, magyaráztuk neki; ilyenkor elsaégyellte magát éa visszahúzódott; Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az ember? Ki tudja! Annyit tudunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányához. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg, hogy a bolondsága nyilvánvalóvá vált, az akna magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért, még ha egy keresztbé- szalmát nem tesz, akkor sem. De hát Rekettyés szorgalmas ember volt. 1 Mikor meg Jónás idekerült — fiatal vájár volt —, akkor mindjárt kinézte magának a félkótyást és ugrasztottá, vég nélkül. Mert a drótra kötött patkány nem az első esete, de még kitalált ennél kacifántosabb ug- rasztásokat is. A fürdőben, amíg lemosdottak, gyors öltésekkel bevarrta Rekettyéi nadrágszárát, Egyszer megjárod —i Intette Novák, a körzeti aknász. — összecsomagol téged ez a Rekettyés és akkor világcsúfja leszel! — Engem? — hetvenke- dett nevető-komolyán Jónás. — Ilyen embereket szoktam reggelizni. — No! Csak vigyázz. Ha egyszer ez az ember elveszti a béketűrését, akkor;.. Isten oltalmazzon téged. Én emlékezem ilyen esetre. Nekem szomszédfal ubelim... — Mit csinált ez a Rekettyés? — kérdezte félváll-, ról Jónás; — Egyszer egy gúnyoló- ját — talán az adta néki a Rekettyés nevet —. taligáétól, szamarastól beborította az árokba. Ügy bizony. ^AAAA^AAAAAAAAAA^AA/V/WWVAAAAAAAAAAAAAAA/NAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/sAAAAA^AAA^A^^AAAA^^AAAAAAAAAAA^\AAé>AAAAA/WWSAiVSAiVVWW « lik lenyesett szőrszálaikat, amint a szappanhabbal együtt lefolynak a mosdókagylóban. Ezek a szőrmaradványok olt- hatatlan eelekvésvágyuk első áldozatai. Az ilyeneknél még a szervezetük természetes funkciói is a kielégültsjég érzését váltják ki — csobog a víz a W. C.-ben, zizeg a papír... történik valami! ... Wunsiedelnél a legkisebb apr^ág is a Nagy Tett képében jelent meg: akár a kalapját rakta föl, akár a kabátját gombolta be az energiától remegve, akár a feleségét csókolta meg indulás előtt — az mind Tett volt! Cselekedet! Amint megérkezett a munkába, üdvözlés helyett ezt kiáltotta titkárnőjének: „Valaminek történnie kell!” — amire az túlcsorduló élénkséggel vidáman válaszolta: „Feltétlenül történni is fog!” Wunsiedel ezután végigjárta az osztályokat és mindenütt felhangzott a „Valaminek történnie kell!” „Munkatársai, ahogyan elő volt írva, harsányan felélték: „Feltétlenül történni is fog!” Valahányszor a főnök belépett a szobába, én is felpattantam és örömtől sugárzó arccal harsogtam: „Feltétlenül történni is fog!” Az első héten tizenkettőre növeltem az ellátott telefon- készülékek számát, a második héten — tizenháromra. Reggelente. ahogy a munkahelyemre villamosoztam, nagy gyönyörűséget okozott, hogy egyre újabb és újabb mondatokat eszeltem ki felszólító módban, vagy a „történni” igét ragoztam minden lehető időben, feltételes és kijelentő módban ... ‘ És akkor valóban történt valami. Kedden reggel, amikor jószerével még el sem helyezkedtem a karosszékemben, beállított Wunsiedel úr a szokásos mondattal. De az arcában volt valami szokatlan, ami visszatartott az előírásos választól. Haboztam — és valószínűleg elég sokáig —, mivel Wunsiedel, ki csak nagyon ritkán emelte fel a hangját, váratlanul rám ordított: „Válaszoljon! Válaszoljon, ahogy kell!’' Halkan, kellemetlenül — mint a kisgyerek, akit kényszerítenek, hogy azt mondja: „Undok kölyök vagyok!” — préseltem ki magamból az előírásos mondatot: „Feltétlenül történni is fog!” És alighogy kiejtettem ezeket a szavakat, valóban történt is: Wunsiedel a padlóra zuhant, az oldalára fordult és, elnyúlva a küszöbbel szemközt — elernyedt. Még mielőtt lassan megkerülve az asztalt odaértem volna hozzá, már tudtam, hogy halott. Megcsóváltam a fejemet, átléptem a kinyúlt testen, végigmentem a folyosón, és kopogás nélkül benyitottam Broschek irodájába. Broschek az Íróasztalánál ült. Mindkét kezében telefonkagyló, szájában golyóstoll, amellyel jegyzeteket írt a noteszébe, meztelen lábával az asztal alatt elhelyezett kötőgép pedálját taposta (így vette ki a részét a családi ruhatár bővítéséből). — Ma történt valami — mondtam csendesen. Broschek kiköpte a golyóstollat, lerakta a kagylókat, az- tfn lassan felemelte a lábát a kötőgép pedáljáról. r mm Mi történt? — kérdezte. ÍL fe-Wensiedel úr meghalt — válaszol tan».' — Nem lehet igaz — jelentette ki Broschek. — És mégis így van — mondtam. — Menjünk! — Nem, ez lehetetlen — szólt Broschek, de aztán mégiscsak felhúzta a házipapucsát és elindult a nyomomban. — Nem! — kiáltott fél, amikor már Wunsiedel holttesténél álltunk. — Nem! Nem! Nem! Nem vitatkoztam vele, lassan a hátára fordítottam Wunsiedelt, lezártam a szemét és gondolataimba merülve bámultam az elhunytat Ebben a pillanatban szinte gyöngédséget éreztem iránta, és először vált számomra világossá, hogy tulajdonképpen sohasem tápláltam gyűlöletet vele szemben. Olyan kifejezés ült most a szemében, amilyen a gyerekekében szokott lenni, akik sehogyan sem akarják elveszíteni a Mikulás létébe vetett hitet noha pajtásaik érvei nagyon meggyőzően hangzanak. — Nem! — hajtogatta Broschek. — Nem! — Most történnie kell valaminek — mondta csöndesen. — Igaz — bólintott —, most történnie kell valaminek. És valóban történt is. Amikor Wunsiedelt temették, énrám bízták, hogy vigyem a koporsója mögött a műrózsa- koszorút, minthogy az elmélkedésre és a semmittevésre való hajlamomon kívül olyan külsővel rendelkezem, amelyhez ideálisan illik a fekete öltöny. Amikor kezemben a műrózsakoszorúval Wunsiedel koporsója mögött lépegettem, minden bizonnyal nagyon impozáns látvány lehettem. Egy előkelő temetkezési vállalattól azon mód ajánlatot kaptam, hogy lépjek be hozzájuk hivatásos halottikísérőnek. „ön egyenesen erre született — mondta a cégvezető. A ruhatáráról majd gondoskodunk. Az ön arca egyszerűen csodálatos!” Beadtam Broscheknek a felmondásomat — azzal indokoltam, hogy még tizenhárom telefon mellett sem érzem magam teljesen elfoglaltalak, és hogy képességeim egy része kihasználatlanul parlagon hever. Az első temetési menet után pedig (amelyben már mint szakmabeli vettem részt) biztosan tudtam: ez az én hivatásom, ez az a hely, amely számomra rendeltetett! Tűnődő arccal állok a koporsók mögött, kezemben egyszerű virágcsokor, a zenekar Händel Largóját játssza. A temető melletti kávéház az állandó tartózkodási helyem. Ott töltöm a hivatalos szerepléseim közti időt. Olykor azonban elballagok olyan koporsó után is, amelyet nem lennék köteles elkísérni. Ilyenkor a saját költségemre veszek egy kis csokrot, és csatlakozom az egy szál gyászhuszárhoz, aki hivatalból kíséri valamilyen hajléktalan csavargó koporsóját. Időről időre felkeresem Wunsiedel sírját — hiszen neki köszönhetem, hogy megtaláltam igazi hivatásomat, azt a foglalkozást ahol a tűnődés egyszerűen elengedhetetlen, a semmittevés pedig hivatali kötelesség. Csak jóval később jutott eszembe, hogy soha nem kérdeztem meg, mit is termelt tulajdonképpen Wunsiedel gyára . Ügy rémlik: szappant. Feréít&tte: László De Jónásnak nem használt a figyelmeztetés. Egy fizetési napon (éjszakások voltunk), az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vicceket meséltek, meg számolgattak az emberek, Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni, Kivárta, amíg mindenki a pénzéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek a szeme megakadt rajta. Rekettyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belsejében, milyen húrok pendültek meg? Bonyolult dolog ez, nem lehet tudni bizonyosat. Mint ahogyan dehogy tudta ez a Rekettyés, hogy a pénztároslány. aki fizette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépeket? — Maga aztán helyre fiú! — mondta neki olykor, — Ha este meghívna egy vacsorára, valamelyik előkelő vendéglőbe, bizony őrömmel elmennék magával. Rekettyésnek azonban a bolondságánál csak a félszeg- sége volt nagyobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket hallott magáról, akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt Megszámolta a pénzét és már indult is haza, a szállására; — Te. Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott. — Nem mered bevallani? — Békén hagyhatnál már «—, mondta a másik rekedtes hangon; — Akkor minek hordod magadnál a fényképét? — Én? — Méghogy én? — röstellkedett. — Megvetted a sarki fényképésztől. Fizettél érte vagy egy százast. Csak hogy hozzá juss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebében. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett. — Nem szégyelli magát? Az én fényképemmel dicsekszik? Mindenki nevetett, Reketytyés pedig dühödt nillantás- sal méregette Jónást és a pénztároslányt. Még tiltakozni, mentegetőzni sem mert. A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te szamár! Te patkányvadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lányok fényképével dicsekszel? , Rekettyés tűrte, tűrte a sértegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta, s talán arra várt, nogy menten összeomlik. Aztán elpattant benne valami. Egy hirtelen mozdulattal átnyalábolta Jónást és megindult vele a műhelyudvar irányába, oda: ahol a rossz, bicegős csilléket javítják. Jónás tehetetlenül csapkodott öklével, ám az erős kar vas- abroncsként fogta össze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgeseim — Megöllek I — Belefojtja a vízbe ez a kelekótya! — morogták többen. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szállott meg, vitte, vitte éa beleejtette egy vízzel teli csillébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. Jónás amikor kiszabadult, újra meg újra neki akart rontani Rekettyésnek. Már a kését is kivette, megtörölte nadrágja szárában. Egyszerre fázott és égett a szégyenletes dühtől. Ügy vicsorgottj mint egy megtépázott far- kaakölök. — Megölöm! Kettéhasítom! — Mondtam neked, hogy a végén megjárod! — figyelmeztette Novák. —De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! A pénztároslány bezárta az elfüggönyzött ablakot, s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tülekedőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak any- nyi. hogy Jónás nem jött műszakba. Negyedik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét és elutazott. A következő két fizetésen Rekettyés még türelmesebben várt a sorára. Mintha megfogyatkozott volna hatalmas feje. és sápadt volt. Sokan úgy mondják, a biztató szót leste annak a lánynak az ajkáról; A bolondító. biztató szavakat. Csak a szeme parázslóit, amint reszkető kezét kinyújtotta a bérért. Nehézkes betűkkel leírta nevét a bérjegyzékre. Több ezután nem történt vele. Még any- nyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk, Mondják, hazament a falujába, ahol egy portát és egy kis házat örökölt. Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megöregedett, megroppant. Hívták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a lány... ? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak... S amikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony minek mennék én oda..? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesen várt a sorára. S tálán egy pillanatra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán belezuhanjon a bicegő végtelenbe. az ő igazi világába
