Népújság, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

Megyénk ax irodalomban Remenyik Zsigmond KÜLÖNÖS SORSt EM­BER és rendkívüli író volt. Sorsa messzire sodorta na­gyon, írói művészete pedig egyedülálló vállalkozás a huszadik század magyar iro­dalmában. Dormándról in­dult elete, de Egert is esz­mél tetó emlék« közé sorol­ta: „Ez a két település, Dormánd és Eger az én swilöfoldem, testi és szelle­mi, ha ugyan ezt a kettőt egymástól így durva kezek­kel szétválaszthatjuk —hisz egyik sem létezhetik a másik nélkül, és főként — ketté­választva, fiket — sem éle­tem, későbbi Jövőm, de fő­ként szellemi fejlődésem aem nem *rthető, sem nem magyarázható. ,. Dormánd ét Eger egymástól elválaszt­hatatlan, együvé tartótnak, •kár a földet bebontó szá­razföld es tengerek...” — olvashatjuk egy kese! Irásá­Dormánd jelentette a szO- MSföldet, a mindig hazaváró kedves otthont, amelynek bűneit is az elkötelezett író szeretet evei ostorozta. A ^magyar vidék” volt ez, amely lenanyatló úri életé­vel és széthulló erkölcsei­vel, valamint a nép nehéz sorsával a változást váró magyar világ jelképévé nőtt szemében. Itt eszmélt azon­ban apra is, hogy a sárba fulladó aranyat, a népi te­hetséget fej lehet és fel kell emelni az őt megillető hely­re. Világosságot kell vinni az apró ablakú házakba, valóságost és szellemit, hogy épülhessen az emberibb jö­vő. Igazságai ott forrnak a Bün'udat szenvedélyes val­lomásában, Az atyai ház modem dramaturgiájában és • Por és hamu nagy léleg­zetű epikájában. Eger már egy másik világ volt: az egri diák Remenyik Zsigmond itt a századelejl polgársággal találkozott. Le­hangoló élménnyel járt ez • találkozás. Bátortalan éle­tekre tudott csak figyelni, az tUtól rettegő nyárspolgárl vegetáció szomorú valóságat Ismerhette meg. De itt gyulladtak ki benne az szel­lemi vágyaik: a papi gimná­zium tudós tanárai — ha sokszor konzervatív szemlé­letükkel is —, arra ösztö­nözték, hogy messzire te­kintsen, s hogy *N'ietzsche lá­zadásától eljusson Marx Igazságáig. Mindig tisztelet­tel emelékezett a városra, szertelen lázadásainak ifjú­kori színterére. Műveivel hálálta meg ezt az indítást: az Északi szél Egerben kez­dődik, itt játszódik a Por és hamu egy része, utolsó szép regénye, Az idegen is kapcsolódik hozzá, és ha valaki - még akarja írni a századeleji Eger történetét, a Sarjadó fű kulcsfontossá­gú könyv lesz számára. AZ ÍRÓ MESSZIRE SOD­RÓDOTT az első élmények színhelyétől. Az első világ­háború után eljutott egé­szen Dél-Amerikáig. Ván­dorlásának indítékairól mű­veiben vallottá a forradal­mait elvesztő ország kilátás­talannak tűnő jövöje riasz­totta, az élet megismerésé­nek vágya hajtotta, és Kas­sák Lajos pesti avantgar­dista körének széthullása ösztönözte a menekülésre. Argentína, Chile és Peru ráki »lőtt, forrongó világa úiabb élmény körrel gazda­gította. A földművelő in­dián peonok nyomorúságos kiszolgáltatottsága és a be­vándorlók szenvedései ül­tették el benne a megalá- z»>ttak szolgalaténak hitét M<Hd nemcsak a hatalmas fó’drész lakóinak szokásait és életszemléletét közvetítik hűseggel az európai olvasó­nak, de egyetemes érvény- nyK fogalmazták meg har­cukat a szabadságért és as emberi Jogokért A tiszta humánum szépségé teszi fe­lejthetetlenné a dél-ameri­kai vándorlás élményeiből született müveket a Vész és kaland forró vallomását • Vándorlások könyve és az Őserdő történetét Remenyik Zsigmond • nyugtalan írók közé tarto­zott Amennyire egyedinek látszik különös élményvilá­ga, annyira rendkívüli mű­vészete is. Prózájában fel­fedezzük a klasszikus elbe­szélés sodro erejét de ezt az izgalmas. cselekményes epikát gazdagon színezi a mély gondolatiság, gyakran az elvont jelképesség és a merész parabola. A negyve­nes években írott regényei (Élők és holtak. Északi szél, Ősök és utódok) a háborús embertelenségek poklában merészen élnek a laza szer­kesztésű lélektani elemzés­sel, amelynek hitelessége és a történelmi korhoz kötödő szenvedélye páratlanná te­szik ezeket a műveket egész Irodalmunkban. Prózájának legsikerültebb teljesítménye mégis a Bűntudat szemé­lyessége és modem idő- szemlélete, vagy a század- forduló korabeli Magvaror- szág körképét nyújtó Por és hamu. KÜLÖN HELY ILLETI meg irodalmunkban a drá­maíró Remenyiket. A szín­házakból méltatlanul mellő­zött művei a magyar drá­maírás gazdag és színes kí­sérletei a modem újítások vállalására és hazai megva­lósítására. Epikus drámái (Blőse úrék mindenkinek tartoznak, Saroküzlet) szinte Brecht műveivel egyidőben ösztönözhettek volna a ma­gyar epikus színház megal­kotására, későbbi művei pe­dig az európai és az ameri­kai lélektani dráma ered­ményeivel kapcsolhatók ösz- sze. Az atyai ház a múlt és a jelen egyesítésével állan­dóvá teszi a történés idejét, és O’Neill drámátechnikpjá- hoz hasonlóan szimultán módon, egyidejűleg < képben jeleníti meg a szereplők gondolatait. Az Akár tet­szik, akár nem című drá­mának kiábrándult és „el­idegenedett” hőseinek sor­sában’ pedig nemcsak az eg­zisztencia! ista életérzés vil­lan fel, de Pirandello pél­dázatainak hatását és Thom­AMT ALF V ÍSTVAN: Éhség Most már nem tudom; mi az éhség. Hogy milyen, azt is elfeledtem. Jóllakom reggel, délben, este, ha akarok. Nem kell éheznem S már ott tartok: az éhezés emlékét kell idézni, Iám, mert elrontom a gyomromat, ha sfiltkrumpll a vacsorám ... ton Wilder színpadi megol­dásait is felfedezzük benne. (Wilder egyik drámáját Re­ményűt Zsigmond le is for­dította magyar nyelvre, Hosszú út címmel.) Igazán csak sajnálhatjuk, hogy a felszabadulás után Reme­nyik Zsigmond színpadi mű­vei közül csak a Kard és kocka került színre, vala­mint a Sa-oküzlet egy fél­reértett értelmezéssel meg­rövidített sikertelen előadás­ban. Az fró hatalmas fvü élet­művet egyetlen ciklusba fogta össze. Az Apokalipszis Humana elnevezés azonban nem a balzaci és a zolai re­gényciklus műfaji egységét mutatja, hanem írói szemlé­letet hordoz. Regény, drá­ma, pamflett és vers egy­aránt annak kifejezésére szolgál, hogy az emberiség a huszadik században vá­laszút elé érkezett. Vagy belepusztul bűnös kegyetlen­kedéseibe, magára szabadít­va az elembertelenedés apo­kalipszisét, vagy pedig helyt tud állni önmagáért, és bol­dogabb jövőt teremt magá­nak. Ért fejezi ki a nép és emberiség egysége, a ma­gyarság és európaiság Re­menyik által többször meg­fogalmazott eszméje. Az Apocalipszis Humana mű­veinek tanulsága szerint az író keserűségeit legyőzve, rendíthetetlenül hitt a bol­dogabb jövőben. REMENYIK ZSIGMOND a századdal volt egyidős. 1962-ben halt meg, és a halála óta eltelt évtized egyre jobban arról győz meg bennünket, hogy élet­műve az egyetemes magyar irodalom értéke, így me­gyénknek is megbecsült iro­dalmi öröksége. NAGY SÁNDOR PAFF LAJOS; UTÓPIA Ba a tavaszi díszszemléken nem lánc-fogakat csikoritó tankok nem alligátor-formájú kétéltű rohamlövegek, nem viperaként ágaskodó rakéták, tekintetnél sebesebb, szuperszonikus archeopterixek tülekednének dübörögve és dermesztő menetekben. O, ha minden háború úgy kezdődnék, hogy a legfegyelmezettebb kiskatonák az előírásoknak megfelelően végrehajtott „hátra arcr után kézenfognák a fehér bottal tapogatózó világtalanokat Hogy átvezessék őket elsötétített nappalaik mérges-alattomos futóárkain a városainkba sereglett szirénák biztató rivallgása közben. Ba majd minden haditámaszpont hét végi kirándulóhely lett, sárga-piros vtkendházakkal és fenyőillatú, dúsított levegővel és a vízpart homokjában játszadoznak későbbi városok falához sorozott kőművesek, továbbszolgáló technikusok és törzsszolgálatot teljesítő mérnökök, statisztikusok. Bs aztán letáboroznának négyen-öten Is a legforgalmasabb, csattogó-dörömbölő útkereszteződéseknél, bogy megállíthassák mind a robogó járműveket, amikor egy kisfiú sebesen guruló, tarka labdája után szalad ki a kapu alÓL Egy novembervégi szürkületben, ügy délután 6 óra körül át nem fogható világtengerek óriás bűvárharangjaí alól, hegyek gyomrában Izzított azéntelepek fehérre hevülő energiáiból, vízesések szikra-ívéből hirtelen föllobog majd a megálmodott, második verőfény as égen. MÁTYÁS natBÍG; Üi látóhatár 'A <MTHáton, hol megyék; pipiske-por száll, jön egy dömper, a föld remeg ás tzéttépi a fellegék lebegő rongyát. Szalad a múlt « itgáttal át árkon és bokron, húzza, löki a gyávaság, egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskók, ólak, tanyák; a régi Ázsia tálkája vándorol • láp felé, a homokszaharát el kell hagynia. Nem egy akác; egész fasor ágaskodik már ki a homokból, — s Napközeiben egy fán elhagyott rossz fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucsecsemök. — Nagy bádogléggömb-viztorony áll a templomhoz, — gondolom - szoptatni a csecsemőt. — Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog az egész. és mégis fáj — mormogta maga élé. Mert azért kimond­hatatlanul rosszul esett, hogy ötven évi munka után, amit egyetlen gyárban töltött, nem jött el az igazgató. Járt volna neki, hogy eljöjjön, és azt mondja: „Matula Mihály bácsi...” Vagy valami ilyesfélét. — Ejh! — legyintett Mi a csodát kesereg annyit. Ne mérgelődjön, aki pihen. Egye a fene azt az igazgatói kézfogást. Inkább nézze a rügyekre váró fákat, a tavaszra vetkőző folyót. A fia ugyanis kint van, korán kelt, hogy kihasználja a szabad szombatot. Azt mondta, hogy a szokott helyre megy hor­gászni, meg levegőzni, jót tesz a vegyigyár mérgeit ki- fújatni a tüdejéből, beleharapni a szabad levegőbe. Talán már fogott is valamit, akkor hal lesz ebédre. Toporgott, nem bírt nyugodtan állni. Üjra az jutott eszébe; hogy mit mondhatott volna az igazgató. Talán azt, hogy „Mihály bátyám...” — Szabad? — felnézett, magas nőt látott, és nem ér­tett hirtelen semmit. A nő inger ültén mondta. — Le aka­rok szállni! Elállta az utat az ajtónál. Teljesen elfeledkezett róla, hogy hol van. Talán még hangosan is beszélt? Töprengett és bocsánatkérően nézett ki az ablakon a magas nőre, mert az sem állta meg, hogy vissza ne nézzen és ne dob­jon az üvegnek egy mérges fintort A villamoson többen voltak, mint ahogy az elmúlt hetekben megszokta. Amióta nyugdíjas, másképpen nézi a hétköznapi dél »lőtlpket Az is szokatlan, hogy Matula Mihály hétk«>nap délelőtt ennyit ül a villamoson. Utoljá­ra talán csak tizennégy éves korában vüiatoo6oaott apu­nyit délelőtt Akkoriban ri1> kán fizetett A külvárosi fiúk­kal, de sokat potyáztak. Egy­szer egy ellenőr kétszer is el­kapta ugyanazon a napon. Ka­pott két pofont Dehát nem volt más mód, ingyen kellett utazni, a pénz kenyérre ía kevés volt Vajon ma is po­tyáznak a srácok? Nahát, mi­ken jár az esze! Talán Jan­csika, az unokája is megpró­bálj a, ha másért nem, hogy bátoi^ágát bizonyítsa. Felderült az arca, amikor a kisfiúra gondolt Délután találkoznak és akkor meghall­gatja, hogyan hegedül. Vala­mikor még ő kezdte tanítani egy öreg jószágon, de most a kisfiú régen túltesz rajta. Már nehéz kottákról játszik, ö sose tudta megtanulni a kottát, nem volt ideje rá, de most az unoka miatt, titokban nézegeti a vonalakon ülő jegyeket. Az egyszerűbbeket néha mintha értené is. Ha tizennégy éves korában nem kellett volna kifutónak men­ni a gyarba és előtte évekig a piacokon segíteni, talán többre jutott volna. De mindez már hol van! Mintha egyetlen Zuhanással futott volna el feje felett az idő. Ami­kor leszállt a villamosról, fölnézett az égre. Most is olyan, mint ötven éve volt? Nem tudta, akkoriban talán sose nézett így fel az égre. Legalábbis úgy rémlett most Mi­lyen is lehetett akkor az eg? Vett egy újságot. Kinyitotta. Lám, a gyár hirdet, mun­kásokat keresnek. Vajon az ő helyére is kell ember? Va­lahol azt olvasta, hogy minden ember pótolható. Tényleg így lenne? Pótolható ő is? Nem. Megrázta a fejét. Bizo­nyos volt abban, hogy senki sem pótolható, ö sem. De talán még az díjbirkózó sem. akivel annyira összebarát­kozott a gyárban. Mikor is volt? Harminc éve? Pedig nem bírta ott a sarokosztályon a munkát. Pokolnak hív­ták a többiek is azt az üzemet. Csak Matula bírta. Az a marhaerős ember csak a tenyerére vette és egy kézzel felemelte. Aztán kilépett egy hét múlva. Kiléptek, eltűn­tek sorban az emberek, ö maradt, biztosabban állt, mint a gépek. Nem győzte le a gyár. Es most’ mégis vesztes lesz. Megint eszébe jutott az Igazgató. Hiába, itt volt, jött veié .és saggott a csalódás, A főosztályvezető jött el pú-

Next

/
Thumbnails
Contents