Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-18 / 91. szám
A Iáik us apa Fiamat elütötte egy kerékpáros. Szinte a kezemből. Csak egy pillanatra rántotta ki kezét az enyémből, hogy átugorjon egy tócsát, és máris repült hétéves kis teste együtt a kerékpárral, és megtermett utasával Felkapom, rohanok vele az egészségházba. Nincs bent senki, vasárnap van. A füléből csordogál a vér, sápado- zik, nagyon rosszul eshetett. Tovább rohanok a mentőállomás felé. Lehet, hogy csak a szívem rohan, mert néhány arra járó könnyedén követ és adja a tanácsot, szidja a kerékpárost, aki szintén követ és éppen úgy megijedt, mint én. No, még csak ezt a tíz métert bírjam ki Lábam ólommá vált, karom elzsibbadt, fejemet nagy kalapáccsal veri valaki. A mentő egyik dolgozóját megsértem, mert mozgása nem az én érzéseimhez igazodik. A kórházban egy fiatal csinos doktornő mosolyogva vizsgálja a gyeiteket. Megnézi a fülét, megméri vérnyomását, meghallgatja szívverését Lábam megrándul a remegéstől — Koponyarepedés, teljesen biztosat csak a holnapi röntgenvizsgálat után tudok mondani. Remélem, nem súlyos. A fülvérzés mindenképpen koponyasérülést jelez. Viszont jó jelnek kell tekintenünk, hogy nem vesztette el az eszméletét nem hányt és hogy mindenre emlékszik. Megkérdezem az orvosnőtől, injekciót kap-e a fiú. Látom, nem tudja elképzelni, mi bajom lehet, de válaszol: nem. nem szükséges. Felkísérem a gyereket, aki a saját szememmel néz visz- sza rám. Odasúgom néki, hogy injekció nem lesz. Arcán bágyadt kis mosoly húzódik, szemmel láthatóan megnyugszik. Feje köré gumitömlőbe jeget raknak. Lemegyek a lépcsőn, szívemet durva kézzel fogja valaki. Holnap!? fis addig...? A hallban a közlekedési rendőr azt mondja, hogy menjünk helyszínelni. Tartom a centimétert látom, hogy a kerékpáros keze is remeg. — Itt történt? „Igen, kérem, itt történt, a házunk előtt. Tessék nézni az ablakot. Itt lakik a doktor néni, aki zongorázni tanítja a fiamat. Nagyon jól játszik a kis taknyos. Néha már kijavítja a tanárnőjét hogy ez nem kis oktáv, hanem nagy oktáv. És keresztbe tett kézzel is tud játszani. Ma délután is játszani akart, hogy utána tényleg játszhasson, a homokban, mert ugye, a foci, mégiscsak más... ” — Mennyi idős a kicsi? „Hét, hétéves. Itt tanult járni, ebben a csúf bérházban. És erre a1 csúnya térre azt mondja, hogy udvar, a mi udvarunk. Az ablak ott az első emeleten a miénk. Ott szokott kinézni, hogy lent vannak-e már a srácok.” — Szóval, nem a kerékpáros volt a hibás? „Nem, dehogy. A fiam olyan vakmerő. Egyedül megtanult úszni és tavaly a korcsolyaversenyen a harmadik lett. És a múltkor azt mond©JÜÉ 1811. április 18., vasára» ta egy harmadikosnak, hogy te gombócfejű. És szégyen, de a tizenkét éves lányok is elszaladnak előle. Azért érzékeny, jő lelkű fiú, jó tanuló. Az év végi záróünnepélyen ő volt a répa, nagyon jól alakította, alig tudták kihúzni.* — Hogyan történt? „Balkezes a fiú. Az iskolában kesztyűt húztak a bal kezére, hogy tanuljon meg jobbal írni. Ballal elkeni a, tintát. Most már mind a két kezével tud írni és rajzolni. Már kétéves korában tudott rajzolni és megtanulta hallásból a Szeptember végént. A bátyja skandálta otthon, s ha elakadt, ő beleszólt és így mondta: „De lá-tod a-mot- tan a té-li vi-lágot..Aztán játszott tovább. És este azt mondta nekem, hogy ő munkásőr és proletár akar lenni. Butaság, mondtam neki, miért. A Szedlacsek papája is az és annak van pisztolya. Es másnap este beszámolt, hogy egy kislánnyal voltak Gyula páternél, s lakásán magnóztak, kaptak csokoládét és szentképeket Mi lesz belőled, emberke, ha, ,*■ — Itt tessék aláírni. „Igen, egyszer elvittem Pesten az Állatkertbe. A léggömbjét az oroszlánházban eleresztette és az felszállt a mennyezetre. Beszóltam az oroszlánoknak a rácson, hogy csend legyen és egy hatalmas létrán lehoztam a léggömböt. Irtunk egy kis cédulát a bátyjának, rákötöttük a léggömbre és elengedtük hazafelé. Nagyon tetszett a gyereknek a vili, a varázslat, én voltam a szemében a nagy Vili, a varázsló. Este az anyósoméknál hallottam, hogy az unokatestvéreinek azt mondja: „Az én apukám világhírű újságíró, az oroszlánokat is megszelídítette.” És sírt, amikor a gonosz, nagy kölykök nem hittek neki. Hagyjanak békében, kedves rendőr elvtárs, nem helyszínelek tovább. Hiszen ez gyilkosság, lélekgyilkosság. Nekem teljesein mindegy, hogy ki a hibás, rohanok és keresek egy idősebb, nagy tudású orvost, aki különb varázsló, mint én, és mint az a fiatal orvosnő. És ismét egyben lesz a fiam koponyája és megyünk újra az Állatkertbe, és jövő nyáron elhozom neki Párizsból az Eiffel-tornyot. És...’* ■a Doktor ír» jó étvágyat kívánok, de tessék abbahagyni az ebédet, a fiam... A sebészfőorvos aranyos ember, előbb a kórházban van, mint én. — Nincs komoly baj. Nyugodjon meg, kérem, néhány nap múlva hazaviheti a gyereket —■ Köszönöm, doktor űr. Ne haragudjon, hogy vasárnap otthonában megzavartam, de... Ó, kérem, ón megértem magát, bár higgye el, a doktornő is mindent megtett a gyerekért. De tudom, ha az én fiammal van baj, én is azonnal laikus apa leszek. A laikus apának kicsordulhat a szeméből a könny. Pedig utoljára akkor sírt, amikor harminc évvel ezelőtt az ő feje is betört, és akkor sehogyan sem értette, miért szaladgál, idegeskedik any- nyit az apja, hiszen nem az ő feje tört be, nem neki fáj? Suha Andor DEMENY OTTÓ: Áprilisi vers Almából ébred, nyújtózik a föld, arany színekben tündököl a domb. A puha hantok napos oldalon smaragd fü sarjad, fejét emeli. Kék vizekre úsztatja új hajóit az égbenyúló, kócos almaág, s a halmok mögül surranó meleg szél megborzolja a tócsák tetejét. Miért, hogy az évszakok fordulása a tél a tavasz közt legizgalmasabb? Hogy most robban minden fölgyűlt remény és arcunkat pirosra tüzeli, hogy most gyógyul leggyorsabban a seb, elsimulnak a homlok ráncai, s tunyaságából kimozdul az ember a szabadságból mélyet lélegezve. SIMONYI IMRE: Bihari nóta Legény mondja: Bej, dereked ringasd meg. hét szoknyádat lengesd meg, vagy énnekem, vagy másnak, vagy a falu szájának! Leány mondja: Pocsétában nines hattyú, bocskorszíjon sarkantyú, az kell ahhoz: — csizmaszár. ■ abba legény, nem fattyú. — Ketten mondják: A főtéren gangosán, Járd a szérűn boglyosan, kopogósán Húshagyón, bánatosan Ham vázén. Mért hoz a tavasz forradalmakat, ünnepi kedvet, fölszabadulást? Hogy tán az ember is része legyen a természetben izzó változásnak, s amint a földben megindul a mag — ideje jöttén hajtani akar — pusztithatatlan reményeivel, példát mutasson ő is lelkesen? Es nyers ágakból karókat hegyezzen s kitűzze földjét jog és juss szerint, hogy elfoglalja műhelyét s becézve szerethesse érzékeny gépeit, s hogy versre legyen kedve és zenére, örömötadó boldog szerelemre, s a legridegebb télidő után is hinni tudjon a legszebb változásban. ORSOVAI EMIL: Egy hét az Albatrosban ma ablakod a tengerre néz holnap hogy is volt álom az egész ma vulkán ködfiit kráterébe látsz holnap nincs ösvény oda se találsz ma sziklacsipkék klasszikus zene holnap egy pillanat ma kellene ma megejtenek lágy pinéta-ligetek holnap ölelésüket majd biheted ma „ANNA MARIA LAURO Ferry boat” holnap csak képeslap lesz a hajód ma utolsóelőtti nap gyors lázroham holnap ISO LA VERDE nincs több egy ha van ma még csodálhatod bármerre mész holnaptól ablakod a tengerre néz íForto d’ lsehia) A nyugdíjazás napja — Asszonyok... bocsánat,. — Mit akar? — Ne haragudjon... ön látja magát a kiraikatbain? Az asszony felháborodva belenézett a kirakatba. — Látom ... Na és? Mayer, a biológus egyedül maradt a kirakat előtt. Imbolygóit jobbra-balra, kereste az üvegben tükörképét. Az üveg mögött, igaz, volt sajt szalámi, konzerv, mustár, szardínia, tokaji, meg mindenféle italok... de ő nem volt sehol. Végül is két felakasztott sajtkorong között megpillantott egy homályos alakot. Már azon a ponton volt, hogy felismeri önmagát, de aztán csalódott... Egy figura mozgott ütemesen, pontosan úgy mozgott mint ő, de az arc homályos volt, idegen. — Jónapot — mondta Mayer. — Jónapot — mondta az idegen a kirakat mögül. A hangot hallotta, lehet hogy nem is hallotta, a szája mindenesetre úgy mozgott, pontosan úgy, mint az övé, kissé elhúzva, keserűen és puhán. — Beállók a kapu alá, és számolok magammal — mondta a biológus. Kalapját még egyszer megemelte a két sajt között imbolygó alaknak. — Szolgája... — mondta. — Szolgája... — mondta a másik, és ezúttal ki is lépett a kirakatból, és utána ment. A szürke kiskabát kopott óldalzsebében szivaros doboz volt. Mayer a szájába vett egy szivart. — Ez nem szokásod... — mondta Mayer. — Valóban nem... — Rá kellett hagynia. — Az utcán általában nen. gyújtunk szivarra.,; A szivar már íüstölt belépett a kapu alá. — Egy pillanat... — mondta — Egy pillanat... — ismételte. — Igen, igen.. — bólintott. — Bizonyosnak kell lennem. Világosan emlékezett: 32. Jól látta, a házszám: harminckettő. Még a villanyok sem égtek, s az autók is lámpa nélkül suhantak át egymás árnyékán. Belépett a házba, ahol lakott, de nem állt meg a kapu alatt. Elfeledkezett arról, hogy számolni akar magával. A két sajt között nagyon kellemetlen volt az az alak.». Nem is tudott volna magával mit kezdeni. __ _____r _ —- Visszamegyek — mondta. — Visszamegyek és beállók a két sajt közé a kirakatba! — Azért nem érdemes — mondta Mayer, a másik. — Gondolod? Mit lehet felelni erre? Most kivételesen gyalog ment a lépcsőn. Mayer biológus volt, és ez nagyon lehangolta. Honnan jöhetnek ezek az információk? Elmélete volt arra, hogy mikor a sejtekben a wuklein savak és a fehérjék aránya felbomlik, ez mivel jár... Volt erre egy elmélete, amit egyszer ki akart dolgozni. Spirituális enzimnek nevezte azt az ismeretlen pontot, amitől az ember lelkileg kiegyensúlyozott, ha a pont jól működik. — Kész vagyok — mondta. — Valahogyan befagytak a spirituális enzimjeim ... A lépcsőfordulónál kinyújtotta a karját, kézfeje és ujjal lebegtek előtte, kissé függetlenül a karjától és a vállátóL Szilárdan meg volt győződve, hogy nem biztos, amit lát. Lehet, hogy övé az a kéz, lehet, hogy nem. — Én tudjam? Talán még mást Is mondott volna, de Mayer a biológus, megérkezett az ajtó elé. Bár tudta, hogy ő az, aki ott áll, saját lakása előtt, és nincs otthon senki, mégis becsengetett. — így a helyes — mondta. Saját ajtaja előtt állt. és várta, hogy a csengetésre valaki kinyitja az ajtót. Nem valaki, hanem ő maga. Mayer egyébként agglegény volt. abszolút agglegény, két zár volt az ajtón, és egykor barátnőjétől semmit nem tagadott meg, csak a lakáskulcsot. — Fölösleges — mondta a másik. — Nem kell bemenni. — De ha itt lakom. — Az nem számít — mondta Mayer, a másik. Mayer a lépcsőház korlátjához támaszkodott, öt emelet volt a mélység, a földszinten, a kapu alatt valaki éppen indult a liften. — Ezt még megvárom... — mondta Mayer. A szomszédban lakó asszony jött haza. Tíz éve asszony volt, egyszer rá is nézett Mayerre, mikor rázta a rongyot — Bocsánat asszonyom. . — mondta Mayer, és megemelte a Kalapját — nem tudja véletlenül, lakik itt egy biológus? — Be kell csengetni — mondta az asszony, és táskájából előko'.orta saját kulcsát. — Már csengettem... — mondta Mayer. — Akkor úgy látszik nincs Itthon. A férfi zavarában a kalaphoz nyúlt. Elvégre a kalap is be tud mutatkozni. Az ujjak is bemutatkoznak, és külön a váll, az orr, meg a gerinc. Mayer egészen a feje búbjáig bemutatkozott — Véletlenül nem ismer engem? — kérdezte. — Nem ismerem, bár sokszor láttam — mondta az asszony, anélkül, hogy jobban megnézte volna, mert bizteg
