Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 87. szám

APOR ELEMEK: A vonatok éneke (József Attila emlékezetéré) Rohanó robogó robogó vonatok idezeng lobogó dobogó dalotok Belül Izzik a tűz ez a szűzi varázs kinn omlik a síkra . a szikra, parázs Benn forrad a gőz és győzni tanít így ront, aki hisz '-/ aki visz valamit Futnál e vadon szabadon, de a sín megköt lenyűgöz lekötöz ez a kín Odakint Ida táj lila tájban a völgy odalátszik a csúcs meg a csúcson a tölgy Jó volna letérni ledéren oda de utad bemutat a •vak égbe tova Odatérdel a rét meg a réti virág odaér a levél a levéllel az ág Ha toréi, botorul veti rád a szivét szirmát levelét kereked veti szét Hív távoli vágy mint lágy kegyelem de tart ez a zord ez a mord fegyelem fáz átad acélon a célba talál ott nyitja H, szét elédbe a lét kapuját a halál DEBUBNT OTTO: Zsoltár Parisif csipkékékor — fan, alatta vetem me« az ágyad. Láng lobog homlokod körül. Füstkígyói magasan szállnak. Mellettünk Sövény kanyarog. A völgyben birkák nyája béget, ehér gyapjúkon nap ragyog, ürmükkel köveken zenélnek. vidőzni való valahány; >ly ártatlan, szelíd és tiszta. IŰVÖ8 patakvíz Italuk, vemiik égi csillagok csokra. Pásztoruk vagyok, s őrizem a lángot Is arcod felett. Szájak előtt a legelőt, derekad alatt a füvet TENAGY SÁNDOR: Hatalmas éjszaka Mintha tested szólítana és lenne csillagmély szava. Valami szél, valami fény: * megölel fényévnyi remény. Rád gondolok: arcod körül hitetlen kezem űrrepül. Húsod: hatalmas éjszaka — Mintha nem lenne más haza. KISS OKIES: Őröl Örül as Mg őröl Arcom letörli kőről kezem nyomait vasról magamat önmagámról Egén nem látszik lábnyom Föld arcán én se látszom Mi sem él tovább nálam csaj; amit kitaláltam, Báláim RUNG) A megözvegyült Apám a hallgatásba beleárvutt, mogorván bóklászott az őszi kertben, zörögve járt órákon át a sárgult leveleken is hallgatott lauerten. A szél szavára olykor felfigyelt és szemében rőz&elángok gyulladoztok, aztán csúnyán káromkodott s a termés héján kivert a gáüe -7 haragos hab. Apámnak — láttam — akkortájt elég volt a múlt, jelen * talán a jövő is, szemében gyulladásba Jött a vérfalt, de állott volt a vére, mint esővíz. Kalapját mélyen a szemébe húzta a a kertet százszor körbejárta újra. FORGÁCS KAROLT: P Álmodozás . Levetkőzöm ruhám és testem, Szétszakítok sok ponyvát, kötelet, Eldobok mindet, mit eldobni lehet, Arcom várakozó színre festem. A szöges drótok karámjaiból kilépek , U tamból a domboldal köreit kizárom A hegyre szállók, hol nem ósdi várrom De szellőt sátor vár, s isteni étek, Púttoél inged magamra öltöm, A vágyott t remélt valóságat idézem Letkembe: Utó szemem nézzen Gyönyörű, de ha hold följön) Kezem elérjen egész a kezedig. Zöld-lombos gyümölcsöt ágak Agyába döntsön be ■ vállad. Szemed tüzeljen, ne legyen szelíd, Láng-ujjakkal simogasson, ómig A varázslat mao nem törik; Veled S velem együtt forduljanak epek, Földek, csillagok déltől hajnalig. Jöjj rácsodálkozni a világra, A bekötött kévéket kioldani, A halászok magját kiszabadítaná Kenyeret tenni a kosárba. K tméros Szidónia, aki a füvatkerge­tésben és a férfiak ein yű vesében ntőlérhetetlen, a minap gondterhelten állá­tott meg az utcán. — Jó, hogy találkozunk — szólt elgomdoi- kozva. — Éppen azon töprengtem, ahogy végigslettyegtem a Kakas utcán, hogy ki lenne az az önzetlen barát, nagy tapaszta­lától bölcs ítész, aki engem, az esendő asz- szonyt, a tárgyilagosság hűvösségével meg­hallgatna, hasznos útbaigazítással ellátna, mert az érzelmeim, a férfihódító eszközeim irányításának gyeplője teljesen kicsúszott kezemből. Például, képtelen vagyok arra, hogy az előzetes felmérések alapján kiszá­mítsam azt: egy férfi meghódításához meny­nyi legyen az a kikeverési részegység, amit mosolyból, csevegési készségből s mindab­ból a kellékből, ami a sexhez tartozik, elegyíteni tudjam, ami által a kívánt ered-, mónyt elérhetem. Az utolsó szavaknál, a férfihódítók szok­ványos eszközeivel élve, mélyen belenézett a szemembe. S aztán, amikor úgy tapasztal­ta, hogy az ellenszegülésem kellően szét- mállott, akkor karon ragadott, s mint va­lami ragadozó nőstény, úgy vonszolt be a közelben levő, „Röpke szerelmek” nevezetű kávészentélybe. A jó gazda gondosságával rendezte el a kissé túlméretezett alsó felét a parányi fe­lületű széken, majd lábait, mint a leghaitár- sosabb hódítóeszközt, hanyagul a lábaim közé dobta, és az élővágtató pincért szedte kordába, imigyen: — Nézze, kedvesem, én minden pénte­ken este eljövök Ide, ebbe az áporodott il­latú kafferájba. hogy a kávénak nevezett löttyük mellett, á szakszofonosük . divatos hajkölteményében gyönyörködhessem. Most azonban, hogy a trombitásuk macskariasztó ábrázatát nem látom, így teljes értékű ká­véra jelentem be az igényt. Ellenkező eset­ben, ha a kávé nem üti meg a kívánt ér­téket, akkor önről — a borravaló megvoná­sa mellett — lehúzom a fehér kabátot, mert nincs szégyenteljesebb állapot, mint ami­kor a mesterség szimbóliumát meggyaláz­zák. A kioktatásnak meg is lett az eredmé­nye. Néhány percen belül olyan finom aro- májú duplát hozott a „röpke szerelmek” föl­szolgálója, hogy én 'a pincéinek, örömem­ben, kezet csókoltam. Kunéros Szidónia pe­dig, elérkezettnek látván az időt a töredel­mes gyónásra és az útbaigazító föloldozásira, rátért keserveinek fölsorolására. — Tudja, kedvesem — kezdte el a nem mindennapi históriát — mostanában két férfi szédült belém a vállalatnál. Az egyik bérelszámoló, a másik meg maga az igaz­gató. Szünetet tartva, kézitáskájából előkotorta cigarettatárcáját, s elegáns mozdulattal rá­gyújtott. — Guszti, a bérek rubrikázója, állandóan a házassági ajánlataival gyötör. Azt kurrog- jü folyton, legyek a felesége, s ő a tenye­rén fog hordani. En persze, azzal utasítom el ilyen irányú széptevését, hegy a tenyér- hordozási ígéreteivel gyötörjön inkább- egy kis igényű libát, mert férfitenyéren ücsö- rögnd semmi kedvem nincsen. Már csak azért sem, mert igényeimnek az ezernyolc­száz forintos keresete édeskevés. A fele­ség szerep helyett vállalom a szerető hiva­tását, mivelhogy jó kiállítású példánya a férfinemnek. Valóságos füstfelhöbe burkolt, ahogy a történetet tovább folytatta. — Lajosnál, a főnökömnél fordított a helyzet Holott, az igazat megvallva, célul tűztem magam elé, hogy Lajost minden áron megszerzőm — férjnek. S ezért, már hetek óta ostromolom, bombázom a fegy­vereimmel; megértő vagyok, ha panaszko­dik, figyelmességeimmel ajnározom körül, amikor nyűgösködik, s a szeretetteljes mo­soly, kedvességzuhatagában fürösztöm a lá­togatásai alkalmával, és mégis: minden igyeíkezetem ellenére, ott vagyok, mint a mádi kalapos: a kezdet kezdeténél. Elkenő dve legyintett, — Sosem hittem volna, hogy egy totya- fcosodó férfinál, minit a Lajos, ne bírjam megvetni a lábamat! Ha rákezdem, hogy „Lajcsikéin, házasodjunk össze!", akkor mindig bebújik a köntörfalazás mögé. Ilyen­kor ezeregyszer elsóhajtozza. „Igen, Szidi- kém, az egybekelés jót tenne nékem, e szép, kései szerelmünk beragyogná hátralevő nap­jaimat — elvégre: finom, kívánatos falat vagy —, de a körülményeim ezt nem enge­dik meg. Ott vám az öregedő féleségem, ma­gára hagyni vétek és felelőtlenség lenne — mit is kezdene már a hervatag bájaival? —, s mit szólnának a gyermekeim, menyeim, az unokáim, akiknek a szemébe nézni nem mernék többé. Épp ezért azt Javallom, mar riadjunk meg a szerelmeskedés lopkodóinak, mert nagyon igaz, amit a szerelmi szakértők vallanak: A szerelem kóstolgatása akkor édesség, ha a veszély mögötte ólálkodik”. Óvatosan kockáztattam meg egy közbe­kottyan tás t. — Persze, persze — sumákoltam a har­cizaj elkerülése végett —, erkölcsi felelős­ség ts van a világom! Mint akit a vipera csípett meg, úgy pat­tant föl Kunéros Szidónia a székről — Ez már igazán sok! — kiáltott magá­ból kikelve. — Hányszor figyelmeztettem mán hagyjon föl az erkölcsi hittételeivel? — De, Szidike... — Semmi Szidike! — verte meg előttem az asztalt — Unom a tisztesség keresztjé­ről szóló nyavalygásait! Megértette? — Igen, Szidike — adtam meg magam. Megcsihadva ült vissza székére. S míg újra elrendezgette magát a székén, pana­szos hangion tálalta tovább a dolgokat — Csak tudnám, hogy hol tévesztettem él a keverési arányt! Hogy megfelelő kike­veréssel adagolhatnám a hódításhoz szüksé­ges puskaport, amivel Gusztit, ezt a teli­holdat bámuló hólyagot szeretőként meg­tarthatnám, Lajost pedig a házasság öblébe bevonszolhatnaim! Hogy egyiket, aki a sze­relemben még adni képes, birtokolnám, míg a másiknak a tekintélyével, társadalmi hely­zetével sütkéreznék, mert csak így tudom elképzelni életemnek a harmóniáját: egyik adja ide ifjúságát, a másik az ifjan szer­zett javak gyümölcsét. Ismét kísérletet tettem az ellenvéle­ményre. — Nézze, Szidike — fogtam komolyra a szót — az ilyen számító nézetekkel nem ért­hetek egyet. Gusztijának, annak a kispénzű bérelszámolónak nemes érzelmei vannak, s ha megfelelő élettára veszi kézbe, még sok­ra viheti. Cjabb letorkolás volt a válás* — Barátom, drága barátom, végtelenül csalódtam magában! Nem is tudom, hová lett az a hűvös józansága, amivel a dolgo­kat régebben megítélte. Már hajlok arra, hogy célba veszem, csak ne volna annyira éhenkórász. Mert aztán igazán kevés puska­port kellene pazarolnom magára. Nem úgy. mint Lajosra, arra a minden hájjal meg­kent csirkefogóra. E szavaknál fejéhez kapott hirtelen. — Szentséges Úristen! — nyögött fel d- kínzottan. — Most jut eszembe: hó közepe van, s még nem végeztem el magamon a sexleltárt! Megrökönyödve meredtem Kanéra Szi­dóniára. — Igen — fűzte hozzá magyarázatkép­pen. — Minden hónap első vasárnap esté­jén elvégzem a szokásos róván csolást. A tv- adás befejezése után fölgyújtom a csiliért, a tükör elé állok, s míg vetkőzöm, anya­szült meztelenre, addig vizsgálat alá veszem minden kellékemet: az arcomat, a nyaka­mat, a kebleimet, mennyiben romlott az ál­lapotuk, ha igen, akkor elő a masszámmal, a festékkel mert gyűlölöm, amikor az arc ráncos, barázdált és petyhüdten lógnak a mellek. Elvégre azért van a kozmetikus, a divatszabó, az orvosi plasztika, hogy a ter­mészet művén a korrekciót elvégezze. S amikor végzek a felső résszel, akkor végig­tapogatom a hasikámat, karjaimnak, lába­imnak az izmait, hogy kemények-rugalima- sak-e, végezetül pedig, a mosolypróba után, külön szemügyre veszem a csípőm ringáaát járás közben, hiszen ez a legerősebb fegyve­re a nőnek a küzdelemben. Most is kétkedő szigorral nézett végig önmagán. — Ha a szemeim nem csalnak, akkor minden rendben van körülöttem. A bizonyosság kedvéért, kezem ügyébe helyezte a gondos napozásról árulkodó tér­dét. — Markoltja meg a térdemet, • mondja» véleményt! Szót fogadtam. A műértő kezével végig­tapogattam Kunéros Szidónia eléggé göm­bölyűnek és bársonyos tapintásúnak mond­ható térdkalácsát, s végezetül azt állapítot­tam meg: az egész testi felépítettségének figyelembevétele mellett, a térdei még kü­lön is alkalmasak a férfiak igába hajtására. Tehát, kishitűségre, semmi ok nincsen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel Kunéra Szidónia. — Köszönöm, köszönöm a szakszerű vé­leményét! — szorongatta meg a kezemet. — Ügy látszik, mégis csak a kikeverésben van a hiba. A mozgás, a mosoly és a többi kellékek összehangolásában. Várakozón tekintett rám. — Mondja, tudna javallatot tenni a he­lyes arány összeállítására? Tanácstalanul ingattam meg fejemet. — Maga is csak egy férfi! — sóhajtott* — Aki azt várja, hogy meghódítsák. K issé ingerülten kelt fel az asztal mellől. Távozás előtt még elővette a piperekészletét, s zsebtükrébe pillantva, fölrakta arcának mezőire a szükséges fes­tékréteget, maid elköszönt A férfihódítók büszke pillantásával biccentett felém, s a nagy hetyegők ringó járásával magamra ha­gyott a „Röpke szereknek” nevezetű esz­presszóban. i

Next

/
Thumbnails
Contents