Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

-SSSSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSs rssssssm r ssss/rssss/ KOKTE ß, Ők tizenhatan wmrssffsMfswM. Valahol olvastam és most megint eszembe jutott. A háború akkor kezdődik, amikor az emberölés hőstetté válik. A béke, ha az ember megölése gyilkosság lesz újra. Margók a szerkesztőségben, vitat­kozom is: tizenhatos névadó?! Az emberi szertartást futószalagszerű monotóniára devalválni — egyálta­lán nem kedves és ildomos dolog. — Tizenhat gyerek egy rakáson! Nevetséges! — háborgók, és ekkor eszembe jut egy kép, egy villanás­nyi csak, de a rémület képe. Az alighogy megszületett és élve elve­télt életek, emberré soha nem for­málódó sorsok képe, immáron több is, mint negyedszázad távlatából. A háború akkor kezdődik, amikor az emberölés hőstetté válik, fis akkor nem kezdődött, hanem tartott, a vég­ső tragédia előtt tartott a háború. És amit láttam, s amire most is visz- szavélekedve is megremegve magam előtt látok, az még a tjrigantik or­das-hősiességében is a leggyávább galá óságok közé tartozott. A háború vége ott ért, ahol most a béke bont. Lebontja a jelenlegi SZTK, a volt OTI-palota bauxittor- nyát Félig még gyerek, félig már legény és egészében már a háború érlelte felnőtt — ez voltam én. Vér­hez, bambához, éhezéssel szennyhez és félelemhez is edzett már. Van a fé­lelemnek egy olyan foka, amelyre csak ember képes. Az állat nem. Az állati félelem „emberibb” tud lenni a végső, a közönybe és a bárgyúság- ba tompult legmélyebb emberi fé­lelemnél. Február közepe volt. Es én már akkor hetek óta, hónapok óta vagy talán már évmilliók óta ebbe a szin­te extatikus állapotban éltem, amely­hez úgy hozzátartozott a vinnyog- tató és éppen ezért már nem is fé­lelemnek tűnő félelem, mint testünk szőrzetéhez tartozott a tetű. A csend szokatlan volt Megszok­tuk a halál zajló lüktetését a golyó éles pattogását, a nyögve összeomló falak dübörgését, a bombák vijjo­gását és a sóhajt, amely együtt sza­kadt fel mellünkből a földből fel­szakadó dörgéssel — nem ránk zu­hant Véfcnyan, vaskosan dörrentek, cserrentek, sikongtak, hörögtek, hrummogtak, ugattak az ágyúk. És most csend volt Fél órája-e, egy órája-e —, de felszabadult a kör­nyék. Messziről — a halál országá­ban egy mezsgye is nagy távolság, az élet országától választ el! — talán a Keleti pályaudvar környékéről fuldoklott ide a háború hangja. Ke­mény, vaoogtató hideg volt és meg- tántorodtam az éhségtől, de a leve­gőtől is, amikor kidugtam a fejem a vészkijárat apró ablakán. Szemben a Kerepesi temetőt csodálatosan vé­letlenül megmaradt kerítése válasz­totta el a temetőn túli országnyi te­metőtök És ott szemben, igen, kissé tőlem jobbra, egy döccent kis toló­kocsin egy furcsa fcakás. Nem tudom hány gyerek, de sok. Mind halott. Nagy rakáson, mint az élettelen kövek, mint háború fa­gyasztotta viaszbábok, amiket kósza kéz dobált hozzá nem értőn össze­vissza, úgy hevertek egymáson éve­sek és kétévesek és ötévesek, és apró kis emberkék görcsbe dermedt öklei fenyegették holtukba fagyottan is a gyilkosokat. Én már akkor sok mindent megértem és megéltem, én már akkor évek óta nem sírtam, mert az a háború még a gyermek könnyeit is elrabolta. Az élve maradt gyermekét persze! De akkor és ott elfogott egy öklendező sírás és felszabadult bennem a kö­zöny, a tompa, bágyadt félelem he­lyett az élő, az élni akaró, a feled­ni akaró, de nem tudó ember embe­ri félelme. Két napig nem mertem újból ki­tekinteni a már kinti szabad világ­I be. Amikor iámét kimerészkedtem, már nem láttam őket, akik minden i$ lehették volna és semmivé váltak. ^ Néhány kopott, rongyos, sovány em- § bér dideregve, meg néhány szovjet & katona a meggörbült villamossínék- í kel, meg a leszakadt vezetékekkel ^ bajlódott... 1 — Davaj... davaj! — förmedt rám § az egyik fülig kucsmás, hogy meg- § látta, mint bámulom szájtáti kamasz- | ként meg-megdermedő ujjaik se- § rénységét. Estefelé, valamiféle para- ^ dicsomlevest kaptam, benne hússal | És nem tudták, nem értették, hogy S nem azért sírom bele szégyenkezve 1 könnyeim a csajkába, hogy én meg- § maradtam, hogy kanállal a kézben $ és csendben, nagy-nagy békés csend- | ben tömhetem dagadtra bendőmet § —, hanem csak miattuk. Akiket a háború alatt, a háború ^ vége előtt meggyilkoltak. Valahol olvastam és most megint § eszembe jutott. A béke akkor kezdő- ^ dik, ha az ember megölése gyilkos- $ ság lesz újra. Igaz. De ez olyan há- § ború volt, ahol a fasizmus már ak- § kor és még akkor is gyilkolt, minden ^ hősiesség nélkül gyilkolt, amikor még ^ nem kezdődött el a béke. Morgok, morgok.., Ostoba az em- 5 bér, mégha igaza is van tán. A hír, ^ a békés, kedves, bennem morgós hír $ a tizenhatos névadóról persze, hogy § megjelent az újságban. Meg kellett $ Időből kihulló ' öreg falu, öreg házakkal Az öreg házak építőanyaga tisztán vályog, még a tégla­alapokra is vályogfal raka­tott leginkább. Kevés az új ház, a fejlődés jegye, a má­sutt annyira megszokott, vá­rosba illő villa. A házakat egyetlen nagyút fűzi fel, eh­hez tapad tizenegy utca. Tengermély, fekete sárral ta­pad, óvatlan lépésnél a csiz­maszárba is betolakodik a kásás massza. Igaz, vannak járdák is. de igen foghíja­sok. Az artézi kút csörgőjénél fiatalember mossa csizmá­járól a csúnya fekete sarat. Keserves káromkodás a mű­velet refrénje: — Az Isten verje meg a kedves ősünket, aki ezt a helyet letelepedésre megvá­lasztotta. Törte volna ki a nyavalya, amikor ebbe a sá­ros. vizes katlanba lépett... A kertek, a házak mögött elterült mezők, mint édes, nehéz mézet, isszák a tava­szi napot. Száraz felhők úsz­kálnak az égen, enyhült, me­leg a délelőtt. Ember nem tűnik elénk közel és távol. Itt-ott látok házat őriző öre­geket. De nem látok karju­kon ölbelit, vagy az udvaron már járogatő apróságot. A falu olyan benyomást tesz, mintha kiürült volna. Nagy nyugodtság takar mindent Hol vagyunk hát? Az alsó Tama mentében, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajda­ni lápok, tavak, vadvizek, nádasok, kiszikkadt katlaná­ban. Olvastam egy regényt hasonló vidéket festett, s most minduntalan ez bujkál bennem. Makkai Sándor ír­ta a regényt, s az volt a cí­me: Holt-tenger. Én riportot fa-ok erről a Tama menti „Holt-tengerről”; riportot vagy inkább segélykiáltást. Valamikor tenger volt itt azután elment valamerre, s az emberek itt maradtak, hasonlóképpen a vízi világ­ból megmaradtak a termé­szet sanyarú változásaiban a kétéltű békák is. Tavaszt koncerteznek a házak alatt a tocsogó réteken. A falu települési formája a jobbágyi esetlenségben ala­kult. A mértani pontosság­hoz szokott ember a szét­szórtság és rendetlenség lát­tán a világ kezdetére vagy végére gondol. Semmiképpen sem a megállapodottságra. Pedig ősiség dolgában nincs panasz. Az Aba nembeli Kompolthy család birtok­szerzeményei közül szárma­zott 1265-ből. de az Anjouk okmánytárában fellelhető oklevelekben csak 1307-ben fordul elő neve —Zarang—, amikor Kompolthy Pé­ter az egri káptalan előtt varasfogad Fiié Mi­hály és Miklóstól Vécs földjét megvásárolta. • A vett birtok szomszédjaként említik ekkor Zaránkot. Kéz­ről kézre kerülve voltak Or* szágh Kristófé, az egri vári»- pánságé, királyi kegy alap­ján kapta meg a falut Török Ferencné. Későbbi birtoko­sai lettek az Almásyak és 1849-től a Czóbel család, aki­nek birtokait 1871-ben a helybeli közbirtokosság vásá­rolta meg. Fejadót fizettek hódoltként a töröknek, fél porta után adóztak a csá­szári dikátoroknak. írták a falu nevét Szaránd-nak, és még Szaránk-nak titulálják 1828-ban is. Megjegyzésre ér­demes tény a török alól való felszabadulást követő had vo­nulatok alatt Zaránk lakat­lan pusztaság volt. A Magyar városok és vár­megyék monográfiája soro­zatban megjelent „Hevesvár­megyei Ismertető és Adat­tár” (1936) még nagyközség­ként említi Zaránkot. 289 lakóházzal („melyek közül 210 tisztán vályogból, 63 tég­laalappal, de vályogfallal épült”) 1379-es lélekszámmal. S azt is megtudhatjuk még, hogy 1900-ban 1172 lakosa volt, 181 lakóházban. Jegyez, zük mindjárt mellé a mai adatokat: lélekszám: 1000, la­kóház 340. Üres házak is akadnak a faluban — hideg árnyékok lakják. A hideg ár­nyékok hívnak számadás- re... A delet jó órája elharan­gozták. Az iskola épületében minden ajtó zárva. Sehol senki. Csak üres csend. Eb­be a csendbe nyikordul be­le a főberájat ajtaja. Esetlen, botladozó léptek közelednek. Tíz év körüli fiúcska halad el mellettünk a folyosón. Köszönünk neki, de ránk se figyel. Többszöri kísérlet után sikerül észrevétetni je­lenlétünket. Az igazgató után tudakozódunk, s néhány ismétlés után meg is érti óhajunkat. Szeme váladékos, gyulladásos, orra alatt mez­telen csigák útjai fénylenek. A hajdan divatos „belterjes” házasságok egyik sérült gyü­mölcse lehetett, mint erről felvilágosítottak később. Kö­zeli rokonok összeházasodása csak a birtoktestek gyarapo­dásának használhatott, s gyermekgyümölcseikben az elemi életerők elfonnyadtak. A fiúcskától az útbaiga­zítást tévesen kapjuk, ennek ellenére az igazgatóval sike­rül a találkozás. Az iskolától alig száz méternyire a la­kása. Deák István igazgató­val az irodájában kezdjük a beszélgetést, s hamarosan betoppan a község párttitká­ra is, Csintalan István. Előttünk a falu színes rajzú tárkúpq. arról magyaráznak. falu — Látszatna valóban nagy­község vagyunk. Az a sok ház azonban fele területen felépülhetett volna. Keve­sebb járdával, jó úttal, vil­lanyhálózattal. — Körülményeink sok min­denben visszamaradó ttak. Egyetlen jó utunk van, ami a falu közepén halad át. A többi útnak sem nevezhető, hiszen csak föld, viz és együtt a kettő, sár, sár, sár. — Határunkban a művel­hető földterület kevés, és nincs mód a terjeszkedésre. Emiatt sokan távolabb kere­sik a kenyérre valót, a bol­dogulásukat. A fiatalok mind elmennék. ötven-hatvan éves emberek dolgoznak a szövetkezetben, az asszo­nyoknak teremtettek itt munkaalkalmat, de dolgozni a világért se akartak, más falukból jártak át ide. Meg is szűnt hamarosan a házi­ipari szövetkezet részlege, át­költöztették Tamaörsre. ahol szükségesebb. — Valamikor Igen híres volt ez a falu szarvasmarha- és lótenyésztéséről. Ez a hír­név már csak az emlékeze­té. — Két közkútja van a fa­lunak, Szeretnénk vízmüvet építeni. Sokan az utat hajt­ják, azt kívánják elsőbbnek, mert akkor vehetnének au­tót — Van itt pénzük az em­bereknek, Négy-ötmillió fo­rint fekszik takarékban. És látná csak a postaforgalmat! Az aztán igazi nagyközséget mutat Sok csomag, pénz, levél elmegy innét a más- hol letelepedett gyere­keknek. Olykor-olykor, bú­csúra, izenő hívásra ha­zatérnek az eltávo­zottak. Ha visszamennék, újra megüresedik itt min­den.., Felkísértenek a hideg ár­nyak. Alig néhány emberöl­tő alatt egész családfolya­mok tűntek el, mintha föld nyelte volna őket. A föld tetten érhető, fej fák tanúo­kodnak róla. De az anya- könyvileg bejegyzett százak­nak és százaknak jó része más irányba szivárgott el. Ismét az 1936-os adattárból idézek: „;..a tényleges szaporodás az előző nép- számláláshoz képest 14 lé­lek. Elköltözött ezen évtized alatt 139 lakos” És a mai adatok a lemorzsolódás fo­lyamatára: az 1960. évi nép- számlálás óta elvándorolt a faluból 250 lakos! Mint Deák István iskolaigazgató mon­dotta: minden nyolcadik osz­tályt bevégzett fiatal elmegy a faluból, vagy tanulni, vagy dolgozni. S az itthon mara­dottak szerény igyekezettel sem próbálják pótolni őket. Kevés gyerek születik éven­te. Az iskolás gyerekek tel­jes száma 80. Hét gyerek ta­nul az első osztályban, szep­temberben pedig nyolcán lépik majd át az iskola kü­szöbét. — Az utóbbi két évet nem számítva, a házasságkötések száma alig említhető. Két- három esküvőt, ha tartottak. Utóbb ez már elérte a tizet is. Csak... gyerekek nem születnek. Hová lett az élet elfújt ve­tése? E kérdésen meditálunk Király Mihály tisztelendő úr-1 ral, a falu papjával. Talán az elnéptelenedett Gyűrűfű példája után kívánkozik Za­ránk? — Ábrahám nemzé Izsá­kot. Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Judát és test­véreit... — figyelmeztet sze­líd komolysággal a plébá­nos a lépcsőre, melyen elin­dult a végtelen menet, s hoz­záteszi még, hogy Gyula is nemzé Gyulukát, és Fe­renc és János is nem­zé Ferenckét és Jánoskát, de nincs munkája a bölcsőnek. A fiatalasszonyok szülés he­lyett inkább választják az abortuszt És nem hozhat ter­mést az a fa. és nem növe­kedhet, amelynek lemetszik rügyeit és hajtásait Kevesen gondolnak arra, hogy az embernek, ha kivo­nul ebből a világból, embert kell maga helyett állítania. Az életnek, mint kenyéradó gazdának így kellene szól­nia: elmész hát szolgám? Akkor szolgát állíts a he­lyedbe! Eddigi története során egy­szer már lakatlan puszta­sággá lett Zaránk. És ki­hullhat újra végképpen az idő rostalikán, ha az embe­rekből az elemi életerők el­fonnyadnak. Kihull a falu az időből, ha az egymáshoz haj­ló életnek hangjai kivesz­nek. Kihull, ha az embertő nem hoz már új sarját. Hogyan szállítsuk a nőket? Érdekes levelet kaptam egy női olvasónktól. Arról ir, hogy tiszteletlennek, ri­degnek, udvariatlannak érzi, ahogyan egyesek a nőket, megszólítják. Az asszonyom, s a kisasszony megszólítást különösen elítéli. Nem tart­ja helyesnek azt sem, hogy a nőket újabban csak veze­téknevükön szólítgatják. A puszta családnévvel való megszólítást különösen ud­variatlannak, tiszteletlennék véli. Arra kér, írjam meg őszintén, igaza van-e, vagy téved ítéletében. Bár ez a kérdés nem is annyira nyelvhelyességi, mint inkább társadalometikai, ud­variassági probléma, a nyelv­művelő szakirodalom Is gyak­ran foglalkozik vele. Az asszonyom és a kisasszony megszólítás helyes és nem tiszteletlen. Azt azonban nem szívesen halljuk, hogy egyesek indokolatlan bizal­maskodással ilyen kicsinyí­tő formákat használnak: asszonykám, kisasszonykdm, fiatalasszonyka stb. A nőknek a puszta ke­resztnévvel való megszólítá­sa közelebbi ismeretségi kör­ben helyes forma. Férjes asszonyokat is ugyancsak az ismeretség fokának megfe­lelően szólíthatunk kereszt­nevükön: Márta asszony, vagy csak egyszerűen Márta. Valóban, napjainkban terjed az a megnevezés is, hogy csak a puszta családnévvel emlegetjük, szólítgatjuk a nőket A hagyományos meg­nevezési gyakorlat régeb­ben nem ez volt A vezeték­név mellé a keresztnév te társult: Kádár Kata, Rozgo- nyi Piroska, Szendrei Julia stb. Ma már a sportold nő­ket, az iskolai leánytanuló­kat inkább keresztnevük el­hagyásával szólítgatjuk, ne­vezzük meg. A pedagógusok jó része természetesnek tart­ja ezt a formát, de tisztelet- lennek Ítéli, ha a tanulók tanárnőiket is csak így em­legetik. Melyik forma a he­lyes és társadalmilag érvé­nyes? A nőknek puszta vezeték­névvel való megnevezését egyesek úgy értékelik, hogy ezzel a nők társadalmi rang­ja, egyenjogúsága is nőtt, erősödött. A nők közül so­kan inkább vállalják a meg­szólításban is a hagyomá­nyos megnevezéseket Szinte egyénileg kell tehát eldön­teni, hogy női munkatár­sainkkal szemben, melyik formával éljünk. Egy részük természetesnek tartja, ha puszta családnevén szólítjuk meg, ha azonban ezt valaki tiszteletlennek érzi, kerüljük el ezt a megszólítást Külön­ben a hangnem, a magatar­tás minősége és milyensége is fontos tényező, hogyan is szólítsuk meg társadalmunk női tagjait Pataky Dezső Dr. Bakos József —és '« szocia­lista humanizmus, az smafu? — kérdez­te 'emelt hangon Csipcsala szaktárs és nyomatékül az ujját is felemelte.,, — ... dehogy sma­fu, de mi köze mind­ennek a szocialista hu­manizmushoz? — mél. tatlankodott Petymeg Elek, és zsebkendője után nyúlt, hogy letö­rölje izzadó homloka meghűlt verítékét. — Hogy mi köze? Az, kérem, hogy nem lehet csak úgy valakit, mert meguntuk, ki­tenni az utcára... Nem kapitalizmus ez, kérem... — De . drága Csip­csala szaktárs, eskü­szöm, hogy én is tu­dom, hogy nem kapita­lizmus, hogy itt soha nem is lesz, hála az istennek... pardon... szóval, hogy itt már nem is lesz. De Lenge­falvi Hugónétól akkor Tessék retusálni is meg kell válnunk. Értse meg! Az új mechanizmus viszonyai között... — Lárifári — tilta­kozott Csipcsala Benő szaktárs. — Maguk mindig az új mecha­nizmussal jönnek. Már nem is új! Mit szól hozzá, hogy már nem is új... De ha vado­natúj lenne, akkor sem lenne emberséges do­log Lengefalvi Hugó- né szaktársnővel úgy elbánni, ahogy akar­nak. Illetve, ahogy szeretnének... Petymeg Elek fel­nyögött, ivott ' egy korty vizet, megfeszí­tette, majd meglazítot­ta izmait, aztán né­hány jógalégzés után folytatta az immáron egy órája dúló vi­tát: — Ide fizijén, Csipcsala szaktárs! Értse meg, hogy nem akarunk vele elbánni. Egyszerűen áttesszük az archívumba, mert ott... | — Az archívumba? Lengefalvi Hugónét az archívumba? Ezt ér­demli meg, mint törzs- gárdatag? Mint dolgo-j zó nő, mint négygyerme-1 kés családanya? Mintí kétunokás nagymama?\ Ezt? Ennyi év után? Szégyelljék magukat a szaktársak — csa­pott az asztalra Csip­csala Benő, aztán még egyszer odacsapott és hozzátette: — Évekig jó volt Lengefalvi Hu- góné? Mit évekig? Év­tizedekig jó volt, s j most néhány évvel a • nyugdíjhatár előtt el­dugni őt az archívum­ba... Szégyen! — Szégyen? Egy nyavalyát az. Az a szégyen, hogy ez ' a Hugóné még mindig ott lehet, ahol van, s nem ott van, ahol le­hetne — ordította most már Petymeg Elek is. Hát mit képzel ma­ga, Csipcsala szaktárs, milyen lapot nyomunk mi? Sex-lap ez, vagy nem sex-lap. Húsé éve szakadatlanul Lenge­falvi Hugóné van a címlapon ... Már egy világ röhög rajtunk. De ő a címlap, mert an­nak idején címlap-akt beosztásra vettük fel. De volt akkor igazi akt? A legkisebb iz­galmat is jelmondat ta­karta el a nőn... De most már nem a jel­mondat, hanem a lé­nyeg a fő, Csipcsala szaktárs ... érti? ... a lényeg! S egy 50 év körüli nő mégse lehet manapság már cimfo- to-akt egy sex-folyó­iraton ... Nemdebár? — Mondtam már, hogy lárifári, engem nem érdekel, amit mond Petymeg szak­társ. Nem is értek vele egyet. Ha jó volt húsz éven keresztül, akkor egy törzsgárdatagot nem lehet elzavarni, még a címlapról sem,.. — De hát mit csi­náljak egy idős hölgy fene... A fene egye meg, hát mit csináljak ennek a Lengefalin Hugónénak a lenge bájtalaságával? Mit? — Le kell retusál­ni... Arra a néhány évre! — mondta Csip­csala Benő, és méltó­ságteljesen elvonult. Petymeg Elek zokogva borult az asztalra, könnyei a legutóbbi számot áztatták. Ame­lyen Lengefalvi Hugó­né volt az akt-cimfoto. Retus nélkül! (•gr*)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents