Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-28 / 99. szám

Ä Filharmónia egri hangversenyéről Aj Országos Filharmónia egri bérletében a hatodik hangversenyre került sor hétfőn este a Gárdonyi Géza Színházban. A közönség erős bérleti ér­dekeltsége ellenére csak félig töltötte meg a színházat, holott máskor az előadók és előadandó müvek vonzásától hajtva még p - székeket ts kell berakni. A lost még a máskor galibát okozó műsor­egyeztetési hiba sem fordult elő. a Budapesti MÁV Szim­fonikusok pedig egyenesen dédelgetett és szívesen foga­dott vendégek Egerben. A mérsékelt érdeklődés okát nyilvánvalóan a megszer­kesztett műsor heterogén ele­meiben kell keresnünk. A kö­zönség érzékenyebb része ugyanis nem tud olyan mér­tekben hangulatról hangulat­ra váltani, hogy gyors egy­másutánban, minden átmene­ti zökkenő nélkül beillesz­kedjen a tragikus hangvéte­lű kompozícióba, és kis idő­beli szünet után egy telje­sen más jellegű alkotás köny- nyed. érzelmi futamaiba. Nem akarunk ofcvetetlen­kedni. de ezeknek az érzéke­nyebb ' idegzetűeknek, a ké­nyesebb ízlés üeknek bizonyos mértékben igaZbk volt ab­ban, hogy a most műsorra kerülő három mű egymás- mellettiaége kapcsán távol­maradásukkal mondtak véle­ményt. Bár ismerjük a mfi- sorpolitika olykor bonyolult­nak látszó szempontjait, en­nél valamivel megfontoltab­ban kellene elhelyezni a mű­sortervben Schubert vili. szimfóniáját és Szervánszky Endre Klarinétszerenádját.) Pedig akik erre a hangver­senyre eljöttek, a hangulati törések ellenére sem bánták meg. Schubert tragikus alko­tása. az, ahogyan ő halálél­ményét megadással és csen­des belenyugvással kifejezi, mindenképpen élménykel- tően szólalt meg, ezen az es­tén. A hallgatónak az a leta­gadhatatlan érzése, ha nem is díadalittas megbizonyoso­dása ébredt a mű hallatán, hogy maga a mű, a megte­remtett harmónia is diadal, győzelem a -ánk leselkedő halál felett. Még akkor is, ha ezt a harmóniát ilyen fáj­dalmas lemondással fejezi is ki a zeneszerző. Egészen más hangulati ele­mek közé. más érzelmi tájak­ra vitt Kovács Béla művészi klar inét játéka Szervánszky Endre Klarinétszerenádjá­ban. a líra, az érzelmek, a szerenádban az éjszaka zson­gását és szerelmi álmait is kifejező dallamok, különösen az első tételben, emberi me­legséggel szóltak hozzánk. A könnyed és mégis tartalmas klarinétversenyműben Ko­vács Béla gazdag érzelme­A népesség iskolázottsági színvonalának az utóbbi tíz évben elért számottevő nö­vekedését bizonyítják a Köz­ponti Statisztikai Hivatal legújabban közaétett adatai. Az általános műveltség fej­lődésének egyik beszédes bi­zonyítéka: a 15 éves és en­nél idősebb népesség több mfs,t fele végezte el az álta­lános iskola nyolcadik osz­tályát, saemben a tíz évvel ezelőtti egyharmados arány­nyal. Az érettségizettek szá­nta 1960-hoz képest csaknem megkétszereződött. A felsőfo­kú végzettségűek aránya az elmúlt tíz évben 2,7 száza­lékról 4,3 százalékra emel­kedett. A továbbtanulást jMefGen a nők mind közép-, mind fel­sőfokon, jobb eredmények­kel dicsekedhetnek, mint a férfiak. Az érettségizett fér­fiak aránya például 1960 óta 6 százalékkal, a nőké 8 szá­zalékkal növekedett. Ennél is figyelemre méltóbb a nők két ébresztett és méltón ara­tott sikert. A műsor harmadik száma Mendelssohn Szentivánéji álom szvitje volt. Nem kétsé­ges, hogy ez az ünnepi, a fé­nyességeken felfelé ívelő mu­zsika mindig megteszi a ma­ga hatását: az öröm és a bol­dogság valahogy mindig ott vibrál ezek fölött a tündén dallamok fölött. A Budapesti MÁV Szim­fonikusokat ezúttal Kerekes János, az Operaház karmes­tere vezényelte. A megszólal­tatott művekben a karmes­ter egyéniségéből folyóan in­kább az érzelmi motívumo­kat hangsúlyozta. A zenetörténeti bevezetőt Pándi Mariann mondotta el. (Farkas) érdeklődése a felsőfokú ta­nulmányok iránt: részvételük kétszeresen meghaladja a férfiakét. A statisztikából azonban kiderül az is, hogy a nők iskolázottsági színvo­nalának jelentős emelkedése ellenére, még mindig több mint egynegyedével maga­sabb az érettségizett, s két és félszeresével több a felsőfo­kon végzett férfiak aránya, a hasonló végzettségű nők szá­mához képest. A felsőfokú tanintézett ok­levéllel rendelkezők száma 170 000-ről 303 000-re nőtt az utóbbi tíz év során. Az egye­temi és főiskolai végzettsé­gűek kétharmada férfi, egy- harmada nő. Az elmúlt évti­zedben számottevőéit nőtt az oklevelesek körében a fiata­lok aránya: 1960-ban az ok­levelesek 52 százaléka 40 éven aluli volt most ez az arány 54 százalék. A férfi diplomások fete, a nők két­harmada 40 évnél fiatalabb. (MTI) Sokszor találkoztam, be­szélgettem vele, nemegyszer úgy, hogy volt tanítványai­val is összefutottunk; velük, akik túlnőtték a mestert. Keserűséget kutattam tekin­tetében; nyoma sem volt. Sőt, büszkén emlegette mesz- szire jutott fiait-lányait: az egyik követségi attasé Bur­mában, a másik sebészpro­fesszor Debrecenben, neves mérnökök, közéleti emberek lettek hajdani kisdiákjaiból, akiket a betűvetés titkaira tanított Balogh Polonkai Jó­zsef, aki valamikor családi örökségként csupán a sze­rénységet kapta. — Természetesnek tartom, hogy a mestert túlnője a volt diák, hogy továbbvigye a stafétabotot. Nincs tisz­tább öröm annál, amikor számba veszem, hová is ju­tottak ők, az ember azt ér­zi, hogy egyéniségéből vit­tek valamit, hogy bennük él tovább. Az lenne a baj, ha nem így lenne, akkor a ne­velő magában kereshetné a hibát. Hajdani iskolamesterét emlegeti, az ő példája su­gallta az éleseszű gyerek­nek: „Tanító legyél.” A csa­ládból csak ő tanulhatott, er­re is alig futotta szülei szű­kös jövedelméből. Egy év után tanulmányait is meg kellett szakítani, mert ott­hon, Szucson, szükség volta munkáskézre. Két év után folytathatta csak tanulmá­nyait Épp hogy csak meg­ízlelhette a hivatás örömét, jött a háború, a front, a fogság. Negyvenöt után mindent újra kelleit kezde­ni, hiszen diplomáján és élettapasztalatain kívül sem­mije sem maradt. Nyolc évig Balatonban tanítóskodott, az­tán Felsőtárkányba került, tizennyolc éve oktat-nevel itt már tanárként mert közben megszerezte a mate­matika—-fizika szakos tanári diplomát. Ennyi egy tevé­keny élet címszavakba sűrí­tett summája, ám a szürkén csengő mondatok mögött egy tartalmas élet mindennap­jainak ritmusa lüktet — A zene és az irodalom volt a hobbym, több mint al­kohol- és dohánypótló. Már pályakezdéskor, még segéd­tanítóként színjátszókört szerveztem, énekkart diri- . gáltam; nem adták ezért pénzt, de fiatal voltam, s szerettem hasonkorú társai­mat, adni akartam nekik ab­ból a többől, amit én sze­reztem a képzős évek során. Kétszeresen is megérte, hi­szen az • akkori szűcsi fiata­loknak köszönhetem, hogy azonnal katedrához juthat­tam. A plébános nem támo­gatta jelölésem, neki más kiválasztottja volt; ám a fiatalok nem hagytak cser­ben, küldöttséget menesztet­tek Egerbe, s addig kardos­kodtak, míg tanítónak nem választottak. Irodalom- és zenekedvelő­ből, mégis reálszakos tanár lett, mert az iskolában akkor szakos hiány volt, s Balogh Polonikai József tette, amit tennie kellett, ismét nem a saját, hanem diákjai érdeké­ben. Közben új módszerek­kel próbálkozott. Még kurió­zumnak számított a feladat- lapos oktatási mód, ő mégis kísérletezett vele, anélkül, hogy reklámot csinált volna magának. Közben felnőtt fejjel tanult. — Nem volt könnyű, sok volt az iskolai feladat és a társadalmi kötelezettség, tö­rődni kellett otthon a bét gyerekkel is, mert feleségem halálos kór támadta meg. A könyveikhez csak akkor ju­tottam, amikor a család pi­henni tért, nemegyszer haj­nalig birkóztam a bonyo­lultnál bonyolultabb felada­tokkal, levezetésekkel. Reg­gel mégis frissen kellett éb­rednem, hiszen a gyerekek a nevelőt várták, s nem a gondokkal, problémákkal küszködő embert; nem túl­zás, ha azt mondom, hogy ismeretlent kutató, tudásra szomjas tekintetük adott sokszor erőt az újrakezdés­hez. S most utólag csak úgy látom, hogy megérte, mert többet adhatok a fiatalok­nak. Kezében a friss diplomá­val mehetett volna más, jobban fizető pályákra, még­sem tette azt, amit annyian tettek és tesznek, nem mon­dott búcsút a hivatásnak, pedig a forintokra nagyon is szükség volt. Felesége öt évig betegeskedett, férje tudta, hogy menthetetlen, mégis mindent megtett, pró­bálva lehetővé tenni a le­hetetlent; borzongott az el­kerülhetetlentől, s tanította gyermekeit, katedrára lé­pett naponta, fiatal tekinte­tekben kutatva a vigaszt, a nyugalmat. Harmincnégy éfri házasság után mégis egye­dül maradt Gyüricőznie kel­lett a kétségbeeséssel, a nem űzhető magánnyal, az orvul rátörő emlékekkel. Tudott erős lenni, tudott mindent újra kezdeni. Szabad óráit társadalmi tevékenységgel töltötte: tanácstagként vá­lasztói gondjaival bíbelő­dött, ÁFÉSZ-igazgatósági tagként a vevők érdekeit képviselte. Gyerekei diplo­mát szereztek, s ő évek múl­tán újra nősült, végre révbe jutott Ötvenhat éves, halk szn- vú, nyugodt ember. Har­mincöt éven át gyerekek százait nevelte emberré, # még éveken át szeretné ten­ni ugyanezt Dolgozni szerényen, mag­vetőként Pécsi István Kétszerannyi érettségizett Felzárkóznak a nők Tíz év művelődési statisztikája Fények és árnyak — Egy kis történelem — Az oroszlán ágyában Katonák és ismét csak katonák Csodálatosan szép a ma­gasból Isztambul, Törökor­szág legnagyobb városa, az egykori főváros. Amíg gé­pünk köröz a hárommilliós metropolis fölött, nem győ­zünk betelni a sok millió fényben tündöklő utcák, épü- letek látványával. Mintha az Ezeregyéjszaka meséi eleve- nedűének meg, minden csil­log, minden fényárban úszók. De amikor gépünk landolt és már bent vagyunk a re­pülőtér várócsarnokában, pil­lanatok alatt elszáll a gyö­nyörű látomás: szegényesen öltözött asszonyok, három­négy gyerekkel körülöttük állnak, vagy ülve bóbiskol­nak — a nyugati vendégmun- Icások családtagjai várják a családfőt Nyugat-Németor­szágiból, vagy Franciaország­ból. És ha nem jött ezzel a j . > ’.v. . V |071. április 28., szerda géppel, majd jön a kővetke­zővel, várnak akár napokig is és gyereksírás, asszonya veszekedés veri fel az im­pozáns, fényben tündöklő város repülőterét. A fénynek, a gazdagság­nak, az árnyéknak és a sze­génységnek az ellentmondá­sába ütközik lép tan-nyomon az, aki az egykori ozmán vi­lágbirodalomból megmaradt török földre teszi a lábát. Milliomosok nyaralói, játék- kaszinók a Boszporusz part­ján, hatalmas villanegyedek, autócsodák, csillogó áruktól roskadozó kirakatok, ékszer­üzletek sokasága. Elegánsan öltözött emberek az utcán, nyugati mintájú bárok, sztrip­tízzel és has táncosnő vei és — sok-sok katona. Katonák a középületek előtt, őrjára­tok szinte százméterenként, és időnként robbanások, ria­dóautók szirénái reszkettetek meg a levegőt. És a tükör másik oldala? Roskadozó városrészek, ma- szatos sikátorok, elhanyagolt utcák, kolduló gyerekek a fé­nyes kirakatok előtt. Földig görnyedő teherhordókat teá­nál getnek az autócsodák, mi­ni- és maxiszoknyás hölgyek félig lefátoyolozott falusi asz- szonyokkal ütköznek az ut­cán. Sexfilmeket hirdető óriási színes transzparensek alatt cipőtisztítók hosszú so­ra, színes újságok Amerika- ellemee hatalmas címekkel, csoportosuló, tüntető egyete­misták és szemben velük ro­hamkocsik, katonák és ismét csak katonák. Sok helyen megfordultunk Törökország három városá­ban: Ankarában, Isztambul­ban és Takirdában. Részt vettünk a parlament ülésén, amely az 1971-es költségve­tést tárgyalta és amelyen kormánya élén még ott szi­varozott Demirel, a nemrég megbuktatott miniszterelnök, Jártunk a Köztársasági Párt főhadiszállásán, különböző pártok képviselőivel, diplo­matákkal, fiatalokkal és Tö­rökországban élő magyarok­kal beszélgettünk, vitatkoz­tunk újságírókkal és szer­kesztőkkel a „teljes demok­ráciáról”. Kószáltunk Isztam­bul hatalmas bazárjában, mú­zeumokat, templomokat láto­gattunk, tisztelegtünk azAta- türk Mauzóleumban, a nagy államférfi emléke előtt, s ke­gyelettel léptük át Rodostó­ban annak a háznak a kü­szöbét, amely menedéket fnénü Rákóczi Ferenc feje­delemnek. Csodáltuk az Eu­rópát Ázsiából elválasztó Boszporuszom vonuló hajó­kat, s bármerre jártunk, mindenhol szívélyes barát­sággal fogadtak bennünket, a háromtagú magyar újságíró­delegációt. Szerettünk volna üzemekbe, falvakba is ellá­togatná, s hogy nem sikerült, az nem rajtunk múlott. Tíz napot töltöttünk abban a Törökországban, amelynek a XVI. századiban három vi­lágrész rettegte hatalmát, tíz világtenger mosta birodalmá­nak partjait. A XVI. század végén azonban már a bom­lás tüneteit hordozza a biro­dalom teste. A sorozatos ve­reségek a XIX. század ele­jén belső erjedést, belpoliti­kai változásokat idéznek elő. Az első világháborúban a központi hatalmak oldalán újabb területeket veszít Tö­rökország és 1920. augusztu­sában a szultán elfogadja azt a békeszerződést, amelyben az ország területét Kis-Ázsdá- ra akarják korlátozni. Musz- tafa Kemál pasa ellenkor­mánya azonban nem fogadja el a szerződést, irányításával a törökök kiűzik az ország­ból az antant által támoga­tott intervenciósokat és az 1923-as lausanne-i békeszer­ződés biztosítja az ország önállóságát. Néhány hónap múlva kikiáltották a Török Köztársaságot, amelynek első elnöke Atatürk (Törökök Atyja) néven Musataía Ké­méi lett. Törökország a második vi­lágháborútól távol maradt és a háború után nem újította meg a Szovjetunióval ko­rábban kötött semlegességi és meg nem támadási szerző­dést, félve a nagyhatalomtól, nem akart „oroszlánnal hálni egy ágyban”, mint ahogy egyik diplomatájuk mondta. Aztán: 1947. júliusában a Truman-doktrína jegyében százmillió dollár segélyt fo­gad el az Egyesült Államok­tól, 1948-ban elfogadja a Marshall-teilet ^ 1950-ben — hálából — nagy ssámű katonai egységet küld Koreá­ba. 1952-ben csatlakozik a NATO-hoz és azóta az időn­ként nem éppen csendes kö­rülmények közt változó tö­rök kormányok politikáját a NATO-tagság szabja meg. 1957. márciusában Törökor­szág elfogadja az Eisenhoo- wer-doktrínát, 1959, októbe­rétől pedig amerikai rakéta­kilövő támaszpontok állnak török földön, közel a szovjet határhoz. Lám, Törökország mégis­csak befeküdt „az oroszlán ágyába” és nem sok sikerrel tud eleget termi aaoaík ** amerikai követelésnek, t»gy ő legyen az amerikaiak erős embere, előretört bástyája Kis-Ázsiában, a szovjet hatá­rok mentén. És hogy ez így van, arról nem a 700 tábor­nok, a több ezer ezredes és a hatalmasra duzzasztott had­sereg tehet, sokkal inkább azok a népi és — főleg — if­júsági mozgalmak, amelyek­nek kimondottan Amerika - ellenes éle van és reformo­kért, Atatürk politikáján megvalósításáért vonu’.r az utcára, szállnak szembe egyre fokozódó terrorral. (Folytatjuk) Harmincöt év, magvetőként A Isztambul egyik nevezetessége: az AranyszanwSbBl fa lett átívelő Galata-híd ,

Next

/
Thumbnails
Contents