Népújság, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
I / Egy irodalmi barátság: Madách és Bérczy Károly Százötven évvel ezelőtt, 1821. március 2-án született Bérczy Károly — Nógrád megye akkori székhelyén, Balassagyarmaton. Bérczyt mint írót, újságírót és műfordítót tartja számon a magyar művelődéstörténet. Különösen két műve bizonyult nagy hatásúnak és maradandónak, ö fordította először magyarra (az orosz eredetiből) Puskin verses regényét, az Anyegint; e munkája százöt esztendővel ezelőtt jelent meg, ezzel a címmel: Anyegin Eugén. Másik nagyra becsült munkája a Madách halála után írt emlékbeszéd: Madách Imre emlékezete. Nemcsak életrajz ez, hanem halhatatlan drámaírónk életének és munkásságának első összefoglaló jellegű ismertetése. Madách és Bérczy majdnem egykorúak voltak, s mind a ketten Nógrád megyei születésűek. Bérczy volt az idősebb: ő (min említettem) 1821-ben született, Madách 1823-ban. Madách Imre —• még pesti diák korában — Bérczynek mutatta meg első verseit, hogy véleményt kérien róluk. „... Mély tűző fekete szemeit rám szegezve kért, — emlékezik Bérczy Károly —, mondanék munkáiról lehető legőszintébb és legszigorúbb véleményt.” Bérczynek akkor már több verse és elbeszélése jelent meg a Rajzolatok és a Regélő című folyóiratban. Attól kezdve életűk végéig jó barátok maradtak. Madáchról szóló emlékbeszédében elmondta Bérczv Károly, hogy mélyen hatott Arany Jánosra és a Kisfaludy Társaság tagjaira Madách nngv drámai költeménye. Az ember tragédiája. Ezt még kéziratban Aranyhoz vitte el Madách, hogy „ítéletét” kérje róla. (Arany János akkor a Kisfaludy Társaság igazgatója és a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője volt.) „A Szépirodalmi Figyelő kézirattal elhalmozott szerkesztőiének asztalán — mondta Bérczy — egy ideig llletetlen pihent Az ember tragédiája. Egy kevésbé elfoglalt délutánján felnyitá végre Arany a kéziratot; elolvassa az első lapot, szinte megdöbbenve fordít a másodikra, a harmadik már elragadta őt, s a negyediknél felkiáltott: „Ez nagy talentum!” Mohón olvasta el a többit, és sietett mia. Elkészítette akadémiai székfoglaló beszédét, de az akkor már nagy beteg Madách helyett ezt barátja, Bérczy Károly olvasta fel az Akadémia 1864. április 18-i ülésén. Madách Imre még abban az évben elhunyt, fiatalon, negyvenegy éves korában. Hű pályatársa és „földije”. Bérczy Károly csak három évvel élte túl. 1867-ben ő is meghalt, de Madách Imre emlékezete című munkájával és Anyegin-fordításával maradandó értékeket hagyott korunkra. Ezek megörökítették nevét a magyar irodalom érdekes munkásainak névsorában. Bérczy Károlyról kevesen tudják, hogy ő volt az első magyar sportfolyóirat, a Vadász- és Versenylap szerkesztője, s őt nevezték „a magyar sportirodalom atyjá-” nak. Az 1860-ban kiadott magyar—német és német—magyar vadászműszótár is az ő műve. Madách és Bérczy barátságából — a síron túl — rokoni kapcsolat lett Amikor Madách Imre nővére, Mária 1849-ben — férjével, Balogh Károllyal együtt — Erdélyben egy rablótámadásnak esett áldozatul, árván maradt egyéves fiacskáját, a kis Bnlogh Károlyt, Madách, a költő (és a költő édesanyja) vette gondjaiba. Madách Imre ezt az unokaöccsét saját fiával, Aladárral együtt nevelte, s apja helyett apja igyekezett lenni. Ez a Károly később Bérczy Károly leányát Margitot vette feleségül. (Unokájuk, Szász Ge- rőné péceli ny. tanár közölte velem ezt az érdekes adatot. „Madách Imre nevelt fia (unokaöccse) és Bérczy Károly leánya az én nagyszülőim voltak” — írta levelében, illetve egy Madách-cik- kemhez küldött hosszászólá- sában.) Bérczy Károly születési évfordulóján Madách Imrére és a két író barátságára is emlékezünk. Dr. Pásztor Emil Á csné halkan behúzta a ** zsalukat. Mindent halkan tett: halkan járt, halkan beszélt, mintha nagybeteg lenne a háznál. Pedig Csöpi nem volt beteg, legalábbis nem úgy, mint akinek tüdő- gyulladása, bárányhlmlője vagy gyomorrontása van. Elmebeteg. Sohasem mondták ki így; soha, ezzel a szörnyű, visszavonhatatlanul iszonyú szóval. „Gyenge”. „Elmaradt”. így is elég borzasztó. Amikor kétéves lett, az orvos azt mondta: értelmi képessége az egyévesé. De ez még könnyen behozható, ötéves korában azonban úgy viselkedett, mint a kétéves gyermek. Még akkor is vigasztalták magukat. Legfeljebb majd nyolc-kilenc éves korában küldik csak iskolába, s mire tizenöt-tizenhat esztendős nagylánnyá serdül, teljesen rendbe jön. Ámde Csöpi eszmevilága megállt, valahol a kamaszkor határa alatt. A maga módján kedves gyerek lett, sőt maradt, kedves kisgyerek, reménytelenül kisgyerek, tizennyolchúsz éves korára is. Különben normálisan fejlődött, nyúlánk kislány vált belőle, nem is hatott volna csúnyának, csak az üres, semmibe bámuló tekintete, nyitva felejtett szája, örökké nedves, fittyedt alsó ajka tette olyanná, hogy az emberek kissé borzongva, kissé ijedt szígyenlösséggel elfordították tőle fejüket Nem úgy a gyerekek, akik játékos-kegyetlenül a szemébe nevettek, nyelvüket öltö- gették, sárral, hógolyóval ha- jigálták. Nem is lehetett iskolába járatni két keserves hétnél tovább. Házitanítót fogadtak mellé, attól tanulta meg valahogy évek alatt az írás olvasást K ésőbb a tanító Is elmaradt; bánatos, magányos sziget lett a jómódú Ács ügyvéd háza. Senkit sem hívtak meg, így aztán, a kisváros íratlan törvényei szerint, lassan kirekesztették magukat régi társaságuk életéből is. A piactérre nyüó ablakok télen-nyáron csukva maradtak, levegőzni is csak a patakpartig nyúló, hosszú, falusias kertbe járt a család. Ez a kert jelentette Csöpi számára a nagyvilágot, az izgalmat, az emberiséget, a százszínű, mozgalmas életet. Az istálló, a tehenek, a lovak, a nyüzsgő, lármás baromfiól, az illatos virágok, a puha fű, zörgő őszi falevelek, a cselédek, akik már nem fordították él szégyenlősen a fejüket, hanem a szemébe néztek és megszólították: „Jó reggelt, Csöpike. Hogy vagy, Csöpi- ke? Ugye, milyen szép idő van ma, Csöpike?” Meg a szelíd patak. Annak partján ült órák hosszat és bámulta a vizet, mely csak jön, jön valahonnan és folyik valahová... Mert azt tudta, hogy a kerten túl, sőt, a városon túl is van valami, van élet, vannak emberek, nők, férfiak, szerelem. Mivel olvasott. Sokat és szenvedélyesen. Nyugodtan a kezébe adtak minden könyvet, ami csak akadt otthon, minden nyomtatott betűt: Jókait, Mikszáthot, Dumas-t, Courts Mahlert, detektívre- gényt, Színházi Életet és lexikont. Úgysem értette szegény. Csak részletekre, egy- egy alakra emlékezett, azokról beszélt. Sémid sem tudta megfejteni, mi marad meg benne és miért. Sokat emlegette az Aranyember al-du- nai útját, Hitlerről és Mussoliniról viszont nem tudott, holott azok nevével volt tele akkoriban a világ. Hetenként egyszer moziba Jártak. A házukkal szemben, a piactér túlsó oldalán volt a mozi. Mindig a kezdés percében mentek, amikor már betódult a közönség, s nem kellett végigvonulniuk a bá- mész szemek sorfala közt A színészek nevére nem emlékezett Csöpi. A filmek tartalmára se nagyon. De egy-egy jelenet, egy kézmozdulat, egy csók, egy ölelés kitörülhetetlem nyomot hagyott benne. Ö volt a hősnő, aki robogó autóban a kormánykereket tartó férfi vállára borul, ő volt a szőke démon, aki kéjesen nyújtózik a tengerparti fövenyen, ö volt... ő volt mindenki, akit szeretnek, s áld szeret — Aludj, Csöpikém, aludj, drá ga kicsikém — suttogta esténként az anya, amint csókot lehelt a homlokára, betakarta, s lábujjhegyen kiment a rózsaszínű gyerekszobából. É s Ilyenkor ő kibújt az ágyból, odaállt a tükör elé, csábosán mosolygott forgott, lllegette magát. Széttárta karját félre hajtotta fejét — így látta a moziban is — halkan dúdolt, nevetett Hát nem vagyok szebb, csábosabb, kívánatosabb, mint azok? Majd eljön egyszer egy vitéz, egy csillogó szemű, táncos, énekes legény, karjába zár és elragad ... Mert Itt rabságban tartanak.,. gyerekként.., Csöpinek hívnak... Miért nem mondják Etus? Etelka? Könny és nvál csurgóit az arcán, az álián. Hogy gyűlölte a rózsaszín gyerekszobát, a selyempaolant, az ágv mellé dobott magas szárú cipőt! Ilyenkor még a hé lóinget is lerántotta magáról, úgy állt megint a tükör elé. S csendesen, befelé kacagott. Ha így látnák! Ha most kitárná a zsalukat... és azt kiáltaná valakinek ... tiéd vagyok! Nézte, nézte ámulva a hófehér tükörképét. Mert a bőre valóban olyan fehér volt, mint a hó. Hu- szonharmadik évében járt már Csöpi, s a mozgás, gyaloglás hiánya miatt hízásnak indult, lágy. elomló kelt tészta lett a teste. S az arcvonásai is kezdtek elmosódni a kerek, fehér egykedvűségben. —■ Hát nem lehetek boldog soha? Egy percnyi boldogság sem jut nekem? — így vacogott didergett aztán mindig az ágyban. Ez megmaradt benne, ez a vágy, ez a kérdés. Ezt sokszor hallotta a szüleitől. De mire is gondoltak igazából 6k? Értette ezt valóban Csöpi? A zsalu résein éles késpengeként tört be a szobába a késő délutáni nap. Odakinn rekkenő hőség volt, itt benn változatlanul hűvös, változatlanul csendes, békés világ. Mint tegnap, mint tavaly, mint tavalyelőtt. Csak az az újság, hogy anyáék készülődnek, elmennek valahová. — Légy jó kislány, Csöol- kém, vacsorára hazajövünk! És apa is megsimogatta az arcát. Fekete ruhában, bánatosan. Minek megmondani, hogy temetésre megyünk? — határoztak még elmúlt este. — Úgysem értené szegény... C send volt a házban. Furcsa, szokatlan csend. Csöpi a sezlonom feküdt, olvasott, de ma még annyit sem értett belőle, mint máskor. Lustán átment a szobájába, odaállt megint a tükör elé. S egyszerre megint a meztelen, fehér test nézett vele farkasszemet. Didergett és hőség öntötte el. Pongyolába bújt, forgott benne, mint az a táncosnő a múlt heti filmben. Végű! elszédíilt, megbotlott, kis híján orra bukott Kiment a hátsó verandára, megcsapta a perzselő meleg, a szikkadó virágok, szénaboglyák illata. A falnak támaszkodva ült Feri, a béresük. Inge nyitva, nyakán barnára éseit tarkóján bron^nvben csillant a napsugár. Dalolt. Kissé rekedten, hamisan. Részeg. Csöoi ezt is tudta, ezt is hallotta számtalanszor a szüleitől. Csak nem értette, hogy mi az. De most megkérdi! — Feri!... A fiú felnézett, elmosolyodott. — A. Csöpike! Mit is rkart kérdezni? Megint csupán a hőséget érezte. És, hogy valamit meg akart tudni Képeket látott, film jelen eteket, regényhősöket. — Tetszem? — Tessék? — bámult rá döbbenten Feri. — Szép vagyok? — Sszétnyitotta a pongyolát Havas fehérség buggyant élő. A legény elvigyorodott, feltápászkodott — Tetszem? Gyere ide. — Kinyújtotta a kezét. S amikor a fiú érdes tenyere hozzáért, összerándult. — Gyere, Feri... Gyere... A sezlonon feküdtek. A legény a sötét tapétát bámulta Fel kellene kelni, visszamenni az udvarra. De a bortól nehéz volt a feje, bénák a tagjai. Csöpi meg csak nevetett. halkan, elviselhetetlenül És boldogan. Micsoda boldogság! Micsoda gyönyör! Ezt mondták anyáék is. Hogy neki soha. .. És most... Kuncogott, vihogott, elégedetten, boldogan. S az örömtől folyt a könnye, összekeveredett a nyállal, egészen átnedvesítette Feri ingét, meg a díványtakarót. Boldog vagyok! Boldog vagyok! K ulcs zörgőtt, ajtó csi- kordult, éles fény vágott a szemükbe. Acs ügyvédék álltak a küszöbön. Falfehér arccal, fekete ruhában. Majd az apa arca lassan bíborvörösre változott. Megragadta Feri karját, lerántotta a sezlonróL S a szőnyegre zuhant alakba belerúgott. Vadul, tagolatlanul szakadt ki belőle az üvöltés: — Pusztuljon! Lecsuka- toro! LecsukatomJ NEMES LÁSZLÓ: HÁLA Madáchot felkeresni.” De Madách akkor már nem volt Pesten. Levélben közölte vele Arany azt a véleményét, hogy a Tragédia „igen jeles mű”. Levelét e szavakkal végezte: „Fogadja leghőbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre deríteni hivatva van.” A Kisfaludy Társaság egyik ülésén maga Arany olvasta fel a kéziratból a Tragédia első négy jelenetét. Madách ismeretlen vidéki költőből egyszerre az ország ünnepelt nagy költőjévé vált. 1862 januárjában nyomtatásban is napvilágot látott Az ember tragédiája. Nemsokára követte ezt a második kiadás, aztán németre, később pedig a világnak sok más nyelvére is lefordították. A költőt tagjává választotta a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadé^ MIL március 7.. vasárnap A NAGY BÉKE (indián vers) Van-e szebb ország mint az, amelyben nincsenek Mii sirolt, ahol nem ismerik a félelmet és nem vérzik el a bátorság, mert nincsen többé ellenség, ahol száz és egy nemzet fiai kiássák a legnagyobb fenyőt és a tátongó gödörbe dobáják puskáikat, mélyen a föld ölébe hullatva a gyilkos fegyvereket is fölöttük újból elültetik a fát. Ha kivívják a nagy békét olyan országban élnek majd, ahol nincsen szó az igazságra, mert ismeretlen fogalom a hazugság, ahol nincsen szükség jótékonyságra mert nem ismerik az éhséget, ahol senkiből sem lesz ismeretlen katona • és nem születik többé próféta, mert szerte árad a bölcsesség lénye. Fordította: Boldog Balázs ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Ráérsz szép lassan... Itt is, ott is tűz lobban a kertben, és füstje száll a ház fölé, az égre, de a tarka lomb a földre verten is őrzi színét, esőktől kímélve, Még a gyepet sűrű fü borítja, s nem érzed sehol a rothadás szagát ha gyökérbe vág és kifordítja a békés tövet a kapa vagy lapát A bágyadt, álmos idő még messze, csizmára marasztaló sár nem tagad, friss sétákra járnak reggelente ősz apókák s örömük szárnyra kap, Végül örvendj annak, is, hogy kedved nem múlik, ha bajokkal kell vesződni, dolgaid közt tégy nyugodtan rendet, ráérsz szép lassan az útra készülődni. KOVÁCS SÁNDOR fordítása
