Népújság, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-14 / 62. szám
af APÓK :VÍÉK: ^Dicsőség, neked Hideg és meleg szerelméből született valóság áramló levegők gyermeke Dicsőség neked vízcsepp. Átlátszó, csöppnyi testedben mennyi törvény remeg olvadottan, mikor még csepp se vagy te, harmat, felszálló, te pára és permet virágot, világot itató. Dicsőség neked vízcsepp, ki idomaidban hordod a szivárvány fénytöréseinek becsapódási szögét s a színeket, amik ragyogni tudnak benned a sárgát és lilát a kéket és a kármini Dicsőség neked vízcsepp benned él a hópelyhek könnyű ét kemény geometriája szabályok és alakzatok vakító rendje, aki üvegre dermeded forró őserdők búja növényzetét indákat és pálmák hajladozását Dicsőség neked vízcsepp mocskosán is oldó tisztaság benned az Ismétlés roppant ereje te sziklák pörölye ki a bazaltban kivésed az Idő gödreit Dicsőség neked vízcsepp büszkeségem vagy most, mert belőlem lettél én leheltelek hűvös lapokra, forró leheltet láz ét lihegés lecsapódása a hideg közönyben; büszkeségem vagy és szomorúságom, mert a könnyek törvénye szerint születtél R eggel az apósa pálinkával keltette. — Hallom, Imruskám, hogy betegszabadságon vagy ■— kacsintott rá, s telebugy- gyantotta a poharát méregerős szilvóriummal. — Hiába, ez a járványos idő. «. — röhögött. Hajdú Imrében a szó is, de különösen a pálinkás-keltő látogatás, nyomban gyanút fogott. „Mi az istent akarhat ez a vén tyúktolvaj ?" pislogott rá a dunna alóL Mert magában csak így hívta az apósát: a tyúktolvaj. Csak az asszony miatt tartotta vele a békességet. Margitka miatt, aki nem tudná elviselni, hogy az apjáról a férje ilyeneket gondoljon* — Este harminckilenc kettő volt a lázam... — nyögött Imrus. — Kerülget a hányinger, a térdem remeg. Meg a kedvem sem a régi... —- mert alapjában vidám természetű ember volt Hajdú Imre. — így aztán kiírattam magam. Az após mosolygott, sajnálkozott egy keveset, töltött még egy pohárkával, s maiga is ivott — Ettől megjön a kedved *- mondta az após, s nyájaBARÁTH LAJOS: Ismeretien vírus am és fontoskodva nézte a vejét. Mintha bűvölne a tekintetével. — No, igyál még... Ez az ember akar valamit tőlem — döbbent rá pillanatok alatt Imrus. Ismerte apósát. Fösvény, zsugori fickó volt. Kapáltatja vele a szőlőjét, felszedett velük a rohadt gyümölcsöt; cipelik a puttonyt le a hegyről, a hordót a pálinkafőzőébe, de egész télén eszébe nem jutna, hogy egy pohár pálinkával megkínálja a lányát és a vejét. Hat, sőt tíz éves pálinkája van a pincében .,. „Hogy mire ez a nagy kínálás?” — Nem lehet ezekkel a vírusokkal mit kezdeni — nyögte Imrus. — Az orvosok tehetetlenek. Még a nevüket se tudják. „Pihenjen! — mondta az orvosunk, amikor panaszkodtam. — Pihenjen és izzadja ki jól magát. Aztán egyen, amennyit csak bír. Mert erő kell ide!” —■ bágyadtan nézte a hunyorgó apósát — Hát ez van most.. i — No-not — vigyorintott újra az após és a pálinkásüveget kabátja zsebébe csúsztatta. — Nekem nem kell nyögni Egy kis nátha, egy kis vírus nem a világ. Ismerem én ezt,., — s újra kacsintott. „Az ördög vinné ezt a vén tyúktolvajt. Ügy kacsingat rám, mintha beteges lenne és tetszenék neki” — morogta magában Imrus. M argit jött be, forró teával, vajaskenyérrel, tojással. — Látja, apám — panaszkodott. — Még Imrust is elkapta ez a fránya járvány... — Így van az! — mondta az após. — Így bizony — s mikor magukra maradtak, újra kacsintgatni kezdett. — Te fiam .. van itt egy munka. Egy tető Két-három nap alatt összeütjük... A műanyaggyár főmérnöke szőlőt vett a Deleváré oldalán. El— Akkor te. Lefestett. Sr*ret A városka végén laktak Katiék. Egy darabig Pirit !s hozták, a nagy teherautó zotykölődött a falusias utcákon. Gödrök, sár. Piri elszaladt balra. Ketten maradtak a férfival, ő a műszerfalba kapaszkodott, billegett a nagy autó. Középen egy kis tölcsémyi drótvázában két hűvös műanyag szegfű himbálózott. A bőrülésen színes hetilapok, félbehajtva nagyhajú nők a tetejükön. Meg egy csomag gyűrött Kossuth. Kati odanyúlt, kivett egyet a cigarettákból, meggyújtotta tmbolyogva. A férfi fogta a kormányt, oldalt rámosolygott Lengtek a rossz kis utcákon, lassan. Kati nézte a saját városát, mintha idegenbe úszna el. A sárga töppedt házak idegen falura emlékeztették, mikor még nem kezdődött el az élete. Az út szélén sár, az ablakokon sűrű fehér függöny, „Talán sokat ittam” —- gondolta, azért megyek itt egy vadidegen férfival egy régi faluvégen. „Nem szabad ennyit innom”. Lengett a teherautó. „Biztos szereti azt a szőke asz- szonyt, de nem is fontos”. Mélyen leszívta a füstöt, eltöltötte a nikotin kék íze, mintha a karjaiba, a vállába is belefolyt volna. Lebegett A férfi rámosolygott nagykockás sapkája aloL Jóval élőbb álltak meg. Besötétedett Kiléptek a nagy sárba. A férfi megfogta az asszony karját, segítette. — Honnan ismeri Pirit? — Kati óvatosan lépett, fölnézett a- nagy férfira. — Honnan... — nevetett, á hang mélyről Jött — Szóval, értem.,. — Nem. Ne gondoljon rosszra. Piri nagyon rendes lány. Sokat segített nekem, mikor kijöttem a börtönből. — Mereven, egyszerűen mondta. Kati megállt megint fölnézett rá. — Ne ijedjen meg. Gázolás miatt. Kati nézte a férfit a félhomályban. Mindjárt hazaérnek. Mit jön ez vele? — Meghalt? — Az? A néni? Igen. —• Egészen csendesen mondta. — Milyen ruhában volt? — Milyenben, milyenben. Fekete ruhában Olyan falusi volt. Továbbmentek. A férfi fogta a karját, kicsit odasimult — Nem érdekes. Tíz éve. Lassan léptek a sötét házban Szinte komoran, mintha Idegenek lennének. Elfog ódottan, csöndesen. A nagy férfi letette a konyhában a sapkáját a székre. Mosolygott, mint egy címszerepben. — Na, jöjjön, Megmutatom a képet. — Kati kinyújtotta a kezét, hirtelen megsajnálta a tébláboló idegent. Az belekapaszkodott a kinyújtott kézbe, bementek a barna ajtón a szobába. Ott lógott a kép. Egy nő, lengén, távolról, fák közt, de kicsit fölismerhetően, valahogy az alakja, vagy a mozgása. Giccs volt, — Maga az. — En. Ügy mondtál«, mint egy bemutatkozást. Hogy teljesen fölismerjék egymást. Aztán nyersen egymásba fordultak. A kék nikotin mindkettőjüket elöntötte, tüdőig, lábszárakig. Remegve álltak. Az asszony nyaka megbicsaklott, hátradőlt. A férfi úgy tartotta, mint egy babát. Érezte az asszony bukdácsoló térdeit. A dívány v !ó. régies takaróval volt letakarnak. Később nagy csend ült a házon. A régi kis ablakkeretek alig eresztettek be világosságot. A padlóra beesett a távoli utcalámpa fénye. — Anyu, itthon vagy? — fiúhang szólt be a konyhából. Csönd. Torkában vert a szíve. — Anyu! Anyu! — Lépések. A férfi nem mozdult. Mintha meghalt volna. Az asszony összeszorította a térdét, ahogy felült. — Beteg vagy? — a fiú az ajtó mellett állt. Fölgyújtotta a konyhai villanyt. Tizenöt éves srác rajzolódott ki az ablakkockákon. — Nem... Egy kicsit Azt mondtad, elmész a klubba. a beat-zenekarra,.. — Elmenjek? — Béla, vegyél tíz forintot a fiókból. Menj el Hát sze- • reted. Annyira szereted. A fiú ellépett az ablaktól, motozás hallatszott —- Csak húszas van. —- Vidd azt Csak már menj, késő van, elkésel... — Tízre visszajövök. Gyógyulj meg. Csók. Az asszony később is a díványon ült összezárta a lábát, könyökére támaszkodott. Nézte a kis fényben a nyitott papucsba bújtatott lábujjait, a fölfénylő körmöket. Mint egy idegen láb. Fölállt Kiment a konyhába. A konyha viaszosvászon térítőjén egy kis nyeszlett műanyag szegfű hevert A fiú szaladt, a központban volt a klub. Futott a rossz világításé utcákon, a nagy tócsákat átlós ugrásokkal kerülte ki. Jó, kis szél fújt Nagymessziről hallatszott már, hogy elkezdték a zenét A kövezett járdán imbolyogva futott a fiú, nagyokat dobbantott, hogy kikerüljön egy-egy elbámészkodó felnőttet Benn a teremben zúgott a zene. Egy beat-zenekar nyúzta a hangszereket, a gitár vijjogott, mint egy öreg madár. Olyan hangerősítőket állítottak be, hogy a székek is recsegtek a zenétől. A dorogi helyi zenekar jött át estére. Nagy hajú, falusias arcú fiúk kedves arccal üvöltettek egy angol szöveget A teremben vagy ötvenen ringatóztak lesütött szemmel, egymáshoz bújva, mint régi kis állatok. Szőröstől- bőröstől egymáshoz szorultak, mintha félnének. lengtek. Nagy pára lebegett a teremben. A fiú egy kislányhoz szaladt. Odabújt. — Már azt hittem, nem jössz. — Miért ne jönnék? — Hogy nem engednek, vagy valami — odaszorította a fiú arcához az arcát, halkan ringtak. Szívták magukba az ordító hanganyagot az elel-tromos gitárt — Te — súgta oda a fiú —, mit gondolsz, kik hordanak kockás sapkát? Nem a sofőrök? — Ahá, lehet Hagyj most, hallgassuk a zenét Hát nem érzed? A fiú könnyen a lány melléhez ért — Na Ne bánts. — Dehogy bántlak. Csak foglak, — Behunyták a nemüket. vállaltam. És. hogy kiírattad magad éppen kapóra jött. Mert egyedül nem tudok én ott dolgozni... Ha segítenél. — Segíteni? Segítenék én szívesen ,. — „A franc ami beleáll a maszekolásodba, vén tyúktolvaj. Méghogy én kulizzam helyetted, amikor kétszer megennéd a ...” káromkodott nagában. — De hát én tényleg beteg vagyok, apa. — Beteg? Hiszen azt mondtad, hogy csak vírus.. Meg ahogy az orrod szól. látom is. hogy csak náthád van. Az pedig nem betegség... — Nem ná'ha ez, apa. Influenza! Vírusok... — Mit. vírusok az is nátha. Hogy ilyen úri nevet adnak neki az orvosok, az csak azért van, hogy kicSalják a szegénytől a k's pénzét.. — hirtelen előkapta az üveget, s újra töltött. — No, igyál csak. Ez kell arra. Jó erős szilvórium ... Mi is csináltuk a beteget. Jantek sógorommal felvállaltunk egy komolyabb munkát, k’írattuk magunkat otira, aztán ... Érted? — És ha ellenőrizték magukat? — verte a verejték Imrust. — Akkor mit mondtak1 — Hallod, te se viszed sokra! Hát a beteglátogatók jó komák. Mind. És egy-két pohár pálinka, ebből a jobbikból .. He? — s kacagott. „Jobbikból? A form eszi a zsugori képedet. A legrosz- szabból hoztál most is!” — Ha egyszer beteg az ember, akkor pihenjen... — makacskodott Imrus. Azért írják k, az orvosok. Később bejött a felesége; akkorra az após már nagy méltatlankodva elviharzott, (kicsit bicegett a bal lábára, s ahogyan vitte a girizdnyi fenekét, csak billegett, mint egy fűszál). Jött az asszony és nagy ártatlanul megkérdezte. — Jól eshet ez a kis pihenés Hónapokon át gürcöl az ember: azt a kis szabadságát is, ha kiveszi, akkor megy a szőlőbe, meg a ház körül tenni-ven ti. Igazad is van, írasd ki magad Mégha csak náthás is vagy csupán... I mrust akkor már még jobban verte a verejték. Erezte, hogy a pálinka nemhogy segítene a baján, de még jobban elgyengíti, és a gyomrában felkavarodott a reggeli étel. — Náthás? — nézett a feleségére. Látta ő. észrevette nyomban, hogy a vén tyúk- tolvaj megagitálta a lányát is. „Persze, egy kis nátha... nem kell komolyan venni. A tetőt pedig egy ember nem képes megcsinálni, a szarufákat össze kell, állítani a kötőgerendá:«at fel kell cipelni a tetőre, meg aztán a cserepezés sem egy embernek való munka; adogatni, rakni, miegyéb” — Az. az! K sapukám! — simogatta a fe'eség Imrus lázas homlokiT. — No lám, nem Is vagy olyan forró, mint este. Mert a láz csak este jön elő. Akkor nem engedlek sehová.. Korán ágyba bújsz, kiizzadod magad. Napközben persze . — Napközben? — nézte a feleségét. — a vírus... — Vírus, vírus! — makacskodott az asszony. Las- san-lassan elfo°ta a düh: hát ennyire értelmetlen az ő férje? Vagy igaza lenne az apjának, és csak egyszerűen lustaságból nem akar segíteni . . ?” — Milyen víru* az már, ha az orvostudomány sem ismeri. Akkor a* nincs i6. Hát nem Igaz? — Nem! — mordult fel Imrus. Mert már bosszantotta, hogy nem hagyják pihenni« Ereje is mind lobban elfogyott a vitában. — Nem! Érted? Azért még létezhet valami, mert nem ismerjük. Ismered te az afrikai négereket? A törzseiket? Ezer meg ezei féle törzsük van. A nevét se tudjuk. Az asszony szeme pillán»-; tok alatt könnybeborult. — Hát annyira utálod as apámat? Az én családomat ..., hogy még arra a kis szívességre se vagy képes. Amikor itthon lopod a napot esztéka pénzen. Hát nem mindegy neked? Hát nem tenne neked jót az a kis mozgás? H ajdú Imre agya pillanatok alat kitisztult. Legalább is ő úgy érezte. Szidta magában az apósát, a pálinkájá'. nyughatatlan zsugori természetét és egy kicsit a famíliáját is. — Először is: nem lopom a napot. Tisztességes beteg vagyok... Imrus nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett. — Nekem te ne mondj semmit! Érted! Az asszony megijedt. — Nem akartalak én megbántam. Édesem! Apucikám! —, s ott topogott körülötte, tehetetlenül és siránkozva. ... Mikor az orvos meglátta a váróban, elcsodálkozott. — Magával meg mi van, Hajdú’ Miért nem fekszik? Mért nem pihen otthon? Délután meglátogatom — Doktor úr... az a helyzet hogy otthon még több a vírus, mintha az üzemben dolgoznék. Ért engem? — Nem! Egyáltalán nem értem. A vírusokat meg ne emlegesse, mert éppen elég bajt okoznak nekünk — s a váróban ücsörgő emberekre nézett. — Legalább Ismernénk a nyavalyásokat — Hiszen ez a vírus is ismeretlen, doktor úr. . Kérném. hogy írjon ki engem, dolgozni. Már holnapra, ha lehet! — Maga megőrült Hajdú. De a maga felelősségére.., ha akarja! — s úgy nézett a betegéi e. mint akinek elment a józan esze. — Köszönöm doktor úr — hálálkodott HaMú Imre. — Nágyon köszönöm E z teljesen megkergült Még hálálkodik is Micsoda borzasztó hatást váltanak ki ezek az ismeretlen vírusok .. .*' — morogta magában az orvos. 1971. március 11.. vasárnap o JO _Ű ö U) .. '0> <D I “d % Cl 0» ö vö v j « ä N C/2 -
