Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-27 / 49. szám

A bostoni fojtogató Amerikai film 1964. végén riasztó újság­cikkek számoltak be a bos­toni tizenhármas gyilkosság- sorozatról. Azóta a téma filmmé érlelődött és most láttuk az akkori valónak filmen megjelenő „égi má­sét”. Szerencsére először Gerold Prank regényt írt „az ügy­ből”, s az fordult át képei­ké. így elkerülték azokat az egyébként csábító lehetősé­geket a film alkotói, hogy krimit vagy méginkább hor­ror-filmet gyártsanak a bor­zalmak naturalista megis­métlését kerekítsék ki az esetből. S ha már a film a bostoni gyilkos egyéniségének pszi­chikai boncolását teríti szét a vásznon, nem árt néhány erkölcsi és jogi kérdést fel­vetnünk, hiszen a film Jogá­sza és pszichológus orvosa Is ezt teszik, olykor egymással aaembenállva érvek és célok temételgetéséveL 2800 rendőr nyomozott az ügyben, felderítették az ösz- oes al- és fél világi lehető­ségeiket, de nem találtak a tettesre. Albert de Salvo — mert róla van szó — nem szabvány bűnöző, átlagem­ber kiét gyerekkel, hűséges asszonnyal és polgárién be­rendezett lakással és élet­móddal. Bizonyos impresz- sziók úgy hatnak rá, hogy el kell indulnia. Nagy figye­lemmel és körültekintéssel hajtja végre tettét nyomot nem hagy, tanú nincs, az ál­dozatot nem rabolja ki, a feltételezett erőszakosságot, amiért a gyilkosságot mások el szokták követni nőkkel szemben, nem követi el. Csak a véletlen fedi fel, hogy be­teg, súlyos pszichopata. A társadalom Választhat: vagy kikényszeríti belőle a döntő mozzanatok megváltását, vagy csak olyasmiért ítélik el, ami miatt a büntetést kiáll­va, visszamehet a társada­lom nyakára, újból bűnözni. Mitől nyugszik meg job­ban a társadalom és az egyes ember lelkiismerete? Kinek van igaza? Az orvosnak-e, aki a jogász kutatását a bűn után beavatkozásnak látja egy olyan folyamatba, amit az orvos is csak óvatosan kezel? A jogásznak kell-e hinnünk, aki a teljes igazsá­got akarja tudni? Ahogyan a filmet megren­dezte, Richard Fleischer a jogász oldalára állt Ügy érezte, hogy fontos megtud­ná a döbbenetes okot, ami­ért a fojtogatások bekövet­keztek. Az ilyen magányos őrültek is adhatnak felvilá­gosítást. beteg agyukkal és pszichéjükkel, idegrendsze­rüknek meginduló rohamai­val az emberi élet cseleke­deteire, a sok miértre, ame­lyek néha tanácstalanná te­szik a szakembereket is. Számunkra szokatlan, aho gyan telepatikus megérzőket is bevetett itt a rendőrség a nyomozásba és szokatlan az is, hogy egy ilyen nyomo­zást magánalapítványból fi­nanszíroznak. mert a hiva­talos állam 'nem tud vagy nem akar fellépni minden eszközzel a bűnözők ellen. Tony Curtis vállalkozott a nem éppen rokonszenves gyilkos szerepének eljátszá­sára. Alakítása sallangme.n- tes, bár a finálé képsorának mindent elmondani akaró sűrítése nem látszott meg­győzőnek. Pedig a kamera sok állásból és nem minden hatásvadászat nélkül forgott a téma és a főhős Körül. Henry Fonda, George Ken­nedy, Mike Kellin és Sally Kellerman állnak a kitűnő színészgárda élén jó alakí­tásokkal. (farkas) Holland est Kedd, 18.00 órát* iámét egy ország televíziós műsorának keresztmetszetét kívánja adni a televízió, ez­úttal a holland tv-ét Ezen belül a könnyűzenétől a jég- vitorlássporton keresztül a képzőművészetig láthatunk műsorokat, s egy tv-fllmet — a Sajt címűt —* melyben egy hivatalnok arra tesz kí­sérletet, hogy nagystílű Öt­letemberré váljék. Lakatlan sziget Péntek, 21.00 üj sorozat Indul ezzel az adással, amely — a tervek szerint — kéthavonta jelent­kezik. Lényege a játék, s el­ső ajkalommal Ad amis An­na, az Omega együttes szö­vegírója, dr. Lukács Tibor, a Fővárosi Bíróság elnökhe­lyettese, Pióker Ignác nyug­díjas és Zsolt István, a Nem­zeti Színház főügyelője, lab­darúgóbíró vesznek részt a Mi lenne, ha... kezdetű já­tékban, miszerint ki mit vin­ne magával egy egyébként összkomfortom szigetre a mű­vészeti alkotások közül. Mi szórakoztatná őket ebben a helyzetben, s az adás es nyomban be is mutatja. Alekszej Arbuzov i Én, te, ő Szombat, 20.00 te olyanokat, amilyeneket el­képzelt... A főszerepet: Mo- nori Lili, Vülai Péter és Har­sányt Gábor alakítják. Megjelent a Műszaki Hír adu legújabb száma Gondos szerkesztésben, szí­nes, értékes írásokkal meg­jelent a Gépipari Tudomá­nyos Egyesület egri, gyön­gyösi és síroki szervezete lapjának legújabb száma, a Műszaki Híradó. Az újságban Demeter Pál köszönti a tíz év óta rend­szeresen megjelenő lapot. A finomszerelvénygyári Diesel- porlasztógyártás főbb gyárt mányfejlesztéséről Lécz Sán­dor, az ózonfejlesztők opti­mális konstrukciójának elvi kérdéseiről Renn Oszkár, a Szerszámgépek tengelyeinek torziós rezgésvizsgálatáról Kristóf István, Az ipari elektronika legújabb félveze tő építőelemeiről Lóslca Pé­ter, a Vörös Csillag Traktor­gyár egri gyáregységének tér mékeiről Farkas József pub­likál érdekes cikket. Végül a legújabb techni­kai, műszaki újdonságokról közöl műszaki lapszemlét az újság. Több m»nt 7 millió látogató Több mint hétmillió láto­gatója volt az elmúlt esz­tendőben a hazánkban 183 múzeumában megrendezett mintegy másfél ezer kiállí­tásnak — jelentette be pén­tek délelőtti sajtótájékoztató­ján a Magyar Nemzeti Mú­zeumban Verő Gábor, a Mű­velődésügyi Minisztérium múzeumi főosztályának he­lyettes vezetője. Az elmúlt évi eredményeket ismertetve hangsúlyozta, hogy 1969-hez képest ismét mintegy 350 ezerrel gyarapodott a mú­zeumlátogatók száma, a ta­valyi másfélezer kiállításból 955 új rendezésű volt. A tár­latvezetések is elérték a 44 ezret, és ugyanezen idő alatt 235 000 egyedi tárggyal gya­rapodtak múzeumaink gyűj­teményei. A leglátogatottabb a Hadtörténeti Múzeum volt, ét* freteQ A vei Ott várakozott a panaszosok között, pedig nem is roll panasza. Csupán valami fontosat, lényegeset akart mondani. Amikor észrevettem, buzgón szabadkozott és bizonygatta, hogy ő igazán ráér, kerüljenek csak sorra a panasztevők. — Miért nem szóltál? Vagy írtad meg; hogy jössz? Mosolygott és pipázott. — Nem, pajtás. Én tudom a rendet, irtózom a kivétel­től. Később, amikor az egészsége felől érdeklődtem, hirte­len egy kép tárult elém: ez az ember két éve a kórházban fekült. ,Amikor meglátogattam, nem ismert meg. Ügy fe­küdt a fehér kórházi ágyon, mint egy viaszbaba és inkább csak sejteni, mint tudni lehetett, hogy még van benne élet. A nap bágyadtam szűrődött be az ablakon és a levegő­ben erős gyógyszerszag áradt. Az orvosra néztem. — Súlyos, nagyon súlyos. Az ágy fölötti üvegből vér csordogált a beteg testbe. Ezúttal jókedvű volt és vidám. Arcán nyoma sem volt a nagy betegségnek és ha nem láttam volna, nem hihet­nem, hogy ő az a nagy beteg, akinek az életéért harcba szálltak az orvosok. — Egészséged?. Széles mosollyal pöfékelte a Club-dohány füstjét. — Kutyabajom, pajtás. Ügy is mondhatnám: hol van már a tavalyi hó? Beszélgettünk. Elmesélte, hogy régi munkahelyén — ahonnan közel egy évig hiányzott — szeretettel fogadták éa várták. Sokat sétál, szabad idejében a kertben dolgozgat, — Most mégis mi járatban? Miben segíthetek? Széttárt karral közölte. — Talán el sem hiszed. Nem kívánok és nem kérek tő­led semmit. Egyszerűen látni akartalak. Ezen túl, persze, dol­gom is volt a városban. Vért adtam... — Vért adtál te, aki elájultál, ha levágtak előtted egy csirkét? Szeme alatt összefutottak a ráncok. Marokra fogta S csibukot. — Jól mondod. Irtóztam a vértől. De engem a vér mentett meg. Más emberek vére. Es mondd csak, mi lett volna ve­lem, ha azok a mások is így gondolkodtak volna1 Es akkor ott, a betegágyamon, egy fogadalmat tettem... Később azután a vérről beszélgettünk. Azokról as em­berekről, akik rendszeresen adnak vért. — Mondái Hány liter vért gyűjtenek össze Hevesben egy év alatt? Néhány perc múlva telefonon érkezett a választ — Négyezer-négyszáz liter. — Sok és mégis kevés — mondta. Néztem az orcát és hallgattam a szavait. Példákat s& rolt fel, embereket nevezett meg, akik életüket a vérnek, a friss, egészséges vérnek köszönhetik. Üjra csengett a telefon. Azt is közölték, hogy a megye lakosságának kb. 3,9 százaléka ad vért. Vannak olyan fal­vak, ahol minden második házban véradó lakik ... Felállt és elment. Nem volt panasza, kérése sem. Utá­na csend maradt a szobában. Beszélgetésünk nyomán em- lékeztetőül mindössze egyetlen szó került a noteszomba! Vér; Szalay István Párbeszédek két részben, a Vhália Színház előadása, fel­vételről Az elmúlt év ta­vaszán mutatta be a Thália Színház társulata Arbuzov drámáját, amit a világon már tizenkét országban ját­szottak — nagy sikerrel. A magyar fordítás Vas Zoltán munkája. Ä dráma az em­berré érés éveiről, folyama­táról szól. Három 17 éves fiatalember — Marat, Leo- nyidik és Lida — életébe beleszól a háború, ám ők tervezgetnek, s a háború után hozzálátnak a tervek valóra váltásához. 18 év te­lik el, s kiderül, hogy Leo- nyidik verseinek nincsenek olvasói, hogy Lida nem lett kutató orvosnő, hogy egyedül Marat épít hidakat, ha nem DANIÉI IANG e QNémsw i IML február n. Anyuka mesél... (MTI Foto — Király Krisztina) MAGASLATON XII. Nyugodt, közvetlen han­gon elmesélte Eriksson- nak, hogy három év­vel ezelőtt néger feleségét, aki akkor készült megszülni első gyereküket, egy alaba- mai kórházba vitte kocsiján. Feleségének már szülési fáj­dalmai voltak, faji okokra hivatkozva, mégsem fogad­ták be a kórházba, és az • asszony végül is az előcsar­nok padlóján szülte meg gyerekét. A felbőszült Reilly szét akarta zúzni a kórház berendezését, mire a kórhá­zi szolgák kihívták a rend­őrséget. s az az újdonsült apát letartóztatta és börtön­be csukta. Cellájában kiter­velte, hogyan fogja lelőni a kórház embereit, de amikor végre kiszabadult, lemondott a bosszú gondolatáróL „Mire kiszabadultam, ezt mondtam magamnak: .Gondolkozz, mi te történt. Az történt, hogy ez a világ rendje, és nincs értelme kapálózni a rendszer ellen.’ Higgye el nekem, Eriksson, a háború kellős közepén még ennyire sincs értelme kapálózni a rendszer ellen — itt sokkal erősebb a rendszer, mint bárhol má­sutt. Jobban teszi, ha nem gondol arra a vietnami lány­ra. Az történt vele, ami egy harci zónában történhetett. Mi mást várt?” Mikor a hadnagy bevégezte emléke­zését, közölte Erikssonnal. hogy az ellátmányát felújí­tóit osztag perceken belül el­hagyja a tábort, hogy foly­tassa ötnapos útját. Eriksson nem tart velük, helyébe egy másik közkatonát jelölt ki. A hadnagy tudta jól, milyen veszélybe került Eriksson, ezért így szólt: JHa újra ma­gát küldöm velük, sohasem jön vissza élve”. A bírósági jegyzőkönyv ta­núsága szerint Reilly még­sem hagyta ennyiben a dol­got Az Eriksson jelentéséből kivilágló kegyetlenség túlsá­gosan nagy volt Reilly tud­ta, hogy ha kitudódna az ügy, rossz fényt vetne nem­csak a szakasz tisztjeire, de a század, a zászlóalj és ta­lán még az ezred vezérka­rára te; az a látszat alakul­na ki, hogy a tisztek nem tudják kézben tartani beosz­tottjaikat Amint később, a hadbírósági tárgyalásokon megállapítást nyert, Reilly közvetlen felettese, Otto Vorst százados akkor éppen „taktikai megfigyeléseket" végzett valahol. November 22-én kellett visszaérkeznie, ugyanazon a napon, amikor Meserve osztagának visszaté­rése is esedékes volt AZ „életfogytiglani” — azaz hi­vatásos — Vorst százados meghagyta, hogy csak sürgős üzeneteket küldjenek neki. Hamarosan aztán, hogy Eriksson eltávozott Reilly- től, a hadnagy úgy vélte, hogy a gyilkosság méltó fe­lettese figyelmére, ezért rá­dión megküldte a hírt Vorst- nak. A véletlen úgy hozta, hogy a százados akkor már másodjára értesült az ügy­ről — először maga Eriks­son szólt neki róla. Másnap reggel ugyanis Eriksson ku­tató-tisztogató akcióra in­dult, és a barlangrendszer közelében amerikai tisztek kis csoportjával találkozott, akik megfigyeléseket végez­tek a környéken. Vorst te köztük volt, és Eriksson, egy­ségéből kiválva, odament, a századoshoz, és beszámolt Mao meggyilkolásáról. „Bíz­za csak rám. Mindent elin­tézek” — mondta Vorst. Majd ismét elvált a két cso­port útja. November 22-én az ötna­pos fáradalmakban kimerült Meserve, Clark és Manuel (Rafe még kórházban feküdt) alig támolygott be a szakasz- körletbe. amikor Vorst szá­zados magához hívta Őket parancsnoki irodájába, amely nagyobb volt ugyan Reilly kunyhójánál, de semmivel sem otthonosabb. A század­parancsnok, aki maga is aa imént érkezett, türelmetlenül várta, hogy szembesíthesse a három katonát az Eriksson jelentésében foglalt vádak­kal Esküvel hitelesített nyi­latkozatában a katonai nyo­mozók kérdésére Manuel pontosan leírta, hogyan zaj­lott le a kihallgatás a száza­dos irodájában. „Tizennégy óra lehetett. Vorst százados Meserve kezébe nyomott egy cédulát, amire a következő szavak voltak írva: elrablás, nemi erőszak, gyilkosság. Va­lamennyien elolvastuk, és a százados megkérdezte, tud­juk-e, miről van szó. Először valamennyien tah gadtunk. Elsőül Meserve őrmestert kérdezte meg: ,Mit tud erről a do­logról?’ Meserve így vála­szolt; ,Nem tudjuk, miről be­szél’. Mindhármunknak fel­tette ezt a kérdést: ,Tud­nak-e arról, hogy mit követ­ték él odafönn a hegyek­ben?’ Vorst százados ekkor megkérdezte tőlem, tudom-e, mi vár rám, ha kiderül, hogy mégis ludas vagyok. Azt mondtam: „Alighanem a ki­végzőosztag uram.’ Akkor valami ilyet mondott: .Mind­hármukat visszaküldhetném Amerikába, a hadbíróságra’, vagy hogy itt te van hadbí­róság meg kivégzőosztag. Aztán valami ilyet mondott: ,Maguk ott úgy viselkedtek, mint az állatok; nem ér­demlik meg hogy éljenek.’ Azt mondta, sose tudta volna meg az egészet, ha egy ka­tonának nincs annyi esze, hogy a tisztek tudomására hozza. Majd azt mondta, ha bármi bántódása esik Eriks- sonnak, vele pusztulnak”. Hogy a tömeges pusztulást megelőzze, Vorst feloszlatta az osztagot. A Qul Nohn-i kórházban fekvő Rafe máris kiesett. Clarkot viszonylag hátra, a zászlóaljparancsnok­ságra helyezte. Meserve új osztagba került át. Csak Ma­nuel maradt aránylag közel Erikssonhoz, ugyanannak a szakasznak egy másik oszta­gában. (Folytatjuk!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents