Népújság, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
FARKAS AND RAS: JANUAR Törékeny, árva, mint a nap, És könnyes is hunyó szeme, Arcán a ráncok játszanak, — Ahogy az rám is illene? Lassan szuszog és ak a pad, Amelyen ül, beszél vele, A hó ruhájához tapad, És már nótába kezdene, t De rálehell a hóka jég, Megkoszorúzza a lejéi, Kristályvirág a koszorú, Magányos, mégse szomorú, Inkább csak hív és kéregét A mi szemünktől meleget LELKES MIKLÖS: FEBRUAR minek tagadjuk: február sötét kövér, közömbös hóemberek járnak s a kályhacső már csak füstjét viszi a konok, küzdő, átlzzó parázsnak az ének nagy kezére cinke száll: siratja még a tört-gyönjsörű-kéket önmagukban süllyednek el a fák nagy peremén a mélyülő sötétnek gört^edő vállak útja nagykabát szétingó varjak hóemberek árnya Öntik öntik a nagy kéményfalak sötét füstjük a sötét februárra ' SASS ERVIN: HÓNAPOK szeptemberben októberben novemberben decemberben januárban februárban ha én téged sorsom átka visszajöttél úgy szerettél megöleltél megölhetnél ne fájj többé változz kővé nem szeretlek most verjen meg _ t Vtöjctech Zukrowski*} ív étnán ültünk körben a leszálló alkonyaiban. A tá- nyérkákra odatapadtak a kanalak a maradék befőttel, s még illatozott a meg nem ivott fanyar tea és omlós tészta. Az asszonynak dús, barna haja volt, két hullámban omlott hátra, s tarkóján laza kontyba volt csavarva. Magasra vonta vastag szemöldökét, mintha még most is csodálkozna azon az esetein, amelyről beszélni kezdett Széles, barátságos szája tanácstalanul megnyílt — Csak azt kérem, ne mosolyogjanak rajtam, mert már most érzem, hogy nem tudom elmondani önöknek úgy, ahogy történt Mikor ama napokra gondolok, azt a pillanatot keresem, amelynél az ügy kezdődött s látom, hogy csak egy marék morzsa maradt meg és valamilyen nehéz, meghatározhatatlan hangulat legyenek hát elnézőek. Erősen szorongatta tenyerét. Az ősi gyűrű gyémántjai megcsillantak, mikor ujját a napnyugta sárgás fényébe dobta. Körmein rózsái lőtt a maradék lakkfesték. — Az idő akkor kellemes volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze is, úgy érzem, szorosan összefügg azzal az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka megnedvesedett járdák csak déltájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelentik, lassan közeledtünk a negyedik háborús tél felé. Varsóban laktunk, a Kruc- za utcában, egy ódon bérház alagsorában. Férjem dolgozott, lányom illegális iskolában tanult. Egész délelőtt egyedül voltam otthon. Csak nélfa kopogtatott be a szomszédasszony, és j ószánd ékúan közölte, hogy mit adnak jegyre az üzletben. Nem sok munkám volt. Ismerik a megszállás alatti ebédecské- ket, amolyan összecsapott ételek voltak csak. Nem sok fáradságba került, csak leleményesnek kellett leríni, kiváltképp nekem, mert az én gyámoltalanomnak — gyengéden nézett a kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehetsége sem volt. Nem vetem a szemedre, csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vállamra szakadt, nem volt hát időm az előérzetem- mel és a hangulatommal foglalkozni. Szorgalmasan csináltam „hozott anyagból” a pulóvereket, és valahogy megpróbáltuk tartani, legalábbis látszólag, a régi életet. A konyhában ültem, kötőtűvel számoltam a szemeket Hirtelen egy tolakodó gondolat jutott eszembe: megfeledkeztem egy végtelenül fontos valamiről, valamiről, ami ebben a pillanatban a legfontosabb. Ölembe ejtettem a munkámat s azon töprengtem, mát terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy döntöttem, hogy semmit, egyáltalán semmit ' . \ M egint hozzákezdtem a beszélgetéshez. Ide-oda forgattam a pulóver elejét próbálgattam, de a munka már nem ment, folyton tévedtem, sőt néhány sort ki kellett bontanom.,. Nyugtalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre türelmetlenül felálltam. Ügy rémlett, hogy valaki, mint egy kis gyermeknek, megHa egy negyedórát áldozna rám, amikor már a többiek elmentek. Megnézte a rajzlapot amin néhány vonás árválkodott Meghúzta a vállát Mit válaszoljon? Ha akar, maradhat. Ennek a nőnek csak a szeme szép. A többi olyan átlag szintű. Ügy kínálja magát mintha tíz deka parízer lenne. Mondja meg neki,* hogy most nincs gusztusa a parízer re? Vagy fogadja él?. Hátha másabb, mint a többi. Melyiket tegye? Nem döntött. Rábízta magát a pillanatnyi’ hangulatára. Megengedte a parizemek, hogy maradjon. Aztán azt is, hogy felmenjen a műterembe. Persze csak szigorúan művészi tapasztalatok gyűjtésére. Ha nem zavarja. Nem zavarta. '*• O Sétálni akart A következő utcasarkon bement egy konyakra a Barna Koshoz címzett étterembe. — Parancsoljon, Mester! — szíveskedett a főpincér. Majdnem szemen röhögte. Ez a majompofa ha tudná,' hogy a kedves felesége őnagysága egy kislányt akart. Az ötezren felül, amit a képért adott — Egy konyakot. Megkínálhatom magát is egy ko-, nyakkal? A főpincér arcán szétfolyt a meghatottság. Bizalmasan odasúgta, amikor a konyakot letette. — A művét mindenki csodálja, Mester. Oda akasztottuk a nagy szoba közepére. Az a selyem, mintha valóságos lenne. Hogy tudta így megfesteni? Dohát ezért művész. Én csak egy főpincér vagyok, de most már tudom, mi a művészet A feleségem barátnőit megöli az irigység. Mindegyik spórol most, mert ők is akarnak egy képet a Mestertől. De nekik ne tessék majd ilyen selyem fátylasat festeni. Hadd legyen a feleségem az egyetlen. O — Te ki vagy? — nézett rá a férfire megütközve.' — Hát a barátod, akivel együtt ittál a Barna Kosban. Nem emlékszel? Azt mondtad, soha nem hagyjuk el egymást ezentúl. , — Miért van ilyen ronda képed? — Mert az apám nem volt szobrász. — És miért nem vagy te is részeg? — Valakinek vigyázni kellett. — Sokat beszéltem? — Mindent. — Emlékszel még mindenre? — Semmire se! — Hogy hívnak? — Fontos az? Te vízilónak hívtál egész éjjel. — Miért nem sértődtél meg? — Egy művész miatt? — Itt van egy százas. Köszönöm, amit eddig tettél. — Elmenjek? — Azt akarod, hogy elviseljelek? Ahhoz nincs erőm. ^ — Ki,fog megvédeni a nőktől? — Hülye vagy? — Te mondtad. Amióta az a cikk megjelent az újságban rólad, azóta állandóan üldöznek a nők. Kezdődött g főpincér feleségével, aztán a jegyszedőnővel folytatódott, majd az a dúvadt szemű kis fűszeres elárusítónő következett, utána a... — Ezt is elmondtam? — És hogy gyereket akartak tőled, — Elhitted? — És is ismerem a nőket, — Te hencegsz. No, felejtsd el ezt is, Víziló. Aztán, ha meglátsz a Barna Kosban, igyál meg egy rumot a kontómra. O A főpincér csöngetett. ; — Elnézést, csak egy pillanatra. Megengedi? Leültette, konyakkal kínálta. Kellemetlen előérzete tárnáét, amikor a főpincér izzadó homlokát meglátta. — Azt mondta tegnap éjjel a Mester, hogy a feleségem és ön között, hogy is mondjam csak... ? — Ne folytassa. Egy szó sem igaz belőle. Nagyon sajnálom, hogy őnagyságát megrágalmaztam. Ha óhajtja, ön előtt kérek tőle bocsánatot Óhajtja? ■—Hát mégis megtenné? — Akár most Mehetünk? Az asszony halott-sápadtan nyitott ajtót. — Bocsásson meg nekem az otrombaságomért — és kezet csókolt — Nem tudom, megérdemli-e? — nézett rá az asszony egy mély, megkönnyebbült sóhajtás' után. — Légy nagylelkű, Malvin — biztatta a főpincér. — De csak a te kedvedért. — Bravó, bravó! — tapsikolt a főpincér lelkesen. Ünnepeljük meg ezt a pillanatot Hívd meg, drágám, a Mestert vacsorára. Te mondtad, hogy imádja a lucskos káposztát És ahogy te főzöd, úgy nem csinálja azt senki. O — Egészségedre! Te vagy a legaranyosabb művész a világon! A főpincér homlokon csókolta. Nyálas szájának foltja ott fénylett a puszi nyomán. — Én egy pillanatig sem haragudtam rád. Utóvégre egy nagy ember, egy művész egészen más, mint a többi Igazam van? És nagyon köszönöm neked, hogy a barátoddá fogadtál. — Le kellene feküdnöd, drágám — nógatta a felesége. — Én el is búcsúzom — állt fel a mester. — Kisztihand! — esuklott a főpincér. — Soha nem felejtem el ezt a napot Én és egy igazi "nagy művész. Csodálatos volt! Kisztihand. Az ajtóban odasimult hozzá az asszony. — Ma éjjel a tiéd akarok lenni. Várj rám! O A mester a nyár elején kiállítást rendezett a műveiből a kultúrházban. A képeit egy fél nap alatt mind megvették. Mindenki ott nyüzsgött a termekben, aki csak számított a városban. Kipirult arcú bakfisok, élemedett hölgyek csodálták a képeket úgy, mintha titkos álmaik váltak volna valóra azokban. A siker óriási volt. Hetekig erről beszélt mindenki. O A mi városunkban nagyon rendes emberek laknak, akik nagyon szeretik a művészepet is. próbálja lassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot, és már haragudni kezd figyelmetlenségem és hiányos felfogóképességem láttán. Jártam-keltem a konyhában. Tányérokat vettem a kezembe, a borsos zacskóért nyúltam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyok, ez még sem az, amit tőlem várnak. Bizalmasan rábíztam magamat a tudatalatti parancsra, sőt, ez már kezdett kissé szórakoztatni. Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a portörlőrongyot, a seprűt és a szemeteslapátot, jutott eszembe, mint káprázatos bizonyosság, hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben takarítani, rendet csinálni. Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, hisz nem volt sürgős... Elégedetten mentem, hogy végre megfejtettem, és így gyorsan megszabadultam a tolakodó gondolatoktól. Kinyitottam a nyikorgó ajtót A szekrény mélyén emelkedtek a régi dobozok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával átkötött fonalgombolyagokkal. — Emlékszel, — fordult tanút keresve férjéhez — a nagynéni azon az őszön csomagokat küldött nekünk almával... A pblcon fogó nélküli bőrönd állt, poros üvegek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcserélni. B iztosan nyúltam le ennek a lomtárnak a fenekére, és kihalásztam az évek óta nem használt magas, kör alakú kalapdobozt Kioldottam a recsegő szíjakat, felemeltem a fedelét. Csalódottan láttam, hogy üres. A biztonság kedvéért megfordítottam. és néhányszor a fenekére ütöttem. Tompán kongott és kiesett belőle egy behajtogatott szögletű névjegy. Élesen elütött a kitaposott szőnyegtől. „Wieslaw Olszewski” — olvastam rqppant csodálkozva, és felemelkedtem térdeplő helyzetemből. — Wieslaw Olszewski... A kislányunk kollégája volt, fiatal fiú a „komplettből”. Három hónappal korábban, egy utcai embervadászaton tartoztatták le. Három hónap — gondolta hirtelen — akkor nagy idő volt... Minden perccel kevesebben lettünk valakivel, nem lehetett hát mindenkiért aggódni, mindenki csák legyintett, és élt tovább, saját sorsára várva. Különben az ő ügye nem volt veszélyes. Nem találtak nála semmi terhelő bizonyítékot, olyat legalább, mint például a börtönből titkos levélben kicsempészett, kiszivárgó híreket, tehát legfeljebb az a veszély fenyef ette, hogy Németországba iszik munkára. Mindent megtettek, hogy kiszabadítsák, különösen Zaleskiék, a fiú menyasszonyának a szülei. Sőt, a közvetítőnek ki is fizették a tetemes összeget, és mindennek a legnagyobb rendben kellett volna mennie ... Meglepetten álltam, és már kész voltam nevetni a korábbi rossz előérzetemen, amikor hirtelen a szekrény mélyébe tekintettem, a felesleges tárgyak pókhálóval beszőtt temetőjére, s akkor valahogy másképpen láttam a helyzetet: majdnem veszedelmesen. Ugyanakkor éreztem a csendet, azt a szokatlan csendet, amely megtelepedett a lakásban. A hallgatás fülemben vibrált, éreztem a levegő áramlatát. De már hangosan megcsörrent egy fedő a lábason, a gyerekek egyhangúan dúdoltak az udvaron. Nem, nem. ez nem ének volt, ritmikusan számoltak:... — enc, benc, kimehetsz, cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, fuss... — Végre az egyik gyerek, valamelyik sarokban elrejtőzve, hangosan és türelmetlenül kiáltotta; — Keress, na keress már! — Wieslaw Olszewski •— ismételtem, és megrémültem saját suttogásomtól, annyi szomorúság volt benne. Zaleskiékhez kellett menni, már régen készültem, csak mindig akadályozott valami. A lányom kért meg erre: meg kellett tudnom, mi van a fiúval; a közvetítők napról napra ígérgették, ígérgették a gyors szabadon: bocsátást T * udtam, hogy nem szabad halogatni, hogy azonnal mennem kell. Eloltottam a gázt, megszokásból kezembe vettem a szatyrot, mert abban a negyedben talán sikerül valamit vennem, és szememre vetettem magamnak az érthetetlen sietséget. Futottam le. Éreztem, hogy nem nyugszom meg, amíg a Zaleskiékkel nem beszélek. Elég messze laktak, kint a Zoliborz negyedben. A villamos lassan mászott. Először éreztem magam úgy, mintha kiváltam volna az utasok tömegéből. Idegesítettek a varsói újságárusok gondatlan kiáltozásai. Az utca néptelen volt, álmos, a terek közepén hervadó fű csillogott a harmattól. A házak árnyéka hűvösen esett a homlokomra, majd ismét fény bántotta a szememet A háromszögletű tér mögött, ahol Ignatoviczék laktak, fehéres napfény ömlött. ökörnyálak úsztak a levegőben, összefonódva a kékes őszi füsttel. Bár dél volt, a házak süketen, bezárkózva szundítottak, mint ahogyan néha hajnalban. Egyetlen gyermek sem játszott a járdán. Az úttestén nyikorgó, patkós csizmában lépkedett három német katona, sisakban, hónuk alatt géppisztollyal. A járda vizes volt, fényesen csillogott. Két lépést tehettem, és már megfeledkeztem róluk, hiszen nem fenyegettek. Kinevetnek Zaleskiék — gon- doltam, előbb az az értelmetlen takarítás, most meg a hirtelen vállalkozás, lehetséges, hogy nem találok náluk otthon senkit..'. Mikor sokáig • csöngettem, már nyugodt voltam, hogy nem történt semmi, Renia nyitott ajtót, Wiesiek menyasszonya, arca puffadt volt a sírástól. — Reggel idehozták, és az ablakunk alatt agyonlőtték őket. — Még most Is őrzik, hogy virágot ne vigyünk oda. Tegnap írták fel a túszok listájára és már... Pedig úgy biztattak minket... Akkor felvillant bennem az az egyszerű szó, amely kezdettől fogva súgott nekem. Egyáltalán nem: „takarítás”, hanem csak: „rend, rend!” A fiú hirtelen ott állt előttem, mint egy élő alak, világos haján fénycsóva - táncolt. Egyik kezével a« asztalnak támaszkodott, mint mikor a lecke után az idolsó letartóztatásokat magyarázta, s ironikusan elmo- * solyodott: — „Tulajdonképpen ez az ő hitleri rendjük — mondta keményen — das ist deutsche Ordnung in der Stadt ■Warschau!” roráíioiiai Bába Mihály
