Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

\

Rendszeriint feketés, sötétbarna, -itkábban sárga vagy vöröses árnyalatú, puha, azétmálló anyag, melyből a termőtalaj áll. (Értelmező Szótár).

Az elnök maga is paraszt- ivadék. Még emlékszik gyermekkorából a szülők és a rokonok szomjas vágyakozására a föld iránt.

— Hogy mit jelent a föld itt, Tiszanánán? Azt mondhatom : az életet Az itteni emberek sorsa mindig szigorúan a földhöz kötődött.

— Apám uradalmi cseléd volt a főjegyző birtokán. Dolgozott szegény annyit hogy azt ma már nem is tudhatják mennyit, csak az öregebbek a megmondhatói. Szinte látástól vakulásig a földet művelte: szántott, vetett kapált, aratott. Mindig mondta: „Fiam, neked is ezt kell csinálnod. Tanuld meg tisztelni a földet, hiszen ez adja nekünk a kenyeret, az életet” Bizony, már 12 éves koromban ott voltam a határban. Korán megismertem a földet, fiatalon megtanultam csodálni és azóta is csodálom! Amennyire tudtam, segítettem az apámnak, és akkor voltam boldog, amikor nyomában járhattam a barázdák között.

Hallgat egy darabig. Kezét végigsimítja pirospozsgás arcán.

— Aztán jött a világháború, s a végét fogság követte. Csak 1948-ban kerültem haza. Az itthoni táj valósággal felrázott, eszembe jutott, hogy ez a darab föld korábban mennyit adott nekem is, az apámnak és az egész falunak. Higgye el, kérem. ragaszkodtam a földhöz. 1948-ban tagja lettem a Ti- szanánai Földbérlő Szövetkezetnek. Később, 1949. szeptember 1-én, ebből alakult meg a Petőfi Termelőszövetkezet. A falu lakói ebbe tömörültek, s nem sokkal később engem választottak meg elnöknek.

Türelmetlenség bújkál a hangjában.

— Nagyon nehéz időket éltünk át. Sok volt az ellentét. A hallatlan érzelmi viharok között nem volt köny- nyű megértetni, hogy a föld az a közösben is föld marad, sőt közös munkával többet ad mint korábban. Elnökként is együtt dolgoztam a néppel. Kapáltam, kaszáltam, zsákoltam azokkal az emberekkel, akik közül sokan apámhoz hasonló cselédként tengették korábban életüket Évekbe tellett, míg sikerült a közös föld iránti ragaszkodást elmélyíteni az emberekben.

Ráncba gyűri homlokát.

— Sokszor elkeseredtem a bajokat látva Meg is őszültem, de hát gond nélkül nincs létezés, emberi élet Mindig erőt vett rajtam a tudat, hogy ki kell tartanom a földért, a tagságért, de aztán mégis elfelejtettem, mert a föld kötelez! Tisza- nána korábban is ebből a földből élt, és ma is ebből a földből él, de egészen máshogy. Ezen a tájon a felszabadulás előtt jellegzetes külterjes gazdálkodást folytattak. A búza itt mindig fő növény volt, termésátlaga viszont nem haladta meg holdanként a hét mázsát. Ma a határban 15 mázsa búzát aratunk egy holdon, ami önmagában véve is híven ábrázolja a föld értékét.

Tóth Józsefnek aa évek során megváltozott a helyzete. Munkájában fő hangsúlyt kapott az irányítás: hogy a föld adjon munkát az embereknek, hegyen megfelelő termés és kereset.

— A földet a földért élő emberek évtizedek óta bekapcsolták a falu vérkeringésébe — veti közbe —. A közös gazdálkodós hatalmas és feszített munka árán megváltoztatta a tájat. Megváltoztatta az emberek gondol- ikodásmódját, életnívóját, az étkezéstől egészen a lakáskultúráig. Emlékszem, régen apámnak csak egy talpalatnyi föld jutott a cselédház vert falai mellett. S szegény hogy tudott lelkesedni érte. Én is így vagyok, hogyne tudnék lelkesedni ma, 52 éves fejjel is a földért, amely egész életemmel összeforrt, s mindig ide kötött, a faluhoz.

— Semmi vonzalmat nem éreztem a mezőgazdasági munka után — mondja Marth Ferenc, a Gyöngyösi Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum hallgatója. —

Villamossággal foglalkoztam és az is érdekelt a legjobban. Abban sok minden közrejátszott, hogy mégis ide kerültem.

— Megszerette a szakmáját?

— Nem tudnám pontosan megmondani. Inkább azt hiszem, beletörődtem.

— Végig lehet így élni az életet?

— Igen, végig. És azt hiszem, elég jól. Most vagyok utolsó éves, hamarosan kint leszek a nagybetűs életben, és úgy érzem, jól fogok dolgozni, mert jól megtanultam a szakmámat

— Lehet-e jól dolgozni egy szakmában, anélkül, hogy szeretné az ember, amit csinál?

— Amit csinálok, azt szeretem. A tágabb értelemben vett mezőgazdasághoz nincs sok közöm. Borász leszek.

— De hiszen ez része az egész mezőgazdaságnak.

— A mai körülmények között nem engedhető meg, hogy mindenki a munkafolyamat egészével foglalkozzék. A részfeladatokat jól kell megoldani, mindegy, hogy szereti-e valaki az egészet vagy nem, pontosan és jól dolgozzék, ez ma a lényeg.

— Maximumot tud nyújtani valaki a részletekben, ha nem tudja az egész célt?

— Igen. A mai világot feltétlenül a célszerűség határozza meg, így természetesen a munkát is. Mindenki nyújtson a saját szakmájában maximumot, teljesen mindegy, hogy milyen módszerekkel veszi rá magát ennek a bizonyos maximumnak a produkálására. Ehhez sok minden hozzátartozik, és egyik fontos elemként tartom számon az anyagi megbecsülést és ösztönzést.

— Tisztában van azzal, hogy ez a pálya, amit választott, egész életére szól, ezt végig kell csinálni?

— Természetesen. Mást már amúgy sem lenne kedvem és időm elkezdeni. Nem tudnék új alapokat begyűjteni és azon elindulni felfelé.

— Ha máshová került volna, máshol is úgy tudna dolgozni, mint a borászati szakmában?

— Igen, minden szakma szakma. Az enyém is az, a sok közül, amit jól kell végezni.

— Itt születtem a szomszédban, Hevesugrán. Ma már Halmajugrdnak hívják, mert a falum egyesült Gyöngyöshalmajjal. Az apám zöldségkertész volt, de egy kis darab szőlőt is művelt. Volt benne vagy ötvenfajta szőlő. Mint falusi parasztgyerek, korán megismertem a földet. Mikor szakiskolába kerültem, nem volt nehéz dolgom, hiszen szinte minden növényt ismertem.

— Mi az, ami most is úgy lelkesíti, mint gyermekkorában?

— Nézze, az élet változik. Ügy már nem lelkesedhetek, mint akkor. Nem a lelkesedés hőfokáról, hanem a tartalmáról mondom ezt. Akkor gyerekkoromban mindig megcsodáltam, ha a határban járva egy szép búzatáblát vagy szőlőt láttam. Ma is megcsodálom, csak másképpen. Most már a szépség mellett azt is megfigyelem, hogy milyen az a fajta, mennyire korszerű a telepítés, milyen a művelés. Nem tudom, érti-e ezt? A mögötte meghúzódó munkát értékelem elsősorban. Hiszen a föld munka és szaktudás nélkül csak kallódó érték.

— Saját tapasztalataiból szűrte ezt le?

— Abból is. Tíz éve vagyok itt a szövetkezetben, mint főmezőgazdász. Volt alkalmam sok mindent lemérni. Volt itt a szövetkezetben olyan terület, amelyről azt mondták, hogy nem alkalmas kukoricatermelésre. Jó, ha egy szekér kukoricát meg tudtak rajta termelni. Aztán kipróbáltuk — másképpen, és ötven mázsa lett rajta. Vagy a szőlőtelepítés. Régen az egész falu egy-két holdat telepített naponta. A hidro- fúrós módszerrel ma nyolc holdat tudunk elvégezni. És húsz ember se kell hozzá.

— Hány holdon gazdálkodnak?

— 2400 hold a területünk — mondja Dér József, a vi- sontai Reménység Tsz főmezőgazdásza. Nem nagy terület, de mégis nagy türelem és képzelőerő kell hozzá. Minden embertől meghíván- ja ezt a föld. Hiszen enél- kül sohasem sikerült volna elérni azt, hogy a szőlőtelepítéseinknél 98 százalékos, vagy annál is jobb legyen az eredés. Tudja mit jelent ez? Éveket nyerünk. Hiszen nem kell állandóan pótolni, cserélni az állományt

— Melyik évszakot szereti a legjobban?

— Talán a tavaszt. Amikor látjuk, hogy a gabona jól telelt, s megkezdődik az élet — akkor minden embernek más lesz a kedve.

Tizennyolc éves fiatalember. Növénytermesztő gépész. Édesanyja munkacsapat-vezető a növénytermesztésben.

— Szüleim a háború előtt is földművesek voltak —- mondja elgondolkozva. — A föld az az erő, ami az embereket öcszetartja. Ez a föld gépesítéssel nagyszerű távlatokat villant föl az emberek előtt. Édesanyám sokat mesélt a gyermekkoráról nekem, arról a rendkívül nehéz, gyötrelmet munkáról,

amit neki és a korabeli suminásoknak a föld művelése jelentett Mondta is sokszor: „Fiam, te valami mást válasszál, nem neked való ez a nehéz munka”.

Megfontoltan, majd egyre hevesebben beszél.

— Még egész kis gyermek voltam, amikor kivittek a határba. Csodálkozva figyeltem a gépek munkáját. Valósággal ámulatba ejtett, amikor láttam, hogy a traktor után kapcsolt eke hogyan fordítja a rögöket, hogyan hasít le egy-egy darabot a talajból. Később, ahogy növekedtem, egyre többet elgondolkodtam ezen, s úgy éreztem, hogy én is meg tudnám csinálni ezt. Bár a szüleim nagyon ellenezték a mezőgazdasági pályát, én mégis kitartottam a föld mellett.

Megelégedetten hátradől a

széken.

— Amikor Pétervásárán befejeztem a szakiskolát és hazajöttem ide, Szihalomra. olyan jólesett ismét látni az ismerős tájat. Akkor úgy végigfutott az agyamon, hogy nemsokára teljesül a régi vágyam és én is részese leszek annak a nagy közös munkának, amit talajművelésként emlegetnek. Meg aztán olyan érdekes ez a föld, minden évszaka más. Tavasz- szal zsendül, ilyenkor a szél zengése betölti a határt. Nyáron merőben más. A nap rácsurog a földre, a sárguló táblákra szinte patakokba öntve a fényt. Később a föld ismét új arcot ölt. Sokáig

. őrzi a vizes őszt és a kemény tél sebhelyeit.

Egy pillanatra közénk telepszik a csend. ■ Lassan szedi össze a gondolatait.

— Olyan a föld, mint egy kosár. Amennyit beleteszünk, annyit veszünk ki belőle. Persze, ez egymaga még nem minden. Ahhoz, hogy belőle megéljünk, tenni is kell érte valamit és nem is keveset. Gépekkel műveljük, forgatjuk, műtrágyázzuk, növények magvait vetjük bele, öntözzük, védjük a káros hatásoktól. S ekkor óriási változás következik. Amennyit jelképesen beletettünk a kosárba, annak a többszörösét vesszük ki belőle. Az ember, a gép és a föld kapcsolata valósul meg ebben a folyamatban. A legcsodálatosabb mégis az, hogy az ember győz! Az ember a géppel, mint megsokszorozott erővel érvényesíti akaratát a földdel szemben, ami így sokszorta többet ad. Olyan boldogító érzés, amikor a gép jól működik és minőségi munkát végez. Amikor a tekintet végigfut a friss hantokon, a hullámzó búzamezőn, vagy az ember kezébe fog egy új terményt, akkor döbben rá, hogy mennyire szép az a munka, amit végez. Mert a föld olyan mint a gyermek, szeretetet kíván, de azt sokszorosan meg is hálálja.

Koós János munkájában a szándék, a vonzalom tehát eresnek bizonyult.

— Az újonnan formálódó világban élünk, amelyben a tegnap találkozik a mával és

a múlt terhei még nem

múltak el nyomtalanul. Az új igaza is ellentmondások, nehézséggek közt tör utat magának.

— 1886-ban születtem. Az

apám Gomboson dolgozott, negyvenkét véka búzát kapott a munkájáért. Nem volt földünk. Csak akkor kaptam három holdat, amikor visszajöttem az első világháborúból. A háromból egyet betelepítettem szőlővel. Itt, Szűcsiben, mindig jó szőlők voltak. Aztán lett még két hold szőlőm, azt műveltük együtt a családdal. Volt egy gyerekem, férjhez ment, de a vő is velünk maradt, együtt dolgoztuk a szőlőt. Sokat dolgoztunk.

Kalcsó Mihály feltolja egy kicsit a fekete kalapot,' megtöri! homlokára tapadt vékonyszálú haját.

— Aztán jöttek a beszolgáltatások. Kimerített bennünket teljesen. Jött a termelőszövetkezet, jöttek az első nehéz évek. Végeztem a munkát ahogy tudtam, a becsületem szerint. Dolgoztam szőlőben, arattam, voltam á jószágok mellett, ahol kellett, mindenhol. Kijutott az életből. Nyolcvannégy éves vagyok, még mindig dolgozom, de most már csak itt vagyok, a Bajza-udvar- ban, a termelőszövetkezet telepén. Afféle őr.

— Nem gondolt soha más munkára?

— Nem. A többi az nem munka nekem. Én nem tudok magának mást mondani, én ebbe beleszülettem és ezt kell csinálnom, amíg vagyok.

— Nem érezte, hogy hiába pazarolt annyi erőt a földre, az becsapta?

— A föld még soha be nem csapott senkit és nem is fog ezután se. Csak azt mondom most is a többieknek, hogy a földdel másképpen kell bánni, mint a többi munkával. Mert tudja, az a baj, hogy a mostaniak úgy vannak vele: máma itt vagyok, ha meg nem sikerül valami, akkor holnap elmegyek tovább. Hát ezt nem lehet. Én itt születtem, a faluban, parasztember vagyok, nem is vagyok olyan okos, hogy sok dologhoz értsek, de azt mondom, hogy lehet akármilyen gyár, bánya, üzem, föld nélkül nem lehet megélni soha, mert mindig az nevelte tel, és adott enni az embernek.

— Elégedettnek érzi magát?

— Annak. Jól végeztem a munkámat és az én kezem munkája akárhogy Is legyen, már örökre benne van a földben. Ha kimegyek és megnézem a földet, tudom, hogy benne van a munkám. Olyat adtam, amit nem lehet elmondani Nyolcvannégy év alatt minden dologidőben hozzáadtam valamit a földhöz magamból és most már az a föld én is vagyok

egy kicsit.

— A mi telepünk tíz éve

épült. Ha nagyon nagy erőfeszítéseket teszünk, akkor háromszáz sertést tudunk hizlalni évente. Ezen a telepen öten dolgoznak. Ha felépül az új tízezres telep, közösen a hatvani Leninnel és más szövetkezetekkel, ott 16 dolgozóra lesz szükség. Kiszámoltam, ha hagyományos módszerrel készülne az új is, akkor kereken 250 dolgozó tudná ellátni a tízezer sertést.

Molnár Rudolf, az apci Béke Tsz főkönyvelője, elgondolkozik.

— Talán ezért maradtam. Tíz év alatt, azt hiszem, nem tíz év munkáját végeztük el a mezőgazdaságban.

— Honnan került a szövetkezetbe ?

— Pesti vagyok. A mező- gazdaság átszervezésének idején kerültem a horti 3ú- zakalászha, később pedig Apera. Ügy volt akkor, hogy két évig dolgozom a mező- gazdaságban, s újra visszamegyek az üzembe. Aztán eltelt a két év, mondták, maradjak még kettőig. Maradtam. Megszerettem ezt a munkát.

— Miért?

— Nem is tudnám pontosan meghatározni. Talán azért, mert nem sablonos.

— Itt is számokkal dolgozik. Nem?

— Alapvetően igen. De más a kapcsolatom a termeléssel. Ha időm van, kimegyek a határba szétnézni, megnézem a hatvanholdas gyümölcsöst, a vetést, s ilyenkor nem csupán főkönyvelőnek érzem magam. Gazda is vagyok, egy a sok közül. Bosszant, ha valami nem olyan, mint kellene. Ennyi idő után az ember nem csupán a számokhoz, a földhöz is ért valamit.

— Szereti-e a földet?

Egy kissé meglepődik.

— Furcsa kérdés. De azt hiszem, nyugodtan válaszolhatok igennel. Csak valahogy másképpen, mint aki műveli. És többet várok a földtől. Nekem nem elég az, ha csupán jól terem valamelyik növény. Hiába terem jól, ha sok a ráfordítás, a köl'ség. s nem marad utána semmi plusz. Nekem az embereket is kell néznem. Akkor örülök, ha nem kiszolgáltatottjai, hanem urai a földnek.

— Marad végleg a mező- gazdaságnál?

— Nem tudom. Többször is hívtak már máshová. Tudja, nem könnyű egy szövetkezetben. Nehéz itt maradni, de elmenni talán még nehezebb.

— Kiszaladtam a házból, mert hallottam, hogy jön a víz. Amikor kiértem, a kertben a fák már derékig álltak a vízben. A földből már semmit nem lehetett látni. Felmentünk a legelőre, mert az magasabban volt, de a vetés felett már mindenhol hullámzott a viz. Én akkor lementem, beleálltam a vízbe és megfogadtam, hogy soha többet nem nyúlok a földhöz, nem szántok és nem Vetek, odahagyom a tsz-t jószágom se lesz többet, mert nem kell. Illegem volt az egészből.

Aztán mikor lement a víz és megláttam újra a földet piszkosan, gallyakkal, hordalékkal tele, csak néztem az agyongyötört, szétmállott barázdákat és megkérdeztem az elnököt, aki mellettem állt, hogy mikor vetünk újra?

(Szamosbecs, 1970. június)

Írták:

Kaposi Levente

Szigethy András Mentusz Károly

1970. december 25., péntek