Népújság, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-29 / 280. szám

POLNER ZOLTÁN: Ki küldött ? Nevükön nevezném őket, ie csak az arcukra emlékszem már. Pedig együtt utaztunk íjnalonként az ország ügyében. >m emlékszem a nevükre mégsem, csak az arcukat látom. Ki küldött? Faggatom magam itelen egyre. Ki küldött törvénv tenni ékes szavakkal, itatkozni az ő hitük nélkül s ítélkezni a nevükben végül ki küldött, mondd, ki küldött? Jártam a roskadó tanyák között és ültem keserű szavú asztaloknál. Mennyi ájdalom a múlt és mennyi szégyen, i "gszolgált nyomor a szenvedésben ■tetteim, ti konok mostohák. Ha mentem, akkor értük csak: rancs nélkül is szolgáltam őket. Bánatukból hűséget > haragot tanult szótlanságom, örömüket sem kérték számon rámpazarolták, mintha egyetlen fiuk lennék és támaszuk. Az ország napfényes műhelyében látom őket naponta, és munkájukat, hitüket vallom: sohasem hiányozhat az arcom arcuk özönéből. TÉNAGY SÁNDOR: Két szem cukorral .Szerelem november-délutánja, lassú ködük liajóraja a tekintetben, ujjhegyek sötétsége, szavak eltévedése, tétova visszaútra — Dehát mit akarok még tudni, milyen tengeren kihajózni, milyen látóhatár mögeV Gyöngéd sugárral takarlak be, kedves, talán túl szép így, de vöröslő repkémnyei is, és tűnődésemmel: vajon ki álmodott elém. milyen vigasztalan bolyongás után? Presszóasztalnyi föld, átláthatatlan homály, ülünk, közelség száműzöttjei, borral, kávéval, két szem cukorral, a szokásosnál gyorsabb szívveréssel, kezünkkel egy elképzelt kilincsen __ M OLDVÁT GYŐZŐ: Találkozások A kelő Nap benned ágaskodik, benned nyitja fel fátyolos szemét, ablakok mind benned fényesülnek, s tollaszkodnak a lombos gesztenyék Benned indul a harmatos ösvény, az első cinkepár, ha dalba kap, te vagy kisborjak álmos remegése, s a csorranö, friss tejszínen a hab. Benned nyílnak a hajnali rózsák, a kiskapuk is benned csengenek, benned szól az első istenhozta, s az elbocsátó, bús is ten veled! A városka közepén kicsi parik terül el. Tucatnyi nyír­fa, néhány díszbokor, pázsit­fű, s megannyi rózsatő az éke. Kavicsos utak erezik, színesre mázolt padok pettye zik. Közepén szökőkút csap­jai sugározzák a vizet. Súgó csobogó hangon, muzsikálna.-: A derült ég közepéről őszi vaksággal néz lefelé a nap. Langyos sugaraival cirógat ja a színesedő lombokat. Mintha gyönyörködne a pö­rögve hulló leveleikben, s ugyanakkor, mintha sze­mérmesen elpirulna a vetke­ző fák láttán... Az egyik pádon férfi öl magányosan. Lezárt szemű, szomorú arcát ég felé for­dítva füröszti a fáradt fény­ben. Mintha társa volna a fáknak, bokroknak, padok­nak: tartozéka a parknak. Az úton kisfiú szökdécsel játékosan. Talpa alól szét­pattognak a kavicsok, mint réten a szöcskék. Kezében hálószatyrot lóbál. Megtor­pan a férfi előtt, hozzáugrik. — Szia, apu! — Szia! — Mit csinálsz te itt? — Üldögélek, kisfiam. — Egyedül? — Látod: ügyedül. — Jó így egyedül üldögél­ni, apu? — Nem rassz, kisfiam. — Mostanában mindig egyedül üldögélsz? — Igen ... mindig egye­dül ... — Régen nem jártál már nálunk, apuka. Igazán, miért nem iársz hozzánk, apu? A férfi félrenéz, zavartan nyúl a zsebébe, cigarettát vesz elő és rágyújt. A fiú meg is feledkezett, mit kér­dezett. már másutt kalando­zik gondolatban. — Gyakran üldögélsz itt a parkban? — Gyakran. — Miért? — Nézelődöm. pihenek. Tudod, kisfiam, szép és meg­nyugtató itt minden, a virá­gok, bokrok, a zöld fű, a fák... Hát te, hol jársz a szatyor­ral? — Anyu küldött mosópo­rért — Te már mosóport is tudás vásárolni? — Tudok. Akármit. Min­dent. Neked is vásároljak valamit, vásároljak, apu? — Nincs szükségem sem­mire. — Neked nem kell mosó­por? — Nem. — Cigarettád is van elég? — Van. A fiú nézegeti a férfit, fi­gyeli, hogy szippantgatja a cigarettát, s fújja' a füstöt. Kedves, naiv mosoly ül az arcán, kívánat a szemében: ő is szippantana egyet, mint az apja. — Mondd meg nekem, apu, de igazán mondd meg, miért mondja nekem mindig az ó- mrma, hogy ne köszönjek neked, ha meglátlak, miért mondja, apuci? — Nem tudom, kisfiam. — Azért, mert haragszik rád? — Lehet, hogy azért. — Vagy talán azért, mert nem jársz hozzánk? — Ki tudja, kisfiam, lehet, hogy éppen azért. — Mórt haragszik rád, apu? — Nem tudom. — Ugye. te azért az én apukám vagy, ha ha,ragszik is rád az ómama, ugye, én azért köszönhetek neked, meg ha akarlak, meg is puszil­hatlak, ugye, apu? Karjával átfogja a férfi nyakát és megcsókolja az ar­cát. Lecsúszik újra a földre, s tovább kérdezget. — Szeretsz te engem, apu? — Szeretlek, kisfiam... És én mindig a te apukád le­szek, Mindig, amíg csiak élek. — Amíg csak élsz? — Igen, kisfiam. — És ha meghalsz? Akkor már nem leszel az apuilaám? Ha meghalsz, apuka, akkor téged eltemetnek? ... Anyu mondta, bárcsak meghalnál, hogy akkor jó volna, hogy minden jó volna. Apuka, iga­zán olyan jó az, ha valaki meghal? — Nézd, kisfiam, az nem olyan egyszerű. A legtöbb ember nem akar meghalni. Azért aikad olyan is, aki meg akar ... Aki nagyon elkese­redik, az legszívesebben meg­halna, érted? — Igen, azt hiszem, értem, apuka... Mindenki azt mond­ja, hogy én nagyon ókos kis­fiú vagyok... Az a bácsi is mondta, tudod, az az új apu­ka, a Géza apuira, meg azt is, hogy ne fogadjak el tőled pénzt, ha csokira akarsz ad­ni. ö mindig ad nekem pénzt. Tegnap is adott, meg azelőtt is. De én nem csokit vettem rajta, hanem rágógu­mit. Szépen lehet vele játsza­ni. Szeretem a rágógumit. Ne mondd meg senkinek — súg­ja. — Nagy ballont is szok­tam belőle fújni, ómama meg rámpöröl, fene a kölykire, mocsfcoskodik azzal a va­cakkal. mondja és fejte ver. Mit tudja ő azt, milyen jó vele játszani, igaz, apuka, öreg már, nem tudhatja, nem ért hozzá. De te tudod, ugye, tudod, apuira? — Tudom. Nézi a férfit a kisfiú bi­zalmasan, ragaszkodón. — Tudod mit szeretnék még? ... Sárkányt eregetni. De nem merem megmondani a Géza apunak, mert az né­ha olyan mérgesen néz rám. Te is eregettél, mikor kicsi voltál, apuka? — Eregettem. — Hosszú farkút? — Olyat. — Nem csinálnál nekem olyan hosszú farkú sár­kányt? — Csinálhatok. — Mikor csinálsz? — Amikor akarod. — Lehet, hogy holnap fog fújni a szél. Csinálsz holnap­ra, apuka? — Csinálok. — Piros lesz a hasa? — Piros — Spárgát is szerzel hoz­zá? — Szerzek. — Hamvé legyen, apuka, Bodó Béla: Pince télen Egy termetes asszonyság pedagógiai szempontból ká­ros, banális intelmét hal­lottam az autóbuszon, kisfi­ához szólt a buta mondat: „Ha rosszalkodsz, leviszlek a pincébe!” Vagyis: mumussal fenye­gette a szepegő gyermeket. Ö, hát a pince. Mumus? Az-e? Némelykor, mondjuk latyak időben hogyan mu­mus? Vödrös, zsákos embe­rek ballagnak, cipekednek a házak tövébert, egy macska surran ijedten, lámpák gyertyák fényei libben­nek, cikáznak a for­dulókban, a hosszú folyo­sók mélyén mintha Udércek, bényatündérek táncolnának — tél idején másodbányá­szok vagyunk, itt, a házak aljában. Mumus, igán, mert általá­ban sötétek a pincék, csak a reteszek közt élénk a he­lyi világítás; messziről tom­pán hallatszik, mint hasít a fejsze a hasábfába, — pótfa­vágók is vagyunk télvíz ide­jén, amikor kell az aprófa a begyújtáshoz, hogy aztán áradjon a tűz. A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, füg­gönyök csipkéje, szőnyegek puhasága — még a rongy­szőnyegeké is — a falakon egy-egy kép, vagy másolat, mint valami szép, vagy ha­misan csillogó hamis ékszer, — nálam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyag­ba burkolóznának a falak. Az épület lába pedig a pin­cében áll — jól öltözött em­ber, mezítláb. Kövér cső húzódik a pin­ce elejétől a valahol levő végéig, s időnként felmor­dul, mikor fent, a lakások­ban fürdik valaki vagy cso­bogó víz mellett borotválko­zik, mert este valaki meg­csókolja .,, — Milyen finom, sima az arcod, Jánoskám... Lent morognak a csövek: artériái, vénái a háznak, kö­hogy egészen az égig száll­hasson jó? Olyan még a nagy fiúknak sem lesz, tu­dod, akik az utcánkban lak­nak, és mindig csúfolnak en­gem, hogy két apukám van, és hogy egyik sem szeret, és hogy én rosszabb vagyok, mint a zabigyerek. Ugye, majd egyszer megvered őket? — Meg, kisfiám... A fiú elhallgat, s csak né­zi a férfit nagy, kerek szem­mel. Láthatóan elégedett. Mellé ül a padra, s haran­gozik a lábával. Újra a fér­fira néz oldalról. — Igazán jó itt üldögélni — mondja. — Mire gondolsz, meg mit nézel, mikor itt ülsz egymagádban, apuka? — Sokszor gondolok rád, kisfiam. De e2t ne mondd meg anyunak, sem az óma­mának. meg a Géza apunak sem. Megharagudnának. Az­tán elnézem a fákat, ho­gyan vetkeznek. — Vetkeznek? — Igen, ilyenkor ősszel le­vetkeznek, aztán tavasszal ismét felöltöznek. — És mikor levetkeznek, akkor meghalnak, apuka? — Nem, nem halnak meg, csak elalusznak. — Nagyon szereted nézni a fáltat, amikor így vetkez­nek, apuka?... Mindig csak őket nézed? Igen? Azért, mert engem nem nézhetsz, mikor vetkezem, apuka, igen ? ... Apuka, én úgy sze­retnék fa lenni. Most meg­puszillak és szaladok haza, mert anyu megver, hogy ilyen sokáig vagyok... Szia, szia, apuci! — Várjál!... Tessék, adtát pénzt, vegyél magadnak rá­gógumit. Sokat vegyél! — Koszi! — Ómamának ne mondd meg, honnan vetted! A fiú cinkosan rárnoso- lyint a férfira. — Nem árulom el, apuka. Majd azt mondom, azt mon­dom, hogy itt a parkban vet­keztek ie a fák, jó?... Szia, apu! — Szia. kisfiam!... — Hosszan néz a jávolodó kis­fiú után. Szeme előtt lassan összemosódnak a vetkőző fák ... hög a lift motorja, fázik, ha l*ér a pincébe — A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap — a közös probléma, vagy gond összehozza majd télen az embereket, mint. mindig. — Két vödörrel... — azó­ta köszönnek egymásnak, s legközelebb megkérdezi k. hogy van a kedves felesége Pince. Hány dolgot őriz­het magában egy szó, mint kövület zárványában a múlt. Íme az én gyermekkori em­lékem, pinceképem egy béi - házból. Az épület sarkában egy morbid ciíraságú ko­porsókereskedés — a keres­kedőszigorú-fekete, a felesé­ge kicsattanóan piros. Az asszony titokban nevetgél, mert a koporsókereskedés- ben mindig bús, zord arcot kell mutatni a gyászoló megrendelők miatt. A pincében pedig a keres­kedő morbid vagyona, sok- sok üres koporsó (belül nyers fehér a deszkájuk) — még élőkre várók, de egy­ben kereskedelmi cikkek ... — Uram, négyféle árban szolgálhatok!... A kereske­dőről a házban azt mesélik: tervezi, ha jól megy az üz­let (vagyis elegen halnak meg) gyárat alapít, vagyis maga gyártja a koporsókat, tyűha j! Nekem s pajtásaimnak grund a pince, játék, búvó­hely, a koporsók már nem borzasztanak, ez a jó hely a játékhoz! Liza. Fekete ha­ja van, szeme tüzel, egyszer elránt a falhoz támasztott koporsók mellől, s megcsó­kol. — Örökre szeretlek majd...! — és nyárutó volt, aranysárga. De a pince szó másról is beszél. A pincében hagytam öreg anyámat, 8 feleségemet. amikor kiszólított a gyilkos felszínre a halálos parancs: a házak akkor üresek, a pincék a lakások. Megboly­dult akkor minden: ma, ha akarom, már múzeum a pin­ce: itt állt egy rozzant ka­rosszék, ebben aludt beteg, öreg anyám, ebben a re­keszben reszketett és főzött a feleségem, közben rengett a ház, itt repedt meg, hosz- szában a ház fő fala. A pin­ce lidércei ebben a zűrben elillantak, a vélt tündérek remegtek, a macskák der- medten ültek, szemük sárga hunyorgás, pupillájuk fekete vonal, fekete, mint a két­ségbeesés. „Leviszlek a pincébe...!” Levittük magunkat, egy vá­ros vándorolt le a lakások­ból — figyelmeztető múze­um a pince. Liza csókjára nem emlék­szem. Csak arra: o tetű alakja volt a szájának, válla gömbölyű, csókja után még szorosabban hozzám bújt. Örökké szeretlek? A pincére, a pincékre em­lékszem. A légvonat, a hu­zat süvítve nyargalt ben­nük, megvadulva. Sorsom úgy hozta: sok pincében kellett megbújnom. Sok ház van Pesten, egyetlen lakóját sem Ismerem, de tudom, mi­iyen lent, a ház mélyén a pince. Megismertem őket, amikor a pincéket gigászi koporsóknak szánták. Pince. Micsoda káosz. Az író retteg a közhelytől, de írjuk le a pincét: földes padlóján felborzolt szőrrel ülnek az ijedt-dermedt macskák, élesen dörren a kettősfalú vasajtó, mögötte szürke vassisakban áll Zol­tán úr, a gyomorgörcsös al- könyvelő, ő a légóparancs- nok, élet ura, halál ura. Szi­réna ... véres hetek, súlyos hónapok. Egy karosszék az ágy. Aztán a szép szabadu­lás. A pince most majd nem­sokára: a foltos hátsólépcsőn indulnak feléje a vödrös, ko­saras, zsákos emberek. Gyu­fa, gyertya van nálad? A pincék lécekből tákolt reke­szeiben feketén, nyugalmas békességben ülnek a nyáron lehordott szénhalmok, mint feketébe öltözött öregasszo­nyok, kezüket összekulcsolva, a templomban. A kiváló író utolsó no­vellája, amelyet halála előtt küldött szerkeszti- ségünkwek.

Next

/
Thumbnails
Contents