Népújság, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

MAR CSAK NEM IS SZEN­ZÁCIÓ. Pedig összehordták, kiállították itt a 35. velencei biennálén a modem világ modemnek tartott (majd. hogy azt nem írtam, képző­művészeinek hitt) alkotásait. S (vasárnap délután alig lé­zeng egy-két látogató. Velence árkádjain, hídja- ín piros feliratok — invitál­nak a biennáléra. És amikor a Canale Grandén, túl a Szélit Márk téren, a Doge- palotán, kiszállok a vaporet- tóból, a szépen gondozott park bejáratánál ott fújja a szél a részt vevő országok zászlait (köztük a magyar trikolórt). Több mint fél év­százada (1895 óta) rendeznek Velencében kétévenként képzőművészeti szemléket. Olykor viharos „felhajtás­sal”, még a hatvanas évek elején is a kiállított művek mellett vagy ellen irányuló tüntetésekkel, botrányok­kal. De mostanában — ol­vasom, mondják — alig akad nézője a biennálénak. És minél hangosabbak, mi­nél rendhagyóbbak a labo­ratóriumi, technikai mód­szerekkel előállított műalko­tások — annál kevésbé iz­gatott a közönség, annál ke­vésbé érdeklődő. Amit Szabó György az 1962-es biennálé „átlagfest­ményéről” írt, aktuális az ideire is. Hogy „a képnek eleve nem szabad hasonlí­tania a látott világra, de még a geometriában vagy másutt alkalmazott absztrak­ciókra sem”. Csakhogy az action-painting, a gesztus­festészet, a tasizmus, az in- formale irányzataihoz még egy csomó art, — a pop, az op, — az absztrakton túli Elvarázsolt biennálé művek és mindenféle gép- művészet csatlakozik, művi úton előállított tárgyak, amelyek a természetben akár az emberi tevékenység­től függetlenül is létezhet­nek. AZ ELŐZMÉNYEK ISME­RETÉBEN, s a hasonló ren­deltetésű nyugati kiállítások után nem érhet nagy megle­petés. A kiállított tárgyak inkább hasonlítanak építé­szeti alkotó elemekre, a nyersanyag természetes já­tékára, a hegesztőpisztoly, az olvadás, a lyukasztás mesterkéletlen mesterkélt­ségében született tárgyakra, minthogy legkevésbé is mű­alkotásnak lehetne nevezni. A spanyol pavilon nyitja a sort. Mértéktartó abszt­rakciók, szürrealistának ha­tó táblák. A belga op-art rácsok, reliefszerű, falra akasztott képződményeik után lépek az olasz kiállí­tási csarnokba. Műhely­nek berendezett termek. Műanyag-, fémszobrok. Gép­művészet. Pillanatok alatt új alkotásokat produkál az elektromos árammal működ­tetett toll, ceruza. A „mű­vész” ki- és bekapcsolja az áramot. Most piros, majd zöld ceruzát indít be. Lép­cső vezet föl-le. Bizonyára eltévedtem. Koromsötét te­rembe jutottam. Indulnék visszafelé, amikor a terem­őr kézen fog, és átvezet. A sarokban megállunk. Itt a műtárgy — mutat egy pis­lákoló fényforrásra. Mintha a városligeti elvarázsolt kastélyba tévedtem volna. Keskeny folyosón fehér madzagok lógnak a mennye­zetről. Természetesen, ezek is kiállítási tárgyak. Forgó, éneklő fémkarikák. Várom, mikor érek a görbe tükör­höz, a mozgó lépcsőhöz. Nem sokáig, megindul ve­lem a padló, fények gyul­ladnak fel, aztán teljesen sötét lesz. Phű, csakhogy kiértem a szabad levegőre. A csehszlovákok piros és fehér műanyag „szobrai” deformált kezeket, torz, orthopéd lábakat utánoznak. A japán pavilonban lefelé indulok. Vlzcsobogás, japán kertet sejtető lejárat. De ott aztán nincs semmi. Fentről nevetnek — beugratás volt a lefelé vezető lépcső — és a terem közepén nyíló kör alakú lelátóról figyelnek. Aztán helyet cserélünk. Most én figyelek, és neve­tek — másokon. Ja, hogy a kiállítás! — óriási fehér táblákon matematikai műve­letek. Szorzások, összeadá­sok, gyök és tangens, cosi­nus jelek. Fekete korong — az angol nyelvű szöveg — (magán az alkotáson) azt közli — ez a kör piros, majd odébb, csak a szöveg válto­zik némileg: ez a kör feke­te, kék, vagy fehér. KÜLÖNÖS ÉPÍTMÉNY a francia pavilon. Mintha ház­tetőn, padlástérben járnánk. Falécek, átjárók, ékek — benne, közte lépegetek. Hol féllábon, hol lejtőn ugrálva. Ablakok, korlátok tarkítják a látványt. Elektro-art. A venezuelai­ak hozták, állították ki szí­nes lámpáikat. Az egyik te­remben zöld fényt áraszta­nak az égők. A „használati utasítás” szerint egy percig kell itt-tartózkodnom, aztán átmehetek a következőbe, ahol piros fénybe kell néz­nem újabb egy percig. A sok absztrakton túli, dekoratív folt, rács, térelem forgatagában jóleső érzéssel lépek a magyar pavilonba. Az idén kiállított anyag (Hincz Gyula, Somogyi Jó­zsef) ezúttal is hű tükre an­nak a következetes művész­politikának, amely jól mér­hető le akár az elmúlt bien- nálék magyar anyagának számbavételével. A felszaba­dulás utáni évektől napja­inkig olyan művészek szere­peltek hazánk képviseletében Velencében (Egry, Szőnyi, Márffy, Vilt, Derkovits, Ku- rucz, Kokas, Barcsay), akik­nek művészete hagyomá­nyokra támaszkodó, nemze­ti és európai igénnyel fel­lépő. S szereplésüket itt — és más nemzetközi kiállítá­sokon siker kiséri. EGY OLASZ KRITIKUS, Corrado Maltese, egy vita során azt tanácsolta a szo­cialista országok képviselői­nek, hogy „alázattal és tü­relemmel tanulmányozzák a nyugati múzeumok gyűjte­ményét és fussák be ugyan­azt az utat (vagy ha úgy tet­szik, labirintust), amelyet a nyugati képzőművészet be­futott.” Nos, nem , hiszem, hogy érdemes lenne! Kádár Márta GUILLAUME APOLLINAIRE : Magyarországon járva meg­látogattam a szepenyi kis templomot; felhívták figyel­memet egy szent koporsójá­ra: igen nagy tiszteletben tartják. — Szent Adorata teste nyugszik benne — mondta a vezető. — Majdnem hatvan éve már annak, hogy meg­találták sírját, itt a közelben. Minden bizonnyal az őske­resztény időkben, a római megszállás alatt szenvedett mártírhalált, amikor Szepeny környékén Marcellinus dia­kónus, aki Szent Péter ke­resztre feszítésénél is jelen volt, megtérítette. Feltehetően Szent Adora- tát is a diakónus térítette meg, s mártírhalál után ró­mai papok temették el a megboldogultat. Ügy gondol­ják, hogy az Adorata csupán latin fordítása egy pogány névnek — a szent eredeti nevének —, mert a kereszt- séget valószínűleg nem nyer­te el, csak a vér keresztsé- gét. Ez a név ,egy csöppet sem sugall keresztényi gon­dolatokat; de az a tény, hogy a test, amelyet a földben töltött hosszú évszázadok után érintetlenül találtak, oly kitűnő állapotban volt, nyilvánvalóan bizonyította, hogy kiválasztott ő az asz- szonyok között, s a szüzek seregében zengi odafönt a mennyországban az Ür dicső­ségét. Tíz esztendővel eze­lőtt kanonizálták Rómában Szent Adoratát. Szórakozottan hallgattam a magyarázatot. Szent Adora­ta ügye nem érdekelt külö­nösképpen, s már épp ki akartam menni a templom­ból, amikor mély sóhaj von­ta magára figyelmemet. Egy roppant kiöltözött kis öreg­ember sóhajtott; korallfo- gantyús botjára támaszkod­va merev tekintettel bámul­ta az ereklyét tartó kopor­sót. Amikor kiléptem a temp­lom kapuján, észrevettem, hogy az aggastyán mögöttem Idén kilencven éve szü­letett a nagy francia köl­ti; ez alkalomból közöljük magyar tárgyú növeli 4JiC lépeget. Megfordultam, hogy még egyszer szemügyre ve­gyem elegáns, régimódi alak­ját. Rám mosolygott. Kö­szöntöttem. — ön elhiszi, uram, a sekrestyés magyarázatát? — kérdezte az idős úr, fran­ciául ugyan, de magyar módra ropogtatva az r-re- ket. — Isteneim! — feleltem. — őszintén szólva nincs véle­ményem az effajta vallási kérdésekről. — ön csak átutazóban jár itt, uram, s már oly rég­óta szeretném felfedni az igazságot valakinek, hogy elmondom önnek, ha meg­ígéri, hogy Magyarországon senkinek sem beszél róla. Minthogy felcsigázta kí­váncsiságomat, megígértem, amit kért. — Nos, uram — mondta a kis öreg —, Szent Adorata a kedvesem volt. Hátrahőköltem — azt hit­tem, őrülttel van dolgom. Az öregúr mosolygott meg­rökönyödésemen, majd kis­sé reszketeg hangon így szólt: — Nem vagyok bolond, uram: az igazat mondtam. Szent Adorata a kedve­sem volt! Sőt: ha akarta vol­na, feleségül is veszem!... Tizenkilenc éves voltam, amikor megismerkedtünk. Most már túl vagyok a nyolcvanon is — és soha nem szerettem más nőt, csak őt. Szepeny környéki gazdag földesúr fia vagyok. Akkori­ban orvostanhallgató vol­tam. A megfeszített munka olyannyira kimerített, hogy a doktorok tanácsára utazni in­dultam, levegőváltozásra. Olaszországba mentem, Pisá­ban találkoztam azzal a le­ánnyal, akinek életemet szén - teltem attól a pillanattól kezdve... Velem jött Rómá­ba, Nápolyba. Csodálatos utazás volt. A szerelem éke­sítette fel szépséggel a tá­jat... Visszajöttünk Geno­vába, s azt terveztem, hogy elhozom magammal ide, Ma­gyarországra, hogy bemutas­sam szüleimnek, és feleségül vegyem — amikor egy gél holtan találtam magam mellett... Az idős úr egy másodperc­re félbeszakította az elbeszé­lést. Amikor folytatta a tör­ténetet, hangja még jobban remegett, mint az imént, s alig lehetett hallani, mit beszél. — Kedvesem halálát sike­rült eltitkolnom a szálloda személyzete elől, méghozzá olyan fortélyokkal, mint ahogy egy gyilkos tette vol­na... Ha csak eszembe jut, most is végigfut hátamon a hideg. Eszükbe sem jutott azzal gyanúsítani, hogy bűnt követtem el, azt hitték, hogy kedvesem kora reggel eluta­zott. Nem akarok kitérni e ször­nyű órák részleteire, arra, ahogyan a testet egy bőrönd­be rejtettem. Röviden: olyan ügyesen jártam el, hogy a bebalzsamozást senki sem vette észre. A nagy szállo­dákban olyan sokan laknak, jönnek-mennek, hogy a ven­dégek viszonylag szabadon tehetik, amit akarnak, szinte személytelenek maradnak —, s ez nagy hasznomra vált ebben a helyzetben. Aztán az utazás követke­zett, meg mindenféle aka­dály a vámvizsgálatok alkal­mával, de, hála Istennek, szerencsésen keresztülestem rajtuk. Csodálatos történet ez, kedves uram! Mire haza­érkeztem, alaposan lefogy­tam, — holtsápadt voltam, felismerhetetlen. Amikor átutaztam Bécsen, kőszarkofágot vásároltam egy régiségkereskedőnél; már nem is emlékszem, mi­lyen híres gyűjteményből vettem. Otthon már azt csi­náltam, amit akartam — senkit sem érdekelt, hogy mi a célom,' senki sem csodál­kozott az Itáliából hazaho­zott csomagok súlyán és mennyiségén. Saját kezűleg véstem rá a szarkofágra, hogy ADO­RATA, a név mellé pedig egy keresztet; és vászonsza- lagokba tekerve a koporsóba helyeztem az imádott leány jtestét... SK éjszaka, poMS ecflfß- J* szítéssel, kedvesem holttestét a szomszédos mezőre cipel­tem, oly módon, hogy bár­mikor megtaláljam a sír he­lyét, amelyről egyedül én tudtam. Es mindennap el­mentem a sírhoz, hogy ma­gányosan imádkozzam... Cgy telt el egy esztendő. — Egy szép nap Budapestre kellett utaznom ... Amikor két év múlva visszatértem, pokoli kétségbeesés fogott el: gyárat építettek arra a hely­re, ahová legdrágább kin­csemet temettem!... Csaknem belebolondultam a fájdalomba, s már-már ön­gyilkossági terveket forgat­tam fejemben, ám este fel­keresett a plébános és el­mondta, hogy amikor a gyár alapjait ásták a szomszédos mezőn, egy Adorata nevű római kori keresztény már­tír szarkofágjára bukkantak, s az értékes ereklyét a falu szerény kis templomába szál­lították. Az első pillanatban azt gondoltam, hogy felvilágosí­tom tévedéséről a plébánost. De aztán másként határoz­tam: eszembe jutott, hogy a templomban mindig szemem előtt lesz legdrágább kin­csem. Szerelmem azt sugallta, hogy az imádott leány nem is méltatlan a vallásos tisz­teletre. Még ma is méltónak tartom rá — hiszen oly gyö­nyörű volt, oly bájos és oly mélységesen szerelmes — talán a szerelembe halt bele! Egyébként roppant jó­lelkű, szelíd és jámbor le­ány volt, s ha nem hal meg, feleségül is veszem. Hagytam, hogy az esemé­nyek folyjanak a maguk rendje szerint; szerelmem vallásos imádattá változott. A leányt, akit oly forrón imádtam, tiszteletreméltó­nak nyilvánították. Azután boldoggá avatták, majd öt­ven évvel a test megtalálása után szentté. Magam is Ró­mába utaztam, hogy részt vegyek a szertartáson: éle­tem legszebb látványossága volt A szentté avatás révén sze­relmesem feljutott az égbe. Boldog voltam, mint az an­gyalok odafönt a mennyor­szágban. s hamarosan vissza­tértem ide, különös, emelke­dett örömmel szívemben, hogy Szent Adorata oltára előtt imádkozzam... A csinosan öltözött kis öregúr könnyekkel szemében elköszönt, s míg továbbsétált, korallfogantyús sétabotjá­val ütögetve a földet, egyre csak azt ismételgette: „Szent Adorata!... Szent Adorata!” 'VAN BUNYIN: Éjféli hold... (Csont István illusztrációja) Éjféli hold néz rám a puszta égről, s hogy gőzösünk halad a vizen barázdát húzva, a Kaspi tükre felhasad s mint tört szilánk, villog a fény feszes kötelek rengetegén, s a víz, mely messzi nyúlik el, akár millió halpikkely ezüstben ragyog és remeg. És túl azon? A lelkemet Ott lelheted. 1901. LELKES MIKLÓS: (Kovács Sándor fordítása) A kitűnő író és költő születésének 100. évfordulóját ünnepli' a világ. FA A Nagy Fa alatt álltunk, bölcs öreg, csodás fa volt — szíve volt, úgy hiszem, s micsoda szép, csendvizű áhítat sietett tovább évgyűrűiben! Édes körte-szó és fényharangok. Kékes sötétben fecske száll tovább. A gyökér múltra egy apóka ül. Az alkonyaiban megnőnek a fák? Es a közösség? És az a tavasz? Igaz se volt — gyakorta úgy hiszem. A Nagy Fa áll, de közönyös idő siet már tovább évgyűrűiben. PÉTER IVAN: Rég Pút f ordítása f. BIZONYAM ! Ez a lány olyan lány, mint amilyen valahány. mint az őszi avaron lobot keltő fuvalom, mintha lágy ködök között erőszakos szélroham nyomán valami futam azért mégis átszökött, mint a tálban ritka manna, rossz levesben majoránna, akár arcomon eső. múló ráncot kereső, akár én, akár te, uinog is olyan arak i.sej

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents