Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
'fW/v AA-V ' ■'V ^'AAAAAAAA-' ? m ...... J füűft Sosch:* t Sőíét tócsák, tintaszínű lagúnák kavarognak előtte. Persze, az álom et-etnyomja az embert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, ■feszülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az ember,' köny- nyen előbukkanhat egy szakasz katona, és aztán nincs menekvés. Az kellene csak, hogy hagyja magát megöletni, mikor még tiem is látta apját. — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gondolja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fekete. Ráadásul az imént esett is, a talaj felázott, és így nem hallhatja a lódobogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra hegyénél. Es most nem jut eszébe, vajon Itt jobbra van-e a drótkerítés. Átkozott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan újra megered az eső. Adja isten, hogy ne a folyó torkolatánál érje ütőt. Fel*Juan Bosch dominikai író. tétlenül hasa kell érnie. Látni kívánja apját, meg akarja nyugtatni; aztán meg éhes is, és nagyon fáradt. — Erre, Marttá, erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami személyhez. Hangja rekedt, elfúló. Az állat megérti: jobbra fordul, fölkapasz- kodlk a szakadék meredek oldalán, és sáros farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. Amott állt az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koronája. Az állat csendben megtorpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatatlanul megkönnyebbült, s mélyet sóhajtott. Kedve támadt, hogy leugorjon lováról, és elrikkantsa magát; de csak megsimogatta Morito sörényét. Es hirtelen úgy érezte, mintha süllyedné, mintha megnyílt volna: a homokos föld tova alatt. Csaknem föleszmélt, füttyentett, Amikor a ház fehér homlokzatán fényes négyszög nyílott, fátyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szivét, érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs. Ö ellenben csupa izom volt. Es magas termetű is, Egy szót sem szóltálc. Karon fogva mentek be a házba, és Motho olt. maradt, a füvet harapdálta. Időnként mrg-megrcine- gett a bőre. A fiú a függóágyra telepedett, nemez- kalapját a sorokba dobta, és lecsatolta pisztolyát. Az övében körös-körül töltények sorakoztak. Aztdtt felállt, és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, nézte a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukóit, mint kátrányzuhatag; és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek, szabályosak. — Éhes vagy, ugye Juan? Mit készítsek? — Semmit, apám. Majd holnap, A mécses fénye táncoltatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingéből, elfordult, hogy az apja ne lássa a mellén húzódó friss forradást. — Hát igen ... Megszöktünk. Hallgatott egy darabig, állát tenyerébe támasztotta. — De hát hiába — folytatta. — Néhány óra alatt összefognak bennünket. Az öreg arcán széles mosoly villant. Mintha jóleső, hús szellő simogatná. — Jó, jó, fiam. No, csalf feküdj le. — Azátn... Alig látok már az álmosságtól! Szémhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fájdalmasan —, csapja ki legelni a Morilót. Szegény áltat még éhen pusztul. Az öreg fölkelt, Amikor kiment, a távolból panaszos bőgés ütötte meg fülét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika; aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a végzet. Az ég felhős volt és sötét. Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. Ösztöne megsúgta, mi történhetett, s egy ugrással a széknél termett, Fölkapta revolverét, és lábujjhegyen, áiosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ablakrésen, és a félhomálybm megpillantott egy szakasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte úölna őket, Amikor meg- <? fordult, apja már ült az ágyon. $ — Itt vannak, apám — szóit szárazon. > És hozzáfűzte: J — Menjen ki, és mondja meg nékik. \ hogy megadom magamat. \ Az öreg elsápadt. Pupillája összeszűkült, i gombostűjejnyivé zsugorodott, metszőn éles > ■pillantást vetett a fiára. Zajtalanul oda- > lépett hozzá, és tompa hangon, szótagolva j> mondta: s — Ezt vártam tőled a legkevésbé,.. JUan Antonio csodálkozva kapta föl a fejét. Gyávának tartja öt az apja? vök dühvei markolta meg a pisztolyát, szinte összelapítotia tenyerében. Nyugodtan, mintha mi. sem történt vol na, a kicsi öregember felöltözött. Aztán Szi tárd, léptekkel az Útra nyíló ajtóhoz men' és határozottan, tétovázás nélkül kinyitotta S mielőtt az őrmester parancsot adhatni volna, hogy rálöjenek, érces hangon oda kiáltotta az dmuj.0 csoportnak: — A fiam itt van, és .megadja magát ha megesküsztök, hogy együtt löttök le ben nünket. Ezzel összefűzte mellén a karját, és néz te. hogyan aranyozza be a kelő nap a fú nyőfák koronáját. Fordította: Várady László 1941 nyárutóján történt. I úr, a főnököm, aznap Budára küldött ki, valami virág nevű utcába, hogy ideiglenes világítást szereljek egy telken, ahol B. hadbíró ezredes villáját építik. Két hatméteres faoszlopot alkalmi fuvarral már ki- i szállíttatott, úgy helyezzem el őket, hogy az egész telekre jusson fény, az éjjeli 6r meg a kutyája ne féljenek a sötétben. Mint valami málhás ló, úgy érkeztem a tett színhelyére. Szerszámos táska, vas falikarok, mászóvasak, karabíneres mászóöv, porcelán hangszigetelők, a kezes-lábasomba csavarva burák, égők. Lógott a nyelvem, mire kiértem. . Az építkezésen álltak a főfalak, a tető is be volt csere- pezve, bent a közfalakat húzták fel a kőművesek, kívül a műkövesek dolgoztak. Illetve éppen szünetelt a munka, ebédidő lévén. Lerakom csomagjaimat a pallér bódéja mellé, kifújom magam egy kicsit, aztán benyitok, köszönök. Csomagolópapírfái letakart kecskelábú asztala mögött ül a pallér. Sovány, fekete, tüskés szemű mokány férfi, elöt- teáaiumUnum lábos, abból kanalaz. A köszönésemre biccent, esjjti lí töVább. jáWcrhutalkózom, elmondom, hogy mi járatban volnék, toiáibá közlöm, hogy a főnököm, S. úr üdvözli a főpallér urares azt üzeni: legyen szíves, adjon mellém héhány embert segítségül a gödörásáshoz és az oszlopállításhbZ. Szótlanul hallgat meg, majd anélkül, hogy megszakítaná komótos étkezését, tájékoztat, hogy viszont ő mit üzen a főnökömnek. Egy kanál leves, egy becsületsértés* Mikor végez a levessel és az UZehettel, diplomatikusan megjegyzem, hogy neki is, ebben az irodában, elkelfte némi világítás. Komoly műszaki rajzokat, kimutatásokat kell itt tanulmányoznia, csodálom, hogy eddig nem intézkedett valami ideiglenes világítás felöl. Nálam véletlenül most akad facér foglalat, égő, kapcsoló, vezeték, miegymás, ha gyorsan végezhetnék az udvaron, szívesen felszerelném. A pallér eltolja maga elől a lábost, feláll, nyújtózkodik, aztán a bódé sarkába int. Néhány rozsdás csákány, sáros lapát hever ottan. Azokból vihetek, használjam egészséggel, de embert az istennek se vesz le munkáról, az ezredes úr tízszer is inspiciál naponta, heki fejét veszi, ha nem parancs szerint dolgoztat mindenkit. Szomorúan választok csákányt, ásót, lapátot, kicipelem őket. a bódéból. Egy téglarakás mögött átöltözöm, szemrevételezem a terepet, kezdek a gödörásáshoz. Méter mélynek kell lennie legalább, hogy jól fogja a föld az oszlopot, ki ne dőljön, amikor felkapaszkodom rá. Kínlódom, alig haladok. A talaj kemény és köves, én pedig nem vagyok különösebben jártas a csákányozás tudományában, izzadok cefetül. A legfőbb baj az, hogy hit és meggyőződés nélkül dol- g«pm. El sem tudom képzelni ugyanis, hogy mi történik, hÜBŐgie'-elkészül et az átkozott gödör?'. Felállítani az bsz- lopdt egymagám aligha tudom. És még ha sikerülne is?! Ki tájija, amíg kövekkel kiékelem, a földet visszalapátolom és erősen ledöngölöm? A fene egye meg S. urat az optimizmusával, hogy majd kapok én itt segítséget! Azt a sok karú hindu istent, legközelebb azt küldje ki szólóban ilyen munkára, ne engem! Meg is mondom neki, csak a segédvizsgáh légyek tül! I — itísftiester — rikolt valaki gúnyosan a villa felől — ne a torké.t szorongassa annak a csákánynak, mert még meg találj* füjtáni szegényt! Qdanézek,, három félmeztelen csurmó ül az egyik ablak- nyííásbah, logatjft a lábát és azzal szórakozik, hogy rajtam röhög.- Bődig- röhöghetnének egymáson is! A középen ülőnek úgy elállnak a fülei, hogy vitorlázhatna velük a Balatonon. A másik nyúlszájú és girhes, mint egy kóbor kutya, a harmadiknak ócska köcsögkalap van a fejért. Nem elegyedem vitába velük, van nekem bajom elég, nevessenek Csak, ha ebben lelik kedvüket. Azért mindenesetre kicsit lejjebb csúsztatom a jobb tenyerem a ív-élen, így tényleg könnyebb lendíteni a csákányt. Másrészt Viszont megnehezül a célzás, összé-vissza csapkodok, ha ebből máma gödör lesz, megeszem annak a majomnak a köcsögkalapját. Léptek közelednek, a három legény ott áll mellettem. — Húzódjon odébb, kismester! — mondja a nyúlszájú. »-■Még kárt tesz magában. Kiveszi a csákányt a kezemből, belevágja a földbe, megköpködi a markát, int a cimboráinak, azok mér mennek is ®z egyik oszlopért, vállra kapják, hozzák, ledobják, Ä nyúlszájú csákányoz, ás, lapátol. Nem néztem volna tg| ennyi erőt és hozzáértést ebből a’keszeg'legéhyből. Akku- gjhisan, szemre lassan dolgozik,-mégis,^ mire én felerősítem az oszlopra a falikart és a harangokat, már kész is a gödör! Hö-rukk, már áll is benne az oszlop! Sajnos, közben kiballag bódéjából a pallér, ácskapoccsal ráver a síndarabra, ami madzagon lóg a bódé faláról, vége az ebédidőnek! Önkéntes segítőim is szedelőzködnek, menniük kell. Mi lesz a második gödörrel, a második oszloppal? Reménykedően pislogok a pallérra, hátha megesik a szíve rajtam, engedélyez egy kis hosszabbítást. Mi történt ezzel az emberrel? Valósággal vigyázzban áll, mereven néz el a vállam felett. Hátra fordulok. Akkora katonatiszt áll mögöttem, mint egy medve. Magas is, széles is, az arca pirospozsgás, a szeme kék, a haja, ami kilátszik a sapka álól, őszes. Biztosan ez a gazda, B. hadbíró ezredes úr, akinek a villa készül! Engem pillantásra sem méltat, a pallért szólítja meg, olyan a hangja, mint a trombitaharsogás. — Ezt az Oszlopot a maga parancsára állították ide? — Alázatosan jelentem, nem! — Hát akkor ki rendelkezett így? — A villanyszerelő. Az ezredes úr lassan körülsétálja az oszlopot, megrugdossa, hogy szilárdan áll-e, felnéz a íalikarra, hogy hajrá veti majd a fényt, eltávolodik vagy három méterre, a cipője orrával keresztet rajzol a földre, dobbant. — Ide áthelyezni! — mondja a pallérnak, ami kész hülyeség, mert árnyékban marad majd az út. — A másikat hgtul jobbra, azzal a betongyűrűvel 3gymagasságban állítsák fel. Adasson ki még szerszámot. És még egy ember kell! Egyszerre ássa két ember a két új gödröt. A másik kettő a rossz gödröt betemeti, szállítja és felállítja az oszlopokat. Világos? A villanyszerelő csők a drótokkal és a lámpákkal foglalkozik, másba nem szól bele! Értjük? — Igenis — feleli a pallér, és amikor az ezredes már a villa felé menetel, szól a nyúlszájünak, hogy hozzon ki szerszámokat és odaint még egy segítőt. Nekem az ezredes látogatása úgy jött, mint égi csoda, egyszeriben nagyságos úr lettem, aki csak a drótokkal és a lámpákkal foglalkozik. Dehogy akarok én másba beleszólni, így nincs rajtam semmi felelősség. Szépen halad a munka, közbe összemelegedünk a nyúlt szájúval, elmesél néhány apróságot az itteni életről. B. hadbíró úr mindig lopva, váratlanul érkezik, rajta akarja kapni a népet, hogy későn kezdenek, vagy korábban teszik le a lantot. Hajtja a népet, beleszól a szakiparosok dolgába, mindent jobban tud, magam is tapasztalhattam az előbb. Akihez beszél, az álljoh vigyázzba. A múlt héten az egyik műköves, akit az ezredes úr gorombán összeszidott, odavágta elébe a szerszámot, morgott valami cifrát és hazament. Három nap múlva szuronyos őr kíséretében, baka mundérban, fűzőtlen bakancsban jelent meg, az őr reggel elővezeti, este bekíséri a laktanya fogdájába. A ház túlsó oldalait dolgozik most, a verandát lapozza be, az most tilos terület, nem szabad odamenni, nem szabad szólni hozzá, ő sem beszélhet senkivel. Az ezredes úr először behívatta katonának, aztáh rögtön lé is csukatta valami kicsinált okkal és elintézte, hogy csakazértis itt kelljen neki melóznia, bér nélkül. Először azt hittem, hogy a nyúlszájú ugrat, de amikor a második oszlop tetején matatok, látom lentről, hogy tényleg szuronyos őr ül a veranda korlátján, cigarettázik, egy másik katona pedig térdelve mükölapokkal burkolja be a veranda betonaljzatát. És még mást is iátok! Látom, a hadbíró ezredes urat, amint a bokrok közül lópakseik előre, mint egy indián, ódáét* a házhoz, elbújik egy kiszögellés mögé, onnan lesi, hogy mi történik a verandán. f* térdelő katona vakolókanállal masszát vesz ki a vödörből, leteregeti, felvész egy kőlapot, a helyére teszi, a spakli nyelével megütögeti, eligazítja, nyúl a következő után. Ha már négyet-ötöt lefektetett, kész a sor, végigeBúsZlátja rajtuk a vízszintmérő fát, kezdi az új sort. — Állj! —- kiált hirtelen az ezredes úr, és előlép. A szuronyos őr gyorsan eldobja a cigarettáját, lecsúszik a korlátról, tiszteleg, a térdelő katona is nehézkesen felemelkedik, kihúzza magát, az arcát most sem látom, háttal van felém. Az ezredes úr félsiet a verandára, leguggol, fogja a vízszintmérőt, ő is csúsztatja ide-oda a beágyazott kőlapokon. Kiegyenesedik, szembefordul a műkövessel, az ő arcát látom, szinte lila a dühtől. — Vasra veretem, csirkefogó! — bömböli. — Szabotáló gazember! Felszedni! Aa összes lapokat felszedni! Lerakni újra! Tisztességesen! Addig csinálja, amíg kész nincs! Ha reggelig tart, akkor is! Még ha belefeketedik, akkör is! A katona lassan visszatérdeí, a még puha masszából a vakolókanállal rendre emeli ki, rakja oldalt a kőlapokat, ömlik a fejére a szitök-átok. A nagy zenebonára odaszivárogrták az emberek, előkerül a pallér is. az ezredes úr most őt veszi elő. — Maga minek vah itt?! Azért, hogy szemet hunyjon a kártevő munka felett?! Nézze, mit csinált ez a bitang! Nézze csak meg, a víZszintmérővel. A pallér is létérdel a katöna mellé, tologatja ő is a „műszert”, aztán feláll, halkan, de elszántan mondja: — A Jani föl csinálta, ezredes úr! Úgy. ahogy kell! Ha engem állítottak Volna ide, én setti csináltam Volna másképp! Az ezredes úr levegő után kapkod. — Micsoda?! Megőrült maga?! Elment magénak az esze?! Én tanítsam meg, hogy ha a légbuborék at üvegcsőben nem a két rovátka között fekszik, akkor nincs vízszint?! Lejt az egész veranda! — igenis, lejt. Kicsit lejteni kell neki. Az udvar felé. Másként megállna rajta a víz, ha esik az eső. Átáztatná a víz a főfalat Is. így meg iecsurog, alázatosait jélenlem. Néma csönd. Az ezredes úr is hallgat, hátrább tolja a sapkáját, körülnéz, hirtelen rárivail a bámészkodókra: — Mit tátják itt a szájukat? Mindenki a helyére! Aztán a térdeplő, rab műkövesre kiált, aki csak bontja, bontja a kész munkát. — Abbahagyni! Visszarakni! A nép szétszéled, az ezredes úr is távozik, az őr tiszteleg, a műköves kezdi visszahelyezni a kiemelt lapokat... Én is végeztem, lekászálódtam az oszlopról, leülök a földre, hogy lecsatoljam a mászóvasakat, a nyúlszájú oda- iucorodik mellém. — Na. kismester, éhhez mit szól?! Én mondom, élveszítmi ezt a háborút, ha még tíz ilyen okostóni van a had- bén. mint a rni t-reács urunltl Üáy j(Úszik, volt!
