Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
Megyénk az irodalomban Egy gyöngyösi költő: Spetykó Gáspár RÁOLVASÁS Ä szabadságharc bukása ntán felvirágzó epigon költészet Petőfi Sándor költői népiességét torzította el: éppen azt a tartalmi és formai demokratizmust változtatta üres szólamokká, amely az 6 költészetében egy egész korszakot jelentett líránk fejlődésében. Az epigonizmus, amely ellen már Arany János, Erdélyi János és Gyulai Pál vívtak kitartó küzdelmet saját korukban, hosszú évekre meghatározta irodalmi közízlésünk elmaradását Az utánzók hazafias, szerelmes és népdalszerű versei, ha ma már erőtleneknek is tudjuk azokat, keletkezésükkor népszerűek voltak, a költőket pedig országszerte ismerték. Ma már alig ismert neveket sorolhatunk' a „petőfies- kedők” számbavételekor: a legnépszerűbbek, Lisznyay Kálmán és Tóth Kálmán közül ez utóbbi kiemelkedett az utánzók közül, és jelesebb költővé küzdötte fel magát; de ide sorolhatjuk még Sze- lestey Lászlót, Székely Józsefet, Zalár Józsefet és Tóth Endrét, akik változó sikerrel követték elődjük költői hagyományát. Az epigon költők között magát a Mátra-vidék költőjének tartó Spetykó Gáspár neve túl azon, hogy megyénkben élt, azért érdemes elsősorban említésre, mert ő már a tulajdonképpeni epi- gonoktól is kölcsönzött, és kevés eredetiséggel, de annál nagyobb jóindulattal írta verseit. Munkásságát leginkább az ötvenes években fejtette ki, bár pályája korábban indult: versei a kor jelentős kiadványaiban, a Regélőben, az Áthenaeumban és a Regélő Pesti Divatlapban jelentek meg. 1854-ből való a Gyöngyvirágok című kötete, majd 1883-ban Káp- lány József adta ki Gyöngyösön összes költeményeit és prózai írásait. Spetykó Gáspár 1816. január 5-én született Gyöngyösön. A gimnáziumi tanulmányok után egy ideig szerzetes volt, majd évekig vándorszínész, és végül az egri jogakadémia hallgatója lett. 1845-ben tett ügyvédi vizsgát, s előbb mint törvényszéki jegyző, majd városi ügyészként szülővárosában dolgozott. A szabadságharcban nemzetőrként vett részt, amiért a Bach-korszakban eltiltották az ügyvédi gyakorlattól. Oklevelét csak 1860- ban kapta vissza. 1865. október 17-én halt meg Gyöngyösön. A vidám életet kedvelő, kissé bohém költő hol komoly aggodalommal szólt a szabadságharc leveréséről, máskor pedig álhazafias buzgalommal „cigánybandát” szervezett városában, hogy saját megzenésített verseivel is mulattassa a gyöngyösi Casino vendégeit. Felvett póz és őszinte szomorúság keveredik írásaiban. 1855. november 11-én zenész barátjához, Simonfy Kálmánhoz írt levelében így számolt be életéről: „... hiába, kedves Kálmánom, én már cigányok nélkül nem élhetek, ők legalább túl muzsikálják az én kegyetlen ellenségemnek, a sorsnak fárasztó muzsikáját, mellyen akaratom ellen táncolnom kell!... Többnyire egészséges volnék — csak pénzem nincs! Azonban mulatok folyvást — csak azért is, hogy szomorkodnom ne kelljen! Most már a piacon laikom, a Casino átellenében álló , Hám’-féle ház első emeletén. Ha Gyöngyösre jössz — mit óhajtva várok — ide szállj hozzám egyenesen ...” Spetykó Gáspár versei Petőfi és a népköltészet hatását mutatják. Gyakran verselt a szabadságról, a haza szere- tetéről, a természet szépségeiről, de képei sokszor üresen konganak, nem mélyülnek el őszinte érzésekkel. 1856-ban írta barátjának címezve egyik köszöntő versét, amelyben így szól költészetéről: zsúfolt tájszavak húzzák le. Megfigyeli a természet szépségeit, a tavasz ébredését, a szép virágcsokrot, s máris dalt ír Tavaszi dal címmel. Az alkalmazott virághasonlat népköltészeti szimbóluma némi költőiséget ad a soroknak, de lapos szó- kapcsolatok rontják a vers hatását a második versszakban: TÓTH ÉVA: fi él i* elmúlt, mire Klára kiszabadult a kórházból. Persze, ha a nővér nem lett volna olyan buzgó, sokkal előbb végzett volna. Kellett volna adni neki valmit, biztos várta. De Klára még mindig nem tudta megtanulni, hogyan kell elegánsan le- kenyerezni valaki^. Jó — gondolta —, aki kapja a borravalót, valószínűleg nem érzi magát sértve. De én sértve érezném magamat, ha valaki a kezembe nyomna egy húszast, miután — vagy mielőtt — a gyereke ötösre felel történelemből. Vagy háromszázat az érettségi bizonyítványért. Pedig annyit az is megér, mint egy közönséges vakbélműtét. Persze, ezt a törvény is tiltja. Pedig- hát... az orvos életre-halál- ra dolgozik, lelkiismerete szerint mindent meg kellene tennie a beteg érdekében. És nem a saját érdekében. A kettő összefügg persze. A fizetéséből egy orvos sem vesz lakást, autót, nem tart cselédet. Hanem egy szobában lakik gyerekestől, mint én, reggel hatkor felkel, rohan a gyerekkel a bölcsődébe, utána bevásárol, bedobja az ágyat, s féllábbal a busz lépcsőjén egy órát utazik a kórházig, este ugyanannyit visz- sza, aztán elmegy a gyerekért, megfürdeti, megeteti, megvacsorázik — este nyolc óra és még nem mosott, nem takarított, nem varrta fel a leszakadt gombokat, nem vasalta ki a férje nadrágját, a saját szoknyájáról nem is beszélve, préselődik a buszon és ha a műtét közben a keze remeg a fáradtságtól, mi lesz? Kiss Zoli egy tályogot akart felnyitni, s előtte nem próbálta ki, se meg nem kérdezte, hogy nem novo- cainérzékeny-e a beteg. A keze közt halt meg, ahogy a injekciót beadta. Huszonnyolc éves asszony, két gyereke volt. Persze, Zoli azonnal vizsgálatot kért maga ellen és fel is mentették, nem volt hibás, mert ilyenfokú érzékenység rendkívül ritka, a műtét meg sürgős volt. Én meg legfeljebb rossz órát tartok, de hát az nem számít különösebben. Bár ki tudja? Ha nem számít, akkor minek egyáltalán tanítani? Hogy megcsendesedik a fák közt a lárma! A széles járda bal oldalán, egymástól egyenlő távolságra, feketesárga padok. A járdán táncoló fényfoltok. Tulajdonképpen lent maradhatnék, Péter fél háromkor eszik legközelebb. Úgyis keveset viszem levegőre. És amint a kocsiból kiszedem, rögtön felébred. Itt meg nyugodtan aludna még legalább egy órát. Jó, hogy megszoptattam a kórházban. Elég nehezen, mert nem számítottam rá, hogy reggel nyolctól nem érek haza a fél tizenegyes szoptatásra. És ráadásul ebben a ruhában. A legtöbb nő persze a nyílt utcán is kigombolja a blúzát nyugodtan, ha eljön a szoptatás ideje. Még a Zoli felesége is, pedig az papnak a lánya. De én azért inkább nem. Az irodában, az íróasztalon tette tisztába a gyereket, persze az adminisztrátornők is megcsodálták a pólyát. Már a pólyában is flancolunk, mi? De ez a pólya tényleg szép és egyúttal egy családi tradíció kezdete. Vagy folytatása? Anyja varrta első unokájának, pontosan olyanra, amilyenben Nagy pétert keresztelték, s amit neki is a nagyanyja varrt. A halálos ágyán, szegény. Marhaság, a nővér zsebébe kellett volna dugni a húszast mint a kozmetikusnál Hiszen még a folyosóra Is utánam jött. Lehet persze, hogy az első orvosnak volt igaza, akármilyen henteskinézésű volt is. Az emberek tényleg azért fizetik az orvosokat, hogy mindenáron betegnek nyilvánítsák őket? Ámbár a Wincze adjunktus is ingyen állapította meg, hogy szülés közben nyomódhatott meg a gyerek jobb lába. Szegény Péter, hogy tűrte, mikor a gipszmintát csinálták. És most itt alszik gyönyörűen, gyönyörű gyerek, a jobb lába meg sínben. Pólyában nem látszik, legalább nem sajnálkoznak rajta. Szinte hallotta, hogy sápítozna a házmesterné, ha tudná, hogy ez a gyönyörű piciri, ez az ennivaló kis falat, szegénykém, na persze majd elmúlik, amikor Kőbányán laktunk, tetszik tudni, ott is a szomszédban volt egy ilyen gyerek, de az kislány volt, persze mindegy, hát nem vették idejében észre, aztán csak várták, várták, hogy mikor kezd járni és nem tudott járni persze szegényke, már másfél éves volt, amikor sínbe tették a lábát neki. Most első osztályos, alig lehet észrevenni, hogy biccent és egy gondolatnyival vékonyabb az a lába, de egyébként egy stramm kislány. Istenem, mi ez? Hülye rémképek, Pétert két orvos látta egymás után, az egyik azt mondta, masszírozzam a bokáját naponta háromszor- négyszer, a másik tettetett rá egy sínt, de az is azt mondta, hogy nem veszélyes és bőven kinövi, mire járni fog. Mire járni fog! Elszorult a torka. Mikor Péternek megmutatta este a gyerek lábát, ő is teljesen kiborult. Szidta a szülészt, amiért nem vette észré, vagy csak nem szólt. Ezer forintért pedig megnézhette volna a gyereket rendesen, a nyavalya törje ki! És tudod, mibe fog ez kerülni? Tízezer forint minimum, hurcolhatod gyógytornára, masszázsra, mi tudom én. És kérdés, hogy rendbe jön-e, egyáltalán! Kérdés. Istenem, csak azt a tízezer forintot ne mondta volna Péter. A fene egye meg a tízezer forintot, amikor a gyerekem lábáról van szó. Tanz, hogy Péter se azt sajtolta, másrészt ténying nem olyan könnyű tízezer forintot leakasztani. Most van a takarékban húsz, de hát az még mindig kevés. És ha sikerül is rendesen elcserélni a lakást, nincs semmi bútorunk. Egy rekamié, egy íróasztal, három szék, meg a könyvespolcok. Aludni, azt nagyon tud Péter. Két keze a feje mellett, fejét picit balra fordítja és szuszog. Nem is szuszog, csak szívja az édes levegőt, mint a tejet. És milyen jószágul Mint a tej! Kár,- hogy nem hozott magával olvasnivalót. De hát ki gondolta, hogy itt fog ülni. És különben is, a Dante-dísz- kiadást hülyeség lett volna cipelni, elég a gyerek. Pedig már egy hete nem jut hozzá, hogy olvassa. Míg az anyák itt voltak, mindennap elolvasott három éneket. Nem többet és nem kevesebbet. Egyszer mértékletes akart lenni. Hogy ne jusson a pokolba? Hát... Egész elpilledt a melegtől, még így, árnyékban is. Talán Péternek is elég már a jóból. Az űt hajlatában cigányasszony tűnt fel. Pláne el kellene menni. A cigányasszony hátán, kendőbe kötve, rajkó. Legalább másfél éves, kis szutykos. De gyönyörű. És biztos kutyabaja, pedig az anyja életében nem főzte ki a pelenkáját, se az edényét, a mellét se mosogatja bőr vízzel szoptatás előtt meg után. A cigányasszony két páddal odébb megállt. A fiatal, szemüveges férfi, gyerekkocsival az is, bosszúsan kinézett az újságból, s nyilván elküldte valahova, mert most erre tart. Terhes is. Nagyon goromba azért nem lehetett a pasas, hiszen nem hallatszott idáig. Milyen fehér ez a cigányasszony. Azt mondják, sok köztük a tüdőbajos. Nem is csoda. / — Kezitcsőkolom, nagyságos asszony. Jaj, de drága gyönyörű gyermek. Fiú ugye? Áldja meg a jóisten, ne érje soha semmi rossz betegség, hideglelés, csúz, fülfolyás, görcs ne húzza, láz ne bántsa, őrizze meg a Szűzmárja! Klára önkéntelenül a pénztárcája után kotorászott, de szemét le nem vette a cigányasszonyról. Az egyszerre tartotta szemmel az asszonyt és a gyereket — Megmondhatom a jö- vendőjit, édes nagyságám? Na, adja ide azt a szép kis kézit,' nem azt a jobbot — mondta miközben eltüntette a két forintost szoknyája ráncai közt. — Köszönöm szépen, a pénzt nem azért adtam, nem kérek semmi jóslást — Klára feszélyezve nézte az asz- szony előredomborodó hasát. Legalább hatodik hónapos. Mi az a két forint! Csak menne már el! — Látom én, kezitcsőkolom, hogy jószívű a nagysága, nem nézi le a szegényembert. Tetszik látni, tiszta rongy rajtam a blúz. Tessék adni még egy pár forintot, egy kombinétot akarok venni, ha bemegyek a kórházba, legalább egy rendes kombinátom legyen, amibe feküdjek. Elméssz onnat, te, mocskos, összepiszkítanád azt a gyönyörű gyermeket te! — mordult egy tizenkét éves forma cigányleánykára, aki közben valahonnan előter- mett, s egyből Péter kocsiját vette célba. Visszafeleselt valamit, de csak elkotródott.. Mezítláb az is. Hajában sárga szalag, valami éktelen fényes rózsás szoknya rajta. Hol veszik ezek ezeket a rikító rongyokat? Hol árulnak, hol gyártanak ilyet? És miért? Iskolába nyilván ez se jár. Nincs mindenütt cigánymennyország. Anyósa írta nemrég Péter régi francia tánárnőjéről, hogy most a „cigánymennyországban gu- vernánt”. Kedves nő lehet. Igaz, biztos nem a saját jószántából ment napközi tanárnak egy kültelki iskola cigányosztályába, de ott van, és szereti a gyerekeket. Sok ilyen kéne. — Hányadik gyerek jön? — A hatodik, csókolom, á hatodik. Három fiam van, meg két leányom, ez a legkisebb itt, ni — bökött hátra. — Na tegyen egy kis aprópénzt a markába, nagyságám, nem veszem el, csak tartsa a saját kéziben, úgy. Isten áldja aki odatette, százannyija legyen helyette. Tegyen még rá. csókolom. Klára bosszúsan odatett még egy pár forintot. — Ne aprót, csókolom, papírral kell betakarni. Na, ne ijedjen meg, nem veszem el, csak tegye oda nyugodtan, ne sajnálja. Klára kelletlenül kotorászott a pénztárcájában, próbálta úgy tartani, hogy a cigányasszony ne lásson bele. Csupa százas, tegnap kapott Péter fizetést, még a lakbér is itt van. Na végre, legalább egy ötvenes. Azt mondta, hogy nem veszi el, különben is. egyszerűen nem fogja odaadni, az aprót hadd vigye. Csak nem fogja _ elvenni, hiszen már a pénztárcát is kikaphatta volna a kezéből, ha akarta volna. — Ügy, csókolom, betakarjuk az aprót a naggyal, adjon Isten kétmarokkal, ha nem sajnálja, ne legyen kára, aki sajnálja, hasznát ne lássa, ha nem sajnálja, bánat ne érje. gyász ne tépje, maradjon élve minden családja jó egészségbe mindig erőbe minden időbe. Már el is tüntette a pénzt A nyavalya törje ki, gondolta Klára, én nem keresek annyit egy nap alatt De hát, ha sajnálom.. . A gyerek felsírt. A szemüveges öszehajtotta az újságját, a távolodó cigányasszony után nézett, aztán Klárára. Elmosolyodott. — Dögölj meg, ha te olyan okos vagy — sziszegte magában Klára és elinduld • kocsival hazafelé. Most már a tavasznak viruló kertében Szépen felserdült fa az én költészetem. Ha lelkem a világ gondjai terhelik, Híves árnyékában magam kipihenem. Szállást ad a tavasz dalos madárnak, Virágokat terem neked, s a hazának! Az idézett sorok jól mutatják Spetykó Gáspár költői hangütését: általános moralizáló sorai — érzelmi felfo- kozottság nélkül üres formalizmussá sekélyesednek. A Mátra költőjének tartotta magát, s van is egy-két eredeti hangütésű dala ebben a témakörben. Kár, hogy a frissebbnek tűnő Mátra vidéki motívumokat pedig a Három virág előttem egy csomóba3 Liliom van az orcádon, meg rózsa, Kék szemedből kék ibolya kacsint rám, Te vagy az én élő virágbokrétám! Megkísérli a verset „feljebb emelni”, és egyetemesebb tartalommal is megtölteni. A gonosz világ ellenéVirulj nekem üdvösségem virágja. Akár mit mond, ne hallgass a világra; Szokása már az a gonosz világnak, Ellensége az igaz boldogságnak! Spetykó Gáspár nem volt jelentős költő, de költészete sajátos színfoltja a szabadságharc utáni időknek. A burjánzó népieskedés része ez a költészet, kölcsönzött kellékekkel, kevés költői mélységgel Inkább az ízlés romlásáról tanúskodnak köl£970. augusztus 9., vasárnap ben az igaz boldogság szépségét dicséri, de akkor is ilyen költőietlen sorokban: teményei, mert az kétségtelen, hogy az ilyen versek népszerűsége hosszú időre rontotta az igazán tartalmas költészet hatását. S ha nyilván is tartjuk Spetykó Gáspár líráját megyénk irodalmi hagyományai között, egyben látjuk igazi szerepét is: arra alkalmas leginkább, hogy az igazán kiemelkedő költők — Arany János és Vajda János — életművének hitelét és jelentőségét igazolja. Nagy Sándor )
