Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

W<WVVVWWW/WVVAWmVWW^ WAWN

FRANC OCONNOR:

Férfi

I a háznál

Arra riadtam fel, hogy a konyhából anyám köhögését

< hallom. Már korábban is köhögött néha, de eddig nem íi< gyeltem fel rá. Ez a köhögés most megijesztett. Kiugrot< tam az ágyból és mezítláb futottam ki a konyhába. Ott

< láttam anyámat a reggeli bizonytalan fényben, összegör- 5 nyedve tilt a fonott karosszékben, és az oldalát fogta, s Olyan fáradtan és segélykérőén n^ett rám, hogy elszo- s rult a szívem.

s — Beteg vagy, mama? — m.

— Már semmi baj... — .ott eL

— Feküdj le, majd én be .. — ajánlottam fel a

> segítségemet *

5 — Ugyan! Úgyis van más munkám is... 1

> — Mindegy, most nem tudsz dolgozni. Nem megyek

> iskolába, hanem vigyázok rád...

— Hagyd csak! Mindjárt jobban leszek.;. ,

| — Feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel indult

> be a szobába. Most már láttam, hogy nagyon beteg.

i Kimentem, és egy egész öl rőzsét hoztam be. Mama

| mindig takarékoskodott ä tüzelővel, ezért mindig füst í volt, amikor begyújtott Én teleraktam a tűzhelyet rózsé- | vei, és csakhamar vígan lobogott a tűz. Az első csésze

> teát bevittem.

— Hogy Ízlik? — kérdeztem anyámat

— Nagyon jó, erős... — mondta.

Reggeli után kimentem az utcára, és láttam pajtá< salmat, amint mennek az iskolába, és átkiáltoztak ne- i kém.

— Én ma nem megyek iskolába..; — kiáltottam

^ vissza nekik. — Anyám beteg. Hozzátok el a házi fel- v adatot.. „!

< Aztán bementem, töltöttem még egy csésze teát % anyámnak és egy ceruzával, meg egy papírral, bemenI

tem hozzá. — írd fel, mit hozzak a boltból. .1 — kértem. — Orvost hívjak?

— Nem, nem... — tiltakozott — Még azt mondaná, hogy menjek kórházba. Inkább hozzál valam"'”- gyógyszert a patikából...

— írd fel, hogy ne felejtsem el!

Hazatérve, otthon találtam szomszédasszonyunkat, Minni Rajent, aki eljött meglátogatni a mamát

— Hogy érzed magad, mama? — kérdeztem.

— Nagyon jól — felelte.

— Csináljak neked teát? — kérdeztem ismét

— Majd én — szólt Minni Rajen.

— Én is meg tudom! — tiltakoztam, és már a konyhából hallottam Minni hangját:

— Nagyszerű gyerek!

— Kincset ér! — felelte az anyám. — Férfi a háznál ...

Ebéd után anyám játszani küldött de én csak a ház mögé mentem, ahol egy kis patakocska folydogált. Itt nagyon szerettem időzni, és innen félóránként bemehettem megnézni a mamát.

Bealkonyodott. Az újságos fiú hangos kiabálással kínálta az újságjait; én is vettem egyet hogy felolvassam anyámnak.

Este Minni is eljött még egyszer.

— Ha reggelig nem lenne jobban az édesanyád, él kell hívni az orvost.

— Az orvost? — kérdeztem ijedten. — Nem fogja a kórházba küldeni?

— Remélem, nem... De ha beküldi is, mit lehet tenni?

Mama másnap reggelre se lett jobban. Mindent megcsináltam, amit kellett, és ami az erőmből futotta. Begyújtottam, reggelit készítettem, és elszaladtam Minni Rajenhez.

— El kell menni az orvosért... — szóltam be hozzá, aztán futottam is tovább, majd haza, hogy rend legyen, ha jön az orvos. Előkészítettem a lavórt a tiszta vízzel, szappant és törülközőt, meg az ebédet.

Az orvos csak ebéd után jött. Azt mondják róla, ő a legjobb orvos az egész környéken.

— Csak a rendelőintézeti gyógyszertár van most nyitva — szólt hozzám, mig írta a réceptet. — Es az bizony messze van.

— Elmegyek oda is.;; — feleltem örömmel, hogy az orvos nem említi a kórházat.

— Derék fiú vagy!

— A legjobb gyerek az egész világon — . dicsért anyám.

— Nagyon derék! Segíts is édesanyádnak.;; Előbb- utóbb úgyis megtudod, hogy jobb anya nincs a világon!

A gyógyszertár csúnya kis szobácska volt. Egyik oldalon a falnál pad, azon egy kislány ült. A másik oldalon egy olyan kis ablak, mint az állomási pénztáraké.

— Várnod kell — szólt ki az ablakon egy lány, amikor átvette tőlem a receptet — El kell készítenem a

gyógyszert. Addig ülj le.

— Kinek viszed az orvosságot? — fordult hozzám a kislány, aki a pádon ült.

— A mamámnak ... Nagyon köhög...

— Lehet, hogy tüdőbaj ? Egyik nővérem is abban halt meg... — aztán elmesélte a nővére betegségét, én pedig meséltem neki a patakomról. Észre se vettük, hogy elmúlt az idő.

— Júlia! — kiáltott ki a fehér köpenyes lány az ablakon.

— Az én orvosságom már kész. Neked még vámod kell. De megvárlak...

Júlia megvárta, amíg az én orvosságom is elkészült. Amikor pedig kiadták nekem is, furcsa dolgot mondott:

— Kóstoljuk meg, milyen. Az biztosan jobb, mint az enyém... A nővérem mindig rossz ízű orvosságot kap.

Megkóstoltuk; egész kellemes íze volt. És útközben hazafelé, Júlia ismét kérte, hogy adjak még belőle.

— De akkor nem marad... — szóltam aggódva.

— Ne félj, marad! Tele van az üveg!

De addig-addig kóstolgattuk, míg az egészet meg- ittuk. Rettenetesen megrémültem. Ügy éreztem, hogy nagy bűnt követtem el. És elsírtam magamat.

— Miért sírsz? — kérdezte Júlia.

— Anyám beteg és mi megittuk az orvosságát!

— Mondd, hogy elejtetted az üveget, és eltört.‘

De én sírva mentem haza. Olyan rosszul éreztem magamat, hogy úgy éreztem, meghalok.

— Mi történt veled, kisfiam? — hallottam az édesanyám hangját.

— Elveszítettem az orvosságodat... — zokogtam, és anyám ágyára borulva, arcomat a takarójába rejtettem.

— Csak az a baj? — kérdezte megkönnyebbülten. — De mintha lázas lennél... — tette hozzá, megsimogatva a fejemet.

— Nem is igaz, amit mondtam, mama... — zokogtam. — Megittuk az orvosságodat...

— Nem lett volna szabad, hogy elengedjelek olyan messzire. Feküdj le, kisfiam.

Leültem az ágy szélére, anyám felkelt, hogy kifűzze a cipőmet. És előbb elaludtam, mielőtt 6 lefektetett volna. Egy idő után felnyitottam a szememet, és Minni Rajent pillantottam meg.

— Semmi baj — mondta anyámnak. — Reggelre elmúlik ...

Félálomban hallottam, amint anyám és Minni Rajen

beszélgettek. Ez megnyugtatott. Jó volt tudni, hogy van édesanyám, aki szeret és szeretni fog mindig. És ez olyan jó. olyan csodálatos érzés volt...

Angolból fordította:- --------í! <“ AnUúfy István

w

VWV\M A

i

í

CSEPi JÓZSEF ;

Annak az ételnek, amit Bitóék ettek, soha se igen volt java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is mezítláb méntek, vitték a hónuk alatt a cipőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kiváltképpen baromfi, annyi, hogy a számát se igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az olvasatlannal.

Ez volt az a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, melyben megízleltem igen kora ifjúságom kezdetén azt a kenyeret, amelyiknek a nevét úgy mondták azidőben, hogy cselédkenyér. „Ötpöngős” nyári pásztor lettem hát a Bitó Pistánál. El voltam náluk egymásután két nyáron. Azt hiszem inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk.

Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért, mert nagyon szerette a savót — ha meleg volt és nem nagyon savanyú a savó akár egy vederrel is egymaga megivott — hosszú volt, mint egy égi meszelő. Néha pásztorkodni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bántottak az öccsei sem.

Az öccsei egyébként tisztelték, mert egyedül a családból ő volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorgas legények voltak az öccsei is, kivéve a sorban utána következő Jóskát, akit mintha „tenger” másik partjáról szerzett volna az anyjuk. A „tenger” egyébként azt a nagv szikes lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól. Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pereputtyuk^ piciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették őket. Mióta tarthatott a sunyi testvérharag, nem tudta ezt a sok apró Bitó se, akik a tengeren túl éltek. Sándornak és Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragbk születtek. Csak azt tudták, hogy ha a nagy Bitó libái átúsztak a vízen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek a szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztíttatni.

1942. augusztusát írták már, s evés közben leginkább arról tették a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni az orosz repülőket, a német repülőktől. Mit dobolt a faluban a kisbíró, mit mondott a csendőr parancsnok, mi jár azért, ha valaki netán-talán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívó parancsot hozott a Laci postás, fia Pistának. Nem SAS-ost, csak olyan rendeset, nem is kellett mindjárt vonulni, csak három hét múlva.

István király napja közeledett és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken — hazaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy álló napig dúlt-fúlt, hogy „annak ezért adni is kell majd valamit”. Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg teljesen elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kls- asszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi döntését: „azért hívom a Bö- zsét, mert te még életedbe sem tudtál' megfőzni egy fazék jó ízű ételt, dögöt főztél jnindig. Elmegy a Pistánk, egyen még egy ¥>t utoljára, ki tudja ehet-e még többet.”

Két nap múlva, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vájdling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt lúdak elhantolásával, kihordta a vályúhoz a ház összes koszos asztalfedőit, megsikálta azokat, elhúzta friss mésszel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az István napi lakomához, öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jó kedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények szénát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csütörtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fonott kalácsokat. Másnap sütött rengeteg túróslepényt, szombaton következtek a rétesek, s István napján, kora virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappanokat, hogy kemencében, tepsiben egészbe megsüsse. Öreg Julcsa úgy intézte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám csinált, egy se jusson nekem. Kora reggel a legmesszibb legelőkre kellett hajtani a jószágokat, segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízpartra, és mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab íeketehéjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés; folyton futottak, amerre láttak. Mire a libákat visszatérítettem, megszöktek a disznók, mikorra visszahoztam őket a Bogárral, a birkák mentek a herébe. Délfelé értem vissza a kenyeremhez. Akkor meg egy púpos hátú nagy béka ült a kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár.

Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk öreg Julcsa már haza küldte. Rengeteg ve" dég volt a tanyában, csupa duhaj, jóked, spicces paraszt, éltes öregemberek, itt vu*

tak a messzi gajgonyai sógorok, az öreg Julcsa fel- és lemenő ági atyafiai. Ki-ki a maga társaságában ült az egyvégbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövi- dinkát. Láthatóan senki s6m törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba léptem. Melyik-melyik falkát a maga' helyére csukván, futottam a vendégseregbe. Nyúlszájú Bárkányi Pista, öreg Julcsa agglegénységébe vénült öccse pedig a sarkamba szegődött, odaült mellém, egy kis lucaféle székre, s imigyen hívta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét:

— Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csipisz kis cseléd.

öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, kanálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem msg a soványka porciót, mire nyúlszájú Bárkányi Pista imigyen rikkantott:

— Hallod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt.

Szerettem volna a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehéreprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek, eszegettünk Bogárral, egész jQl megegyeztünk a sovány lakomán. Meg is vigasztalódtunk már, amikor kerestek.

Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akár két vacsorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal, csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem bírom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsákot. Elküldött, hogy

hsam ki a jószágokat a mezőre, tán már ’om laknak estig.

A mocskos, sáros vízből futottam be u

tanyába, tudtam, hogy most biztosan enni fogok abból az ételből, amit anyám főzött, sütött, hisz nincs odabént senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnak, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyeket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka nem volt bezárva, s én máris bent voltam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegűlten tömtem az anyám sütötte mákoskalácsot az Ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrósrétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségbeesetten, vettem észre; oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány.

Pedig én el akartam vinni az egészet, hogy semmi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Fel- nyaláboltam a dobozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, s a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a száraz homokban. Elpityeredtem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok, nyakig ülök a felséges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torkomon. A másik dobozt most már magam löktem oda a homokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, köny- nyen leborult, s a nagy deszkát ott hagytam rajta a töménytelen sok jó falat tetején, a mocskos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami belefért az ingaljába. Bogár kutyával ketten ültünk terített asztalhoz, messze künn a határban. Evett, később egyre lassabban, de kitartóan. Ízlett neki a fokhagymával spékelt pecsenye.

A libákat, a disznókat napszálltakor elbocsátottam haza, nem kellett félnem, hogy másfelé csavarognak, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli deleidre. Teljes volt az éjszaka, féltem a sötétben nagyon, öleltem magamhoz a Bogár, kutyát, nehogy az is megszökjön tőlem, egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a „bűnömmel".

Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem, azt hittem nyomban megfog, és kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, hamar észrevettem persze, hogy egyáltalán nem akar megverni. Acsargott, gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden süteményt.

A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konstatáltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt egy nagyon magas, száraz hegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdalmasan, de a Jóska, a rudasfához kötött dióverő rúddal, leütötte őket, onnan is. Egyenest a fa alatt acsarkodó házőrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki, apja Pistát se láttam sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent valahol, öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az istent. Behívott a gangra, miközben már moslékos vedrekbe gyűjtőié a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes.

Fia Pista még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra. Egy kis hazai kenyeret, szárazkolbászt, meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten ...