Népújság, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
^W%VW*/W%AAAAAJVVAA/V^A!AA/VVSA/VV%VVVVftrtiAA*»/WSAAAAAAAAAAA/W<VAAA/WS<'VVVVV\AA/VV%A/VVA/V^^ Nagyapám annyit tadott róla, mint a hetedik faluról! ki útját még szekerén rótta s mögötte keringett a por, dolgozott; g idejét úgy mérte - tudván, ha a csillagokra nézett, avagy a déli égre s hajtotta barmát Hatóra? napját az éj jött befejezni, barázdáiba a setét Olt s társként követte az esti csend.». Hát így élte életét FAZEKAS LAJOS: TL Ház ám Láttam apámat, tenyerében hogy* morzsolta szét a kalászt, s ha kipattant a mag keményen, így szólt: Kezdjük az aratást. E földért — mely reményét adta, de gazdaggá nem tette öt -** hányszor hajtották barbár harcba! S magára zárta az'időt —< az ösök ezeréves dolgát bevégezte; s amit hagyott, apró szelek is széjjelhordták, bem kellettek vad viharok. in. S e szűk sorsot szétvetettem én. mint forgószél az út porát; túlléptem e halk tájon s megyém, s távoli határokon át. így Ismerem meg hazámat *-* CM benn, s kívül mint értő idegen. — fény Is maradt emlékeimben, s napom is múlt el fénytelen. — Hogy a szükséggel már nem élek, sokat tettem; s a dőlt falak tövébe néha visszatérek, tűnődöm magam s hallgatag. íf. fia tadom az emberi törvényt, amely megvédi gyermekét. (Ka ítélt, ezt szegezte tőrként kútárai eUeth a nép.) S tudom, hogy szép dolgaink csokra, amit nap bűnt nap gyűjthetünk. — fi csillag, mely sorsunkat hordja metszve az firt, a jeges firt, hazám lett; nincs oly távoli föld, melynek dalát ne hallanám, vágy jaját... Vallók színeid előtt, Ember: bel laksz, a föld — hazám. FAKÓI ANNA: NÉMETH GÉZA! r Éjszaka Soha többé nem lépheted át amaz éjszaka kertjét, a csend hangversenyét a falevelek vonóin, míg balladák felhői hajszolták az égen át, s az augusztusi Hold éles kanyarjaiban elbuktál s leestél jóslásokba és banalitásba, s kibékültél azzal, hogy Így is élsz tovább, hogy valaki elárult megint s kiárusított, mint nagy holtjait a történelem. Ezután nem vár azonosulás álom és lét között. Csak álom és álom között, lét és lét között, kielégíthetetlenül. t Sióparton Oly mocskos volt a Sió, mint a történelem: tört fa úszott, millió galy; apám volt velem. Ügy sült a hal, mint égő város tüzén a nép; lent szálka-csontváz, fénylő égen zöld légy a gép. Apám elvitte a víz, az iszap-förtelem — hal csobban, vihar lapít. A fiam van velem! kissé kopaszodó, de szikár alakját nyugdíjkorban is megőrző őrnagy aggódva bámult a semmibe. Igyekezett tárgyilagos mérleget készíteni: Mindenesetre jó, hogy a hadiüzem raktárában dolgozó embere, Katzler — ahogy ő nevezte: füle és szeme — jelentette az esetet. Ám a mások embere, Hajas eddig egy árva szót sem szólt. Ez pedig határozottan kellemetlen. Mert vagy nem tud a történtekről, tehát alkalmatlan erre a megbízatásra, vagy pedig... — Nem, erre még gondolni sem jó — mormolta maga elé a homlokát ráncolva. — Ha ez a fanatikus barom nemcsak nekem dolgozik, hanem a rendőrségnek is, akkor kellemetlenségem lesz az ügyből. — Nos — folytatta a gondolatsort — lehet, hogy ez a hóhányó csak eltúlozta a dolgot. Mert, ha igaz, és ilyen nagy port vert volna fel, a másik is jelentette volna. Ez a Katzler állandóan bizonyítani akarja hasznosságát, az ördög vigye éL De hátha igaz? Ellenőrizni kell! — ütött a homlokára. — Kérem, Sva kisasszony, fáradjon be — hívta barátságos mosollyal, magas, karcsú, fekete hajú titkárnőjét, —, foglaljon helyet. Bizalmas feladatot szeretnék magára bízni. A lány komoly tekintettel várta a továbbiakat Az őrnagy nem is várakoztatta, tüstént a tárgyra tért — Jelentést kaptam, hogy ez a Pataki László, tudja, ez az egyetemista gyakornok, lázítja az embereket. Reggelenként helyzetmagyarázatot tart a raktárban. Szeretném, ha személyesen meggyőződne róla és jelentené, mit tapasztalt A legfontosabb az, hogy ne keltsen feltűnést tegyen úgy, mintha hivatalos ügyben járna. Éva kisasszony bólintott. Ismerte a fiatalembert Az őrnagy folytatta: — Nem szeretem az ilyen ügyeket, de nagyon kellemetlen lenne, ha a rendőrség tudomáséra jutna. A detektívek nem ismernek tréfát. S bizonyára a honvédelmi minisztériumnak is jelentenék. Ügy érezte, túl sokat mondott, s zavartan járkálni kezdett. De aztán mégiscsak folytatta: — Annyi emberélet pusztult már el ebben a háborúban, s attól tartok, nem bírják soká a németek ___Hát c sak nyugodtan, megfontoltan, Éva kisasszony! — s ezzel elbocsátotta a lányt. Éva másnap, 1944. októberének utolsó napján, kora reggel lement a raktárba. Nem volt nehéz észrevennie, hogy az emberek nem dolgoznak. Kis kört alkotnak az egyik szűk folyosón és a kör közepéről egy fiatalos hang hallatszott. A lány halk léptekkel közelebb ment és hallgatta a beszélgetést. Igyekezett mindent jól megjegyezni, de nem kellett megerőltetnie a fülét. László hangosan, magabiztosan beszélt. — Örült ez az ember — futott át Éva agyán a gondolat, és érezte, hogy lassan dühbe jön. Nem attól, amit László mondott, hanem azért, hogy ilyen felelőtlenül, hangosan, a spionokkal mit sem törődve beszélt. Ám mérge — a fiú szavainak hatására — lassan elszállt. És hirtelen azon kapta rajta magát, hogy valamifajta csodálkozás — vagy talán csodálat — keríti hatalmába. — „Lehet, hogy nem is őrült, hanem egy naív idealista, aki huszonegynéhány ember előtt Hitlert őrültnek, Szálasit gazembernek nevezi, a német csodafegyvert pedig humbugnak, népámításnak mondja. A tét: az élete — szűrte le a következtetést Éva és izgalmában meglökte az egyik acélcső köteget. A váratlan zajra hirtelen csend támadt. Éva azon vette észre magát, hogy egyedül maradt Lászlóval. A fiú szinte vidáman, talán kicsit gúnyosan mosolygott a lányra. — Mióta van itt? — s a válaszra mit sem várva folytatta. — Remélem, végighallgatta, amit mondtam, mert az igazság megismerése magának sem árt, Évike. Éva, nem állhatta meg, hogy menet közben vissza ne szóljon: — László, az isten szerelmére, miért kell magának annyit beszélnie? *Mi haszna van ebből? Kihívja maga ellen a sorsot! — Átkozott természetem van — válaszolt a vékony fiatalember. — Utálom a hazugságot, az emberek butítását. meg kell mondanom nekik az igazat. Éva csak ennyit mondott: — Az életével játszik. És ne felejtse: nem mindenki „Évike”! — s ezzel gyors léptekkel távozott. Az őrnagy már a szobájában volt, amikor titkárnője a parancsnoki irodába érkezett. A lány rögtön észrevette, hogy súlyos gondok foglalkoztatják, mert legrosszabb. legkopottabb egyenruháját viselte. Nehezebb döntések napjain ugyanis mindig ezt a ruhát hordta. Éva már azt gondolta, hogy ez az őrnagy kabala-ruhája. A hadiüzem parancsnoka rögtön behívta titkárnőjét: — Nos, Éva kisasszony? Megtudott valamit? A lány meglehetősen szűkszavúan válaszolt: — Nem különösebb, őrnagy úr! Lent voltam. Végighallgattam a beszédet. Semmi olyan nem hangzott el, amit én magam ne hallgathattam volna, Éva nyílt, őszinte tekintettel nézett az őrnagyra. A szikár férfi kutatóan emelte rá szemét, de • komor arc lassan, megenyhül. — Tíz nap múlva utazik egy transzport Nyugatra — mondta. — Tíz fiatalt osszon be az egyik csapatba. Legyen az a Pataki a kia csoport parancsnoka, elvégre egyetemi hallgató. De csak egy hét múlva szóljon neki, Éva kisasszony, és az utazók névsorát is akkor adja oda. A távozási parancsot most mindjárt állítsa ki és azonnal aláírom. — Igenis, őrnagy úr! — s a lány halk léptekkel távozott — Cudar idők — dörzsölte gondterhelten homlokát az őrnagy. — Legkésőbb két hét múlva nekem is mennem kell, s a hadljelentés mellett lévő térképet nézegette a reggeli nyilas lapban. Csak be ne záruljon addig a gyűrű! A gyár, a hadiüzem élete a magszokott kerékvágásban haladt A munka zöme abból állt hogy a gépeket leszerelték, becsomagolták, hogy amint teherautót kapnak, elszállíthassák. A légiriadót jelző szirénák mind gyakrabban szólaltak meg. Ilyenkor mindenki lement az óvóhelyre. Nem beszélgettek, csak hallgatták a bombák becsapódását, és a légvédelmi ágyúk ugató hangját. Talán négy-öt nap telt el azóta, hogy László Évikének becézte Évi kisasszonyt. Délelőtt tíz óra körül két úr jelentkezett a hadiüzem parancsnokának titkárnőjénél. Lerítt róluk, hogy Hain Péter, a nyilas detektívfő- nök emberei. — Jelentsen be az őrnagy úmagy — szólt Évának a zömökebb. — Milyen ügyben keresik az őrnagy urat? — kérdezte a titkárnő. — Ezt majd az őrnagy úrral közöljük — válaszolt nyersen és nyomaitékul megmutatta detektív-igazolvá- nyát. Éva agyán átfutott a gondolat: ezek Lászlóért jöttek, á, a szerencsétlen! Amint a két detektív belépett az őrnagy szobájába, Éva azonnal a személyzetis titkárnőjéhez rohant — Joli, én most rád bízom az életem. Ha eljár a szád, végem! Válaszra sem várva, a telefonhoz lépett és tárcsázott A jelentkezőben felismerte Lászlót Röviden csak eny- nyit mondott: — László, ne kérdezzen semmit! Ha istent Ismer. meneküljön! — s azzal letette a kagylót. A fiatalember, mint akit villámütés ért, egy pillanatig megmerevedett. De aztán nyugodt léptekkel a kijárathoz indult A detektívek késve érkeztek a szobájába. Sok kalandon, életveszélyen ment át László, de szerencséje volt és megérte a háború végét Mikor már hivatalosan is béke volt, úgy május közepén, 1945-ben, elhatározta, hogy meglátogatja az egykori hadiüzemet, a régi kollégákat Sikerült néhány szál orgonát szereznie Éva kisasszonynak, hiszen megismerte a telefonáló lány hangját. Amint bandúkolt a Váci úton, egyre azon törte a fejét mit is mondjon a lánynak. — A — gondolta végül — legjobb, ha átadom a csokrot és megcsókolom a kezét. Ebből megért mindent. A gyárban jó néhányan dolgoztak a régiek közül. Heller Imre, az idős raktárfőnök szívélyesen üdvözölte. — Na, László fiam, maga is beáll? — Nem, én a Nemzeti Bizottságnál dolgozom már január óta. Csak kijöttem, hogy tál álkozhassam a régiekkel. — S kinek hozta ezt a szép orgonát, fiatalember? — Éva kisasszonynak, az őrnagy titkárnőjének. Neki köszönhetem az életem. Hol találom őt. Imre bátyám? Az idős ember elkomorult: — Éva kisasszonyt? ö, szegény, az egyik légitámadáskor elpusztult Rájuk omlott a ház. Ott «an még a romok alatt... László szíve összeszorult. — Hol lakott a szerencsétlen? — A Margit körúton, ahol a Rózsadombra kell felmenni ... Az egész ház összedőlt, s még nem szállították el a törmelékeket. A fiatalember elköszönt és átsétált a Margit körútra. Hosszú volt az út, nagyon elfáradt, és vitte a szíve. Eny- nyit igazán megérdemel tőle Évike... Végül László a romhoz érkezett. Körülötte sérült, kiégett házak. László felmászott a romok tetejére, és letette a virágokat. Aztán elindult hazafelé. Észre se vette, hogy könp*
