Népújság, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-18 / 167. szám

\ A képzőművészetről röviden Szereti On Picassót? A válasz — csakúgy, mint Bartók esetében — sokféle, nemegyszer ellentmondó. Néhányan rajonganak érte, sokan csak szeretik, még többen elfogadják, mert így illő, a többség azonban el­utasítja. Rajongókkal és el­lenzőkkel egyaránt nehéz vitatkozni. Picasso, problé­máktól terhes évszázadunk problematikus művésze, százféle arcot mutat. Gon­doljunk csak a kék-korszak Harlekin-családjára, vagy az 1905-ös keltezésű Háremre. A Salomera, vágy a Reggeli toilettre. Merész torzulások, ma így mondanók: „a ter­mészet átfogalmazása”, de azért Mű és Valóság szoros kapcsolata kétségtelen. A rajz oly egyszerű és nemes: bármelyik klasszikus mester elfogadhatja sajátjaként. Ez hát az egyik Picasso. A má­sik, aki az Afrikából hozott totemek, bálványok, fafara­gások tanítványaként lép elénk, olyannyira, hogy egy- egy mesterműve (Az avig- noni kisasszonyok) valóság­gal áttöri az ábrázolás euró­pai határait. Nos, melyiket szereti ezek közül a Picasso- rajongó? Mert ha nem tud gyorsan válaszolni, máris egy harmadik Picassót mu­tatunk be, aki a létező, látható világot mértani alap­formára bontja fel, de már itt van mesterünk egy ne­gyedik megnyilvánulása is: a valóság elemeit szétbont­ja, majd egy játékos gyer­mek szilaj fantáziájával rak­ja össze, nem sokat törődve az eredeti modell fotografi- kus ábrázolásával. Aztán jönnek újabb és újabb kísér­letek: tárgyak, amiket a művész egyszerre lát felül­ről, oldalról, s egy másik oldalról; zenei nyelven szólt va: a látás többszólamúsága ez, mely gazdagítja ugyan az élményt, de meg is za­3. varja az olyan nézőt, aki gyakorlatlanul, bízvást mondhatjuk így: gyámolta­lanul áll a vászon előtt. Fél­reértés ne essék: ezek a kor­szakok nemcsak követik egymást, hanem el is ve­gyülnek, olyan furcsaságo­kat hozva íetre, mint a cso­dálatos Olasz nő (1919.) és a Pierrot és Harlekin (1919.): egyik a legteljesebb termé- szetelvűséget, másik a tel­jesen felbontott, szélsőséges modernizmust képviseli. Mindkettő — Picasso, mint ahogy az ő keze nyomán születik néhány pazar port­ré (Fiam, Paul, vagy Berthe Weill kisasszony — mind­kettő az 1920-as évekből) és ót reprezentálja a Halott madár is — inkább valami gyermekded papírkivágásra, mintsem festményre emlé­keztetve az embert. De hát Picasso a szobrász is, aki bi­ciklikormányból, valami fon- tasztikus varázslattal, ökle­lő bikát csinál, mint ahogy ő a briliáns színpadtervező, illusztrátor, grafikus és ő az- alkotója a század- egyik leg- megrendítőbb művének, az 1937-ben keletkezett Guer- nica-nak. Ez a remekmű szerzett neki legtöbb hívet — de ezt is ellenzik a leg­többen. A rémület, az iszo­nyat, a megsemmisülés, a barbár erőszak, a tehetetlen gyengeség félelmetes vízió­ja ez. Fasiszta barbárok bombázzák Guernicát, tűz­eső. acélzápor hull a szeren­csétlen városra, gyermekek pusztulnak el, asszonyok, aggastyánok, erőteljes fér­fiak, állatok és emberek. A megvalósult földi pokolban nemcsak házak dőlnek össze, hanem az emberi test is el­veszti szilárd alakzatát. Már nem emberek gomolyognak a kénen, csak szétszageatott kezek, robbanástépte lábak, holtan meredő szemek, kín­tól felüvöltő szájak... A né­ző előtt óhatatlanul felötlik egy kép: Dante víziója a Po­kolról, s egy másik spanyol festő, Goya megrendítő val­lomása: a háború rémségei­ről. És most újra feltesz- szük a kérdést: melyik Pi­cassót szereti, vagy melyik Picassót veti el, kedves Ol­vasó?! Mi úgy hisszük, hogy aki közelebb akar kerülni a század egyik óriásához, az keresse meg először ennek a végtelen gazdag művészet­nek azt a fejezetét, szektorát, ami az ő számára a legjob­ban megközelíthető. Aztán próbáljon átrándulni a picassói életmű más fejeze­tébe is. Ha a felfedező út sikeres, végül is meghódít­hatja magának az életmű tel­jességét. Persze, felmerül a kérdés: érdemes-e? Vajon a művészet nem arra való-e, hogy élvezzük? Ha így van, miért törnénk rajta a fe­jünket? Fejtörésről itt szó sincs. Csak engedjük át ma­gunkat a művek vonzásá­nak, varázsának. Érdemes. Századunkat csak akkor ért­hetjük teljesen, ha a termé­szettudomány, a technika csodáin túl megismerkedünk a művésszel, aki korunkat a legsokoldalúbban tükrözi. Picasso vallomása egyeteme­sen emberi. Nem a spanyol művész szól hozzánk, nem a francia állampolgár — ha­nem egy Ember, aki végig­járja, küzdi — olykor meg- tántorodva, elbukva és újra fölemelkedve — századunk valamennyi útját, keresve a nagy titkot: gépek, elektro­mos hullámok, végtelenbe vetülő sugarak és rádióüze­netek, a szellem példátlan virágzása és a szellem pél­dátlan bukásai között, ho- gvan mutatkozik meg az, aki mindezt teremtette — a század embere. Gál György Sándor Mindenki közlekedik Szabó László — Sólyom Józsefi ff. Rendkívül fontossá és sür­gőssé vált tehát, hogy Lang mielőbb elhagyja az Egye­sült Államok területét, és visszatérjen Németországba. Ugyanis abban a pillanatban, ha a nagyszabású kémkedés az USA-ban kipattan, ez esetleg szikra lehet a Rib- bentropék által amúgy is féltve őrzött és már-már tel­jesen meglazult amerikai— német kapcsolatok lángra lobbantásához. Canarist nem humánus szempontok vezették tehát, amikor utasítást adott Sebői­don keresztül Duquesne-nek, hogy Lang és felesége Dél- Amerikán keresztül térjen vissza Németországba, és a költségeket a New York-i német konzulátus bocsássa a rendelkezésükre. Lahuosen naplójában ezt jegyezte fel erről: „Feltételezésünk az volt, hogy ha amerikai kéz­be kerül a német mintájú célzókészülék, arról azonnal meg tudják állapítani, hogy valaki a Norden-gyárból lop­ta ki a terveket. A tervek viszonylag szűk körhöz ju­tottak csak el, s így Láng­ra, mint amerikai németre terelődne a gyanú. A kül­ügyminisztérium újból fel­hívta a führer figyelmét, óv­ja az Abwehrt minden olyan akciótól, amely alkalmas le­hetne Amerika belépésére a háborúba”. Az angol tengerzár azon­ban megszakította az össze­44» lü. július 18., szombat köttetési. így a közvetlen összeköttetés elmaradt Láng­gal. Az üzenetet Sebőidhoz kellett továbbítani. Utasítot­ták, hogy teremtsen kapcso­latot Lánggal, aki még min­dig a Norden-gyárban dol­gozott. S Lang 1940. április 7-én jelentkezett is a New York-i Sebold-cég hivatali helyiségében. Sebold röviden elmondta, hogy az Abwehr számára te­vékenykedik, majd elmond­ja, hogy mi a feladat: — Biztonságosan visszatér­ni Németországba. Harminc­ezer dollár készpénzt adok át. — Nem értem, mit. akar ezzel mondani! — csodálko­zott Lang, akinek eszébe sem jutott, hogy Berlinben már erősen aggódnak sorsa miatt, nem éppen a szemé­lyes biztonságáért, hanem mert sokkal nagyobb tét for­gott kockán. — Ha jól tudom, ön a Norden-gyárban dolgozik? Hát szóval, arról lenne szó .;. azt kellene csinálni, hogy mielőtt visszatér Né­metországba, meg kellene sze­rezni a Norden-féle célzóké­szülék terveit... — A módosításokat? — Az eredeti is kelle­ne. .. — Tulajdonképpen miről beszél ön? — kiáltott fel iz­gatottan Lang. — Hiszen az első terveket már régen át­adtam. — Ja, bocsánat. En ezt nem. tudhattam... En azóta kapcsolódtam a munkába ... Csak egyszerűen arról van szó, úgy gondoltam, hbgy jó lenne hazavinni ezeket a ter­veiket... (Kedd, 18.05): A nyár közlekedési ta­nácsadó műsora ezúttal — az évszaknak megfelelek) — tanácsokkal szolgál; a többi között a leggyakrabban nyá­ron előforduló műszaki hi­bákkal, valamint a kániku­la idején gyakori figyelmet­lenséggel foglalkozik. Épp­úgy, mint a vízi balesetek, nyáron gyakrabbak a gye­rekeket ért közlekedési bal­esetek is. A műsor ennek okairól is szól és külföldi' tapasztalatok i smertetésével hívja fel a figyelmet a leg­veszélyesebb közlekedési eszköz, a motorkerékpár-ve­zetés elrettentő baleseti számadataira. Integral (Csütörtök', 21.40): Az agy és a számítógép a műsor témája. Ugyanis egy­re .inkább valamiféle „pár­beszéd” körvonalai bonta­koznak ki a gép és az em­ber között. Hazánkban Pécs a központja az agykutatás­nak; a műsorban Grastyán Endre tudományos kutató beszél arról, hogy milyen eszközökkel, módszerekkel vizsgálják az agytevékeny­séget. A műsor második ré­szében a Tudományos Aka­démia Automatizálási Ku­tatóintézetbe látogatnak el a tv-sek, s egy filmre vett példával érzékeltetik a szá­mítógépek jelenlegi felhasz­nálási stádiumát. Egy mér­nök rajzol, s a gép azonnal megkezdi v a számításokat, aminek alapján végre lehet hajtani a rajz korrekcióit. A hódítás iskolája, avagy Don Juan bűnhődése Lang megkönnyebbült. — Értem most már... Per­sze, hogy nem tudhatta ... És Lang elmesélte Sebőid­nak, hogyan utazott Német­országba, hogyan mutatta és magyarázta meg a náci szak­értőknek a célzókészülék tit­kait ... Ebben a pillanatban erős fény villant, mintha valami felrobbant volna, s Lang el­vakítva a nagy világosságtól, azt sem tudta, mit gondol­jon. — Mi volt ez? — Ö, azt hiszem, csak egy villanykörte ment szét... Még egyszer kérem, legyen elnézéssel irántam, tájéko­zatlanságomért, és ígérje meg, hogy a jövőben is ki­tart mellettünk, s akkor büsz­kén szoríthatok magával ke­zet, mint a führer jó kato­nájával. — S mikor kell utaznom? — Megadom a választ, rö­videsen, ha a formaságokat elintéztem — válaszolta Se. bold az ajtóban álló Láng­nak. Amikor a Norden-gyár fő- ellenőre kiment a helyiség­ből,' Sebold elégedetten fel­nevetett. S elégedettségére minden oka megvolt, hiszen egy váratlan elszólás folytán tudta meg, hogy Lang már eljuttatta a németeknek a célzókészüléket. — Reméljük, a módosított változatra már nem lesz al­kalma — kiáltott át a szom­széd szobába Sebold, amikor Lang már elment. S nevetve lépett elő az FBI másik tiszt­je. hogy gratuláljon kollé­gájának. így jutott az FBI az Egye­sült Államokban műkőik) te­jeimet a „Kávécsarnok” című műsorból. I (Július 24-én. pénteken) de Molina tollából. A le­gendás életművész és nő- csábász történetét azóta igen sokan feldolgozták, Moliére, Puskin, Montherland, Max Frisch. A különböző korok­nak megfelelően a feldolgo­zás hangvétele is változott, néhol ironikus, néhól filozo­fikus megközelítésben látták a művészek Don Jüant. Az irodalmi montázsnak nevez­hető műsorban a különböző íróktól vett egyes részletek egységes kompozícióban je­lennek meg a képernyőn, a címszerepet Sinkó László alakítja. (Vasárnap, 20.20): Á Don Juan-téma a XVII. században nyerte első iro-! dalmi megfogalmazását Tirso! ci kémszervezet legfot)tosabb < embereinek a nyomára. Ca- ; naris persze nem tudhatta, < hogy Sebold, a letartóztatot- ; tak között szereplő amerikai < német tulajdonképpen az < FBI ügynöke volt már akkor < is, amikor átküldték Euró­pába, s az Abwehr beszer- ; vezte őt. Nem tudhatta, hi- j szén a hivatalos kommüni- < két, amely a lapokban meg- < jelent, az FBI állította össze, j Sebold neve ugyan szerepelt« benne, de továbbra is sza­badon maradt, mégpedig < most már álnéven. Persze, < az amerikai kémelhárítás jó< néhány esztendőre „eltüntet- < te” a nyilvánosság elől, ne- < hogy valamelyik le nem tar- < tóztatott náci kém eltegye« láb alól. Félő volt ugyanis,« hogy a letartóztatottak, akik; közül néhány hónap múlva J tucatnyit végeztek ki villa- < mosszókben, esetleg a bor-; tönből kijuttatják az „áruló” nevét. Canaris és Lahousen még ; mindig Hitler dührohamának J hatása alatt, izgatottan arról; tárgyaltak, mi legyen most 5 az Egyesült Államokkal, hi-< szén nyilvánvaló, hogy csu­pán néhány ügynöküknek < sikerült elkerülni a letartóz-? tatást, akik azonban nem sok« vizet zavarnak. Legfontosabb? embereiket kiemelte az FBI, < s bár egyre inkább közeleg ? a két ország közötti háború, < tulajdonképpen az Abwehr-? nek nincs komoly hírszerző; hálózata az Egyesült Álla- mok földjén. S még kevésbé; van lehetőség arra — holott < Hitler újra és újra követelte < tőlük —, hogy előkészülete­ket tegyenek olyan titkos; csoportok létrehozására az < USA-ban, amelyek szabotázs- < akciókkal kemény csapáso- < kát tudnak mérni az ameri- J kai gazdasági élet legérzéke­nyebb pontjaira. Miközben Canaris és La-< housen erről beszélgettek,^ megszólalt a tengernagy asz­talán álló kék telefon, amely? az Abwehr főnökét kötötte^ össze a főhadiszállással. Né­hány másodperc múlva s< führert kapcsolták. __ (Folytatjuk) A p rofesszor Huszonöt éves találkozóra gyülekeztek az öreg fiúk. ölelgetik egymást és közben fürkészve lesik az arco­kat. — No, pajtás, mondd meg, hogy hívnak? Néhány másodperc tétovázás, aztán valahonnan a negyedszázad homályából előkerül a régi diáknév. — Te vagy az, Nöfe? Drága Nöfe barátom... Ebéd után az öreg alma mater ódon falai között be­szélgetnek. Ott van két tanár is a régiek közül. Aztán, mint már ilyenkor szokás, mindenki mond valamit ön­magáról. Van. akinek ötöse volt a lottón, a másik kül­földi utakkal dicsekszik, olyan is akad, aki nagyapa lett azóta ... Itt vannak a feleségek is és a régi padok között itt- ott a nagy fiúk, a nagy lányok is hallgatják az apukák beszámolóit. Néha összenéznek, mosolyognak, mintha ér­tenék az „öregek” tréfáit, megjegyzéseit. Mindjárt az elején feláll valaki. Az Andris gyerek, ö volt az osztály esze, végig öt éven át kitűnő. Egyszer fogadásból betanulta a menetrendet és hibátlanul fel­mondta azt az egész osztály előtt. Most áll, nyeglén, zseb­be dugott kézzel és szerénynek szánt, de mégis hivalko- dónak tűnő mondatokkal felvázolja a karrierjét. Az osztály tátott szájjal figyel. Barátunk valóban fényes karriert csinált és jelenleg perzsa nyelvet tanít az egyik amerikai egyetemen. Egy pillanatig csend támad a professzor úr szavai után. A kellemes, meghitt, derűs hangulatot a nagyot né­ző csodálkozás váltja fel. Mindenki őt nézi. A 44 éves, barnára festett hajú professzort, az elegáns ruhát, a vas­tag arany óraszíjat a karján. A feleségek összesúgnak, a nagylányok ámulattal lesnek a professzor úrra. — De nekünk azért továbbra is csak Andris ma­radsz, — töri meg valaki a csendet, aztán jópofáskodva elmesél egy történetet. Üjabb beszámoló következik. Valaki a névsor ele­jéről, mindjárt a professzor úr után. Derék, tisztességes életpálya, olyan, mint több más millióé ebben az or­szágban. Mindenki újra figyelmesen hallgat, csak a pro­fesszor úr nyugtalankodik, izeg-mozog a helyén. Cédu­lát küld a találkozó szervezőjének. A számlát kéri, amit fizetnie kell, mert mint mondja, másütt van dolga. Az­tán feláll és miközben az öreg tanterem falai között egy újabb életsorsot mesél el valaki, elegánsan kivonul a te­remből. — Nem kíváncsi ránk — jegyzi meg valaki as egyik sorból. Az asszonyok csodálkozó tekintettel fürkészik a lom­hán csapódó ajtót. — Akkor minek jött? Üjra csend van a teremben. Néhány pillanatig hal­lani lehet a légy zümmögését. Egy darázs mély dongás- sal röpköd az ablakok között, aztán tehetségtelenül ver­gődik az egyik mélyedésben. Az osztály tovább hallgatja az életdarabkákat. Ügy tűnik, mintha mindenki viccesebb akarna lenni, a fiúk mosolyt akarnak csalni az arcokra. — Majd meglátjátok, este ott lesz a pincében, — csacsogja valaki az asszonyok közül. Befejeződik a találkozó „hivatalos” része. Délután a pincében gyülekeznek az öreg fiúk. Jó bor, harapnivaló mellett előkerülnek a régi történetek, a diákhistóriák. A tanár úr felolvassa a jegyeket a 25 éves noteszből. De­rűs, vidám a hangulat, de éjfélkor, amikor megállapod­nak a 30 éves találkozó időpovtiában, egy nevet köz­akaratra kihúznak a névsorból. Mister Andris professzor nevét... i Szalay István VVVWVVVWVWVWWWVWVWWWWWWWWVVWVSAA/WWVWWWVIV**

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents