Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-12 / 136. szám

Csigaszenvedély Olyan, mint a többi hu- »zonnégy éves fiatalember. Frizurája divatos, fülre fé­sült haj, vastag, barna puló­vert hord és csőnadrágot. És a szenvedélye a csiga. — Már külföldön is meg­jelent szakcikke a csigákról. Kutató. Űj fajokat fedezett fel. Gyöngyösön, a Mátra Múzeumban dolgozik. Ezer forintos állásra vették fel, gondnoki munkakörre adták ezt a pénzt a múzeumnak, de ennyiért gondnokot nem tudtak kapni. Tudományos kutató: igen! Érti ezt? Ná­lunk ennyit ér a tudomány, mégha csigákról van szó, akkor is? Bevallom: ennek a szó­nak: csiga, van valami mi­nősítő tartalma, hangulata. Ki az, aki a Kárpát-meden­cében kedveli a csigákat? Annyit tudnak, hogy jó pénzért szállítjuk ezeket a nyálkás testű állatokat a franciáknak, akik csemegé­nek tartják. Ha egyszer ilyen a gusztusuk .:.;! Meg a gyerekek szoktak játszani a csigával. Kántáló lejtéssel ismételgetik a mon- dókájukat: Csiga-biga gye­re ki...! — Hogyan fogadják tár­saságban, ha szóba kerül, hogy a csigákkal foglalkozik — kérdeztem meg Varga Andrást, amikor a múzeum igazgatói irodájában leültünk a kényelmes fotelokba. — Én nem hozom elő. De ha más említi meg, humori­zálva beszélek róla. Minden valamire való családban il­lik néhány csigának lenni, mondtam évekkel ezelőtt otthon, ha az ismerősök ke­rek szemet nyitottak a gyűj­teményem felett. — Hogyan pártolt a csi­gákhoz? — Azt hiszem, valahol az ősöknél kell keresgetni, va­lakinek, valamikor kellett már érdeklődnie intenzíven az állatok, a természet iránt,' az elődeim közül, akitől én is örököltem ezt a hajla­mot. Elhivatottság? Nem tu­dom. Talán ezt is lehetne rá mondani. A nagy szava­kat nem szeretem. Kezdtem egészen gyerekként a boga­rakkal, lepkékkel, aztán a kövek kezdtek érdekelni. Apám egyik geológus isme­rősétől hallottam, hogy a kő csak akkor érték, ha feltün­tetik: hol és mikor találták. Ettől kezdve ösztönösen va­lamiféle katalógust kezdtem vezetni. A csigák pedig az egri tanárképző főiskolán váltak fontosakká, méghozzá dr. Pócs Tamás tanszékveze­tő tanár útmutatásai nyo­mán. Aztán jött a Nemzeti Múzeum, dr. Aócsy Pál és a hozzám hasonló korú Pin­tér László, aki már gyerek­fejjel publikált a csigákról tudományos dolgozatot. Harmincezer csiga. Ki­mondani is sok. A Nemzeti Múzeum elhatározta, hogy a csigák revízióját végrehajtja. Amit korábban mondtak a csigákról, úgy veszi, mintha olyan nem is lett Volna. Tiszta lapot nyit a csigák tudományos leírásában, meghatározásában. Ebbe vonták be Varga Andrást is. Aztán következett egy erdélyi kirándulás, kutatás. Négy új csigafajtát fedeztek fel, ebből egyet a kolléga. A megmaradt háromból kettőt még előtte közzétett egy román tudós, így maradt ne­ki végül egy. Drezdában ad­ták közzé a dolgozatát. A tudományos elismeréshez ugyan nem feltétlenül kell az, hogy határainkon túl lásson napvilágot az írás, de valamelyik elfogadott vi­lágnyelven kell papíron len­nie. A fordításhoz pedig idő kell. Ezt végzi Pintér László kollégája. így viszi rá a kényszer, hogy csigái kedvé­ért megtanulja maga is a németet, azokat a szakkife­jezéseket, amik kellenek a tudományos leíráshoz. Számokat nem szívesen mond, amikor arról kérde­zem, hány csigafaj éf ha­zánkban. Óvatosan említem hát én is a kétszázas szá­mot. Ezek általában ott te­nyésznek, ahol nedvességet és meszet találnak a környe­zetükben. A mészkőhegyek­ben nagy egyedi számban és aránylag alacsony fajszám-, ban, míg a más kőzetű táj­ban inkább foltokban, itt azonban aránylag kis egye­di, vagy darabszámban, és aránylag sokkal nagyobb fajtaszámban. A Mátra tehát ezért érdekes kutatási terü­let a számára. Ezek az állatok nagyon el­térő méretűek. Vannak mil­liméteres nagyságúak is, amiket mikroszkóp alatt vizsgál. A ház rajzolata meg­határozó jellegű, de az ivarszervek is fontosak egy- egy faj jellegzetessége szempontjából. A milliméter­nyi nagyságú állatok fel- boncolása tehát sokszor technikai nehézségbe ütkö­zik, nincs erre alkalmas ma­nipulátora. Ahhoz, hogy valami meg­állapítást szinte a tévedés lehetősége nélkül kimond­hasson, sok ezer állatot kell elemeznie. Rengeteg idő és türelem kell ehhez. Mi a gyakorlati haszna ennek az idő- és idegőrlő pepecselés­nek? Látszik rajta, a leg­szívesebben mosolyogna a kérdésen. Ehelyett azt mondja, ezt provokatív kér­désnek tartja. A tudományos kutatásnak a gyakorlati hasznát sokszor egészen vá­ratlanul és időben teljesen bizonytalanul lehet csak megtalálni. De a tudomány haszna a kultúrember szá­mára nem lehet kétséges. — Mit csinál, amikor nin­csenek csigák? — Ugyanúgy élek, mint mindenki más az én korom­ban. Szórakozom, megvan a társaságom, vannak baráta­im. Aztán majd megnősü­lök, és remélem, gyerekeink lesznek. A feleségemnek tu­domásul kell vennie a csi­gákat, mert az is más, és az élet más területe is más. A csigákból nem engedek. Sen­kinek, soha. De nem igény­lem, hogy bárki az én ked­vemért a csigákkal hozakod­jon elő valamilyen társa­ságban. Tudok én másról is beszélni. Senki ne akarjon erőszakot elkövetni magán, énmiattam. A pásztói fényképész fia tanárnak indult el a Mátra alji faluból, aztán tudomá­nyos kutató lett Gyöngyö­sön. Nagy Gyula, a múzeum igazgatója gyorsan a figyel­membe ajánlja, hogy sike­rült a fiatal kutató fizetését rendezni. Ma már 1600 fo­rint, amit kap, mert a hat­százat a preparátori tevé­kenységéért veszi fel. Anyagilag már majdcsak rendeződik a helyzete, de azt hiszem, humorizáló készsé­gére még egy ideig nagy szüksége lesz a csigák miatt, ha társaságba cseppen. Higgyék el: Varga András elégedett ember. Végre azzal foglalkozhat napjainak túl­nyomó részében, ami a szen­vedélye: a csigákkal. Tiszte­letet érdemel határozottságá­ért, szívós kutatómunkájá­ért. G. Molnár Ferenc XXIL Ügy látszik, az ivó jobb oldali része — másod- osztály. Ugyanitt a harmadik kisasztal még gazdára vár... De már nem is kell várnia. Meglebben a bejárati háncs­függöny, a Borelli fivérek lépnek be. Megállnak, szok­tatják a szemüket a fényhez, és megvárják, amíg lecsurog róluk a víz. Körülnéznek, mosolyogva üdvözlik Mada­me Duvalt és a másodosztá­lyú ismerősöket, aztán lete­lepednek az üres asztal mel­lé. Ninette már ott is terem, egy üveg pálinkát, két bögrét tesz eléjük. De Honda László már nem az új vendégeket nézi, hanem az elsőosztályú társaságot. És így sikerül el­kapnia Eberhardt pillantását, amelyet a két mexikóival vált. miközben alig észreve­hetően az olaszok felé int. Azok bólintanak, aztán ösz- szekoccintják poharaikat. A kis kopasz magva'-■ aki­ről már rég el terelődött a közfigyelem, mindent ért. És a józan ész, sőt a zsenialitás ellenére dönt! Feláll, botla­dozik) lassan kitántorog a teremből, le a tornácon. De kint már siet, szalad, irány a barakk. Odabent egy-kettő­re felfedezi Ewans profesz- szort, aki a priccsen ül és jegyzetfüzetét olvassa. Hond^ néhány szót súg a fülébe. Az először csodálkozva néz rá, aztán vállat von, egy papír­darabkára néhány sort ír, előveszi a csekk-könyvét, ki­néz a küldöncre, csibészesen hunyorít, rendben van. Az ivóban közben felpa- rázslott a hangulat. Minden­ki a két hangoskodó mexi­kóit figyelte és fél szemmel a Borelli testvéreket. — Szóval te azt állítod — kiabált magas fejhangon 1 80. június 12., péntek tölt egy lapot, aláírja, kitépi, átnyújtja. Tíz másodperc múlva Honda László már a női szakaszban van, a Ma­mához lép, aki épp. a más­napi edzésterv m '-'"^ásán töpreng, az eső miatt. Anna asszony elolvassa a kezébe nyomott cédulát, tüzetesen megvizsgálja a csekket tát Fiyilf MCníf f( nr/l ^ bontóbb (196R-ban) megrendezett rizmusois KariIurOíencKOrO „Ki mit tud» legjobb kamarazeneka­rának minősítették a fizikusokból szerveződött együttest, amely Albinom nevét viseli. Azóta új tagok, hivatásos zenészek és, műkedvelő egyetemisták csatlakoztak hozzájuk. A létszámban megnövekedett zenekar magja azonban ma is a fizikusgárda és vezetőjük, karmesterük, Zsigmond Balassa is az. Népművelő célzattal hangversenyeznek. A kevésbé ismert barokk zeneszerzők — Albinoni, Geminiani, Torelli;Alessandro Scarlatti, Ricciotti, Manfredini, Nardini és Benedetto Marcello olasz; Telemann német és Purcell angol — eddig még nálunk egyáltalán elő nem adott, vagy csak ritkán játszott műveit mutatják be. Képünkön: próbál az Albinom zenekar. (MTI foto — Kunkovács László felvétele.) Egerbe indul: A „Szeretem — hármasban Nyugatnémet tévéfilmet forgatnak a Mátrában ff Gonzales —, hogy a digók macskát esznek? Camacho bólintott. — Azt — jelentette ki mély basszussal. — Minden digó macskát eszik. Főleg nyersen. Szőröstől-bőröstől. A szőrös macskafarok a ked­venc nemzeti eledelük. — Hát én ezt nem hiszem. A tihanyi apátsági temp­lom mellett furcsa társaság gyűlt össze. Már a technikai felszerelés is kíváncsiságot ébreszt az emberekben. A dü­börgő aggregátor jódlámpák- hoz szolgáltatja az áramot. A csukott autókban felszerelé­sek zsúfolódnak a filmforga­táshoz: kosztümök és felve­vőgépek, sminkelő készletek és tartaléklámpák. Az első forgatási nap volt. — A magyar filmgyárnak nemzetközi stúdiója is van, ahol külföldi megrendelések­re filmeket készítenek ha­zánkról. — És ez a mostani? Én úgy hallottam, hogy pat­kányt zabáinak. — Jó, fogadjunk. — Itt a kezem. Tíz cruizei- ro a tét. Redben? — Redben. De ki dönti el? — Ügy hallottam, hogy ezen a telepen is dolgozik két digó. Talán itt is van­nak. Mégiscsak ők' tudják a legjobban. Macska, vagy patkány. Nagy különbség! Camacho nehézkesen fel­állt, a fejp la mennye­zetig ért. járt súlyos tekintete. — Senhores, bocsánat, van olasz maguk között? Egy tu­dományos kérdésben kellene ítélkezni. Síri csend, senki sem fe­lelt a kérdésre. A Madame és a lányok sietve iszkoltak a lengőajtó mögé. Akkor megszólalt Ernest... — Gyertek fiúk, majd én bemutatlak titeket a Borel­li uraknak. Náluk érdeklőd­hettek. Valódi, hamisítatlan olaszok. Felemelkedett a helyéről, elindult a fivérek asztala felé. Mögötte Camacho, leghátul Gonzales. Odaálltak az asztal mellé. — Senhores — szólította meg a Borelli testvéreket Er­nest —. ismerkedjenek meg a barátaimmal. Valamit sze­retnének kérdezni önöktől mint szakértőktől. Az olaszok nem mozdul­tak, nem is válaszoltak, csak a szemük izzott vadul. Gön- dörhaiú, harm'ne. év körüli fiatalember volt mind a ket­tő. talán ikrek, annyira ha­sonlítottak egymáshoz. (Folyt, köv.) — A müncheni Elan-cég 13 részes, televíziós filmet forgat a mi közreműködé­sünkkel. A film magyar gyártásve­zetője és egyben informáto­rom Győrfi József. A német rendező Wolfgang Henschel, akinek ez már a negyedik, Magyarországon forgatott filmje. — Az Elan-oég pedig a ha­todik filmet készíti hazánk­ban. Nagyon megszerették a magyar tájakat — mondja a gyártásvezető. A tv-film története is ér­dekes. Három fiatal — két lány és egy fiú — a „Lizi”- •nak becézett, feltűnően rikí­tó sárgára mázolt, nyitott gépkocsival európai körútra indul. Bécsben, egy utazási irodában tájékozódnak; mer­re lenn® érdemes tovább utaz- niok? - Itt kapják kezükbe a Magyarországról szóló, színes prospektust és azonnal ked­vük támad egy magyar ki­ránduláshoz. — És most? — A „Lizi”-n pihennek, a térképet forgatják. Amint látja, tájékozódnak. Keresik az örvényesi, öreg malomhoz vezető utat. Körülbelül ennyit tudtunk meg a „Szerelem — hármas­ban” — című többrészes, né­met televíziós filmről. Indult a következő felvétel és a stáb valamennyi tagja ott sürgölődött a „Lizi” körül. Ha a film szerint még nem is, de a valóságban már megismer­kedett a stáb és a három népszerű német színész — Monika Lundi, Ulrike Bio­mén és Stefan Beehren. — Molnár bácsi örvényesi mal­mával. — Das war wunderschön? — igazította meg széltől ku­száit haját Monika. Ulrike rábólintott. — Wunderbar! A Balaton mellett több napig forgat a német stáb. Eközben a' három „világjáró” fiatal elvetődik az örvényesi általános iskolába. A ma­gyarórán ismerkednek nyel­vünkkel, hogy a továbbiak­ban már tolmács nélkül foly­tathassák útjukat Mátra, Eger és a Hortobágy sok ka­landot, érdekességet ígérő tá­jai felé. Természetesen az is­kolai epizódok is bekerülnek a többrészes televíziós film­be. A rendező asszisztense most -csendre int. A négy jupiter- lámpa körbeforog. A nap­fényt helyettesíti a borús jú­niusi délutánon. Az operatőr kamerapróbával állítja be az epizódot. Mónikát a sminkelő nő „dekorálja” a jelenethez. Majd felhangzik: — Achtung! — gáldonyi — PiBiaaszok Tízévesek ifiserege nagy za­jongással tart felém az egri fő­utcán. Egymást ugratják. Fék­telen pajkosságukba nétta idét­len csúfolódás is vegyül. Egy kövér, pöttöm emberkét egymás után többször is ér „te­litalálat”. Nem sokat teketóriá­zik, szemvillanás alatt gúnyoló­dó barátja mögé lopakodik, s olyan szabályos pofont ad neki, hogy az csaknem az orrán tá­maszkodik meg. A revans persze egy percet sem késik. Az izmo­sabb emberke csaknem térdre rogyik a kölcsöntől, attól a síp- csontrúgástól, melyet kénytelen- kelletlen viselnie kell. Nem azért mondom, de ilyen jól elő­készített rúgást, csak vérbeli futballrangadón láthat az em­ber . . . De hagyjuk a focimeccset, s nézzük csak a gyerkőcöket, hi­szen közben már mindannyian bekapcsolódtak a bunv*ba. kö­zeledtem sem zavarja őket, rlt- lástalanul üfölik egymást. Pat­tannak az inggombok, feslenek a nadrágok. Hát persze, hogy nem hagyom az esetet szó nél­kül — amint a többi járókelő te­szi —, s amint elébük érek, ke­ményen megdorgálom őket: — Mit csináltok, gyerekek?! Egymásról tépitek a ruhát? Nem szégyellitek magatokat? Várom a néma megbánást, az arcokon megjelenő szégyenpírt. Ehelyett azonban egy hamisítat­lan Robin Hool áll elém: — Mi köze hozzá, öreg? — így a kis vagány. — Hogy mondtad, kisfiam? — háborodom fel vitathatatlan szemtelenségén. — Na, gyere csak közelebb, hadd nézzek a szemedbe! A kislegény megszeppenve hátrál. Visszakoznak barátai is. Gyorsítom lépteimet feléjük, de ijedten leszaladnak, közben visz- szakiabálnak. — Vén jampec! Huligán! Valami furcsa merevséget ér­zek, torkomat szorongatja az indulat, amikor mögöttem vá­ratlanul megszólít egy copfos kislány: — Bácsi, ők az én osztálytár­saim. Most végezték a harma­dikat. Ugye. pimaszok? De nem is kicsit,. . . Veiket Aty&S

Next

/
Thumbnails
Contents