Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-07 / 132. szám
PAHJDI ANNA; SZERELEM Kezeden semmivé hütlenkedett már annyi kéz, szád érintetlen, néma mondái a mások csókjai, tekinteted bezáródik, mielőtt kinyílna mint a kalandok ajtónyílásai Ebben a világban, hol oly könnyű hűtlennek lenni tenyered közepibe ásom el életem, szíved dobogó földrengéseire építem házam, s arcod archeológiája nékem feltárni, s minden pillanatban' szembesithetők leszünk egymással, mint két ítélet a másik igazáról. FORGÁCS KAROLT; Fák és erdők Az erdők szélén derék-fájós öreg görcsös, csavart-törzsű fák őrzik a rengeteg csendjét. Bent a törzs sudár, a lomb fölött magasan kék szita az ég. Ágra kötött sárga selyem szálakon siklik be a fény. A sok arany-zöld levél táncol és rezeg. Lent pittyegő madarak, fent sasok, oly messze fent, talán nem is Igaz. A fák között szürke háló: homály; a homály tükrén messziről jött arcok vibrálnak: múltba húzó hajó vár ringva. Ismeretlen ifjú arc. aki ismer engem, fénylik felém. Mellette apja álL Öt megismerem, bár, maszk-mestere: az Idő rejtené a jeleket, miket a Halál se faraghat le senkiről. Két ember, s velük százan jönnek. Minden szálfa mögött fénycső-szín arcokba ékelt parázsló szemek olvasztják agyamról a megkövült ködöt. Minden arctól kitaposott ösvény jön hozzám, az ösvényeken porló lábnyomaim őrzik távozásom fakult emlékeit; a nyomokat őrző utak zöld partjain a visszahívás indái kígyóznak át, s befonnak mint a hernyót a gubó szálai, erősen. Megadom magam. A naplementétől kondülő kolomp összetereli szétszórt énjeimet, annyi egészre osztom fel magam, ahányan várnak rám az utak végén, s elindulok feléjük boldogan. A fák — nyúlánk gyertyánok és fenyők — legyőzhetetlen erdő: se szél, se vihar le nem döntheti, csupa hős erő egymásba font lombos ág-karjaival. ANTALFT ISTVÁN: Aranytulipán Az aranytulipán kitárta kelyhét, a fénytelenül-fényes alkonyaiban, amikor megtört a jegek hatalma, fémszerkezetek kattogtak, mindegy, nem azt kérdezte: lesz-e tavasz? hanem akarta a tavasz jöttét. Es kár, hogy a civilizáció béklyói közt és rácsai mögött aranykelyhe páncélba rejtezik. APÁTI MIKLÓS: Búsuló Szél fű hova is régtől ide Jár jönnél zivatar villám kocsiján gyulladt szememen árnyék lapul ám 1 Gyöngyös veríték homlok oldalán topped t földemen dolgos szaporán lennék szabad is hullám taraján Dúsan terített asztal oldalán szolgál két kezem ennék igazán vacsora-csillag lesz a vacsorám LET.KÉS MIKLÓS: r Észrevétlen ragyog a hósüveg-tavasz lobogó menyasszony-ruhák a délszaki kapukon át jönnek a büszkemellű fecskék ilyenkor legszebbek a legszebb mellű nők az őznyakúak gyönyörű lábuk kék virágharangban miniszoknyás merész virágharangban fel-feltűnik a felszabadult kékben s utánuk fut a szélben sok hízelgő virág az első percben szinte észrevétlen a nagy hósüveg-világok ragyognak vaskapuk ódon mellét döngető kedvét itt-ott a város felmutatja lobogó fákon menyasszonyruhákon átszáll rigófütty újjongó idő ó tavasz csöppnyi lét nagy komor évszakoknak mélyéről szólok hozzád míg hangosak a fák: ó maradj még közöltünk! fényes kaptáraidba ömlik a méz s látod mint fut a szélben a felszabadult kékben sok hízelgő virág ragyog ragyog nagy hósüveg világod minden fecskéd új hírrel érkező a lehetőség kigyúl benned fehéren s nagy tükreiden szinte észrevétlen lobban lobog egy gyönyörű idő •> Raszhia Babajev: Lendül«*. SIMON EMIL: Az éjszakás fíííö Az asszony két melle közé fogta a kenyeret, szelt belőle. Az ura figyelemmel nézte. — Mit látsz rajtam? — mosolygott az asszony. — Csak arra gondoltam: attól lesz jobb ízű a kenyér. — Ugyan te! — mondta belepirosodva az asszony. Egyszeriben arra gondolt, hogy a gyerek, amit magában rejt, majd erre a szikár emberre hasonlít. Elképzelte az urát munka közben, kormos arcával, kezével, s hozzá hasonlította a csupa rózsaszín csecsemőt. Nevetnie kellett. — Mi jutott eszedbe? — faggatta az ura. — Titok! — mondta évődve. Feltálalta az ételt A konyha megtelt jó illatokkal. Leültek. — Csak az éjszaka ne volna — sóhajtotta az asszony. Egyre jobban vágyódott arra, hogy az urával együtt lehessen. Amikor magára maradt, kicsi félelmek látogatták. — Ne félj, itt marad veled a fiam — mondta büszkén a férfi. — Sokra megyek vele! Csak rugdalja a szegény anyját! — A fűtő belátott a szobába, s a szeme a vetett ágyra tévedt. Keserűség futott a torkába. De hát mit tehetett volna? Maga vállalta az éjszakai beosztást, a több keresetért. — Ha a fiam megjön, nem csinálom tovább — vigasztalta a feleségét. — Addig még ötvenet is elalhatok egyedül — számolta az asszony az ujjain. — Addigra elmegy a tél is. — Elhallgattak. Az asszony az edényekkel zörgött. Nem szerette a csendet, gyerekkori meséiből úgy emlékezett, hogy a csöndesség szikár banya, s ha az ember egyedül marad vele, ijesztgeti. — Hány óra van? — kérdezte a férfi. Az asszony látta az órát, de rögtön nem mondta meg. Mindig kísértésben volt, hogy legalább negyedórával kevesebbet mondjon. — Na, mennyi? — kérdezte ismét a férfi. — Hat — mondta kurtán az asszony. — Nemsokára mennem kell. Az asszony ennivalót csomagolt. Belerakodott az ura táskájába. Percnyi időre benne hagyta a kezéé s még később is érezte a bőr sa- vanykás szagát. A férfi felöltözött. elbúcsúzkodtak. — Ügyelj magadra — mondta szeretettel az asszony. A férfi bólintott. Már akkor a munkájára gondolt. A váltótársa már várta. Kezet fogtak. — Van valami újság? — Semmi. Nálatok? — Megvagyunk. — Az asz- szony? — Jól van. — Alighanem éjszaka hozzák a szenet — mondta még a nappalos. — Majd fogadom. — Akkor békességes jó éjszakát! — Viszont kívánom. Egyedül maradt, elrakta a ruháit, az ennivalóját. Aztán körüljárta a kazánházat. Mindennap néhány perc szükséges, hogy az ember belerázódjék, attól fogva aztán a megszokás irányítja. A fűtő a kazánokra nézett. — Nem fáj semmi, öreg Mari? És neked, Jónás? — Megveregette lemezoldalukat, mintha nyugvó állatok lettek volna. Tíz óráig csendben telt az idő. Majd egyszerire motordübörgés rázta meg a vasajtót. Vattás ruhába öltörött ember lépett be, hunyorogva nézett körül. Meglátta a fűtőt, odakösrönt. — Erőt, egészséget, Kálmán! — Jó estét! — Megjöttünk a szénnel. — Ez az első forduló? — Igen. — Hányán hordjátok? — Ketten. —Hát csak rajta! A dömperek szakadatlanul jártak, bőgött a motorjuk, csapódott a tartályuk. A fűtő, ha kifelé figyelt, hallhatta a szén ömlését. Kiment az udvarra, szippantott a friss levegőből. Mart a hideg, akár a mérges kutya. Éjféltájban a dömperesek beültek melegedni. — Igazi tél van — mondta a fűtő. A kazánra támaszkodott, mozgó ujjainak képe felnagyítva vetítődött a falra, — Nem unod még az örökös éjszakázást? — kérdezte az egyik sofőr, s egy pillanatra az otthonára, az asszonyra gondolt. — Csak a halált nem — mondta a másik sofőr. — Legalább pálinkád lehetne! — mondta a falubelije. — Az kéne! — nevetett a fűtő. — Majd odahaza, Abonyban! — A szülőfalu említésére kicsit eltűnődtek. Odahaza a tél is más: játék. Idegenben legyűri az embert, akár a fizetett birkózó. — Indítsunk — kelt fel az egyik sofőr —, mert még az árokban keresnek bennünket. Nagyot ásított, nyújtózkodott. A másik is feltá- pászkodott, kelletlenül csoszogtak kifelé. A fűtőnek hirtelen eszébe jutott valami. — Te. Sándor — szólt utána a falubeliének —úffv anndoHam: néhánv fuvarral közvetlenül beállhatnátok. — Hát — állt meg a sofőr. Körülnézett, aztán léoésekkel mérte a távolságokat. — Ügy látom, beférünk. Menynyit fizetnek a behordásért? — Négyhuszat — mondta szégyenlősen a fűtő. — De nem azért. Mintha fáradtabb lennék, mint máskor. — Jól van — vont vállat a sofőr. — Nem szabályos, de éjszaka félrenéz az ember. Nyomás, cimbora! — karolt bele a társába, s odaszólt a fűtőnek: — Köszönjük a meleget! — Bár aranyat adhattam volna! — intett utánuk a fűtő. Ügy gondolta, hogy amig a sofőrök megfordulnak, elintézi a salakozást. A sala- koröban fojtó a levegő, pedig a szellőztetők szünet nélkül forognak. A gáz alattomosan megbújik a padló közelében. Ha az ember vigyázatlanul lehajol, az arcába csap, s csak hosszú, kínos köhögés után engedi el a torkát A fűtő nem félt a gázoktól. Megindította az elevátort, s bukni kezdett a salak. Tüzes izzását permetező víz hűtötte. Csavarodva szállt fel a gőz, s bibliai képeken rajzolt alakokba formálódott. Kavarogtak a mennyezet közelében, majd szétfoszlot* tak, s lebegtek, akár a magasból ejtett kendő. Olykor percekig belefeledkezett a nézésükbe. Közben hallotta, hogy a dömperesek megérkeztek. Túráztatták a motort, s a falak visszhangozták a lármát. A szén tompa zubogással ömlött a betonra, s percegve szétgörgött. A fűtő arra gondolt, milyen szerencse, hogy éppen Sándort osztották be a fuvarra. A kazánban fellobbant a megtisztított tűz. A fűtő kikapcsolta a szállítószalagot, s indult felfelé. Nyitni akarta az ajtót, de az csak résnyire engedett. — Ej — mérgelődött magában —, rádöntötték a szenet! — Nekitámaszkodott az ajtónak, s hosszas erőlködéssel kinyitotta annyira, hogy átpréselhette magát. Nagy nehezen be is csukta, s amikor megfordult, akkor vette észre a befelé tolató dömpert. El akart lépni onnan, de a rázkódástól megmozduló szén a térdéig elborította. A dömper közeledett, s egyszeriben centiméterekkel az arca előtt fékezett. — Állj meg! — kiabálta kétségbesetten. s hadonászott a kariával. A sofőr nem hallotta a hangját, s nem is látta a fűtőt a tükörből sem, mert éppen a két kerék között szorongott. A motor felbőgött, ahogy emelés előtt nekifohászkodik az ember, a láncok megfeszültek, felcsapódott a tartály, vaskos pereme éppen homlokon ütötte a fűtőt Teste megdőlt, s a ráömlő szén beborította. Néhány perc múlva a dömper kifutott. A motor hangja vergődött a kazánház falai között, majd minden elcsendesedett Megjött a következő fuvar, s a leboruló szén mozgása kilökte a fűtő kezét. Amikor a dömperesek visz- szamentek az újabb szállítmányért másfelé vezényelték őket. Még dohogtak is, hogy nem tudtak szólni a fűtőnek, s majd hiába várja őket vissza. Korán hajnalban a művezetőnek gyanússá vált, hogy az érlelő teknőkbe nem érkezik elegendő gőz. Elment a kazánházhoz, bekiabált a nyitott kapun. — Kálmán! — Várt egy darabig, aztán beljebb lépett. Ijedten látta a feszmérő órák mutatójának esését. — Kálmán! — szólt még egyszer. Átmászott a szénrakáson, s akkor meglátta a fűtő kinyújtott kezét. Először azt hitte, egy odavetett rongy tréfálja meg a szemét, aztán felfogta, hogy igazi, emberi kéz. Elsápadt, hányinger szorította, váltakozó hidfig-meleg öntötte el a testét. Bukdácsolva kirohant, telefonált. Aztán visz- szament. kívül várakozott, s nem mert benézni. Negyedóra sem telt, megjöttek a dömperek. Elébük szaladt, rémülten lengette a karját. A nehéz járművek remegve fékeztek, a sofőrök leállították a motort. Egyszerre csend lett. — Ti jártatok bent az éjjel? — kérdezte a művezető a sofőröktől. — Igen — mondta habozva egyikük, mert a tagadásnak nem sok értelme lett volna, hiszen a keréknyomok mindent elárullak. — Megöltétek a fűtőt! — ordította a művezető, s két karját az ég felé rázta, mintha átkozódott volna. A sofőröket megdermesz- tette a hangja, döbbenten ültek, nagy sokára tértek magukhoz, lekászálódtak. Szemük a kialvatlanságtól, s az iszonyattól mély gödörbe süppedt. — Nézzétek, ott látszik a keze! — mutatott befelé a művezető. — Borzalmas — mondta egyikük. A másik hallgatott, mintha hirtelen megfagyott volna. „Melyikünk?” — gondolták csaknem egyszerre! Testük nyirkosra izzadt, fejüket elfordították, s nem mertek egymásra nézni. 1970. június 7., vasáros#
