Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-07 / 132. szám
IN MEMÓRIÁM FÁBRY ZOLTÁN stószi ház, mely ötven esztendőin át a vox Humana őrhelye volt, most üresen áll. Fábry Zoltán meghalt. A látogató most már hiába lép be a mindig nyitott kapun, hiába lép a könyvekkel teli ódon szobába, s hiába keresi a házigazdát — nem találja többé. Az íróasztal, a mindig Ady-kote bekkel megrakott, gazdátlan, s az ezüstszínű vaskályha sem kínálhatja melegét télidőben Stósz hűséges fiának. Es levelet is hiába várunk Stósztóíi A jól ismert Fábry-betűk nem sorakoznak többé a legendássá magasodott stószi házat ábrázoló levelezőlapon. Az író háza emlékhellyé lett. Jól tudja az ember: törvény az elmúlás, de mégis fáj tudomásul venni most e törvényt. Mert Fábry Zoltán távozásával pótolhatatlan veszteség érte az ötven éve sarjadt, s épp ő általa serkentett szlovákiai magyar írást, vele az összma- gyar kultúrát is, de vesztes halálával a békére vágyó, az emberi méltóság éllen elkövetett mindenfajta merényletet elítélő emberiség is. Mert Fábry Zoltán nem egyszerűen csak író volt, s nem is csak Közép-Kelet- európának egyik sajátos egyénisége, hanem a legnagyobbak közül való. Harcos humanista író és publicista elsősorban, az „antifasiz- mus műfajának” megteremtője és hirdetője, akit Ady emberségigénye vezérelt egy életen át. Lesz majd idő — a higgadtabb számvetés ideje —, amikor az értő irodalomtörénész is döbbenten áll meg monumentális időtlenségre termett életműve előtt. Amikor még markánsabban rajzolódnak 3d műveinek rejtett és már látott szépségei, értékei is. Első kötetének a Korparancsnak újra Idadása a példa: menynyire idővel dacolni képes írások omlottak lei tollából, súlyos igazságok foglalatai, örök például és tanulságul a magyar szó értőinek, s az emberség elkötelezettjeinek. Mert Fábry Zoltán írói és emberi teljesítménye már az első kötet megjelenése idején (1934-ben), a leg- nagyobbakéval mutatott ro- koncsengést. Thomas Mann és Krieza humanizmusa, harcos háború- és milita- rizmusellene&sége éppúgy rokon az övével, mint Bertolt Brecht, vagy Johannes R. Becher oeuvre-jének hasonló momentumai. Nagy örökséget hagyott ránk, mellyel méltán és jól kell sáfárkodni. Hogy beteljen álma és vágya, élete nagy szándéka és célja, mit tömör szép sorokban a csehszlovákiai pályatárs, For- báth Imre így mondott lei: Mint a pék kerek kenyereit, dagasztani, formálni akarta ő az embert jósága fehér lisztjébSl, eszmék élesztőivel, s melegíteni szive kemencéjében.., Utolsó kívánsága, örökül hagyott testamentuma is ez volt. Tán legszebb könyvének a Stószi délelőttöknek (alig lsét esztendeje jelent meg), élőszavában, a gyönyörű és fenséges Stószi előszóban írta meg: „...az író a humánum atomtelepe. Ember az embertelenség ellen. A gondolat igazát csak az emberségtudat hitelesítheti. Aminek indítékában nincs meg az emberség alapmagja, az kritikus órán, válság idején csak az embertelenség elszédítettje, igenlője, praktizálója és zsarnoka — helótája lehet: embertelenség maga is... Az íré a magányban az emberség makacs hűségeseként él, aki a bizonyosságot tudja, és mondja, azt az egyszerűnek látszó és mégis megvalósíthatatlannak tűnő igazságot: humánum nélkül semmi sincs, de emberséggel mindent el lehet érni és nyerni. A békét, az emberhez méltó életet! A humánum törvénye a mindenütt és minden körülmények között alkalmazható és megvalósítható ember- ségparancs: a príma és ultima ratio. Az emberség nélkülözhetetlenségének tudata az írói magány elkötelező azonossági eredménye. A kollektív magány: a felszámolt magány. Az író az emberség táborának felelőse, lelkiismerete. Az író magányát végeredményben az olvasó szünteti: a kollektív hatás, a visszhang, ■kell válaszolnia, lelkiismeretiére lelkiismeretnek, emberségére emberségnek. Intésére, sugallatára feleletnek — tettnek.” Most, hogy a stószi őrhely, a vox humana őrhelye üresen áll, még met- szőbben szól a parancs, az ugyancsak tőle való, az emberség, a vox humana parancsa: „Adjátok tovább!” Adjátok tovább az emberiségigényt, a szépség szere- tetét, a béke és tisztesség igényét, hogy „Európa elrablása” ne történhessék meg többé, hogy az ember végleg győztes legyen az embertelenségen. Ezzel hajtsunk fejet Fábry Zoltán embersége, írói nagysága előtt... Lőkös István BESZE IMRE: ALLEGRETTŐ Messze innen, messze, távol, ‘újra kéne élni már, kéne, kéne, kellene; távol e kő-óhazától, fújva szépre, még ml vár? vének kénye, kelleme: Más formájú-keblű házak, más emberek, ásító esend-eseng, reng fent s lent a szó más utcája városkának, ház-eresznek kábító fecske-fészke, ékessége, temetés és házaló temetések-feketéje. feketeség temetése újszülöttek jajgatása, jajgatások születése, sej-haj-tej-vaj, még ml vár? konok-homok, hamis-kavics, marasztaló, massza-sái. WEÖRES S AND OB: Alkonyi táj tehenekkel Hálni tér a kegyet égi gyermek, rávetkőzik főidre, fűre, fára. Lebben titkos fészkéből a pára, légben ringatózik, mint a csónak. Dombhafláson tehenek legeinek, szarvaik az égre rajzolódnak. Néhány ráúnt már a legelőre, és hever az ákác lyukas árnyán, faragatlan tömb, akár a márvány. Néha kolomp kong a levegőbe. LADANTJ MIHALT; r Es nem kell megálmodni már És nem kell megálmodni már haját a szél hogy markolássza, hogy kel blúza fehér kovásza tenyerem melegétől; s azt se kell megálmodni már, ágyat ha bont, hogy hull le inge..: Egymáshoz szépen odakötve semmit se kell álmodni már, csak azt, csak azt, hogy egy madár váltunkra száll és elmeséli: hogyan lehet az égben élni, ha a röpítő szél megáll. YAGYOK! TIZENNÉGY MÚLTAM, de tizenkilencnek néznek. Ennyivel Ítéli beérnem. Más nincs! Anya megtiltotta, hogy Apával találkozzam. Nem szóltam, minek vitatkozzam. Fölösleges; erre mar rájöttem. Anyából annál inkább ömlik a szó. A fülemet se dughatom be. Ismertem az érveit, meghallgattam még egyszer. Talán szá- zadszor! Anya ugyanis azt akarja, hogy Apa jöjjön fel. Ebből a cirkuszból azonban én se kérek. Szerencsére csörgött a telefon és erre kivonult a szobából. Anya tehát megtiltotta! Apa tudomásul vette, ök elváltak. Apa albérletbe költözött. A dologról többet nem tudok. Talán jobb is! Apa jövőre szerez lakást, addigra összejön a pénz; aztán lehet, hogy odaköltözöm az új otthonba. Leheti Így beszéltük meg. Mert azért mi találkozunk néha, hiába őnagysága minden erőfeszítése, minden rafináltsá- ga. Igaz, nem túl gyakran. Apa nagyon elfoglalt ember, sokat dolgozik; sok pénzre van szüksége. Legtöbbször én keresem fel. Mit csináljak, rengeteg probléma izgat, kivel tárgyaljam meg? Anya ideges! Meg nem is vagyok a kedvence. ..Kis rifke, hol kószáltál eddig?” — fogad otthon esténként. Már amikor otthon tartózkodik. Szerencsémre, elég ritkán. Legutóbb Apa cudarul lehordott. Igaza volt, nem vettem fel. Tél' van; tizenöt- húsz fok hideg! Én meg majdnem két óra hosszáig ácsorogtam az intézete előtt. Vártam rá! Ügy tudtam, fél ötig tart a munkaideje. Hat után pillantottam meg. Kékre fagyva vánszorogtam elé. Majdhogynem karjaiban vitt be a közeli eszoresszóba, a KÉKVIRÁG-ba. Volt valaki mellette, de arra már nem emlékszem pontosan. Dideregtem. Apa egyre csak azt hajtogatta, hogy többet ne tegyek ilyet' Elsírtam magam. Értse meg, néha muszáj találkoznunk. Csetlek-botiok a világban. Bólintott. Megérti! — Ezentúl, minden pénteken itt, ebben az eszpresszóban összejövünk — mondotta. Hátul ültünk a csendes, homályos sarokban. — Hat órakor? — Nem lesz késő? — Nem! Nem! Ebben állapodtunk meg. Már nem faztam. Igaz, egy kis rumot is hörpintettem. Fenemód kihúztam magamat, amikor távoztunk; és csak kint a havas utcán gomboltam be a kabátomat. Hadd irigykedjenek Apára. Milyen remek kis nőcit szedett fel! Egész héten készülődtem. Jobban ment a tanulás is. Otthon meg kitakarítottam. Ha valami eszembe jutott, gyorsan feljegyeztem a noteszomba. Csütörtökön felszökött a lázam. Nem lettem beteg, csak túl izgatott voltam. Másnap, pénteken kilencig ücsörögtem a sarokban. Volt nyolcvan forint dugi pénzem. Először coca-colát rendeltem. Aztán töményét. Apa nem jött el! Nem haragudtam meg rá, de fájt! A gyomrom reszketett; mintha valaki, egy erős ember belém rúgott volna. Nem telefonáltam, nem akartam zavarni. Nem feledkezett meg rólam, csak valami közbejött. Valami halaszthatatlan dolog. Aztán, mintha mi sem történt volna, épp olyan kedvvel várakoztam a következő péntekig. Megint nem jött. Egy ismeretlen férő italt küldött a pincérrel. Elfogadtam. Beadtam a derekamat. Mindegy! Ügy éreztem: elájulok. Később a férfi mellém ült. Haza akart kísérni. Szerencsémre nem erőszakoskodott Otthon, anyám csak felpofozott. Ott toporzékolt előttem. Ám semmit se szedett ki. Telefonon kerestem Apát Lesz, ami lesz! Egy nő vette fel a kagylót. Letorkollt. — Hagyjuk a mesét — kiáltozott dühösen. — Épp elég baja van az itteni nőkkel! Jobb lesz, ha többet nem zavarja, ezt tanácsolom! Kattant a készülék. Kiléptem az utcai telefon- fülkéből. Esett a hó. Pilin- kéltek a fehér hópelyhek. Most aztán mihez kezdjek, hová menjek? Belefájdult a fejem, annyit töprengtem. Igazából semmihez se volt kedvem! Sokat gyalogoltam. Talán a fél várost bekoporcoltam. Giglerrel találkoztam. Ment korizni. Csillogó szemekkel újságolt valamit. Teljesen átázott a csizmám. A friss levegő azonban jót tett. Valami megmozdult bennem. Többet nem megyek el a KÉKVIRÁG-ba; se most pénteken, se máskor. Ezt határoztam. Majd veszekszem anyával. A pofonokat már kezdem megszokni. Nem veszélyes! De ezt a remegtető, súlyos idegességet, amely a gyomrom mélyéről tör fel s úgy sajdul szét a testemben, hogy teljesen megzavar, fejemet vesztem, másnap még az iskolát is kerülöm, azt az örvényt nem akarom többé! Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Aztán majd lesz valahogy. Kihagyom a szüléimét a számításból. Nehéz lesz; persze, hogy nehéz, de máskéooen nem megy. Akkor legalább, úgy tervezem: öt Fecske elég lesz egy napra. Doboz négy napra, és gyakrabban járofc majd moziba.
