Népújság, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-21 / 144. szám

A harag rossz tanácsadó Nagyúton is — Hétfőn délután 2 éra­kor még fő mezőgazdász, három órakor már csak gyalogmunkás volt Pa- Iásthy Szilveszter, az Űj Elet Tsz vezetőségének döntése alapján. Könnyű mostanában a bolttal szembeni járdán köz­lekedni, ahol Palásthy Szil­veszter, a nagyúti Üj Élet Termelőszövetkezet volt fő- agronómusa lakik. Ott ka­pál kis kertjében és amikor észreveszik a falubeliek, le­ütött fejjel átmennek a má­sik oldalra. Árgus szemek figyelik ugyanis, hogy ki köszön neki, ki áll szóba vele, miután kimondatott rá az ítélet: pusztulnia kell a faluból. Ennek az ítélkezésnek előzményeit, okait kutattam. A módszer indítékait, amely alapján egyik óráról a má­sikra gyalogmunkássá deg­radáltak egy hét éve szolgá­ló főmezőgazdászt. Hét év után ... egy fegyelmi — Tulajdonképpen nem is hét, hanem tizenhét évi szolgálat van a hátam mö­gött a mezőgazdaságban. Ezért különösen bánt az, ami történt velem — ezzel kezdi meglehetősen furcsa ügyének ismertetését Palás­thy Szilveszter, akit gyalog- munkási mivoltából erre a beszélgetésre „felfüggesztet­tünk”. Megmossa földes kezét és történeteiből, papírjaiból kezd kikerekedni az a meg­döbbentő, gyorsan pergő eseménysorozat, amely mun­kájától, megélhetésétől, a legelemibb humánum mellő­zésével fosztotta meg őt és a családját — Talán öt évvel ezelőtt kezdődött az egész, árkikor az elnök ötszáz forintot fi­zetett be a tsz pénztárába „miattam”. Azzal a meg­jegyzéssel tette le a százaso­kat, hogy nagyon kemény pénz lesz ez nekem. Az lett... — húzza keserű mo­solyra a száját a volt főme­zőgazdász. — Aztán az el­nök sógorának szóltam a fu­sizás miatt és nemsokára kenyértörésre került a do­log. Hét év után májusban, megkaptam az első és egy­ben az utolsó fegyelmit. A fegyelmi tárgya, ahogy a jegyzőkönyvből ki lehet venni az, hogy a főagronó- mus nem küldte ki a trá- gyalészippantót egy esős napon. Az elnök szerint 5.7 milliméter csapadék mellett dolgozhatott volna a szip­pantó, a főmezőgazdász sze­rint nem. Azonkívül késle­kedett a tejporszállítással... de ez az ügy sem tisztázó­dott még egészen. Az min­denesetre furcsa, hogy sem ez előtt, sem azóta — ez ügyön kívül — nem volt fegyelmi a szövetkezetnél. A főmezőgazdász fellebbezett, a járási tanács elutasította... Az elnök, mint győzelmi lo­bogót vitte körbe az erről szóló iratot; íme, neki van igaza, a főmezőgazdász a „bűnös”. Persze, felmerülhet az emberben a kérdés: egye­dül csak a hét éve szolgáló főmezőgazdász tévedhetett, mulaszthatott ebben a közös gazdaságban? És éppen ab­ban a hetedik évben — ami­kor szóvá tett néhány sza­bálytalanságot? 4z a bizonyos anyakoca, kilenc malacával — A fegyelmi után érez­tem, hogy nincs maradásom, bár a békejobbot felkínál­tam az elnöknek. Nem sok­kal ezután az • állattenyész­tők elmondották, hogy Sza- lóki István párttitkár és dr. Szalmás Lajos állator­vos a szövetkezetben ellették le anyakocájukat, és kilenc szép malaccal vitték azt el. A többi tsz-tag „hasban” vitte el saját rizikójukra, 107Oo június 21, vasárnap otthon ellették le. Akadt, akinél csak két malac volt a szaporulat, vagy annyi se. Ez a két koca pedig a tsz takarmányán élt másfél hó­napig és a malacokért sem­mit se fizettek. Ezt tette szó­vá a főmezőgazdász állam- polgári, szövetkezeti tagsági jogával, kötelességével élve. A párttitkár és az’ állator­vos ezután befizette a 42 napi tartási költséget, de ez a bejelentés végleg megpe­csételte Palásthy Szilveszter sorsát. Történtek-e „iszonyatos dolgok” a tsz-ben ? Június első hétfője úgy kezdődött a számára is, mint minden hét eleje. Részt vett a vezetőségi ülésen, ahol az állattenyésztés hely­zetét tárgyalták. Aztán a napirend végén az elnök felszólította, hogy menjen ki. Kiment... Megtartotta a szokásos napi eligazítást, mit sem sejtve arról, hogy közben az ő sorsáról dönte­nek. Félóra múlva Csomós Dezső elnök beszólította az irodájába és közölte vele, hogy a vezetőség úgy hatá­rozott, hogy főmezőgazdász munkaköréből felmenti, de egyben lehetőséget ad szá­mára, hogy a továbbiakban mint gyalogmunkás (?.'?) dolgozhasson a termelőszö­vetkezetben. Elképzelhető volt a főme­zőgazdász elképedése, ami­kor az elnök azt is közölte, hogy már aznap délután sem tartanak igényt a mun­kájára, és, hogy rövid időn belül a szolgálati lakását is el kell hagynia. Palásthy Szilveszter is, de később mi is azt kérdeztük: milyen komoly ok indokolta, hogy minden meghallgatás nélkül, egyik percről a má­sikra megfosszanak egy szakembert állásától, laká­sától? Ö is, mi is azt a választ kaptuk, hogy a termelőszö­vetkezet egyetemi végzettsé­gű főmezőgazdászt akar és a volt főagronómusnak csak középfokú képzettsége van. Meghökkentő ez az in­dok ... és több okból is el­fogadhatatlan. Egyrészt, mert Palásthy Szilveszter megkezdte felsőfokú tanul­mányait, másrészt az elnök éppen abban tűnt ki eddig, hogy egyetlen tollvonással megakadályozta a tanulni vágyók szándékait és saját maga képzésére sem fordí­tott valami nagy gondot. Ugyanígy vannak vezető­társai is a tanulással, akik egyetértettek abban, hogy ezzel az indokkal kell azon­nal mennie a főagronómus­nak. Illetve: mert középfo­kú végzettsége van, csak gyalogmunkásnak felel meg Nagyúton. De miként szentesítette ezt az embertelen döntést a szövetkezet vezetősége? Ügy, hogy az elnök — a vezetőségi ülés jegyzőkönyve szerint — azzal terjesztette be javaslatát, hogy tudomá­sa van róla, miszerint a fő­mezőgazdász feljelentette őket, mert „iszonyatosan piszkos dolgok történnek a téeszben”. A vezetőség Pa­lásthy leváltása mellett sza­vazott, mert az „aljas felje­lentő” és az elnök megtar­tása között kellett választa­nia. Csomós Dezső elnök ugyanis kijelentette már ko­rábban: vagy ő megy, vagy a főmezőgazdászt menesztik. Szavaztak tehát anélkül, hogy meggyőződtek vol­na róla, hogy a főmezőgaz­dász valóban „iszonyatosan piszkos dolgokról” írt-e be­jelentésében. Az elnök is csak másnap tudta meg, hogy mindössze a kocaakció szabálytalanságait tette szó­vá Palásthy Szilveszter, amelyben igazat adtak neki az ügyet vizsgáló szakembe­rek is. Mégis ez a rejtélyes vád elég volt ahhoz, hogy azon­nal, még aznapi hatállyal leváltsák a hét éve dolgozó szakembert, sőt a falu más vezetőit is ellene uszítsák: mondván, őellenük is felje­lentést tett, Ebből persze egy sző sem volt igaz. méregkeveréshez minden­esetre elegendő volt... Ezért fogadott azzal Sas vári Alajos vb-titkár, hogy nekünk sincs jobb dolgunk mint ilyen „humbukért” ki jönni és — tette hozzá nem szereti, ha a „községet mozgassák” ilyen ember mi­att. A párttitkár véleménye szerint „az ilyen ember, ilyen bánásmódot érdemel Egyetlen helytelenítő szava sem volt az embertelen módszer és a vezetőség meg­alapozatlan döntésével kap­csolatban, sőt figyelmembe ajánlotta, hogy nekik az el­nök megtartása a céljuk, és aki ebben az ügyben meg hurcolja a falut... az... Az ilyen ember... Ezzel kezdte és végezte mondóká- ját a szövetkezet elnöke is, aki úgy vélte, hogy vesznie kell annak, aki ellene „szer­vezkedik”, vizsgálódik, aki szóvá teszi valamely téve­dését, hibáját. Most is csak azt sajnálja, hogy nem elég alaposan vágta ki a fát, a hét éve jóban-rosszban ki­tartó munkatárs alatt, mert most az talán megkapasz­kodhat az elbocsátást indok­ló „érv” tarthatatlanságában, öt éve várt erre a pillanat­ra, amikor végre „törvénye sen” kitörhette legközelebbi munkatársa, vezetőtársa nyakát és bosszantotta, hogy íme most előhozakodunk a kommunista erkölccsel, az egymás iránti bizalommal, a humánummal. Neki.... aki már „futamított meg volgás embereket is” mert bíráló szót merészeltek ellene leír­ni. Nem lesz könnyű meg­győzni a nagyúti vezetőket e módszer tarthatatlanságá­ról, s rajtuk keresztül talán a tsz-vezetőség és tagság egy részét sem. Ök nem tud­ják ugyanis, hogy elnökük nem mindig ilyen kényes a szövetkezeti törvény betartá­sában. mint a , főmezőgaz­dász gyalogmunkássá való visszaminősítésében. Máskor százezer forintok ügyében is a közösség hozzájárulása nélkül döntött; úgy vélve, hogy ő megengedheti ezt is magának. Remélhetőleg ez ügy kap­csán sikerül rádöbbenteni őt is, meg a hasonló mód­szerekkel élő vezetőket is arra, hogy nem engedhetik ezt meg maguknak, sem Nagyúton, sem máshol. Sehol... Kovács Endre Élmények, kilométerkövek A Thrák tengertől — a Boszporuszig I. Kék és fehér ** 't : Ülök az íróasztalnál, előt­tem legalább kéf kilónyi prospektus. Előveszem a tér­képet is, hátha így könnyeb­ben megy az emlékezés. Né­zem a négyezer kilométeres út kisebb-nagyobb állomá­sait. tájakat, arcokat idézek fel s úgy érzem, szinte sem­mit sem láttam. Az ember, amikor külföldre utazik, előre megfogadja, hogy ő egészen másképpen viselke­dik, mint az átlagturista, mindent alaposan megnéz, hogy bőségesen be tudjon majd számolni élményeiről. S mindenekelőtt — kerüli a közhelyeket. Aztán amikor hazaérkezik s megkérdezik tőle, hogy mi- f .............. l yen volt a Márvány-ten­ger, akkor da­dog, hümmög s nagy nehe­zen kinyögi, hogy olyan* mint a már­vány. Görögország­ról azért, va­lamivel pon­tosabb fogal­maim van­nak. Korán reg­gel indultunk Skopjéból, utolsó pillan­tást vetettünk a nagy föld­rengés idején kettétört mi­naretre s Ma­cedónia félel­metes, kopár sziklái között haladtunk a hellének földje felé. Déltáj­ban érkeztünk a határra, gyors, előzékeny útlevél- és vámvizsgálat, kedves epizód­dal. Amikor a görög határ­őrök meglátták, hogy ma­gyarok vagyunk, egyből röp­ködtek a nevek: Berte, Gö- röcs, Puskás — úgy látszik, a labdarúgás nemzetközi nyelv. S amikor apám nevét írták az egyik űrlapra, még inkább felderültek, azt hit­ték, hogy a neves játékveze­tő, Kaposi Sándor fia va­gyok. Még egyszer megcsodáltuk a macedón viseletbe öltözött határőrt — az átkelőhelyek őrbódéinál ilyen viseletben teljesítenek szolgálatot" — s ez nem csupán hagyomány- tisztelet, hanem idegenfor­galmi propaganda is — és el­indultunk Thesszaloniké fe­lé. Utunkat azonban mégis megszakítottuk az első falu­ban, jólesett egy kis frissítő a fárasztó kilométerek után. S valahogy már itt felmerült bennem az a gondolat, ami később egyre jobban megér­lelődött, hogy a görögök rendkívüli módon igazodnak nemzeti színükhöz. A lapos tetős, tiszta kis házak zöme vagy fehér vagy világoskék volt, később a tengerparton hófehér mászkősziklák övez­ték a kék tengert, a nők zö­me is fehér, kék ruhában jár — s mindez vakítóan kék ég alatt, melynek egyhangú­ságát időnként fehér felhők törik meg. Ez a megállapítás bennük fehérmárvány-oszlo pok, korinthoszi, ión, vagy dór oszlopfőkkel. A látvány nem érdekli túlságosan a járókelőket, hozzá vannak szokva, inkább csak a tu­risták bámészkodnak, s idé­zik megilletődve Zeuszt, Her- mészt. Hephaisztoszt. Szaloniki nagyon szép, könnyed, hangulatos város. A modern, sokemeletes há­zakon hatalmas erkélyek, rengeteg virággal, örökzöld növényekkel. A görögök, ha idejük engedi, szeretnek ül­dögélni. Este az erkélyen, napközben a vendéglők, ká­véházak teraszain. Az utcai teraszok sohasem nélkülözik Thesanl oniké egyik főterén folyik az ókori emlékek feltárása. persze nem világrengető, de a világos pasztellszínek har­móniában állnak a görög em­berek szívélyességével, nyílt­ságával, közvetlenségével. Enrjyi lírai kitérő után ta­lán illő valamit szólni utunk első, nagy állomásáról, Thesszalorrikéről is. Thesszaloniké vagy Szalo­niki Görögország második legnagyobb városa, de a leg­nagyobb kikötővárosa, lako­sainak száma lassan megkö­zelíti a félmilliót. A kikötő alaposan rányomja a bélye­gét mindenre, hatalmas a forgalom az utcákon, az üz­letekben a világ minden tá­járól érkező áru kapható, az egész város eleven lüktetés. S mindez a történelem ár­nyékában. Sok helyen lehet látni drótkerítéssel övezett hatalmas árkokat, gödröket, Ha az embernek szabad ideje van, valahogy agyonüti. Három szihalmi fiatalember a múltkoriban úgy gondolta, hogy az időt békén hagyják, s inkább leütnek valakit... S ha mór itt tartanak, meg­nézik az áldozat zsebeit is... ★ K. R. boltvezető — nagy termetű, széles beszédű em­ber — május 30-án tért ha­za Szihalomra a munkából, zsebében 4500 forinttal. Előbb az egyik rokonát ke­reste fel, majd útban haza­felé, betért az eszpresszóba. Zárórakor távozott, zsebében egy üveg borral. A pártház előtt összetalálkozott a helyi tsz egyik vezetőjével. Elbe­szélgettek, s közben meg­emelték a borosüveget is. Sötét este volt már ekkor. Néhány fiatalember haladt el mellettük. Egyikük, Si­mon Antal visszafordult, s hozzájuk lépett. Megkínálták őt is, majd nemsokára a há­rom ember hazafelé indult. Simon visszatért barátaihoz, Zelei Lászlóhoz és a fiatal­korú F. S. ipari tanulóhoz. — Nekem már volt bajom ezzel a K. R.-rel — mondta. — Nekem is — kontrázott Zelei. — Egyszer megverte az egyik barátom apját. Mindezekből egy szó sem volt igaz, de az elhatározás már megszületett... És a sö­tét utcán hazafelé tartó K. R. után eredtek. Simon azért, mert már elhatározta, Zelei azért, hogy lássák, mi törté­nik (ő ugyanis csak ötleteket adott, a megvalósítást másra bízta, aztán félnivalója is volt, mivel fenyegette a ko­rábban kiszabott négyhónapi felfüggesztett börtönbüntetés árnyéka ...), a fiatalkorú F. S. pedig azért követte őket, nehogy azt mondják, hogy ő nem mer... K. R. meghallotta maga mögött a lépteket, megfor­dult, de ekkor már Simon Antal ütött. Dulakodás kez­dődött, közbevetette magát F. S. is, és a megtámadott ember elveszítette az eszmé­letét. A két támadó visszatért Zeleihez, akinek eszébe ju­tott valami... — Meg kellene nézni, mi van nála... A másik kettő gondolkodás nélkül végigkutatta a földön fekvő férfi zsebeit, s a meg­talált 4500 forinttal, meg egy kulcscsomóval — az üzlet kulcsa is rajta volt —odébb- álltak. Most már volt „pén­zük” — testvériesen szétosz­tották — így elindultak a mezőszemerei bálba, de meg­hallották, hogy szemben töb­ben közelednek... Most már arra gondoltak — hamar le lohadt a kedvük —, hogy vissza kellene vinni a pénzt, mert baj lehet. A leütött ember azonban már nem volt ott. Zelei bölcs előrelá­tással F. S.-nek adta át a reá eső részt megőrzésre — a kulcsokat pedig egy kútba dobták. Másnap este Simon a presszóban felháborodot tan reklamálj; az érte jött rendőrnél, hogy miért zavar­ja a szórakozásban... A pénzt megtalálták a zokni­jában. A többi F. S.-ék VV. C.-jéből került elő a házku­tatás során. íme, három fiatalember szórakozásának még rövi- debb története, várhatóan hosszabb ideig tartó, példás következményekkel. Nem lenne azonban teljes ez a beszámoló, ha nem em­lítenénk meg egy furcsa mo­mentumot. Amikor ugyanis a vizsgá­latot vezető rendőrtiszt meg­kérdezte Simont, meg Zeleit, hogy miért haragudtak K. R.-re, sokáig nem érkezett válasz. Aztán Simon Antal­nak eszébe jutott: — Egyszer mentem a presszóba és K. R. jött ép­pen kifelé. Megharagudtam rá, mert olyan büszkén jött ki az ajtón... fkétai) a vendégeket, akik —• ma­gyar mértékkel — szinte semmit sem fogyasztanak, de sokat „tartózkodnak”. Egy tea, ritkábban kávé s órák hosszat tartó beszélge­tés, nézelődés, vagy domi­nózás. A pincérek türelme­sek, megszokták, hogy feles­leges kérdésekkel ne zaklas­sák a vendégeket. Hogy nekem mi tetszett a legjobban a városból? Nem az ultramodern üzle­tek, nem is a tengerparti sé­tány, hanem a főút mellett meghúzódó kis utcák, a piac, amely roskadozik a narancs­tól, citromtól, a banántól, a különböző tengeri halaktól — inkább szörnyeknek hatnak — s ki tudná még elmonda­ni mitől. Az utcák egy része szakosított, ez a mészárosok, az a halárusok, emez a zöld­ségesek, amaz a bazárosok székhelye. S nem is a piac árubősége a legmegragadóbb, hanem az, ahogy a vevő áru­ra talál. Negyven mészáros egymást túlharsogva invitál, kínálja cikkeit, magyarázza előnyét, olcsóságát s bizony a vevőnek nincs könnyű dol­ga. Hadd meséljek él egy pia­ci jelenetet. Középkorú férfi lép egy fiatal zöldségárushoz. Paradicsomot vásárol. Az el­adó is, ő is rakja a kosárba a szemeket. A vevő néhány paradicsommal nincs megelé­gedve, szedi ki a kosárból, rakja vissza a helyére. Az el­adó egyre türelmetlenebb, heves vita bontakozik ki, in­nen is, onnan is közbeszól­nak, legalább tízen állják már körül őket. Az eladó, nem lehet több húszévesnél, már nem bír­ja tovább, előbb a fejéhez, aztán a szívéhez kap, majd karjait magasba lendíti. De csak ezért, hogy még na­gyobb hévvel kaphassa ki a vásárló kezéből a kis kosa­rat s vágja úgy a földhöz, hogy a paradicsomokból csak a héj és egy kis lé ma­radjon meg. A vásárló azonban nyu­godt. Nem tesz mást, csak kettőt arrébb lép s már egy másik árustól kéri a kosa­rat, s higgadtan rakja bele a paradicsomokat. Kaposi Levente „Mert olyan. büszkén jött ki az ajtón..." Tízperces történet egy szihalmi utcából

Next

/
Thumbnails
Contents