Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Szakonyi Károly! Megint egy ismerős — Tekerd egy kicsit alá... »Iá, alá, még! És húzd be a kéziféket! — Barbara vékony csuklóján megcsörrentek az ezüstkarikák, ahogy idegesen hadonászott. — Sohsem fogod megtanulni, hogyan beli megállni lejtőn? — Jói van, mit kiélsz, megálltaim, nem? — Miklós kikapcsolta a gyújtást, zsebre vágta a kulcsot. — Ha folyton dumálsz, akkor meg egyáltalán semmit sem fogok tudni csinálni ezzel a francos kocsival! — Ó, hát ez nagyon klassz környék! — Egy ügyes fordulat fenékkel, s Barbara máris kinn állt a Renault mellett; szétdobta mellén a bundát; haja belegubancoló- dott a szőrmébe. — A Dunára látni, meg a Várra, nagyon klassz! Melyik az a ház? Miklós bezárta a kocsit. — Csak vigyázz, mert itt csupa sár minden. — Átsegítette a nőt az árkon, s néhány még márciusra megmaradt fagyos domborulaton lépkedve elindult előtte a deszkákkal, hordókkal, betonitörmelékkel teleszárt telekre. A házast már bevakolták, de a kapuhoz palló vezetett; a második emeletről kopácsolás hallatszott, meg füttyszó; egy fejkendős munkáslány íahulla- dékot szórt ki az orruk elé. — Áh! — undorodott Barbara. — Micsoda kosztelep ezen a szép vidéken! Mikorra lesz ez befűvezve? — Megállt a kapu torkában, összefogta magán a bundát — Nahát! És ez a lépcső! Műmárvány, nem?! Nem műmárványban egyeztünk meg? A múltkori lakógyűlésen konkrétan megbeszéltük a műmárványt! — Nem műmárvány lesz; hanem linóleum. — Linóleum? — Pévéoé. Zöld pévécé. Nagyon jó. Barbara nekiperdült a falnak: — Májk! Az a rohadt pévécé van minden rohadt házban! Az a rohadt snassz pévéoé! Nem azért dobom ki a pénzt, hogy műmárvány se legyen! — Csupa fal lesz a hátad, kicsim — mondta türelmetlenül Miklós. — És nem a műmárvány a lényeg, hanem, hogy készen legyen végre ez a ház, nem érted? — Karon ragadta a nőt és cipelte fél a második emeletre. <—• És ne vackolj, mert nem érünk be a Rádióba. — Háromszázezer a végösszeg, s neki mindegy, hogy műmárvány, vagy pévéoé! — Barbara egészen belesápadt; vékony szája élesre metszette a szavakat. — Csak erről tudnálak már egyszer leszoktatni, erről s snassaság- ról! Két éve hiába küzdők, hogy megértessem veled, kicsoda vagy! Fogadni mernék, ha még lenne Teleki tér, legszívesebben ott vásárolnád a holmijaidat! — Kicsim — bönyörgött Miklós. — Kicsim, csendesebben, itt emberek vannak...^ — Jó napot! — Fenn, második emelet korlátjánál ^ egy pufajkás férfi állt; sö-^ röspalackból kortyolt s fél| szemmel a még ajtó nélküli 8 előszobába lesett. — Máris! » — kiáltott fel hirtelen, s§ megtörölte sörhaibos száját | —, Maris, ne az ablakon | cseszd ki a hulladékot, § mondtam már! Fogd az öled- jg be és vidd le a lépcsőn! — | Megenyhül ten Mijkl ásókhoz^ fordult. — Szabad érdeklőd-^ nőm, kit keresnek, elvtársnő, ^ drága? i — Kettő emelet négy —§ mondta Miklós. s — Ez volna éppen — állt S félre a férfi. — Meg akar-| ják nézni? & — Van itt valami főnök,» vagy ilyesmi? — kérdezte § Barbara; a létrákat és a^ dörzspapír halmokat kerül-1 getve bekukkantott az elő-§ szobába. A fejkendős lányi egy kosár hulladékkal élébe ^ került, dühösen tekintett a| bundás nőre, de aztán széles^ vigyorral hátralépett. — Ó, a Kiss Barbara! —| kiáltott fel a lány, s erre| Barbara kényszeredetten el-^ nosolyodott, fényképmosoly-i lyal, de máris félretólta a lányt, s intett Miklósnak, hogy kövesse. — Nahát! — kiáltott fel ismét a lány Izgatottan —, meg a Bitte Miki! Frejsz bácsi! A Kiss művésznő, meg a férje, a híres dobos! Miklós nevetve megveregette a lány arcát, de Barbara már odahentről hívta: Májk! Májk, kérlek, gyere, pont a faburkolatot hogyis- hívjákolják... — Szedd a lábad — mondta a söröspalackos Frejsz a lánynak. — Ezek a lakók lesznek itten, ezek a művésznőék, ne óbégass! — S ment Miklósék után az étkezőfül- kébe. _ Ez diófa? — emelt fél egy lécdarabot Barbara a földről. — Bükk — szólt a homályból egy svájcisapkás férfi. A fal tövében térdelt s a vakolatba ágyazott tiplikbe csavarozta a léceket. _ Nem kaptunk száraz d iófát Ez meg jó száraz, tetszik látni «T-. magyarázta Frejsz. — Meg lett beszélve, hogy dióból csinálják — kezdte megint Barbara. — A műmárvány is meg lett beszélve, és helyette pévécét dobnak oda nekünk! Májk, kérlek légyszíves!. i. A svájcisapkás felemelkedett és válogatott a lécek között, s akkor valahogy jobban meglátta Miklóst a szomszéd helyiségből bevetülő fényben. — Egér! — kiáltott fel rekedtes hangon. — j<a látom, te vagy az, Egér? _ Egér? — hőkölt hátra B arbara. — Miféle egér?! — Süsd meg, hát te hogy kerülsz ide, Cvekedli? — Miklós vigyorogva, kicsit színpadias mozdulattal tárta ld karját, de a svájcisapkás csak a kezét kapta él. rázta, szorongatta; nem akarta bepiszkítani Miklós nyersszínű irhabundáját, — öregem! Nahát! — Csak nem a tied lesz ea a kégli? — revetett a svájcisapkás és Frejszhez fordult: — Együtt melóztunk a Faáruban. Nem ismered? Bitte Miki, a tévében is láthattad ezerszer, Bitte Miki, a híres beat-dóbos! — Frejsz barátságosan bólintott, de nem nagyon érdekelte az egész. — Az anyád! Egór! — örvendezett a svájcisapkás — mióta szerettelek volna már látni! Mindig mondom az asszonynak is otthon, nézd azt a dobost a képen, együtt melóztunk a Faáruban! Feltörtél, mi? Emlékszel, amikor Csergőtől mindig elkéredzkedtél, hogy mégy dobolni, emlékszel? Hogy szidott! Hogy miért nem a munkán jár az eszed, mi? Mondtam is azóta Csergőnek, látod, Csergő, mondom, milyen nagy művész lett az Egérből!... — Egér! — háborgott Barbara. — Mi az, hogy egér? — A feleségem! — mutatta be zavartan Miklós a svájcisapkásnak. — Kezitcsó kólóm, Sömegi — mondta amaz, nyújtotta széles tenyerét, de Barbara csak biccentett türelmetlenül — Egérnek hívtuk a kedves férjét, mert mindig kekszet rágcsált. A gyomorsava miatt. Tényleg, fáj még a gyomrod? — Most már valahogy nem... — Miklós a feleségét nézte; Barbara a félig kész faburkolat léceit rángatta. — Legalább rendesen csinálják meg ezt a vacakot — mondta idegesen Barbara. — Egy vagyont költünk erre a lakásra, és akkor bükk meg pévécé!... Májk, kérlek, nagyon örülök, hogy itt is akadt egy ismerősöd, de tudod, hogy sietnünk kell a Rádióba... — Frejszhez fordult; — Mutassa meg, kérem, a többi helyiséget is! ' — Erre tessék, elvtársnő, ez itt a háló, a fürdőszobából, ugye... — Eltűntek a frissen tapétázott falak mögött. — Nahát! — mondta a svájcisapkás Miklósnak —, mindig nézlek a tévében! Plakáton is láttam a nevedet! Mindig eszembe jut, hogy én tanítottalak meg melózni a forgácsolóban, meg a galléron... — Az, bizony — űprődott zavartan Miklós, — Tudod, sietnünk kell most, négykor próba... — Hoztad a kajádat abban a kis pirog lábosban. Paprikáskrumplit ... — Te meg cvékedlit Káposztás cvekedHt Szereted még? — Jól megborsozva! Ajaj! Ha nekilátok, abba sem tudom hagyni! Te, a feleséged, ugye, énekesnő? — Az. — Fene a dolgodat — nevetgélt a svájcisapkás. — Jól kerestek, mi? Nekem megmondhatod. nem vagyok irigy. Ez a kégli is... benne van egy kevésbe, mi? Kocsid is van? i — Renault — Nekem még a bringám 1. — a svájcisapkás az oldalát fogta, úgy nevetett — Az a bringa, amivel akkor is jártam. Az a robogó, tudod? Felpiszkáltam egy kicsit most már hatvannal is tudok tépni — Az a rozoga? — Az, az! Furikáztunk rajta eleget, emlékszel? Az udvaron körbe-körbe._ Hanem, hallod, felénk se néztél azóta! Pedig, milyen jól megvoltunk mi ott a kettes műhelyben! Olyan kis egér voltál, hehe... De megtanítottalak melózni! — Koszos symphaniás csomagot kotort elő, kipöckölt egyet — Vártam. hogy egyszer bejössz... — Nincs megállás... Kösz, hagyd, majd én. — Filteres Winstomnal kínálta. Rágyújtottak. A férfi nézte Miklós gondosan kócolt haját dús oldalszakállát színes ingét — Doboltál azon a benzines hordón, az enyvezőben. Az isten se gondolta volna, hogy így feltörsz. Nyomtad velünk a melót rneg minden. — Hát így van ez... — Én még, látod, mindig ott vagyok. Külső munkák, vásárépítés... mint azelőtt A kis Takács is ott van az egyengetőn... Meghalt a felesége. Most aztán nem akar nyugdíjba menni.. Azany- ját! Mutasd csak a kezedet? — Odatartotta a magáét is. — Kifinomodott, nem mondom! Tudnál még melózni a gatteron ? — Májk! — kiáltott élesen Barbara odaátród. — Májk, kérlek! — Egy pillanat — mondta Miklós a svájcisapkásnak. Bement a hálóba; Barbara suttogva fólrevanta. — Annak a pasasnak, akivel beszeltél, adj egy százast És mondd neki, hogy rendesen csinálja meg azt a burkolatot — De Barbara! Hiszen a haverom volt — Jaj, ne kezdd már magiint a maíláskodást Májk! Siess, fél négy múlt, elkésünk! — Májk? — nevetett a svájcisapkás, amikor Miklós visszament hozzá. — Májk! Jobb, mint az Egér! — Ide figyelj — mondta Miklós és egy százast nyújtott a férfinak. — Ezt tedd el... Amaz meghökkent: — Ért? Minek? —- Tedd csak eS..l fis Jól csavarozd fél a léceket — Marháskodsz? — sápadt el a férfi. — Na, csak semmi szerénység ... — Ügyetlenül be- legyömködte a pénzt a svájcisapkás zsebébe... — Kell az... — De a férfi dühösen kicibálta a százast és visszadobta: — Vidd a francba! — Tehetetlenül álltak egymással szemközt: Barbara odaát Frejsznek panaszkodott: — Borzasztó, semmi sem az, amit megbeszéltünk, mondtam, hogy sárga csempe legyen, sárga vécékagyló... én ezt perre viszem! Májk! Májk, kérlek, gyere, szívem! — Hát akkor — mondta Miklós a svájcisapkásnak —, szervusz... A férfi rosszkedvűen elfordult, nem nyújtott kezet — Siess csak — dünnyögte — siess, elkésel... — Odaadtad? — kérdezte Barbara a lépcsőházban. — Itt az a rohadt százasod! — Gyűrte a tenyerében, mint egy rongyot — Hát, ez .fantasztikus! Azt hiszik, menő vagy, szórhatod a pénzt! Kétszáz, vagy háromszáz, azt elhiszem! A százas nekik már semmi! KÖZÖS NEVEZŐN (Bozó Éva rajza) PODOR JÓZSEF: MÁJUSI DAL Virágzó május enyhe zöldjei. Most kend a szép hérics tdndökleni, Szép hérics int, meghal a hóvirág, Szép ünnepükre fénylenek a fák. 8 fátylakkal, pírral hab-pihés begyen. Asszonyok húznak völgyön és hegyen. Szellő hordja saán édes énekét. Mérnél vegyítve májas kék legét. óh, rig mongás, hang, merre hidalok, S már telt szivem zajlásain fúlok; óh dal, fogj, hogy lágy bőmben nem hülök, S emlékezés, min forrok s enyhülök. Óh, ömlő lét, és rámáradt világ. Serkenjetek csak, bokrok, büszke fák. Szellő, dal, lomb, mely andalít, susog, fis májasok, ti, régi májasok! Fény, Ifjúság, s múlt, messze rettenet, Poklok, bajok, s hős, szüntelen menet, Bilincscsörgés, átok s víg harsonák: S győz májas, mert nem áll meg a világ. As Met, a nép. a nagy, szertelen. Óh, májasom, tűz, dal, hare, szerelem. Rendedben inam, míg bírja, e láb — S ki majd utánam jön: tovább, további FORGÁCS KAROLT: Hajnal bíborban Hajnal lobba» fcds éjfélvtáura. Minden halk színi kiáltó vörösre Feet át ét Izzó szálakkal köt össze Sok kis mosolyt. A horizont — kitárna Tűz-karjait — mint sivatagi pálma — Liget a szomjas, vándor ismerősre Varázst terít: a delet megelőzve, A eél előtt is teremjen az álma Való italt mely még nem részegít meg, De jó hirt mond az elcsigázott hitnek, fis megcsendül mint érc-sín az öröm. Az éjszakát kétváUra döntve győzött A hajnal Ujjongva áldom a győzőt, Ki bíborban indul a nagy körön. TÉNAGY SÁNDOR: Kitalált vigasz Tudhattad volna saötlan Is: előbb elárult szemem, mint szavam; kezem: kezünk már boldogan suttogta, szinte nyíltan, vakmerőén — Tudhattam volna én is: korábbi volt a jel, mint észrevettem; arcod: arcnak már önfeledten vállalta létét, szépítő csodáit —• Hibáztat, korhol mégis most an én — karmollak, ütlek, oktalan, hogy jobban szánhassam magam. Kitalált vigasz, gyér felismerés: mulasztásunk is összeköthet: elkéstem — és te elsietted. DEMENT OTTÓ: Egy fölvonuló veteránhoz Emlékszel még a szétszórt orgonákra, zászlók törött botjára és az álmos fáradtságra, mely ott égett szívedben a szétugrasztott tüntetés után? Emlékszel-e az óbudai dombok fűszőnyegére, hús bokrok tövére, ahol vágyódva beszéltél a rendről, melyről, hogy el jő, volt hinni erőd. Minden kínra és megaláztatásra emlékszel-e? Most, hogy e pompás május úgy vesz körül örömmel, fénnyel és javaival, hogy elsimul a múlt minden redöje fáradt arcodon. Lépkedsz a vígan sodródó tömegben. s szemedben ifjak szenvedélye ég, mert nagyonis emlékszel még a harcra, melyben gyötörték, százszor megaláztak, szöges drótokkal körülkerítettek, s te mégis győztél s itt vonulsz velünk, e lenyűgöző, boldog áradásban.
