Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-24 / 120. szám
Kamondy László: Anyai kívánság Mini-novellák Elcserélt gyerek § § Tegnap azzal állított haza a fiam, hogy délután a játszótéren elcserélte magát egy t> pajtásával. Szótlanul, de örömmel vettem tudomásul, hogy ezentúl csak jobb fiam lehet. De kiderült, hogy csak a nevét cserélte \ el! A cserefiút Imrének hívják. 5 Az én fiamat szintén. A ^ Félreértés A A Két nyugdíjas találkozott a villamosmegállónál, és szívélyesen üdvözölték egy- ^ mást. A — Hogy vagy? — Köszönöm ..., megvagyunk. — Es a kedves feleséged? S — Hál’ isten ő is jobban van már. — Honnan, honnan? — A piacról jövök — emelt meg egy ■> liszteszsákot a fiatalabb —, napraforgót í$ viszek a cinkéknek. 5 — Aj, azokat mi már régen levágtuk! — legyintett az öregebb. — Nem a csirkéknek, hanem a cinkéknek — emelte meg a hangját a fiatalabb. — Cinkéknek?! — kérdezte csodálkozva az öregebb. — Azoknak minek? Találnak ők élelmet maguknak, ne félj! Egy régi imakönyv — Pápai vizeken kalózkodtam —, gyónta meg egy buzgó kislány, töredelmesen. — Tessék? Mit mondtál? — rezzent fel az öreg plébános a bűnlajstrom végén. S utána elkérte a lányka imakönyvét. Egy régi, olaszból fordított imakönyv volt, amelyben a pápai vizeken való kalózkodás még halálos bűn volt. Atyai felvilágosítás — Apu! Mi az ott a templom tetején? — Az — válaszolta szórakozottan az apa — a meg jel, kislányom, a plusz jele. — Es miért van olyan magasan? — Mert magas a torony. Nemzedéki béke — Maradj csak, fiam, maradj — mondta az öregúr, amikor a fiam át akarta adni neki a helyét a villamoson. — De a bácsi idősebb —, nézett fel a fiam. — Nem hiszem — válaszolta az öregúr. — Te hány éves vagy? — Hét. i n»i p 111 ii — Akkor egyidősek vagyunk, kispajtás, mert én a nullát nem számítom. Hangosan nevettek ezen, s mint felnőtt, elmosolyodtam én is, örültem, hogy semmi nemzedéki ellentét nincs közöttük. Anyai kívánság Miután a barátomék eladták a vidéki házukat, megkérdezték a mamától, hogy mi a kívánsága. A mamának nem volt semmi kívánsága, és a családi örökséget szét akarta osztani a két fiú között. A testvéreket nagyon feszélyezte ez a nagylelkűség, mert nagyon szerették és tisztelték az édesanyjukat, aki apa nélkül nevelte fel őket, és szerettek volna örömet szerezni neki, bármilyen anyagi áldozat árán is. — De mama — mondta az idősebbik testvér — csak van valami.., olyan kívánsága, amire gyerekkorában vágyott? — Kislánykoromban — vallotta be a mama szemérmesen — szerettem volna Kínába utazni. Oda szívesen elmennék most is... Pille György: En elhamvasztó tóm magam I Későn érkeztem. A halottak országából már kifelé szállingóztak az élők, ideillő arccal, piros, duzzadt szemhéjjal. — Százötvenegyes parcella. Nagy temetés volt — mondta az eligazító. Az elismerésből nekem is jutott. . Végiggyalogoltam a széles, ápolt úton, közben egykét rokonnal találkoztam. Fejünket lehajtva, hangtalanul, mogorván bólogattunk egymásra. Nézésünkben volt: ..Igen, nagy veszteség ez nekünk, sőt fájdalom, jaj, jaj!” Aranka néni — aki „igen nagy veszteség nekünk, sőt fájdalom jaj, jaj” — az angolkisasszonyok főnoknője volt a rend felosztásáig. Utána „beilleszkedett”. Tizenöt évig vezette az Ostyaellátó Vállalatot, ők szortírozták az áldozóostyákat, a templom igényei szerint. Mert ugye vannak peremkerületek és van Bazilika. Szép, felelősségteljes munka, hozzáértést kíván: fizetés kétezer forint körül, de megérdemelte. Nem? Nos, ez az Aranka néni nincs többé, ö — aki mindkét „érában a legtöbbre vitte a családból — már halott. „Szép temetés volt!” Már messziről látom, a 151-es körül rengetegen álldogálnak. Apáméi-, egy sír előtt ülnek talpig feketében. Elég csak rájuk pillantani és rajtam is erőt vesz a gyász. Megállók közvetlenül mellettük, szomorú kis fejbic- eentéssel összekulcsoltam kezem. A nedves föld, a krizantémok illata gyengén tereli gondolataimat. Sajnálom ... szegény. Mikor általánosba jártam, angolra tanított. Vékony orrán szüntelenül remegett aranykere- íes csiptetője. Húgom oldalba lök. —. Te marha, nem ez a sírja — suttogja pukkadoz- va. Ránézek az előttem óriásodó fejfára. Nem is fejfa ez, emlékmű! A csiszolt, fehér márványtömb jobb oldalába süllyesztett aranykeretes. bámuló fényképről kackiás' bajuszé férfi nézi meredten tévedésemet. Alatta felirat: Mindannyiunknak hiányzol. Gróf Whauriel Dezső. Ez tényleg nem .lehet Aranka néni. Tévedtem. Zavaromban még egyszer odaköszönök szüleimnek. Apámnak új fekete ruhája van. Anyám a régi, lila rózsásat festette be, és ahol valaha rózsák virítottak, ott mélyebben gyászol. Mentegetőzöm ... szükségtelen Apóm szája megrándul: ..Te még innen is elkésel !” Az új sírhoz — a frissen hántolt igazihoz — megint cdaállok. Szomorú kis fej- ftteoentés, ismét összegezem a kezem... Szóval, angolra tanított. Eszembe jut az órák előtti és utáni bemagolt ima. És mennyi kék fedelű, karácsonyi ajándéknak szánt Tóth Tihamér-könyv: „A tiszta férfiúság”. „Hogyan táborozik egy farkaskölyök?” „Táborban Is az Isten” És én mind elolvastam! Szegény Aranka néni! Nincs mire emlékeznem tovább! Mereven nézem a zöld koszorúhalmazból kilógó, fecskefarkú szalagok aranybetűs feliratait: „Arankának testvérei..„Máter Tollemek hálás tanítványai ..Az egyik mahónia- csokor lecsúszott a kegyeletdomb tetejéről, precízen elkészített drótváza belesüly- lyedt a puha földbe. Mindenütt virágok, vidám illatok. Valakitől azt hallottam, hogy itt nagyon humuszos a talaj. Aranka néni sovány volt! Szegény virágok. Körülnézek. Fekete ruhás nők, egyedül és kis csoportban. Minden fekete, némelyiknek még a szemüvege is. Kövérek, soványak, csúnyák. Tudom, nem illik ilyet monlani, de nagyon csúnyák. Egyik-másik talán apácának szép lehetett. Szegény Aranka néni. Apám karon ragad. Bemutatni visz. Égy fumérvé- kony, sokat szenvedett hölgy elé vezet. — A fiam, Aranka unokaöccse — mondja alázatosan, majdnem suttogva. Ä szűrős szemű nő sokáig, fájdalmasan néz. Fehér haját — amiből csak pár szál lengedezik glóriaként — fekete kendőcsík szorítja pirospettyes fejbőréhez. — Ó, a Tamáska — simogatja szelíden fejem — egy kész ember! — Mikor én láttam, ilyen pici volt! Kezével húsz centit mutat, megszégyenítve a horgászokat. — Hogy megy a gimnázium? Úristen! Huszonhat éves vagyok és Károly... Apám késésemért menteget. — Vidéken dolgozik és ez az átkozott közlekedés... Kedvem lenne megmondani: stoppal jöttem, csak húsz percet kellett várni teherautóra, ami szívességből felhozott. De ez nagy szégyen lenne családunkra, mi vettük a legszebb koszorút. És mit szólna hozzá a méterek mátere!? Apám magyaráz: ez. ez, ez az... csupa nagy embert ismer, máter Annákat, Iréneket, Johannákat. Szomorú nagybátyáim egyike — Dénes bácsi — a sírásókat szidja, akik kétszer kérték a borravalót. „Jaj, de szép temetés volt!” Végre megint egy szertartás nélküli pillanat. Velem egy vonalban, katonás sorban ötven mészkőangyal támaszkodik a hónuk alá rendelt keresztekre. Szomorú élvezettel néz- «elt az égre, szabályos arcúkat a szemerkélő eső fényesíti. Mindegyik apácát saját halottjának tekinti a rend — suttogja mögöttem valaki. — Külön sírkövet is kapnak! Nem megható? — oktatnak tovább. Egyáltalán nem megható, ronda! Olyan, mint egy mennyországi eszt- rádműsor a Kulich Gyula téri színpadon. Lassan elindul nyájunk a kijárat felé. A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. Te nagy Isten! Miért kell Aranka néniért még egy gyászmise is! Ha valakinek, hát neki van a legtöbb esélye a mennybemenetelre. Mindegy, én ehhez nem értek. Én bajom, én bajom, én bajom, én bajom. A szentségit, miért kell egy temetésnek szépnek lennie! Kinek jó ez? Dénes bácsi legalább a sírásókat szidja. Lehet, hogy nem is olyan szép temetés? „De szép temetés volt!” Búcsúzkodunk. Szomorúan, még egyszer megcsókol mindenki mindenkit. Majd a következő rokon temetésén találkozunk Az is szép lesz... ja, de szép lesz. Most már biztos: ón él- hamvasztatom magam. Eny- nyi ember egy rakáson... Az oszlopos kijáratnál a „Feltámadunk” felirat alatt áll a Pap. Magas, testes, „még mindig szép ember”. Neki köszönik meg a szentbeszédet. — Ez Celler tisztelendő úr, a gyóntatójuk — hallom megint apám hangját. A fekete nők megélénkülnek. Egymás után, esetlen pukedlikkal csókolnak kezet a rengő arcú férfinak, aki időnként lágyan behúzza kezét, de az apácák utánakapnak. Én is odakerülök elé. mint az illusztris család egyik hálálkodó tagja. Legszívesebben megbillenteném. hátulról, de aztán meggondolom. Úgyse erezné a hája meg a szoknyája miatt: kezet fogok vele. Puha. meleg ujjait nem éri át tenyerem. Villamoson megyünk, egyenesen a misére! — határoz apám. A főtiszteiendőnék átnyújt kétszáz forint tiszteletdíjat Alig akarja elfogadni, de aztán mégis belesüllyeszti titokzatosan hullámzó, finom szövetbe ágyazott zsebei egyikébe. Mi megkönnyebbülve széliünk villamosra. A kalauz csönget. Induljunk már!!!!!! Dénes bácsi szidja a sírásókat ... És mindenki a sírásokat szidja. CSUKÁS ISTVÁN: Játszik a szív.. Játszik a szív az örömmel, könnyű préda a szív — rí a tücsök: ében, billentyűs múmia-síp, és a valótlan táj gyönyörűen újra felém úszik s mint a szívem, oly hűen őrzi s kemény, sziklakemény gondok kopárján hozza derűs gyermekkorom, hogy nagyon árván tiszta, erős így legyek én! Muzsikálj tovatűnő édeni kor, bár fed az álarc s férfira hűlő táj betakar, játszik a szív az örömmel, könnyű préda a szív, rí a tücsök, ében billentyűs múmia-síp. ANTALFY ISTVÁN; Áttetsző kezedre vágyom... Hol van most az a kéz, a mindig más. az áttetsző, puha, meleg kéz, hol? mely nem utálja megsimogatni ráncos homlokom, a kéz, amely elkapja az enyémet, a kéz, amely kinyúl az ablakon, hol van a kéz, mely ezerszer nyúlt értem, melynek ívét megsimogathatom, amelyen halvány erek futnak át, mint nyári égen a szivárvány, hol van a kéz, amelyre vágyom, az áttetsző, az antik. — a tiéd? SAS? ERVIN: Négysorosak 1. szép a szemed barna bársony ne akard, hogy mást is lásson szeretném ha megölelnél világ végéig szeretnél 2. nyugalom kopog a kövön ujjaink gyökér-indák a szánkban néma az öröm ez a béke ez a béke 3. szeretném ha a világot hoznád tisztán fehéren, hogy megszeressem szeretném, ha a szerelmed hoznád tisztán fehéren, hogy el ne vesszen VLADIMÍR CERKEZ: Indulás Ha eltűnök mellőled egyszer, versem itt marad ... £s mini a hang és fény és tengerek mélye, itt maradnak álmaim, sorsom, s néha-néha úgy érzed majd. hogy hozzád lopőzom láthatatlan: vajúdó tavasszal, tavaszi esővel, kerti madarak énekével. Bán Ervin fordítása 'fS'/SSSSSSSSSSS/SfSSSSSSSfSfff/S.iffrfSfS/SS/S/fSSS/SSSS/SSS/SSSSSSSfSSSSSr/ffS/SSSSSSSj
