Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-17 / 114. szám

Somos ft^Ias ÉLETRAJZOK D r Hf. Mikor kicsi voltam Jojóval játszottam. 'Amikor hároméves voltam, akkor kanyarós voltam. Bárányhimlős is. A legjobb barátom Tótpityu. Más nem. Nagyon kikaptam, mert eltört a levesestál. Az állatkertben a mafmok nagyon vidámak. Az elefánt kövér és van még oroszlán, víziló, tigris, medve. Az óvo­dába nem szerettem. Az iskolában írni, ol­vasni, énekelni, számolni, olvasni tanulok, 0 II. dolgozat. Az életem története. Egy borongás őszi napon születtem, 1929- ben, a székesfőváros tőszomszédságában. Na­gyobb tesvérem akkor már hároméves volt, kisebb testvérem pedig még nem élt. Én se tudtam a világról semmit, de — szüleim szerint — torkomszakadtából ordítottam. Apám akkor a Beszkárt alkalmazottja volt. Később tiszt lett. (Postai, majd vasúti.) Mikor beteg voltam, dunsztkötést tettek a nyakamra és befőttöt. Ötéves koromban a húgom született. Na­gyon örült mindenki, hogy lány, s tehát nem lesz katona. Mivel így ő lett a legkisebb már — ő lett az első. Nem baj. Apu azt mondta, hogy mikor felnőttek leszünk, a kishúgunkat mindig segíteni kell és védeni más emberek­től. Ezt megfogadtuk. Mikor hatéves korom­ban a szüleim beíratlak a VJekerle-telepi ele­mibe. Elég jól tanultam, legtöbbször egyes vagy kettős jegyeket kaptam az írás kivé­telével, merua külalakja nem volt tökéletes. Nyaranként keresztanyáméknál, Verpeléten szoktam tölteni az időt. Elég nagy por van és sok a légy, de én nagyon szeretem a fa­lut, mert minden onnan származik. így saj­nálom, hogy nem falun születtem, hanem Wekerlén. A nagy emberek általában falun születnek. Kisebb koromban cukrász (az evés) és ka­lauz (a lyukasztás miatt) akartam lenni. De lehet, hogy katona leszek. Mert: Csonka-Magyarország nem ország — Nagy- mag yarország mennyország! F: H; K: S 29-ben születtem, egyszerű családban, Kis pesten. ‘Bátyáni, Pál 26-ban, húgóm, Judit 34-ben született. / Apám a BSzKRT-nál dolgozott. A világ- gazdasági válság idején demokratikus gondol­kodása miatt, bélistázds folytán állását el­vesztette. Alkalmi munkát vállalt, majd a po.stánál helyezkedett el, mint táviratkézbesí­tő. Később mozgópostás lett. Anyám jobb­módú családokhoz járt el varrni. Egy évig polgáriba jártam, majd különbö­zetivel gimnáziumba mentem át. Anyagi ne­hézségek miatt tanulmányaimat meg kellett szakítani, ekkor nyolc hónapig a Standard cégnél dolgoztam, mint beíró. Az Alkotmány utcai Felsőkereskedelmiben folytattam tanul­mányaimat, ahol ez év júniusában sikeres érettségi vizsgát tettem. Jól tudom, hogy a virágzó, boldog jövőnek az egyre nagyobb munkateljesítmények ké­pezik alapját. Iskolai végzettségem a munka­teljesítmények értékelésére képesít. Ezért sze­retnék — a csatolt kérvény tanúsága szerint is — normásként vagy bérszámfejtőként el­helyezkedni. 0 Félproletár — félparaszti, nincstelen csa­ládból származom. Apai nagyapám részt vett az agrárszocialista mozgalmakban, s apám — mint vasúti pályamunkás korán kapcso­latba került. Gyerekkoromat sivár, szoba-konyhás lakás­ban töltöttem: Anyám gazdag családokhoz járt el mosni. Középiskolai tanulmányaim során több­ször kerültem összeütközésbe reakciós taná­raimmal, emiatt tanulmányaimat meg kellett szakítanom. Később, mint a csatolt igazolások tanúsít­ják, bekapcsolódtam a demokratikus ifjúsági mozgalomba, részt vettem a széncsatában, más nyarakon pedig a cséplőgép mellett, il­letve begyűjtési ellenőrként dolgoztam. Érettségi után (a bizonyítvány eredetiben csatolva) katonai szolgálatra vonultam be. Társadalmi—politikai munkát ott is végez­tem, a DISZ-ben gazdasági felelőssé válasz­tottak, többször tartottam előadást aktuális politikai kérdésekről. Parancsnokaim elége­dettek voltak velem, szolgálati kötelességei­met mindig pontosan teljesítettem, egyetlen egyszer sem részesültem még figyelmeztetés­ben sem. Az Ötéves Tervkölcsön jegyzésekor havi zsoldom százhúsz, a Békekölcsön jegy­zésekor pedig zsoldom 150 százalékát aján­lottam fel. Erőmhöz mérten így én is hozzá­járultam ahhoz, hogy hazánk ma már nem rés, hanem erős bástya a béke frontján. Jelenleg a munka frontján .állok helyt. Ez nem könnyű, sokat túlórázom — mint a vállalatnál mindenki — de meg is van az eredménye: már kétszer kaptam könyvjutal­mat, a legutóbb Kurocskin: A brigád című könyvét. Részt veszek erőmhöz mérten a tíz­perces mozgalomban, a szabadnép-félórákon és a szemináriumokon. Legutóbb Sztálin éle­tét olvastam el (most harmadszor), hogy né­pünk nagy tanítómesterétől új erőt merítsek és példát. Nem hiába mondta Sztálin elvtárs, hogy „tanulni, tanulni, tanulni” — én a ma­gam részéről teljes mértékben megfogadom ezt és ősztől az idegen nyelvek főiskoláján szeretnék „tanulni, tanulni, tanulni”. Ha le­het estin, — hogy közben a termelőmunkából is részt vállalhassak, ha ez nem lehet, ak­kor nappali tagozaton. E 1929-ben születtem, Budapesten (Hungary). Otthon istenfélő nevelésben részesültem, szü­leim taníttattak. 1945 után vallásos nevelésem miatt több­ször összeütközésbe kerültem konformista ok­tatóimmal, így állandóan félni' kellett az is­kolából való kizárástól és bezárástól. Ennek ellenére leérettségiztem. A szabad levegő hiánya azonban egyre In­kább fojtogatott. Végül sikerült felvételt nyernem az Idegen Nyelvek Főiskolájára.. (Diploma fénymásolata csatolva.) 1956 márciusában megnősültem. Nejem, Hajdú Ilona, asszisztens. Nősülésemtől kezdve forradalmi tevékeny­ségem egyre fokozódott, egyéni sorsom össze­fonódott a történelemmel, így ezt nem rész­letezem. Épp ezért kellett hazám drága föld­jétől búcsút vennem: november 13-án át­léptem a határt feleségemmel együtt, aki jelenleg várandós. Harmadik hónapja vagyunk a láger lakói, — tekintettel angol nyelvtudásomra — sze­retnénk minél előbb angol nyelvterületen le­telepedni. E 1929. október 12-én születtem. Apám mun­kásember volt, jelenleg nyugdíjas. Bátyám gépésztechnikus, húgom óvónő, mindketten odahaza vannak. 1956 tavaszán házasságot kötöttem. Ugyanez év őszén fordítói és tolmácsi diplomát sze­reztem. Nem politikai okok, hanem egyéni körülmé­nyeim, s bizonyos gyakorlati meggondolások késztettek arra, hogy ötvenhat őszén elhagy­jam hazámat. Elsősorban ugyanis azért disz- szidáltam, mert nem volt lakásunk. Másrészt — ez a kisebb ok —, a perfekt nyelvtudás­hoz szükséges nyelvgyakorlatot gondoltam megszerezni. S nyilván a kalúndvágy is köz­rejátszott, hogy engedtem a propaganda szó­lamainak, csalogatásának. Hónapokéit töltöttünk lágerokban, ' majd Angliába kerültünk. Itt született meg a lá­nyom — a most két és féléves — Erzsébet. Hibát — talán bűnt — követtem el, s hajlandó vagyok vezekelni érte, de ha kell, hát hazai földön bűnhődjek. A feleségem már-már búskomorságba esett, naphosszat sírt, nem találja a helyét. A gyermekem se magyarul, se angolul nem tud beszélni, s úgy látom, mind nagyobb a zavar kis fejé­ben, olykor úgy tűnik, hogy nem is normális teljesen. Szüléinktől, testvéreinktől szinte naponta kapjuk a hazahívó leveleket. Szeretnénk ha­zamenni. s 1929. október 12-én születtem, Kispesten. Anyám neve: Farkas Mária. Két testvérem: Pál és Judit. Gyermekkoromat Bp.-en töltöttem. Polg. isk.-i, gimnáziumi, kereskedelmi tanulmányok után, 1949-ben leérettségiztem. Több munka­hely és kétéves katonai szolgálat után az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanultam, s for­dítói diplomát szereztem. 1956 tavaszán megnősültem. Ugyanez év őszén külföldre távoztam. 1957-ben Bury-ban (Anglia) született Erzsébet nevű lányom. 1961-ben visszatelepültem. A Seduxim, majd az Impex Külkereske­delmi Vállalatnál helyezkedtem el, mint üz­letkötő. 1962-ben spanyol, 1964-ben francia nyelvből állam-vizsgát tettem felsőfokon. 1967-ben házaságomat — amit 1956-ban, Haj­dú Ilonával kötöttem — közös beleegyezéssel felbontottuk. Lányomat a bíróság volt fele­ségemnek ítélte. Ugyanebben az évben új házasságot kötöttem. 1969-ben gépjárművezetői jogosítványt sze­reztem. Ingatlanjaimat egy alsó-bélatelepí beépítet­len telek (163 Q) és egy Mátrírok útjai örök­lakás képezik. 01 x. r. 1929—1970. EMLÉKED SZIVÜNKBEN ÖRÖKKÉ EL! WVVWVWNA/WWVWV/VSAíWWV'AA/WWWnAAAA'WV'A* GYÖKE IMRE: > Orfeo dala Te arcod mását hordoztam éjszakámban és napomban, hordtam valahány dolgomban. Elemészt engem a bánat, elemészt teutánad. elemészt engem a szomjad, számban kavicsok csikorognak, vergődnek pántos karodban, nem ölelsz, derekam beleroppan. Vagyok: érted felövezve, talpig lemeztelenedve. Homlokomon pecséted tüzes nyomai égnek, két karom gyűrűjében hiányod lobog sötéten. Mintha valamit ölelnék, emléked vissza-ölel még, könnyed csöpög arcomra, mint olvadt gyertya faggyo, bőröm csontig Jcmarja, helyében megkeményül, így öntesz talpig viaszba, így leszek élő gyertya. POLNER ZOLTÁN: Halállátó Szél fúj deres mezők felől, orgonái a csend a szélben. Csöpp ablakok violája elvirágzik napszállatra. Bújdokoló, havas kertek ' fáznak utána az éjben. Sóhajtásuk tüdőszín-fák, kiáltásuk holdas hideg. Álljatok meg, édes fiam! Ti örömmel koronás pár. vigassággal bálba járók. Álljatok meg! Megy a Halál! Lépkedi a házakat át. Fekete föld mennydörgésben, fényüstökös csillagokban itt magaslik falunk fölött .szótlanul, kénsárga csonttal. Én látom csak, öreg szüléd! Álljatok meg, amíg elmegy: ti virágos, zöld-tűz ágak, farsangoló nevetések, bölcsőt ringató kezűek. Álljatok meg! Megy a Halál! tfsss/rssff*vssrsssfffrssssssssssssssssssfssssssssssssfsss*rsfsssSffs//srssssssssfSyssSf/s/sss/sssssssrssssfssssss/y/fSfSssssssssssss/ssssssfssssssssf*rssfsssfssssssssssss/ssssssss/s/sss/s/s/s/sssMssss/sssssssss/ss/sssssAKfssssss/sssss/ss/fs/wsssfs/s/fSS//ssssss* tíz perc? És az opera pontosan kezdődik, az öreg nekem előbbrevaló, mint a Barányiné, meg a könyvel. Bár in­kább a revizornak lenne operabérlete, akkor idejében in­dulnánk. Így meg nekem kell ebben a nyálkés időben ki­mesterkednem, hogy a kecske is jóllakjék, az Öregnek is meglegyen az öröme. És ha én akarnék az Operába men­ni? Itt kezd cikís lenni a dolog. Mert ha én szeretném a klasszikus zenét, — még szerencse, hogy nőm szeretem — akkor azért nem biztos, hogy időre a helyszínen lennék. Megtehetném, hogy az öreg se legyen ott, és cidrizik is tőlem, de ez valahogy más. El kell ismerni, hogy az öreg­nek mégiscsak drágább az ideje, ha mindent hozzászámí­tunk, testvérek között is hatszor annyit kap egy órára, mint én. De mikor én a sofőrülésen beverem a szundit, vagy újságot olvasok, nem biztos, hogy ő hatszor annyit teljesít. Láttam már a jegyzettömbjét telefirkálva papri­kajancsival, halacskákkal, meg füstölgő tajtékpipákkal. Az értekezlet befejeztével meg rohanunk a tegnapi nap után, az Öreg majdnem kiugrik mellőlem, mintha gyalog előbb odaérne, mint én a Volgával. Ezért is szed orvos­ságot minden fejes, rosszul osztják be az idejüket, el tak­tikázzék őszinteség helyett, aztán idegesek. Mondaná meg a revizornak, ne nekem,, ha az Operába akar menni... Úgyis egész úton pusmogni fognak, nem lesz, akihez egy szót is szóljak, még azt se hallom, mit beszélnek, pedig máskor -legalább eldumcsizunk az Öreggel. Most . persze szigorúan bizalmas, meg hivatali titok, meg ez meg az. Na hiszen, mintha lehallgató, meg magnetofon lapulna a farzsebemben, hogy ellopjam az évszázad nagy talál­mányát. Mi lehet olyan nagy titok? Talán az egyik telep­vezető több prémiumot vett fel? Azért rohanunk ma négyszáz kilométert? Ilyenek a mi hadititkaink. Most aztán adhatom a gázt, a húsz percből előbb huszonöt lett, aztán harminc. Elég rohadt az út ma dél­előtt, fagy is, meg olvad is egyszerre, és olyan bizonyta­lan az egész, mintha még esni is akarna a tetejébe. Az Öreg összeteheti a két mancsát, ha visszaérünk a kezdés­re. Ezt a Trabcsit le kéne előznöm, mint billegsz, te hülye, húzódj már jobbra, a mazsola fejedet, nem látod, hogy jövök, na most meg piros a lámpa. Ezen a vonalon végig piros hullám van, ahány keresztezés, mind éppen pirosra áll, csak tudnám, hogy minek is van akkor, és hogy is csinálják. Na mindegy, pár perc múlva kinn va­gyunk a sűrűjéből. M Végre! Leelőztem az egész bandát, lehet hajtani egy kicsit, csak átjussunk a híd alatt. Most éppen nincs dúgó a sarkon, rohadt egy hely ez is, egy kék busz cammog szembe az aluljáró felé, meg egy öreglány totyog a zebra irányába, de nem fogja elérni, erre, néz, látja, hogy jövök, gyorsan átslisszolok előtte... Dúrr. Mi volt ez a csattanás’, ez az ütés, az öregasszony, lékcsikorgás, az agyamban nyikorgó lék, kivágódunk ol­dalra, a lendülettől a kocsi visszafordult, orra a zebrának, mit csinálhattam? Én semmit, az öregasszony ott áll még a járdaszige­ten, hát akikor mi volt az az ütődés? Ott a zebránál egy alak fekszik arcon ... A karja előre, a kalapja messzire gurult, én nem, nem én, hogy került oda? én nem is láttam, csak a busz lehetett, nem én, vagy ő a busz mögül, a csattanás, jaj istenem, ki látta, én nem... A revizor. Az öreg. Az öreg ül, mint a kőszent, a fejét foigja, a revizor kiugrott, elszalad? Nem, odafut a férfihez, a vállához nyúl, hogy tud odamenni, én nem, égy halott a zebrán, én ütöttem el? Mozdulatlan. Nem moccan. Arca a karján. Oda kell mennem. Elszaladok. Eltűnök. Jönnek az emberek, már egy csomó áll a járdán, nézik, középen a férfit, a zebránál. Autók mindkét irányból. Már csali az elgurult kalapot látom. Oda kell mennem. Ki kell szállnom. Mennyi idő telt el? Száz év. Egy perc. Ki kell száll­nom. A revizor odaszáladt. Látta? A mi halottunk. Az én halottam. Az én lábam ez? Mintha nem lenne. Az Öreg ül. ö a főnök. Neki kellene intézkedni, Főnök. A lábamon állok, kiszálltam, oda kell mennem. A lábam. Nincs benne erő, jaj, a térdem remeg, nem tart, ösz- szecsuklom. A főnök. Az öreg. Csak ül. Mi van ott a zebrán? Oda kell mennem. Egy halott. Már nem látom. Autók. Emberek. De mégis látom. Mindig látni fogom. A fejét a kar­ján. A kalapját. Szürke kalap. A nyílása fölfelé. Oda kell mennem. Elszaladok. Messze. Messzire. Soha nem jövök ide. Csak soha ne jöttem volna ide. El akarok menői. Nem visz a lábúm. Mennyi ember. Egy perc alatt, Az öreg csak ül. Szól­jon már. A revizor? Nem látom. Ű a revizor, őrzi a halottat. Oda kell mennem. Az öreg nem mozdul. Nem szól. Nincs ott. Nincs itt. Miért nincs itt? Ne hagyjon itt. Ne hagyjon magamra. Ö a főnök, nem hagyhat benne. Nem hagynat a halottal. Mennyi ember. Az öreg nem szól. Nem néz rám. Fék*.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents