Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-14 / 86. szám

A színházi kamarazenei hangversenyről Az Egri Zeneiskola taná­rai a színház előcsarnokában megrendezett jubileumi kiál­lítást kitűnő alkalomnak ' és keretnek találták arra, hogy kamarazenei hangversenyt adjanak. Vasárnap délelőtt, intim hangulatban került sor a szólisták műsorára. A köz­reműködő tanárok — Aszta­los Lóránt fuvolán, Mezei László trombitán, Miklovitz László oboán és Szepesi György klarinéton — szó­laltatott meg egy-egy művet. Már a két Mozart-szám után kialakult az a jó hangulat a hallgatóság sorai között, amely az élő zene hatására ébred a zene kedvelőiben. A klasszikusok mellett Hidas oboaversenyének harmadik tétele és Kurcz trombitaver- senye modernebb reminisz­cenciákat hozott, míg a mű­sort záró Bach-szám . ismét Temetni jöttem Gugyerákot, nem dicsérni h (gyurkó) Megmondom őszintén, leg­feljebb eltűrtem, de soha­sem szerettem Gugyerákot. Tudomásul vettem, mint lé­tező valamit — és nem va­lakit! —, aki egy színésznek haknilehetőséget, egy írónak pihentető órácskát és a nagyérdemű közönség egy részének, ha nem is éppen igényes, de néhány perces szórakozást nyújt Ügy vé­lem, hogy aki megismeri azt a Gugyerákot, aki Bárdi, az megszereti azt a Bárdit is, aki mondjuk Antonius. Hoz- zátartozik az igazsághoz az is, hogy ez a Gugyerák, akárhogy is figyelem, hall­gatom vagy nézem — inbe- cil alkat Az a beszédtechni­ka, bocsánat: beszédtechni­kátlanság — amivel ez a Gugyerák rendelkezik, min­den logopédus számára iz­galmas feladat pszichológus szgmára elmélyült tanulmá­nyozni való, „az szép ma­gyar beszédet” tisztelők szá^; mára, enyhe idegbaj. De sebaj, mondtam voM magamnak, ha Gugyerák nem is éppen a legsikere­sebb „kisember’ -figura, amit az elmúlt mondjuk negyed­század alatt megalkottak, ha­vonta egyszer kibírom, még akkor is, ha beszélni alig tudó gyerekek iskolai műso­rukban gugyerákul adnak elő. Ha ez nem idegesíti a szülőket nem a pedagógu­sokat miért idegesítsen min-; dig csak engem?! Hozzátartozik a dologhoz az is, hogy én — és gondo­lom millióan vagyunk így — Bárdi Györgyöt nemcsak jó, de kimondottan egyéni ka­rakterű színésznek tartom; Olyannak, akinek órgánu- , ma, tiszta, szép magyar be- r széde mindig tiszteletre éb­resztett, alakításainak sok­oldalúsága, színészi fegyel­me elismerésre késztetett. Mindezek után egyszerűen nem értem, milyen „közön­ség-szellem” uralkodhatott el, s ha egyáltalán elural­kodott, miért és hogyan tör­ténhetett, amely szerint An- tonius-Bárdit csak a Gu- gyerák-Bárdi „adhatja el”, a televízió képernyőjén, sok millió néző számára? Hogy a Bárdi-showban szerepel-e, vagy sem Gugye­rák, az Bárdi és a rendelője dolga, de hogy Bárdi Györ­gyöt, a neves és sokoldalú és kitűnő szinészt egy inbe- cil Gugyerák „vezesse” be a televízió képernyőjén is — ezt aligha tartom örvende­tesnek, szomorúnak annál inkább. Nem tudom, nem érdemelne-e tömeglélektani tanulmányt, hogy egyáltalán mi a szerepük a nézők, a hallgatók tömegeiben a Gu- gyerákoknalc: hogy mi lehet az oka annak, miszerint Bár­di igazi tömegnépszerűségét nem Bárdi, az intellektuális humorú, sokoldalú — még negatív figuráiban is sokol­dalú! — színész teremtette még, hanem egy beszédhi­bás Gugyerák az 5 Macájá­val? Tiszteleti és megbecsülés mindazon színészeknek, akik voltak szívesek közreműköd­ni kollégájuk műsorában. Tisztelet és elismerés Bárdi György színművésznek to­vábbra méginkább, Antoni­us miatt, de quasi Gügye- rákot én temetni jöttem, s nem dicsérni. Nehéz is lenne? | i Gyurkó Géza .Uörostrom ■ szemétben A történelem során Ige» sok akadállyal kellett meg­küzdeniük azoknak, akik távolról jőve fel akartak jutni az egri vár ormára. A mostani hétfőt tekint­ve hasonló helyzetbe ke­rültek a turisták, akik szép számmal, de annál több fintorral vágtak neki a vár útjainak, s különösen a városközpont felőli részen hallatszottak panaszos sza­vak a vár tisztaságával kapcsolatban. Nemcsak szétdobált papírok* kon­zervdobozok, de a télről itt marad hulladékok is éktelenitik a jobb sorsra érdemes sétányokat és a mellette lévő „pázsito­kat’. i ■ í Etképzelhetöí'bogy ennek a szemétnek a nagy része éppen az „ostromlók” jó­voltából maradt itt, akik á közelmúlt ünnepei alatt ke­resték tél » tórát és hagy­i 0tSO. április 14., kedd ták Itt papír- és konzerv­doboz „névjegyeiket”. Lehet... De az is biztos, ogy ha bármennyire is elítéljük magatartásukat, szemetelő kedvüket, nem ípehetünk utánuk Pécstől J ékéscsabáig, Debrecentől udapestig, hogy rendre, sztaságra, a műemlékek tegbecsülésére okítsuk eket. Két lehetőség kínálko­zik. Vagy megakadályozni, hogy büntetlenül szeme­teljenek, vagy ha ez nem sikerül, utána rendet ten­ni, mert az újabb „vár- ostromlók” nem szívesen bukdácsolnak át az elődök által hagyott szemétdom­bokon. Nem szívesen szó­lunk rövid Időn belül má­sodszor is „váriigyben”, de ezúttal is az újság panasz- könyvét akarták használni a szeméten megbotránko- zó turisták. S miután meggyőződ­tünk róla, hogy valóban igazuk van, helyet kellett iídni panaszuknak. ! _ K. E. bizonyította, hogy a kamara­zenélés egyre erősödő egri szokása művészi tettekre ser­kenti a zeneiskola fiatal mű­vésztanárait. Három zongoristát hallót tunk ez alkalommal. Halmai Katalin zenélésében most is — mint mindig — a női lí­ra volt a domináló. Dobos Andrásné két számmal is bizonyította, hogy eddigi di­namikus játéka mellett már árnyaltabban és érzelmileg gazdagabban szólaltatja meg a műveket. Szabó Zoltármé az egyéniségéhez közel álló zenedarabot hatásosan adta elő. Dicsérjük a művésztanáro ■kát azért, hogy újabb pódi­um-lehetőséget fedeztek fel és az újabb lehetőséggel együtt új alkalmat teremtet­tek az egri közönségnek ze nei programok élvezetéhez. (farkas) Negyedszázad magyar Terseiből —1945—1970. Felszabadulásunk 25. év­fordulójára készült ez a több mint 700 oldalnyi versválo- gatás. Az időrend 1945-től 1970-ig évről-évre vezeti vé­gig az olvasót, megelevened­nek előtte 25 év eseményei, ahogy liránk megörökítette, ahogy költőink látták. Ahogy az antológia bevezetője szel­lemesen megjegyzi: „a lírai időgépből” kitekintve több­felé is láthat és többféle él­ményben részesül az olvasó. Bár össze nem fogható te­matikáról van szó, a 25 év lírája mégis egybehangzó az emberi lélek mélységeinek fel­tárásában és abban a törek­vésben, hogy érzelmeket éb­resszen, szenvedélyeket szít­son és újabb nemzedékeket késztessen megszólalásra. Természetesen nem ad lehe­tőséget a könyv — és nem is célja —, hogy a kor törté­nelmi, társadalmi összefüg­géseit mutassa meg, de jól érzékelteti negyedszázad lí­rájának mozgását, a műfaj átalakulását Az értő és ér­zékeny olvasóközönség újra átélheti azokat a gondolato­kat és konfliktusokat, me­lyek e forradalmian szép, de gondoktól egyáltalában nem mentes korban szenvedéllyel érintették és töltötték el a társadalmat és az egyént. A film címe megtévesztő. A. néző azzal a kíváncsiság­gal megy moziba, hogy a könnyedebb fajsúlyú olasz filmek egyikét láthatja ja­pán tálalásban, keleti szoká­sokkal, sok-sok hajlongással, udvariassággal és japán, es­küvővel. A mi utazónk — ez a fő­hős — szokatlan utat jár be, szokatlan szemszögből nézve az eléje táruló világot. Ez a kereskedelmi ügynök hazája vallásos erkölcseiben élve nem veszi észre, mekkora sértés el nem fogadni a fia­tal japán lány felkínálteozá- sát „másodfeleségnek”. A nyüzsgő ázsiai tömegben, az előkelőbb vagy gazdagabb japánok körében is él a Nyugattal szemben valami megalázkodási kényszer. Puccini operájára gondolunk és arra, hogy ez a finom és alázatos romantika át van szőve az eleve megaláztatás­sal a szerelemben. Utazónk, ez a kereskedelmi agy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy itt valaki­nek vagy valakiknek a nyo­mában jár, akik mindezt természetesnek találták és akikkel szemben mindazt tel­jesítették is, itt. Keleten, a pénzéért, amit kívántak. A pénz hatalmát még job­ban igazolja ebben a környe­zetben a Hong-Kong-i ka­land a Pekmgből szökött fia­tal kínai lánnyal, aki ugyan­csak az utazó elődjének ren­delésére várta őt — nyolcvan, dollár reményében. A Hil­ton-szálló menedzsere meg­győzi a mi hősünket: jót tesz, ha a lány szolgálatait elfogadja. S a teljes ártat­lanságot mutató lány töké­letesen, tudja, mit kell tennie a nyolcvan dollárért. A pillanatnak élés még el- riasztóbb képei jönnek Sai­gonban/ Mindenütt a háború, az amerikai katonák, csapat­szállító repülőgépek, katonai dzsipek, szögesdrótok és bá­rok és bagók, amikben fo­lyik a szesz, gurul a pénz. Mindennek kialakult al- és félvilági árfolyama van. Itt húsz dollár a „menyasszony” ára, aki ugyan nem tesz egyebet, mint robogójával követi a lakatlan vidékre szállított, utazót, hogy ott hosszú tíz percen át egymás kezét fogva nézzenek — menyasszonyi módon — egy­más szemébe. A képek nyil­vánvalóan igazolják, hogy a háborún kívül ebben a tér­ségben minden hazugság: az emberek élnek — ahogy tud­nak — ebből a kegyetlen nagy üzletből. S ha már ekkori olvas­mányaink is eszünkbe jutnak az éhező és az aszfalton la­kó indiaiakról, a még el­képzelt valóságot is felülli- citálja a képsor. Itt érünk el a film alkotóinak igazi szándékaihoz. Calcuttában hősünk kényszerül az utcán járni és észrevenni az embe­ri nyomorúságnak olyan je­lenségeit és méreteit, aminő­ket Európában nem lehetsé­ges elképzelni. Tudjuk, hogy az életfelfogás, a boldog sem­mittevés is teszi ezt, de ezt a tömör nyomort, ezt az élet­tel szembeni teljes anyagi és lelki igénytelenséget, az em­beri személyiségnek ezt a minden méreten felüli és ál- lancjó megalázottságát ne­hezen viseli el az európai szem. Hősünk is fellázad mindez ellen, amikor üzlet­társa úgy beszél ezekről a valóban páriák sorsát élő emberekről, mint akikre nem is_ érdemes odafigyelni. A gőgös európai a szent tehe­neket és a mindenütt jelen­levő szemetet, de az embe­rek közé hajt autójával, mert ilyen balesetből nem szár­mazhat baja. Es mindenütt p. pénz imá­data, a pénznek, mint egyet­len és legfőbb hatalomnak tisztélete! Lehet, hogy a fe­hér ember előtt is csak azért alázkodnak meg ennyire, mert egyelőre még ő tartja kezében a pénztárcát, és ad, ha akar, vagy adni látszik, amikor éppen elvesz. Kegyetlenül komor képek futnák a vásznon és a néző a napi hírek már-már unal­mas anyagát kezdi másképp szemlélni. Rodolfo Sonege forgató- könyve és Gian Luigi Poli- doro rendező elképzelése a kiáltó ellentéteket és a je­lenlevő, cáfolhatatlan reali­tásokat állítja egymás mellé; ellentétekül és magyarázatul. Lehangoló a film? Az, de nem a folytonosan megjelenő és magukat felkínáló lányok miatt, ök csak azt teszik, amit az adott esetben tehet­nék. Inkább azért, mert be­pillantást enged a film egy folyamatba, amely évtizedek óta megszabja az ázsiai né­pek sorsát. Mit látott volna például az utazó, ha törté­netesen Indonéziába kellett volna kényszerleszállnia ? * A főszerepben Gastone Moschin kitűnő alakítást nyújt. A gésát Michika Iwasaki, a vietnami lányt a bájos Huynk Thi Than játsz- sza. Nino Oliviero zenéje azt a kozmopolitizmust juttatja eszünkbe, amit a szállodák­ban éo hotelekben hajszol­nak az ide teremtett figurák. A komoly érdeklődőnek komoly tanulsággal szolgál ez a film. (farkas) &sssYsyxssYsss/Y/yjyyrssssss/YssssssssssssjrsssssssssssA/sssssssssssssssssssss/sssi fssss^sssssss^sssssyssssssvsjyssy^/ys/rssrrss/sss/^ssjjfSJYfssssssssssssjysssssssfssssssssssssssssA GERENCSÉR MIKIÓS ■ E. 36. — Beismerésünket egyön­tetűen visszavontuk, mert a legkegyetlenebb fizikai kény­szerre irtuk alá a jegyző­könyvet. Bűnösségünk tehát nem nyert bizonyítást, annál is inkább bizonyítható a kínzás, mivél nyomait e pil­lanatban is mindannyian ma­gunkon viseljük. — Ezen már régen túl va­gyunk, Németh — intette le türelmetlenül Dominies őr­nagy. — Ne kanyarodjon örökké vissza a bizonyítási eljáráshoz! A tanúk eskü alatt vallották beismerésük önkéntességét és nekem sem­mi okom kételkedni a ma­gyar királyi csendőrség tag­jai őszinteségében! Valami újat, mielőtt végképp elvesz­teném a türelmemet! — Tárgyalásvezető hadbí­ró úr, én. az utolsó szó jo­gán beszélek, — Folytassa, kérem! — in­tett az elnöklő tábornok, mi­előtt Dominies újra üvölthe- tett volna. Egyre gyengülőbben állt a költő a két szuronyos csend­őr között. Bakaköpenyéről levágták a gombokat, bakan­csából hiányzott a fűzőszíj. Néhány pillanatig lehunyta a szemét, várta, hogy ismét egy kis erő gyűljön az agyá­ba. — Folytatom, engedelmük- kel... Éppen azért, mert önök gyakorlottak a jogászi munkában, nálamnál is job­ban tudják, hogy a bírásko­dás eszköze mindig a politi­kai hatalom kezében van. Némely politikai hatalmat egyáltalán nem lehet azzal vádolni, hogy ne élne ezzel az eszközzel, A bírói jogkör­ben rejlő lehetőség kegyetlen támadó fegyverré ■ válhat. Amikor pedig bitorlóit po­litikai hatalommal állunk szemben, szükségszerűen vá­lik bitorlóvá a bíráskodás is. — Ez minden!? — csattant fel Dominies. — Még valamit, engedői­mével, hadbíró úr... A bi­torlóit hatalom bűntettnek nyilvánít mindent, ami nem felel meg zsarnoki céljainak. Ezek szerint a célok szerint dönti el. hogy mi a megen­gedett, és mi a meg nem en­gedett. Minél zsarnokibb, annál több természetes em­beri jogot minősít üldíizen- dőnek. Ahogy fokozódik a hatalmi téboly, ügy terjed a terror. Vannak, akik nem képesek ezt elfogadni. Közé­jük tartozom. Ez minden... Furcsa módon a fekete sörtéjű Dominies nerii kapott dührohamot — Na látja, Németh, ha semmit sem tudnék magáról, ezek után akkor is világos lenne számomra, hogy mit érdemel. Kételkedésre semmi oka. A bíróság ítélethozatal­ra vonul vissza. Mindenki maradjon a helyén. Nem szólították sétára a reggeli után. Most már bizo­nyos volt, hogy elérkezett utolsó órája. Szíve a szaka­dékban vergődő motor két­ségbeesésével dolgozott. Hány dobbanásra teremtette a szívét a természet? Huszon­egy esztendején túl hány lüktetésre rendezkedtek be ^ legkeményebb izom sejtjei? Szürke és fehér: szürke az á.itó, a padló, az ágy, a pok­róc, a kisasztalka. Fehér a jtégy fal, a mennyezet, fehér a papír a költő előtt. Búcsú­levelet kellene írni ebben a fjy.űk, száraz cellában, amely a siralomháza.,.Kedves apám!..." Ennyit már papírra vetett. A győri Fürdő-közben lakó ne­velőapjának. Struhár János­nak szánta az utolsó sorait, de csak érzések áradtak be- jole. Rá, az elítéltre követ­kezetes szigorral vonatkoztak a börtönszabályok egész a ■bitóig, de végzetét nem akar­ta súlyosbítani azzal, hogy 'gondolatainak foglár módjá­ra parancsoljon. Szabadon bocsátotta őket, hadd szá­guldozzanak kedvük szerint, ragadják magúikkal őt is a hóhér hatalma fölé. Talán Stelczer Lajos sem retteg túlságosan a haláltól. Vagy talán már nincs is mi­től rettegnie?... A maga végzetét tudomá­sul vette Németh László Já­nos, de az hihetetlennek tűnt, hogy legjobb barátja életét is kioltják. Szegény, drága cimbora!... Lehetet­len, hogy ne lássa többé nyugodt, komoly arcát, lehe­tetlen, hogy ne barangolja­nak a közelgő tavaszban a város ódon utcáin, a szellős Duna-soron, a Radó tér sár­ga kavicsos sétányain. Meny­nyit vitatkoztak, hányszor indulatba hozták egymást eltérő véleményükkel! Aztán a nagy dolgokból egy köny- nyed fordulattal ugrottak fejest legényvágyaikba, a lá­nyok nyomába szegődtek és abban versenyeztek, ki tud szebbet mondani a bakfisok­nak. Vajda János költészete és a szép Jankovics-lány ka- cérsága, József Attila szo­nettkoszorúja és a Kazinczy utcai drogéria gyönyörű el­ad ókisasszonya éppúgy hoz­zátartozott sok színű ifjúsá­guk teljességéhez, mint a Bercsényi liget jázminbokrai és Hegel dialektikája, a sa­rokerkélyek kedvessége és Marx értéktöbblet-elmélete, a szűk utcácskák gázlámpái és a konspiráció technikája, vagy a langyos éjszakák, amikor a város keleti szegé­lyéről messzire hallatszik a gyárak zaja, mintha Herku­les rámolna, sóhajtozna' ál­matlanságában. _____ íFolytatjuk^ A japán feleség Olasz film

Next

/
Thumbnails
Contents