Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
CSONTOS GABOR: AZON A TÉLEN Tizennyolc szekér volt a forspontban. A központi uradalmi magtárban raktak meg tízet és a malomban nyolcak Amikor zsákolták a búzát, a parasztok nem győztek csodálkozni: „Hogy maradt meg itt ennyi búza? Hogy nem vitték el a németek?” Valaki azt mondta, biztos azért, mert az urak jóban voltak a németekkel. Az út két napig tartott a Városba. A tizennyolc ökrös íogat szinte megállás nélkül menk az ökrök lassan cap- lattak a hólében. A parasztok többnyire némán guny- nyasztottak a szekereken. Elöl-hátul két szovjet katona volt a kísérő. Fegyverüket lerakták a szekérderékba, maguk is felültek a zsákokra és komáztak a parasztokkal. Hol az első, hol a hátul só szekérre mentek vigyázni az emberek, valami zagyva keverék nyelven, faggatták a katonákat, s a válaszra nagyokat hallgattak. A hátsó szekéren az egyik katona tudott valamit magyarul. Dohánya is volt egy zsebbel, jól elfüstölögtek a zsákokon. Éjjel a Makrai-majorban háltak. Az intéző házába belestek az ablakon: üres volt. Az istállóban aludtak a szalmán. Az itteniek azt mondták, nem ment messze az intéző, nem ajánlatos bemenni a házába. Az úrról viszont tudták, hogy elment. „Az nem jön vissza, ha egy csepp esze van.” Megmondták a katonák, hogy hamarosan felszabdalják a földet s mindenki kap belőle. Sok volt a magára hagyott szekér a sorban, egész úton ezeket a híreket tárgyalták a parasztok. A városi malomban rakták a zsákokat Meg persze utcán elcsípett civilek hordták a zsákokat. Meg persze a parasztok. Magasba kellett vinniük, mert a malom túloldalát felrobbantották a németek. Csak az emeleten működött egy garat Hazafelé két-két komiszkenyeret kaptak a parancsnoktól és közösen egy féloldal szalonnát Kaptak dokumentál; is, hogy a robot megvolt A forspontos szekérsor sötétedésre ért be megint a Makrai-majorba. Épp hogy befordultak a szérűre és szedelőzködni kezdtek, amikor egy katonai autó futott be mögöttük az intéző háza elé. Az a négy katona ült benne, akik őket kísérték odafelé. Egyikük leugrott és egy demizsont adott oda Lenthe Bálintnak, aki a forspont vezetője volt „Ez mi?” — emelgette Lenthe Bálint a demizsont A katona nagy gesztusokkal magyarázta, hogy nekik küldi a parancsnok, igyák meg. És hogy ők is koccintani akarnak velük. Azzal indult a ház felé. Lenthe mondta, hogy ide nem lehet bemenni, ez az intéző háza. „Kak, intéző! Nyicsevo!” És rugdalni kezdte az ajtót Nekifeszültek az emberek is, néhány pillanat múlva bent voltak. A szoba közepén ösz- szezsúfolt bútorokat széthúz- gálták és leültek. Kényelmes fotelok voltak, de volt ott heverő meg dívány is. Az asztalokat hagyták, csak egyet húztak ki középre a demizsonnak. Valaki poharakat is talált egy másik szobában. Dobos Gáspár töltögette az italt Jókora borospoharak voltak, belefért azokba másfél deci is. De se a parasztoknak, se a katonáknak nem tűnt fel, hogy nem arravaló poharak ezek. Koccintottak és ittak. Utána a katonák sorra kezet ráztak a tizennyolc emberrel és indultak. Azt mondták, nekik még éjfél előtt vissza kell érniük a kommandóra. Esett a havas eső, sátorlapot teregettek a fejükre a nyitott dzsipen. Amikor a katonák elmentek, nagyot néztek a parasztok. Hát bizony, ők betörtek az intéző házába. Finom bútorok, szép padló, fényes, mint a tükör, csúszkál rajta az ember lába. Lentha azt mondta, ha már így alakult, hozzanak be szalmát, itt fognak aludni. „Urak leszünk” — mondta az öreg Reszegi, miközben tüzet gyújtott a kandallóban. Élőbb szalmát égettek benne, de az csak ellángolt. Valaki gallyat kerített, majd egy ember jókora fahasábokkal került elő. Szalonnát sütöttek a tűzön. „Jó ez a kandalló — csurgatta a zsírt a fekete katonakenyérre Részeg» — az ember a husiban is süthet nyárson szalonná:, Tudták az urak, mi a jó.” Valaki hahotázott: „Józsi bátyám azt hiszi, a Czaga itt sütött szalonnát?” „Hát?” Az öreg meglepődött. „Mi az istenre kellett neki, ha nem arra? Ez csak arra jó. Mind kiviszi a meleget,” „Fenéket! Az efféle a divat miatt van. Nem büdösített az itt a szalonnával.” „Neked a szalonna büdös? Váglak mindjárt szájba!” Később azt mondta Reszegi: „Otthon érezhetjük magunkat emberek. Igaz, Bakó Imre?” Bakó gyanakodva vizsgálta Resáegi szándékát, de azért ráhagyta: „Otthon, otthon.’’ Az öreg folytatta: „Elvégre a vejed háza!” Az emberek nevettek. Mindenki tudta, hogy a Bakó lánya bejárt az intézőhöz. Vérmes ember Czaga, sok asszonyt, lányt megtapogatott. „Ne figurázzák kend a más bajával!” — morgott Bakó. Lenthe maga próbálta elütni a nyers tréfát azzal, hogy kijelentette: „A Bakó Imre dolga semmi. A hangyás Csiba az intézőnek köszönheti a gyerekét is. Az a valami!” Nevettek és tréfálkoztak még egy darabig. Füst és égő zsír bűze töltötte meg a házat, keveredve a nedvességet párálló gúnyák nehéz szagával. Varga Imre jött be ekkoi” „Bálint bátyám, jöjjön ki!” „Minek, te?” „Az intéző úr hívatja.” „Kicsoda? Ne bolondozz itt velem!” „Azt kérdezte, van-e bent ruszki. Mondtam: van.” „Na, azt jól tetted” S indult kifelé. Az emberek elcsendesedve figyeltek, majd mind az ajtóhoz tódultak. Czaga nyűtt bőrkabátban állt ott, a fején kucsma. A bajuszáról meg a szeme villogásáról ismerték meg. Farkasszemet néztek egy darabig. Lenthe végre a kucsmájához bökte az ujját: „Jó esték intéző úr!” „Jó estét, emberek,.. Csak azt kérem, vigyázzanak a holmimra. Nem szeretném, ha ebek harmincadjára kerülne a házam. Értik, ugye?” Lenthe egy kis idő múlva azt mondta: jöjjön be az intéző úr! Jöjjön, no, ne féljen, nem esszük meg.” Hátrafelé intett, az emberek mindjárt elhúzódtak az ajtóból. Az intéző fellépett a lépcsőn és a sorfal között bement. Leemelte fehér homlokáról a kucsmáját. „Oroszokkal vannak?” — kérdezte. „Mér nincsenek itt” — nyugtatta meg Dobos. Aztán itallal kínálták. Ivott. Széket toltak alá. Leült. Többen a fal mellé húzódtak a szalmára és a batyujukon szalonnáztak. Mások evés után sem tették fel újra a kucsmájukat. Festető egy tengerilevélen nótát zümmögtetett. Hallgatták csendben. Az intéző körbenézett a lakásban. Zavartan emelte szemét az összeforgatott bútorokra, majd ismét a szalmás padlatot nézte. Lenthe észrevette a pillantását és azt mondta: „Hát, más világ van, intéző úr.” Czaga ösz- szeszedte magát, ismét villogott a szeme: „Meglesz ennek a böjtje, emberek.” „Meg-e?” „Biztosan! Az ilyesminek mindig is megvolt.” „Nono!” Aztán megint hallgattak. Festető egyre hangosabban zizegtette a nótát. A parasztok vörös arccal hallgatták. Akkor a kis Bakó odaugrott az intéző elé: „Tudja, még a kanásztáncot, intéző úr? Mert a színpadon jól eljárta.” „Haggyad!” Ezt az öreg Reszegi mondta. De Lenthe Bálint leintette őt, Bakótól meg azt kérdezte: „Hogy mondod, Imre? Hol táncolt az intéző úr?” „Hát a. katonabálon! Én főztem a pörköltet az uraknak. Hű, hogy kapkodta a botot a talpa alatt az intéző úr!” Czaga egyikről a másikra nézett. Fel akart állni, de Lenthe visszanyomta a székre. „Adjatok hát valami botot!” Két ostornyelet nyújtottak oda. „Táncoljon egy kicsit, intéző úr! Mulas- -Són' béttriünket! ” Nyomasztó csend lett. Mindenki az intézőt nézte. Az leszegett fejjel járta körbe az arookat, majd megszólalt: „Megbánhatják még ezt is, emberek!” „Ott is ott leszünk! Fújjad, komám!” — rikoltotta valaki hátulról. Czaga lassan nyúlt a botért. Előbb az egyiket vette el, aztán a másikat. Ismét körbe lesett, majd megpörgette az ujjai közt az ostornyelet. Aztán magasba emelt bottal hirtelen nagyot kurjantott és nekiiramodott az ajtónak. Ketten álltak ott, azok ijedten félreugrottak. De a félig nyitott ajtó mögött is állt valaki, aki elébe rakta a lábát Czagának. Fejjel bukott előre, neki a külső ajtónak. Az egyik ostornyél elroppant alatta, de mindjárt felugrott és a másikkal végi'ghúzott a paraszton, aki összeesett. Ekkorra azonban Lenthe és Bakó már ott voltak és lekapták Cza- gát a lábáról. Bakó az arcába vert ököllel. Bevitték ismét a szoba közepére és ledobták a padlóra. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd feltámaszkodott a tenyerére. Vér folyt a szája sarkán. „Megbánják. Megbánják, emberek! Mindent! Ezt is, meg a gabonát is, amit ldvittek a raktárakból az oroszoknak.” Dülöngélve most ért mellé az a paraszt, akit megütött az ostomyéllel. Ennek is véres volt az arca. Meglendítette a lábát, belerúgott az intéző fejébe. Az arccal előrebukott és hörögni kezdett. A paraszt tovább akarta rugdosni, de a többiek félrerángatták. Czaga halántékán kidudorodott a rúgás nyoma és vastag fekete szalagként indult meg belőle a vér. Csend volt. csak a lefogott ember káromkodott, míg le nem lökték a szalmára. Lenthe leguggolt az int»* ző mellé. Valaki közelebb tolta az egyik petrólámpát, amelyet a szekérről hoztak be. Hátára fordították a testet. Czaga szeme tágra nyílva meredt felfelé, az egyikbe belefolyt a vér 3 nem látszott a fehérje. „Ennek nem kell több — mondta csendesen Lenthe. — Vigyétek ki az egyik szekérre, tegyetek rá szalmát!” Aztán megitták a maradék pálinkát és lefeküdtek. Nem sokat aludtak, mert korán indultak tovább. Szürke porhó fedte az utat, ropogott a talpak alatt. A tizennyolc szekér kifordult a majorból és felsorakozott az úton. Némelyik szekéren nem ült senki, mert párosával, hármasával gubbasztottak az ülésen a parasztok. Még alig szürkült, amikor a homokdombokhoz értek. Ott megálltak. Negyedóra alatt kész lettek a sírral. Altkor kiemelték a szalma alól Czagát és megindultak vele a sírhoz. A szekereken megemelkedtek a kucsmák. „0 is csalt ember volt” — mondta valaki. A többiek bólintottak. Mindjárt indult is a szekérsor, estére otthon akartak lenni. Cammogtak az ökrök, bóbiskoltak a parasztok. Később esni kezdett a hó. Fehéren betakart mindent. A névnapoknak kialakult a vendje. 'A tlt. kárnő asztali naptárába évről évre a megfelelő dátumokhoz beírták a keresztneveket, ezt egy magától alakult bizottság rendszeresen ellenőrizte és a bizottság tagjai elsőként jelentek meg Jucikénál, Mancikánál, Imrénél, Ferencnél, Istvánnál, hogy ki-ki a maga módján sok-sok boldog névnapot kívánjon. Volt, aki pukkedlizva, kicsit selypítve mondta a gyerekverset: „Pici szivem, pici szám, sok boldog névnapot kíván”, volt aki csatlakozott az előtte szólóhoz, de volt olyan is, aki csak erős kézszorítással fejezte ki az ilyenkor szokásos érzését. Ha nők kívántak sok boldog névnapot férfiaknak, akkor megcsókolták a }MlósSara, Üe alkalom volt arra is, hogy luki a mega módján bevágódjon a főnökénél. Előfordult, hogy némelyek annyit ittak a főnök egészségére, hogy az asztal alól tekin. tettek fel rá. De ez nem volt általános, évente, ha ötször-hatszor előfordult. Az ajándékozás viszont általános volt. Évközben mindenki megfelelő összeget adott át a titkárnő- ■nek, aki ezt beírta egy füzetbe és ebből a pénzből kapott mindenki egyformán, amikor elérkezett a névnapja. Persze nem pénzt, hanem ajándékot. Ennek is megvolt a mechanizmusa. A névnapot üld kiválasztott valamilyen ajándékot a boltban, ezt megmondta a titkárnőnek, aki megvette ezt az ünnepeltnek. Ha többe került, mint amennyi pénzt luipott a leollektítAKSl az ünnepelt, akkor a külön- bözetet 6 fizette. A névnapi ünnepségen az ünnepelt által kiválasztott ajándékot ünnepélyesen átadták. Az ünnepelt ilyenkor nagyon meghatódott, adta a meglepettet, kicsit szabadkozott is: i,,..azért ilyen drágát mégsem tellett volna...“ így zajlott le minden névnap. A legutóbbi is így kezdődött. Az egyik gépíró-nőnek, Katinkának a névnapját ünnepelték. Mindenki gratulált Katinkának, Bér esne, a takarítónő is, aki ezen a napon ki tudja miért, bent maradt egész nap. Katinka megvette a szokásos két demizson bort, zsúrkenyereí, vajat, csemege uborkát hozatott a hivatalsegéddel és délután, pontosan másfél órával a munkaidő lejárta előtt előszedte szatyrából a házi kolbászt és a nőkkel összefogva elkészítette a szendvicsei. Fél négykor, Kovács Béla menetrendszerűen elkiáltotta magát a hivatal folyosóján: „Mindenki a fedélzetre” és ezzel elkezdődött az ünnepség. Mindenki ssedelöz- ködött és néhány perc múlva ott szorongott férfit, ha férfiak a nőknek, akkor megcsókol- az egész hivatali apparátus a névnapi szoba ták a nőt. Tehát alkalom volt a névnap a cső- ban, amely a valóságban tanácsterem volt. • névnapokon mindig fehér abrosszal terítették le az asztalokat. Az asztalokon kínálták magukat a szendvicsek, öblös vizespoharakba csorrogott a rubinszínű bor... Mindenki a fedélzeten volt, mindenki tette a magáét, a hivatalfőnök is megérkezett, helyet foglalt az asztalfön, megragadta a hozzá legközelebb álló poharat, felemelkedett a helyéről, megköszörülte a torkát és így szólt az egybegyűltekhez: — Emelem poharam a mi kis, összetartó kollektívánk kedvencének, Katinkának az egészségére. Kívánok az egész kollektíva nevében neki sok-sok boldog névnapot! Katinka láthatóan elvörösödött, a teremben levők jobb keze a pohár után nyúlt és egyszerre olyan lett a terem, mintha sok-sok ru- binkelyhű virágból kötött volna valaki csokrot. A poharak összekoccantak. Mindenki ivott és mindenki maszek alapon is jó kívánságokkal halmozta el Katinkát. Béresné, a takarítónő még meg is csókolta és kissé remegő hangon kívánt neki sok-sok boldog névnapot. Mint régi teleken a szánkók, állandóan csilingeltek a poharak. — Egészségedre! ~~ Egészségedre! Később már konyakkal koccintottak, amire összedobták a pénzt es amit a sarki csemegeboltból hozattak Béresnével. Kovács Béla rázendített a dalra; „Én édes Katinkám, Csak egyszer kacsints ram...” — — és Katinka, aki ott ült az asztal közepe táján, előtte a csomaggal, amelyben egy Triumph melltartó és egy olyan fekete, habselyem női nadrág volt, amelynek a szárára rávarrták a harisnyatartót is és amilyent Jucik'’., a titkárnő fél évvel ezelőtt kapott a 'J ' étöl Ausztriából, most már kacsintott, nemcsak Kovács Bélára, de mindenkire, sőt a blúzra hajlandó 'bolt a melltartót is felpróbálni. Ezt a produkciót a nők mély sóhajtással vették tudomásul, a férfiak pedig tapssal jutalmazták. — Hármas melle vah! — állapította meg Kántor István csoportvezető, miközben harmadszor töltötte tele konyakkal a poharát. — Hármas melle van, mint a feleségemnek — tette hozzá és egyből kiürítette a poharát. A konyak elfogyott, Kántor jobb htján egy hamutartót fogott és azt tartotta a jelenlevők elé. Potyogtak a tízesek a hamutartóba. Utoljára a hivatalfőnök tett bele egy húszast. Kántor összeszámolta a pénzt és elkiáltotta magát: — Béresnél A kiáltásra a csend válaszolt, — Béresné! — kiáltotta ismét és most már ő maga válaszolt: — Béresné nincs. Hová lett Béresné? Most ki megy el konyakért? Az emberek egymásra néztek, nem tudtak dönteni. Végül akadt egy önként jelentkező, Csobánkainé az iktatóból, akinek ugyan nem volt munkaköri kötelessége a konyak beszerzése, de ki tudja miért, most ettől eltekintett. Becsülettel meg is hozta a konyakot, de mire visszatért, a hangulat elromlott. Csak Kovács Béla volt a teremben, ö mondta cl Cso- bánkainénak, hogy mi történt, amíg ő odavolt. A Béresné miatt mentek el, meg amiatt a hülye Tóbiás Kati miatt, akinek eszébe jutott megkérdezni: hogy hívják Béresnét? — És tudták? — Nem! Maga tudja? — Hát, Béresnének! — A fenét! Katalinnak, mint Katinkát! Weber Katalinrtak! — Nahát! — És ezt csak Tóbiás Kati tudtat Ez volt az utolsó névnap a hivatalban. De csak ebben az évben. Jövőre Béresné nyugdíjba megy.
