Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
Töprengő meditáció Ez itt az erdő, halálerdő... több. Mert épp e rendszer lényegéből fakad, hogy önfenntartása. elképzelt jövője, létének alapja nem lehetett más, mint a Voronyezs- hez, a Don-Kanyarhoz vezető út — Apui A térképen láttam, hogy hol van a Don... Apák! Tt nem a térképen láttátok, ti megértétek, megszenvedtétek, hogy hol van Voronyem, hol van a Don- kanyar, hal van az a halál, amelynek még értelme sincs. Mert meghalni lehet, mint Matroszov, mert meghalni kell, mint meghalták olyannyién partizánok, ellenállók, kommunisták — de egyet nem lehet: értelmetlenül áldozni az életet És ha kérdi fiam, lányom, éa ha kérdik tőletek, apók, anyák, a ti gyermekeitek, mit jelent az értelmes halál — ne legyen ez ünneprontás, beszélni erről —, akkor aligha lehetne mást mondani, mint meghalni az életért, az emberi életért Manapság kissé szerények vagyunk, sőt szégyenkezünk is, ha hősi tettekről, érzelmekről, az eszmék héroszairól vagy egyszerű, szürke „tisztviselőiről” van szó. Manapság úgy hisszük, hogy mindaz megkoptatott ami a harcok nagyszerűségét példázza, ami egy negyedszázad tetteiről, fekete betűs hétköznapjairól és piros betűs vasárnapjairól szól. Pedig ebben a társadalomban, amelynek tagjai vagyunk, amelyet építünk, amelyet „csinálunk”, minden ember, az a túlnyomó többség is, amelyik velünk van, s az a töredék is, amely inkább ellenünk, mint velünk, — mind-mind negyed századot adott életéből ezért a negyed századért. Lehet sőt biztos, hogy 25 esztendő a történelem homokóráján néhány porszem csupán, de egy ember életében fél életet nőt a fiatalokat tekintve az egész életet is jelentheti. A rádió és a televízió, az újságok és az évkönyvek, az elmúlt negyed évszázad oly * Árvíz a Baradlában As aggteleki és jósvafői karsztvidéken a hóié és a lehullott csapadék fel töltötte a föld alatti víztárolókat és a cseppkőbarlangban folyó patakok megáradtak. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet jósvafői karsztvízkutató állomásának „obszervatóriumában’’ a Vass Imre és a Kossuth cseppkőbarlangokban négy évvel ezA hatvani MAV-pályaudvar Ecsédi metróépítők Setn emlékszem arca a napra. Kérdi a fiam, aki any- nyt idős most, mint én voltam annak idején, irályén volt az a nagy pillanat, amit ő immáron a történelemkönyvben tanul — és kásáé csodálkozva néz rám, mint a történelem tanújára — mert én szégyenkezve, pironkodva nem tudok rá érdemben válaszolni. Valóban, milyen volt az a nap? Tavasz volt! Bolondos április? Hideg, esős, havas, napsütéses? Nem tudom. A történelem nagy pillanatai nem történelmi direktívákban születnek. Nem tudok, nem tudtam mit mondani saját fiamnak, hogy milyen volt számomra 1945. április 4., nem tudtam megmondani, mit éreztem akkor, — mert talán semmit sem éreztem akkor. A történelem nem akkor születik, amikor a történettudósok megfogalmazzák. A történelem nem akkor születik, amikor évtizedekkel, vagy évszázadokkal később megfogalmazzák a múlt hivatott kutatói: hogyan, miért született a történelem nagy pillanata. Hogyan, miért? — ez ma már nyilvánvaló. Annak a társadalomnak nem lehetett további léte: az addigi léte is abszurdum volt. És azt se hiszem, hogy az a^ társadalom azért lett múlttá, volttá, mert a második világháború elsöpörte, mert egy második világháború lett és volt Mert annak a társadalomnak akkor is el kellett volna pusztulnia, ha ez a háború nem jön — vagy csak később jön. És el is pusztult volna... Én annak idején tanultam Hannibálról, aki átkelt az Alpokon; tanultam Julius Caesarról, aki átkelt a Rubi conon; s természetesen tanultam Napóleonról, aki eljutott Egyiptomba, Moszkvába és onnan, ha nem is nyílegyenesen, de eljutott Waterloohoz. Megtanultam azt a történelmi bölcsességet, hogy éppen a történelem az, amely nem ismétli meg önmagát. I Q V, egyszerű megfogalmazásban nem igaz. Ám egy dologban úgy és feltétlenül igaz, hogy mindenki és mindaz, aki „meghamisítani” akarja a történelmet, más szóval, aki tetteivel a társadalom, a történelem belső, öntörvényei ellen tör, az óhatatlanul elbukik. Ezért nyilvánvaló, ezért törvényszerű, hogy a Horthy-rendszer akkor is és úgy is elbukott volna, ha nem jön a második világháború. Ez természetesen üres fikció, — leírt töprengés: semmi l/'anyargó ösvény kerüi- ^ geti a fákat Ibolya- szí nűek a fellegek, s az ég magasán hunyorogva gyújtja lámpását az esthajnalcsillag. Madarak húznak át felettem, szereim«; szalonkák liergetőznek, korrogva. S váratlanul fülembe csap egy fegyver éles durranása. Tudom. vadászfegyver szólal, a Századunk bizonyára a történelem hőstettekben, emberiességben leggazdagabb, de ugyanakkor — pusztításai és embertelensége révén — egyik legtragikusabb időszaka Is. Emberségünk minősége után kutatva, a jövő humanistája belelapoz majd évtizedeink konfesszióíba, emlékirataiba és tanúvallomásaiba. S meglehet, kételkedve fogadja s talán el is utasítja az egyetemes tragikum lényeinek szörnyű dokumentumait. Napjainkban: is, a Uerecsendi erdő árnyaiban el- heveredve, ki gondol az itteni, aprólékosan kitervelt, a gengsztermorál aljasságával átgondolt és megvalósított tömeggyilkosságra? Ki gondol arra a mészárlásra, amit német és magyar fasiszta, az ember kifordult szellemének és kancsító leleményének halált lehelő szemete véghez hang mégis megbcrrzaszi E mostani tavaszban, huszonöt év előtti őszből, az idők páráin át, megdöbbentő eseményeket idéz. Itt, ez az erdő is. Kereosand felett.., vitt? Ki gondol a téglagyári gettó bejáratát díszítő bitófára, s azokra, kiket térdre parancsoltak, földre vertek a halálfélelem legfelsőbb fokozatai?. .. Ősz volt akkor. 1944 októbere. Dombokról fújt a szél, a szőlő édes illatát hordta szét a völgyekben. Azaz hordta volna, de az arany szelet kormos vihar taposta le, véres por és köd ülte meg mindenfelé, amerne a szem ellát., Kerecsenden, a téglagyári gettó bejáratánál — a fasiszta hadálvalóság jeleként — állt a bitélfa. Egy Fapp nevezetű csendőr főhadnagy „ötlete” volt a bitó, elrettentésül a szökést tervezőknek. A gettónak ekkoriban mindennapos .vendége” Polgári Pál, Eger főszolgabírója. Embereivel okkal, ok nélkül belekötött a foglyul targazdagságát sorolják fel arról, hogy miből lettünk és mivé váltunk: honnan indultunk, s hová jutottunk, hogy mit teremtettünk, hogy ml lett mindabból, ami egykor semmi sem volt, és most csodálatos „valamié” vált Ez, a mindenki előtt látható, a képes albumokban, a képernyőn, a fllmeo bemutatliató igazság, amit elmondhatunk, bemutathatunk mindenkinek, tó jön és látni akar — de van ennél több titkunk, nagyobb és mélyebb igazságunk is nekünk: egy embertelen társadalom gyermekeiből egy emberi társadalom felnőttéivé váltunk. — ...és milyen volt az első április? — kérdi a fiam. Nem tudom. Nem emlékszem rá. Lehet hogy esett az eső. Lehet hogy sütött a nap. Lehet, hogy az az április négy nekem április 10, 18, vagy másodika volt. Vagy még március volt az én felszabadulásom. Nem tudom. A történelem nagy pillanatai még drámai órák, hónapok, érvek után is néha csendben és észrevétlenül érkeznek meg. Ma tudom, hogy mi volt az az április 4. Ma tudom, mert elmondhatom gyermekeimnek, egy egész generációnak, amely utánam nőtt fel — illetőleg nem is azt mondhatom el, hogy milyen volt hanem azt hogy milyen ma. Milyen ma? Amilyen ma, olyan volt az első április 4. Amiről nem tudtam, hogy minden jövőle gyökere s amiről nem tudtam, hogy egy fáradt, kimerült fiatalembert az embertelenségből kiemelve, érett alkotó emberré formált. Ügy látszik, a történelem titka: az ember kétszer születik. Én másodszor azon az április 4-én! S ne vessen követ rám senki, hogy nem emlékszem vissza születésem pillanatára. Csak létemre: arra igen! 4 Gyurkó Géza előtt volt az Ideihez hasonló nagy árvíz. Ezekben a barlangokban különleges műszerekkel vizsgálják a föld alatti vizek hőmérsékletét vízszintingadozását és a víz kémiai összetételét. A mostani áradás nagyságára jellemző, hogy a Vass Imre barlang Kistohonya-forrása percenként 13—20 ezer liter vizet lövell a felszínre és az tott szerencsétlenekbe, ütő Heverte az embereket ahol csak érte. Polgári nyomozó csendőrei megtették azt, hogy sárga csillagot tűztek a mellükre s így vegyültek el a zsidók között. Kihallgatták beszélgetéseiket aztán fenyegetőzve, kicsalták értéktárgyaikat. Tetemes zsákmányt raboltak össze, s ennek fejében gondoskodtak a megzsaroltak brutális megtónozta- tásáról is. Polgári gondosan vigyázott, hogy az őriztettek semmi értéket meg ne tarthassanak. Szülésznőket vezényelt a gettóba, s ezek csendőrök előtt motozták végig mosdatlan kézzel, a kiszemelt, ártatlan nőket. A kerecsendl főjegyzői lakban rendezték be a vész- törvényszéket. S azok, kiknek egyéb bűne nem volt, mint hogy nem a katolikus templomba jártak imádkozni, más ítéletet nem nyerhettek — csak halált. A Deák Ferenc utcai Ges- tapó-házba hurcolták az egri Steiner Imrét. Agyonverték és elásták. Sírjából elrohadt naplójának néhány lapja épségben előkerült. E napló la pókról tudjuk: ,„.. Kun dr-ékat és két embert kivittek a kerecsen - di erdőbe, egy nagy gödröt ásni.,.” Áldozataikkal saját sírjukat ásatták meg gyilkosaik, Meztelenre vetkőztetA MŰSZAK DTÄN Ecsédre befutó munkásbuszok között — egy idő óta valóságos „távolsági járat” is porol nap nap után az utcákon: Budáról hozza vissza az ingázó embereket Vájárfélék a kocsi utasai. Ami kissé bizonytalanná teszi az érdeklődőt a vidéken egyébként nagyon is ismerős foglalkozás meghatározásában, megértésében: az, hogy ezek a bányászok nem a szén- és ércmezőkön dolgoznak, hanem éppenséggel a Vérmező alatt, s az új metrónak vágnak utat a zöldellő pázsittal, tavaszt váró ligetekkel, kertekkel borított sziklák közötti mélységben... — Nemrég persze még mi is „igazi” bányászok voltunk — magyarázza az egyiáradat már a barlang kút- szerű bejáratát is elöntötte. Az árvíz miatt járhatatlan a Kossuth-barlang is és föld alatti patakja, a Nagy- tohonya-íorrás jelenleg olyan nagy mennyiségű vizet szállít, hogy az átbukott a barlang előtt felépített, tudományos célokat szolgáló százharminc centiméter magas betongáton, t ve, hármasával-négyesével terelték a szerencsétlen embereket a megásott sírhoz, úgy lövöldözték vaiaraeny- nyiüket a verembe. Sorvasztott eleget a hiánya, s végre a béke lett biztos kenyerünk. Ám sírjainkat, a temetőinket kellett ápolni, mielőtt szántóföldjeinket művelhettük volna. A Kerecsenden meggyilkolt áldozatok sírjának feltárása 1945. március 19-én, a náci megszállás gyászos évfordulóján történt. S nemcsak a kerecsendi erdő avarja alól, de a temetőárokból is tömegsír került elő. A sírok felbontását a kézre került Ba- ky-csendőrökkel, nyilasokkal, a halálfejes légió tagjaival „Tizenhat éves fiatal lány anyjával együtt került elő a sorból. Anyja mellén a feje, még a hajában ott a piros szalag. Anyját és lányát egyszerre végezték tó a szadista tömeggyilkosok.” Az áldozatok gyalulatlan deszkakoporsóit százak és százak kísérték örök nyugvóhelyükre — a temetőbe. A zóta fölöttünk egy vi- " lág múlt eL A kerecsendi erdő fái felett szalonkák húznak. Takük, amikor megszólítom a hazafelé kászálódó ecsédie- ket — előbb a mélyművelésű üzemekbe jártunk, aztán meg a külfejtésre. Akkor szakítottunk a hagyományokkal, amikor a Közlekedési Építő Vállalat a mi falunkban is toborozni kezdett. Szállási János, Kollár Ferenc, Maksa János, Kocsis Ferenc, Palkó Mihály, Agócs József nyújtja a kezét a bemutatkozáskor. Egyikük valamikor kotrón „lovagolt”, úgy járta az országot, másikuk fúrásbrigádban „hajtott”, többen pedig a szállítószalagok körül „szolgáltak" kezelőként, takarítóként EGYIKÜK-MASIKUK háromezren is felül keresett azonban inkább csak kettő körül gyűlt össze a borítékokban. S mert a toborzólc sokat ígértek, úgy vélték, mindegyiküknek érdemes a pestiekhez szegődniük. Így kerültek egy akarattal, így változtattak munkahelyet — Hatvannyolc nyarán indultunk Kesédről — emlékezik Kollár —, ha pontosan tudom még: harmincnégyen. Köves, vizes talajban kezdtünk, a műszak végére a gumiruha alatt is bőrig áztunk, fáztunk. Nem tagadom nehéz volt hozzászokni! Annál Inkább, mivel a külfejtésen szinte már elfelejtettük a félelmet emitt meg, végeztették. Mindenkit meg- derrmesztett a látvány, amely napvilágra tárult Az IGAZSÁG c. újság munkatársa (H. Gy.) megrázó riportban számolt be az eseményről: „Mindkét sírban meztelenre vetkőztetett, vagy teljesen kifosztott hullákat köztük 100 százalékos, vak vagy láb nélküli hadirok- kantakab nőkeit és gyermekeket találtató Arcra borulva, szétroncsolt koponyával, elevenen összetört tagokkal, az utolsó pillanatok rémületét mutatva, megdermedt mozdulatokkal feküdtek a maguk által megásott gödörben ... Vak és béna emberek fekszenek a gödrökben, aikik egészségüket, szemük világát adták hazájukért, mint teljes hadirokkantak elkerülték a deportálás borzalmait és cserébe a dögtemető jutott nekik.. fellegek, s az ághegyek rügybe szakadnak. Gondolkodnunk kell, emlékeznünk kell, hogy ne felejthessünk. Az embernek szeretnie kell az embert, tehát gyűlölnie a fasizmust, amíg az él, vagy éledhet S ha az ember meghal, annnk kell gyűlölnie tovább aki a helyébe lép. Pataky Oe/só huszonvalahány méterrel • föld alatt, gyakran újra nyomunkéba settenkedett a halai is... — Volt olyan omlásunk, hogy csak a szerencse mentett meg valamennyiünket! Ha történetesen nem kosztolunk éppen, tízen is otthagyjuk a fogunkat! Képzelheti: csak az omladék eltakarítása, a rend helyreállítása egy hónapba tellett...! — szól bele a beszélgetésbe Maksa János. A kis társaság — Balogh József brigádja — tagjai egyre-másra „kotorják” elő élményeiket Szavaikból kiderül, hogy korántsem rettentek meg, a furcsa körülmények közepette is iparkodtak, bátran haladtak előre, kitartóan, szorgalmasan végezték feladataikat. A kezdeti 12—14 helyett később már havi 30—32 méter hosszúságú vágatot is „kihajtottak". Volt idő, különösen utóbb, hogy két hét alatt annyit végeztek, mint azelőtt egy teljes hónapig. — A Moszkva tér felől közeledő csapattal március 17-én „durkoltunk” — mondja Szállási János —< vagyis, érthetőbben: akkor szakítottuk egybe a két „alagutat”. Négy nappal korábban, mint előírták... FÚRNAK, ROBBANTANAK, rakodnak, betonoznak huszonhat méternyire a budai ligetek, házak alatt Az ecsédi „bányászok" híre régen túljutott már a Vérmezőről, munkájukkal, teljesítményeikkel elismerést szereztek maguknak, mesterségüknek, falujuknak. Ám, amint beszédükből imitt-amott kicsendül: nem teljesen elégedettek! Kicsit becsapva érák magukat, mert az egykori ígérettel ellentétben jócskán kellett várniuk a nyolc forintos vagy éppen nyolc körüli alapórabérre, az újabb embereket jobban megfizették, mint a törzsgárdistának számító ecsédieket. Bántja őket, hogy télidőben fűtetlen autóbuszon kell ingázniuk a község és a főváros között. S mi tagadás: annak sem örülnek, hogy például a reggeli műszakokhoz már hajnali háromkor muszáj kelniük, s bizony délután fél öt Is van, mire újból hazakerülnek ... Igaz, hogy ez utóbbi miatt már nem panaszkodnak, csak hát éppen megemlítik ... mert ez is a valósághoz tartozik. Mindezt összevetve —■ persze korántsem lepne meg, ha egyre-másra hazakívánkoznának már, megbánnák szokatlan „kiruccanásukat”. Válaszuk azonban — további maradást emleget. ÜGY BESZÉLNEK M*i*T a metróról — mintha mindig csak földalatti vasutat építettek volna, s máris kicsit a jövőjükhöz tartozna az a munka, ott Budapesten... Gyón! G.'ula 1919. április 4., szómba# „Ez itt as erdő, mely, ha jár a szél, Megborzad es 'borzalmakat regél; Ez itt az erdő, melynek ága mind, Ha megvágod vércseppet sírva hint; .43 erdő melyben, hogyha rezg levél Nem harmat hull, de vér, de vér de vér.. (GÁBOR ANDOR) ..És felsikoltott akkor, ott egy asszony, Egy anya, egy síív, egy nagy szenvedés, Sikolyát érzem, azóta is hallom, Mert az a hang ott maga volt a kés... vasz van, ibolyaszínüek a
