Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-30 / 100. szám
Ludvig Ludvigovics Németh különös állomásai Emlékezés a 100 éves Lehárra Visantán hallottam az egymondatos hírt: van egy különös sorsú új dolgozó. Aztán az új dolgozó elmondta, hogy egyenesen a Szovjetunióból érkezett. Beszélgetés közben tudtam meg: Ludvig Ludvigovics hazajött. Harminc esztendő múltán, hogy ismét Németh Lajossá váljék ... ★ — Fiatal legényke voltam még, amikor az édesanyám meghalt. Az élet hamar keserű kenyérre adott, korán nyakamba kellett vennem a világot, hogy fenntarthassam magamat. Sok mindent próbáltam, de valahogy a motorszereléshez éreztem legnagyobb kedvet. Ott is maradtam a műhelyben, jó ideig dolgoztam a pesti Hunyadi béren. Itt értesültem arról, hogy az apám újra megnősült. Nem tehetek róla, de nagyon elkedvetlenített a bejelentés. Bántott, hogy más asszony van a szülői házban. Dacos voltam és könyörtelen: egyszerűen nem akartam tudomásul venni a változást. Inkább megszöktem, mintsem sor kerüljön a találkozásra. Akkor léptem át a szovjet határt. Egy darabig fenn, északon laktam, Novaja Zemljában, Űj-Föl- dön. Később bejártam a balti frontot, utána elkeveredtem még Szibériába is. Itt éppenséggel a geológusoknál dolgoztam. így ismerkedtem meg a jelenlegi feleségemmel is. Harminchat éves koromban. Elég későn ... — Végképp te akart telepedni? — Á, dehogy* Egy régi barátommal rendszeresen tartottam .a kapcsolatot, előbb vagy utóbb .szándékomban is volt visszatérni Magyarországra. Egyszer meg is próbáltam, de idehaza akkoriban volt az ötvenhatos el- len forradalom és valamennyi okmányom elkallódott a hivatalokban. Megvallom, kissé elkeseredtem „ de azért nem hagytam el magam, nem mondtam le a vágyról, hogy ismét felkerekedjem. Amikor pedig nagy sokára í sikerült végre kinyomozni ! apám hollétet, megtudtam,. hogy már a második asszonyát is elveszítette, s ágyhoz kötött, nyomorék fiával él vidékien, Kemenesmagasi- ban —-, a gyermeki kötelesség nem hagyott to vább mm- godni, 'késlekedni. As* tóira j- nai Kriwofl Bogból, negyed- századnyi idő után hazautaztam látogatóba^; t ★ — Mivé« iytótt ti íaféftfco-zás? — Nyomé sem vóW márt szívemben a haragnak, felnőtt fejjed mindent másképp lát az ember. Nagyon megszántam az öreget, akit egyébként akkor már harminc esztendeje láttam utoljára. Éreztem, hogy mindenáron segítenem kell rajta. Sokáig tanakodtunk a jövőről, aztán úgy határoztunk, hogy vélem jön Krivoj Rog- ba. megpróbálja megszokni az ottani életet, így is történt. Odakinn aztán természetesen igyekeztünk a kedvében járni —- ám az öreget valahogy sem a két unoka, sem pedig a lakótelepi kis 'kert nem telte igazán boldoggá. Szüntelenül a honvágy gyötörte. Nem akartuk, hogy sokaiig kínlódjék, egy idő után hazaengedtük, a rászántuk magunkat arra, hogy... mi költözünk inkább. Láthatóan akar valamit mondani. Keresi a magyar kifejezést, de nem találja, így inkább oroszul mondja. Aztán zavartan gondolkodik, amíg végre lefordítja a szavakat: — a tények konokak. Tudomásul keli venni őket, ha olykor nem is olyan köny- nyű...-¥■ — Két éve volt ez a „családi haditanács”, aztán elkezdtük a hazatérés útját ilpnmcnn MW. áBriUs. 3í,^8Bnt«rtök egyengetni. Jómagam személyes ügyintézéssel is próbáltam gyorsítani a költözést: Magyarországra utaztam, s felkerestem többi között a visontai erőművet, amelyről korábban már sokat hallottam. Odakinn erőművi műszerész voltam, középfokú végzettséggel, nagy gyakorlattal, gondoltaim, hogy itthon is hasznomat tudják majd venni. A visontaiakkal aztán meg is egyeztem. Olyannyira, hogy még lakást is ígértek... Sajnos jó ideig várattam őket, mert a hivatalos formaságok mindenütt lassan mennek. Előbb a nevemmel volt baj, mivel annak idején „átkereszteltek”. Harminc évvel ezelőtt ugyanis, amikor a határon be- mondtamn, hogy Németh Lajos vagyok, csak a családnevemet értették meg igazán. A keresztnévvel sokáig kínlódtak, mígnem könnyebbséget keresve, a közismertebb Ludvigot ajánlottam helyette. Ezt már elfogadták. S mert apám is Lajos, őt is Lúd vágnak mondtam: Ludvig Ludvigovics Németh lett belőlem... Odakinn aztán nyilván minden okmányon így szerepeltem. Ezek után pedig nyúlván nem volt könnyű ismét Németh Lajossá válnom! Ám végül is csak megoldódott ez is. No, de ekkor meg — többi között egy beleegyezést is kellett még kérni az anyósomtól: egy írásos „távozási engedői jet”. it — Ezek után — szinte mindenünket szétosztogattuk az ismerősök között — könyvtárunk nagy részét például a helyi pioníroknak adtuk —, hogy könnyebben mozdulhassunk. Tényleg, csak a legszükségesebb holmijainkat pakoltuk a két konténerbe, amelyeket már- nius 4-én feladtunk a vasútja. berendezkedtek a gyöngyösi új lakásban. — Sajnos még nem. Jóformán még el sem kezdtük ... _ ? ? ? — A kél konténer közül ugyanis, mondhatni bravúros nyomozással mindeddig csak az egyiket sikerült záhonyi, debreceni és füzesabonyi segítséggel megtalálnunk, megkapnunk. A másikról semmit sem tudunk ... Roppant kínos az egész ügy. Amíg az egyik konténer sem érkezett meg, aludni sem tudtunk, hiszen a díványunk benne volt. Az utazás pedig sokba került, s bármerre jártunk, bizony mindenért pénzt kellett adnunk. Hamar elfogyott. Lényegében csak egy- egy váltás ruhánk van itt ma is, az ágyakat, lepedőket úgy kaptuk kölcsön a visontai erőmű gondnokságától, s a plédeket is kölcsönpénzből vettük. — Kaptak már fizetést? — Igen, Először elszámolást, a márciusban ledolgozott három napunk után. Meg most, 25-én, ketten, ösz- szesen 2400 forint előleget. Most már talán könnyebb lesz... Reméljük, hogy a második konténer is csak megérkezik egyszer! — Mi van a gyerekekkel, mi van id. Németh Lajossal? — A kislány velünk van, helyet kapott a gyöngyösi óvodában. A fiam pedig Só- tonyban jár iskolába, az unokaöcsémnéL Hihetetlenül gyorsan tanul magyarul, lehet, hogy a tanév végén magyarul vizsgázhat. Csak egy a baj: túlságosan „eleven”! Apám ,. ? Apám, sajnos még most is Dunántúlon él. nem lehet velünk. De az erőművi vezetők biztatnak, hogy ha Gyöngyösön elkészül a nagy toronyház, lakást kapunk. S ide már az öregei is elhozhatjuk.. Amikor 40 esztendővel ezelőtt először jártam lseidben Lehár Ferencnél, különösen két kérdésre kerestem választ a nagy zeneszerzővel kapcsolatban. Először: igaz-e, hogy a „bécsi operett’ nagymestere — elné- metesedett? Gyorsan meggyőződtem róla, hogy Lehár nem szakított a múltjával. Már á villa halijának falain magyar történelmi múltat idéző festmények fogadtak. A barátságosan elém siető mesterhez fordulva csöndesen jegyeztem meg: „Otthon érzem magam ezek között a képek között, a Traun-par- ton is...” Lehár: „Én^is így érzem otthon magam.. Amikor gyermekkorára emlékszik, szavaiban szinte megelevenedik a számomra is ismerős kisalföldi táj: — Komáromi gyerek vagyok. Sokat játszottam a Duna partján és a történelmi várfalak alatt. Apám katona-karmesterként került oda, azt hiszen 1866-ban. Ott ismerkedett meg az édesanyámmal és négyheti udvarlás után meg is kérte a kezét. 1870. április 30-án már világra jött az ifj. Lehár Ferenc. Ez én vagyok, kérem szépen ... Apám vérbeli muzsikus volt, sokat komponált is, jó dolgokat is — de rosszmájú kollégái azzal tréfálkoztak vele, hogy „a fia volt a legsikerültebb műve..A szülői házban kizárólag magyarul beszéltünk, sőt édesanyám csak törve beszélte a németet. Engem is — miután addig csak magyarul tudtam — tízéves koromban küldtek el Sternbergbe, német szóra. A kezdet nehézségei — Kezdetben bizony nagyon sokat vesződtem. Prágában hegedűsnek képezték ki, de — jóllehet már akkor is voltak kisebb kompozícióim és nem kisebb muzsikusok, mint Dvorák, sőt Brahms is bátorítottak — a körül- nyek kényszere folytán átmenetileg én is katonakarmester lettem. Méghozzá Budapesten! Volt ott egy felejthetetlen, kínos esetem. Első és egyetlen operámat ..Tatjána” címen Pesten is bemutatták. Mérsékelt sikere volt, de a premier utáni bankett hajnalig elhúzódott. Másnap későn ébredtem. Akkor aludtam el, amikor a zenekaromnak az éppen Pesten szemlét tartó 1. Ferenc József katonai parádéján kellett volna részt vennie ... A királynak nem lehetett rossz memóriája, mert évekkel később, amikor A víg özvegy sikerével kapcsolatban a nevemet hallotta, megkérdezte: „Ez az a Lehár, aki Budapesten elfelejtett kirukkolni?.. — „A víg özvegy” volt az első világsiker? — De mennyi izgalom előzte meg ezt a sikert! Az igazgató annyira nem bízott a darabban, hogy egyetlen új díszletet sem engedélyezett. sőt az én premierem napján már megkezdték a következő darab próbáit... Nos, ennek a bemutatója két teljes évet késett, mert A víg özvegy két évig egyfolytában műsoron volt. Azóta is öt világrészben játsszák. Lehár játékos mosollyal fordult felém: — Volt tehát alkalma megunni mindenkinek a Vil- ja-dalt. Mindjárt bebizonyítom magának. A zongorához ült, magához füttyentette a kutyáját és egy ujjal játszani kezdte a Vilja-dalt. A kiskutya hegyezte a fülét, aztán megrázkódott és ásítva kitátotta a száját. Lehár hangosan felnevetett. Az új Lehár Amikor ezt a látogatást tettem, a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem, az Éva, a Pacsirta. A kék mazur, A három grácia, a Paganini és más darabok világraszóló sikere után Lehár pályáját — egy-két balsiker, sőt bukás nyomán — általában hanyatlónak tartották. Az első világháborút követő új operett-korszakban fiatal, sikeres komponisták kerültek előtérbe. És ezzel érkeztem el egy sokkal kényesebb, második Lehár-problémához: Vannak-e új tervei, és él tudja-e képzelni annak az operettstílusnak a megújítását, amellyel egyszer már meghódította a világot? A mindig mosolygó Lehár- arc elkomorodott: — Nézze, tudomásul kelt vennem, hogy nemsokára 60 éves leszek. Mégis vannak terveim. Persze nem tudhatom, meg tudom-e ezeket valósítani... A beszélgetésnél mindvégig jelen volt Lehár libret- tistája: Beda is. Az addig hallgató, ismert színházi ember kicsit izgatottan szót kért: „Máris megvalósítottad. Az a darab, amelyen éppen most dolgozunk, a legnagyobb eddigi Lehár-al- kotás! Szeretném, ha játszanál belőle.. És Lehár a zongorához ült Amikor játszani kezdett, Beda dúdolta a szöveget: „Dein ist mein ganzes Herz’1 (Vágyom egy nő után!). Az új operett: „A mosoly országa” nemcsak világsikert aratott, hanem születése pillanatában olyan klasz- szikus operett lett, amelyet Becsben is. Budapesten is az Operaház illesztett a műsorába. Sándor Dezst —* ífe-zótej gondolom, ma« Gyón! Gyula JV. Ha még emlékeznek A nyájas olvasók, ott szakítottuk meg a mese fonalát, hogy Kovács hadnagy tépett ruhában, véres arccal bandukolt haza, anyja intelmeire számítva. Az intelmek azonban elmaradtak. Mert vendég volt. Amint belépett az ajtón. Zöldi nekiesett: — Elkaptad, sógor! Gratulálok! — Nem kaptam el senkit. «— Akkor téged kaptak el •— nézett rá Marika, aki nem volt híján némi humorérzéknek. — Mi történt? — izgult Zöldi. — Hazajött a férfi —* felelt Kovács. — Majd megver az isten — sírta el, magát, a mama. — Szegény kisfiam... Így helybenhagyni. Látod, ha papnak mégy.:; — Hagyjuk ezt most. mama. Szeretnék megmosakodni. — ‘ Ekkora zűrt csinálni egy szatírból — morfondírozott Marika. — Tudod, hogy most a kiscsoportosoknál vagyok az óvodában. Délelőtt látom, hogy egy fiút vernek. Szétválasztom őket, hát kiderült, hogy szatíros- dit játszottak és ez a szerencsétlen volt a szatír. — Írni kellene róla. te Laci... Abban egyetértek, hogy ezt a nagykepü Szávait kivágtad. De azért nekem adhatnál egy kis információt ... Irtó nagy lennék vele a megyében. — Írjál te csak a szoeia- #5ta~ aeM<icíá*— morogta Kovács és kiment a fürdőszobába. Zöldi üres tarsollyal távozott, pedig megígérte Lil- lácskának, a Levendula imádott — pillanatnyilag már — kékes-fehér hajú üdvöskéjének. hogy holnap reggel tájékoztatja az eseményekről. A várost ugyanis e napokban az foglalkoztatta, igaz-e, hogy az SZTK felülvizsgáló* főorvos felesége is az áldozatok között van. A főorvos ugyanis arról volt hírhedt, hogy aki járni tudott, azt munkaképesnek nyilvánította. Mesélik, hogy egy egészségesnek nyilvánított ember rosszul lett az előszobájában, és már a mentőautóban rokkantsági nyugdíjba vették. A főorvos — dr. Belez- nay — rozzant, májbajos, kedélybeteg ember volt. Mindenki irigyelte tőle fiatal, gyönyörű nejét, aki csak a Váci utcában csináltatott ruhákban járt, és többet járt a Rothschild-szalonba, mint más asszony a henteshez. A hírt szilárdította az a tény, hogy az öreg egy hete mindenkit kiírt táppénzre. Ha hinni lehet Lillácskának, még a vízvezeték-szerelőt is, aki pedig a csapot ment megjavítani a rendelőbe. Az is feltűnő volt. hogy az asz- szony kerek egy hete nem jelent meg a Levendulában, ami feltűnőbb volt, mintha a pincérek nem jöttek volna be. Az csak később, jóval az események lezajlása után vált köztudottá, hogy a szép Belezyauna Örömei kezdtek láthatóvá lenni. A szatír okozta izgalom után beállt szélcsendben sok unalmas délutánt színesít majd meg, hogy találgatni lehet: vajon ki a boldog apa... De ez már nem tartozik a mi történetünkhöz. Ezen az estén a Levendulában a szólista Ambrus úr volt. Róla annyit kell tudni, hogy ő a város hivatalos reakciósa. Valaha jegyző volt, ült is valamicskét a felszabadulás után, aztán egy ktsz-nél volt előbb anyagmozgató, majd könyvelő. végül részlegvezető. Amíg aktív volt, őt mutatták fel pozitív példaként: lám egy ellenségből is lehet a mi emberünk, ha megadjuk neki a módot, hogy becsülettel dolgozzék. Ambrus úr ugyanis valóban jól dolgozott. És nem politizált. De amióta nyugdíjba ment — havi 1800-ért — nincs mit kockáztatnia. Persze, senki sem bántja. Ö az ellenség hangja. Van benne valami szórakoztató. mert nincs a kormánynak olyan intézkedése, amelyet ne tudná félremagyarázni. Amit mindenki lelkesen üdvözöli, arról Ambrus úr bebizonyítja, hogy sírni kellene miatta. — Hát már ez is szatír — mesélte hallgatóinak. — Ez, kérem, egy pancser. Ez csak nálunk lehet. Mert itt már a bűnözők is olyan pitiánerek, kérem szépen, hogy az kimondhatatlan... — De Ambrus űr! Eddig tíz nőt erőszakolt meg. — Húszat, de lehet, hogy többet — javított Ambrus. ■— Na, de hogyan? Mintegy kisstílű tolvaj. Hallottak maguk, uraim, a bükkösi szatírról? Ez persze még a régi békevilágban volt. Ez kérem mindegyik áldozatát megölte. Volt neki három pisztolya, és amikor a rendőrség rátört, akkor egy óráig harcolt velük. Ezek meg — mutatott a rendőrség felé — ezt a szerencsétlen alakot sem tudják elfogni. Vagy nem akarják... Lehet, hogy valami fejes van a dologban. Én biztos forrásból hallottam, hogy ez a Kovács gyerek utasítást kapott íentről, hogy ne nagyon ugráljon az ügyben .. — Ma nincs jó formában, Ambrus bácsi — állt fel az asztal mellől Terebesi úr. a maszek fényképész és egy nagyot ásított. — Maga csak hallgasson, Terebesikém. Menjen haza az aktfotóihoz. Igaz. hogy megvan az idén érettségiző lányosztály? Nem csodálom. Amilyen erkölcsök manapság vannak... Hát így fortyogott az N.-i közvélemény. Járt mint az öreg malom garatja, amelybe régen nem öntöttek őrleni- valót, és most végre igazi nemes mag került a kövek közé. Kovács hadnagy pedig napszemüvegben közlekedett, melyet természetesen azonnal észrevett a város. Mindenki tulajdonított neki valami jelentőséget, hiszen a hadnagyot még soha nem látták napszemüvegben. Sipos tizedes nem is állta meg szó nélkül: — Kérek engedélyt kérdezni — csapta össze a bokáját, mert ezt a formulát sohasem hagyta volna ki. Kovács már mondta, hogy különösen, ha ketten vannak, hagyja ezt az örökös engedélykérést, de Sipos még életében nem hágott át egyetlen szabályt sem. — Kérdezzen! — Mi van a hadnagy elv- társ szemével? — Kötőhártya-gyulladás... — Gondoltam ... Állítólag nagyon jó rá a pemetefűfőzet ... — Ide figyeljen, Sípos. Én most bezárkózom az irodámba. Újra át akarom nézni a jegyzőkönyveket. Ha az atyaúristen keres, annak sem vagyok itt. — Értettem! Az alyaúris- tennek sem! — rikkantott Sipos és nagy bokacsatta- nással távozott. Kovács pedig a papírokba mélyedt. Egy óra múlva Sípos csattogására riadt fel. — Mondtam, hogy nem vagyok itt... — De ez nem az atyaúristen... Hanem egy önkéntes rendőr. — Nem érdekel. — Kár. Mert az illető egy női hullát lelt a kiserdőben. — Akkor miért nem küldi be azonnal — ordított Kovács, de Sipos nem rezzent. Az önkéntes rendőr körülményesen előadta, hogy társával, aki most kint maradt a helyszínt biztositani, egy bokor alatt női hullát találtak. — Honnan tudják, hogy hulla? — Az a személy hulla. Nem mozdul, falfehér és hideg. E jelek pedig pontosan ráillenek egy hullára. Kovács felpattant. Az utasítás szerint azonnal jelentette az ügyet a kapitánynak és felhívta a megyei kapitányság gyilkossági csoportját. Egy ilyen bűnügy már nagy szakértelmet, képzett bűnügyi technikusokat igényel. — Kimentem a helyszínre. Ha a pestiek megérkeznek, küldje őket utánunk, az útra majd állítok eligazítókat. Az önkéntes rendőrt maga mellé ültette a kék-fehér Moszkvicsba. — Szerintem a szatír tette — mondta nagyon komolyan útitársa, aki a meleg májusi délutánra való tekintettel rövid ujjú inget viselt és karszalagja a meztelen karjára csúszkált. — Majd meglátjuk — felelt mértéktartóan Kovács, mert egy profi nyomozó sem nyilatkozhat meggondolatlanul. — Ott a hulla — mutatojj egy bokros rész felé az önkéntes, rendőr»,. (Folytatjuk)
