Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
Nemzedékem lázadóinak tituláltak bennünket, a mai huszonéveseket. Hová lett i'orradalmiságunk, mivé lett forradalmunk? A kérdésben támadás van, és mi — mint annyi más tűnt generáció forradalmának vélt, fügy valódi képviselői — védekezünk. , A háborúban születtünk.. Egyetemi, főiskolai tanulmányaink derekán jártunk, amikor egymásra találtunk, baráti körbe tömörültünk. Addigi életünk is az iskolapadban telt, a munkába csak •ilig-alig kóstoltunk. A középiskolai oktatás céltáblái voltunk szinte valamennyien. Ki-ki az osztályban egymaga volt a lázadás szelleme, az uralkodó pedagógiai gyakorlat — „az átlagos eredményt, átlagos embert formálás — kudarcra ítélő-* e. Pályaválasztásunkat érdeklődésünk határozta meg. Világnézetünk alakításához csak egyetlen biztos pont -olt: a végcél. Marxistáknak „készültünk”. A mozgalmi, társadalmi élet kérdései kezdtek mindennapjainkba is beleszólni- Rengeteget vitatkoztunk, és nem örültünk, ha szakavatott vitapartnerünk megfutamodott társaságunktól. Állandóan támadásban voltunk, kérdeztünk és a válaszra újra rákérdeztünk. A „miértnek korát éltük — megengedhettük magunknak, , hogy mindén érdekeljen. A gyakorlaton kértük számon a szocialista építés elveit,- vitacikket írtunk a szociológia kibontakoztatásáért, a hatékonyabb demokráciáért. Megkérdőjeleztük a gazdaságirányítás akkori rendszerét, az elénk állított tilalomfákat, és szerettük volttá betömi azok ajtaját, akik kérdéseink elől szobájukba zárkóztak. Kötések hiánya Milyen emberek voltunk? Nemzedékünk tipikus ismérveit viseltük. Tisztábbnak ereztük magunkat apáink generációjánál.’" Nem hiányoltuk az ő tapasztalataikat, inkább előnyünknek tartottuk, hogy — sem korábbi, sem felszabadulás utáni történelmünket szemlélve — nem kötnek személyes élmények részigazságokhoz, hogy tisztábban hozhatjuk meg igazabb ítéleteinket. Minden hibát, tévedést személyes sérelemnek vettünk, ami a mi bőrünket égette. Érdekeink csak a közével lehettek azo- 'noaak, személyes ambícióink 's erre késztettek. Nem állítottunk magunk Maxidráma- Hat óra körül mar majd- _,nem minden együtt volt a .clubdélutánhoz: 400 szendvics, ,150 mignon, 40 liter eoca-cola, 2 magnó, és 37 negyedik - gimnazista. Kizárólag Vöcsök Beatrix hiányzott; a népszerű Bea, az osztály — sőt sokak szerint az egész második emelet legjobb nője, a sztár, aki állítólag már a, kis -Zoránnal is csókoló- zott. Közép-európai idő szerint hat óra tizenöt volt tehát, amikor lassan kinyílt az ajtó, és — 17 lány ajakét a szál- masárga irigység sóhaja, 20 ifjú ajakét pedig az elismerés halk füttye hagyta el. A kiváltó okról csak annyit: Vöcsök Beatrix isteni testét többi közt egy halványlila, valamivel boka alatt végződő maxival fedte be az ünnepi alkalomra... Az első elképedést követő hatás a szó egyszerű eszközeivel szinte leírhatatlan. Flóderer Joli, a Bea utáni örök második, előbb a szívéhez kapott, majd mindkét kezével megragadva, lejjebb próbálta húzogatni szuperminijét; Kárpule Magdolna — aki cinizmusáról, kötélidegeiről, továbbá milliomos maszek apukájáról volt közismert — tátott szájjal ésáhi- teítos szemekkel meredt sóbálvánnyá ; Priscsak Alajos éltomász, Beatrix hűtlen szerelmese pedig legszívesebben • faihoz csapkodta volna magát az elsietett szakítás miatt. — Mindez — ahogy az igazán nagy történelmi helyzetekben lenni szokott — egyetlen másodperc nem sok, any- nyi alatt zajlottak le. Bea a feje búbjától a maxija legaljáig fürdőzött a siker verőfényében. A kegyelemdöfésre készült. — Kis tavalyi vacak — vetette oda a 17 tagú sápadt hölgy koszorúnak, majd lel- kifurdalásos exszerelmesétől egy középhideg coca-colát rendelt... A hűséges krónikás realitásával meg kell állapítanunk Vöcsök Beatrix a „kistava- lyivacakkal” enyhén szólva lazán fogalmazott. A lila maxi ugyanis akkortályt töltötte be 43. életévét... De ne vágjunk a dolgok elébe ... Délután 3 órakor történt: Bea felfedezte a régi gardrób szekrényben a lila selyemruhát, s ezzel a Vöcsök család szombat délutáni békéje egy pillanat alatt múló emlékké halványult: — Nem adom! — sikította a nagymama — az első báli ruhám volt, szegény jó nagyapád ebben pillantott elősző;: meg... — Ez mégis túlzás, Beács- kam, legalább az emlékeket tiszteld — kontrázott Vöcsök-mama keményen. — Ne alkudozzatok vele! — zárta le az ügyet a ház ura. — Mit képzel ez a tak- -3X06» néma mindent lehet? Ezek után ml sem terme szetesebb, minthogy röpke 2o perc múlva a teljes Vöcsök család a lila maxi renoválásán dolgozott. A nagyi lázasan erősítgette a bélést, az anyu új slangnikat varrt fel, Vöcsök Tihamér pedig addigra már a harmadik Röltex panaszkönyvet kérte el, a püspöklila bevont gombok átmeneti hiányán háborogva. Az összefogás, mint azt a kedves olvasó már tudja, végül is meghozta fényes diadalát: Vöcsök Beatrix kiütéssel nyerte a XV. b. osztály elleni első menetet. De a diadal legszebb pillanataiban már sejtelme csoszogással közeledett i Végzet. Pontosabban Lánya tanár úr, a fizikai tudomá nyok ősz öreg tudora, ak ígéretéhez híven beugrót; egy pillanatra mulatozó gyermekecskéihez. Szeme azonnal Vöcsök Beatrixon akadt meg. Egy teljes percig hitetlenkedve nézte — Bea már az övén érezte az újabb skalpot — aztán meghatottságtó’ remegő hangon szólalt meg — Nahát, Beácska, ez egyszerűen nem lehet igaz! Pedig biztos, nem tévedek. Még a fehér gyöngyök is ... Milyen csodálatosan állt ez a ruha nagyanyádnak, azon a farsangi megyebálon, 1929- ben... A süket csend csak egy másodpercig tartott, mert 17 lány. ajkát sátáni kacaj, 20 elé példaképeket, minden élő példa bálványgyanús volt számunkra. Magunkat akartuk példaképpé tenni, saját eszményeink szerint formázni. Mi volt a célunk és menynyi az eredményünk? A fel- szabadulás óráiban született nemzedéknek könnyű ezt a kérdést nekiszegezni, de céljait, tetteit annál nehezebb értékelni. Magának kellett megfogalmaznia azt is, mi ellen lázad,, tudva, hogy a leghaladóbb társadalmi rendszerben él. Itt kell megtalálnia, ami elvégeznivalója. Nem új elméletet akar zászlajára tűzni, hanem valóra váltását egyenesebb úton, gyorsabban előrevinni. S éppen a gyakorlat az, amit a legkevésbé ismer, ért. Az úton még senki nem járt előtte, a most teremtődő, a még ismeretlen ellen kell viaskodnia. Éppen ezért minden ellenérv mögött szubjektív nem akarást gyanít, úgy tűnik, az út nyitva áll előtte, csak egyes személyek akadályozzák. .«.és most mi von? Talán ezért voltunk olyan könyörtelenek, örökké elégedetlenek önmagunkkal, oly . kíméletlenek önvizsgálatunkban. Céljainkat nehezen foglaltuk szavakba, érthetően, többnyire általánosságok születtek. Politikus, jó szakemberek akartunk lenni, társakat azok közül választani, akik nemcsak a mában, a holnapban is gondolkodnak. Rangsorunk elvetette a szamárlétra elvet, s csak a tudás, a képességek különbségét ismertük el. Hittük, ha mi kerülünk sorra, több szakértelemmel, nagyobb politikai tisztánlátással végezzük majd dolgunkat, mint elődeink. Nemcsak az érvekkel támogattuk elképzeléseinket, hanem érzelmeinkkel is. Elhelyezkedtünk, munkához láttunk, szétszóródtunk. Négy-öt év telt el azóta, hogy diplomát kaptunk. S most, ha néha találkozunk, olyasmiket kérdezünk egymástól, amiket azelőtt soha. „Megházasodtál? Van már lakásod? Mennyit keresel?” A feleletekből kiderül, hogy a fiatal értelmiségiek átlagos — nem lebecsülhető — gondjaival küszködünk és ellenszereink is átlagosak. Ilyen hamar véget ért volna forradalmunk? Bizonyos értelemben igen. Minden fiatal nemzedék megvívja a maga „generációs forradalmát”. és ha újabb nemzedék lép színre, harca véget ér. Küzdelmének életkori sajátosság az alapja: az ifjúságnak, a diákságnak nincs saját, külön forradalmi feladata a társadalomban. Célja és eredménye annyi, amennyit a viszonylagos függetlenség évei alatt magának megfogalmazni s megvalósítani képes. A minket ért vádak elavultak. egyszerűen azért, mert amit akartunk, abból sok minden megvalósult, bizonyítva, hogy elképzeléseink sem utópisztikusak, sem avantgárdok nem voltak. A fejlődés, amit sürgettünk, újabb akdályokat is épített. Van-e elég tehetségünk, erőnk ezek felmérésére és megszüntetésére, ki tudjuk-e újra tűzni a haladás céltábláit. Ez nemzedékem lázadóinak igazi próbája lesz. Akarva-akaratlanul mi vagyunk elöl, de mögöttünk már egy újabb generáció készülődik a maga forradalmára, és a mi tetteink számonkérésére. Kékesi Katalin NAPJAINK IFJÚSÁGA „Csak egy klubot akartunk..\0k erősebbet? Harminc kilométerre a nagyvárostól, egy tengelytörő bekötő út végfe véletlenül találtam meg a riporttémát. Klubot. Falusi klubot, amelyet a tsz, a KISZ, a tanács, a nőszövetség, a szakszervezet, vagy a Vöröskereszt támogatása nélkül csak azért, hogy klubjuk legyen, kezdtek el megépíteni a fiatalok. Lapos tetejű, fehérre meszelt házikó a tanácaház, rendőrség, általános iskola, a templom és az eszpresszó határolta Főtér sarkában. Egy szombati falusi délután messze legszimpatikusabb épülete: zene, mégpedig jó beat-zene hangjai szűrődnek ki. Az első konkrét élmény: nem engednék be... Kiderül, hogy a legelőkelőbb londoni klubhoz vagy a buda- peszti Fészekhez hasonlóan itt is komolyan veszik a klubtagságot. Nem véletlen. Megdolgoztak érte. 1969. nyarán az S.-i általános iskola fiatal pedagógusnője elhatározta, hogy megváltja a világot. Mint ahogy azt az alapvetően racionális lelkek csinálják, a saját világával kezdte. A faluval, ahová mint örökös városlakó és született „modem lélek” került. Alapvetően nem akart túl sokat — legalábbis a saját mércéje szerint nem. Miután észrevette, hogy a falu jelenlegi állapotában nem nyújt túl sok vonzót a fiataloknak, elhatározta, hogy létrehoz valamit, amit a fiatalok is szeretnek, s amitől nem a városira gondolnak először „jó szórakozás” címmel. Engedélyt szerzett a tanácstól egy klub megalapítására, mégpedig úgy, hogy már az engedély kiadói, a tanács vezetői sem értettek vele egyet. „Ott van a presszó, a kultúr, a mozi, minek ide még más szórakozóhely *..?.” Hogy a klub mégis létrejött, az tulajdonképpen a véletlen műve. A falu társadalmi, mozgalmi és egyéb szervezetei lemaradtak a társadalmi munkában, s a tanítónő rábeszélte őket, hogy mulasztásukat egy régi, romos épület renoválásával pótolják. A klub a nyitás napján öt darab üres helyiségből állt. ifjúét pedig csalódott szisz- szentés hagyta el. A második menetet, kiütéssel a Sors Iróniája nyerte ... — Puskás — Tagsága — kézzel írott igazolványokkal hitelesítve — 25 emberből, azokból, akik a fiatal tanítónő közvetlen baráti környezetéhez tartoztak. Ök hozták otthonaikból az első berendezési tárgyakat. Aztán valahogy, egyik napról a másikra a klubtagság sikk lett. Talán a tagsági igazolvány, talán a kezdeti szűkkörűség tette: egymás után jöttek a jelentkezők, szigorúan lefizetve a belépődíjat: egy széket, asztalt, képet, függönyt, térítőt, hanglemezt. : Mire az öt helyiséget berendezték, a falu .vezető szervei is felfigyeltek. Némiképp közrejátszott ebben az a tény is, hogy az agilis tanítónő naponta a nyakukra járt támogatásért, anyagi segítségért. Nem sokat érvelt, tulajdonképpen egyetlen kulcsmondata vdlt: „Ha azt akarják, hogy ne hagyja itt minden 30 éven aluli a falut, akkor ezért áldozni is kell. a klub, ha jó, vonzerő lehet.«.” A tanács kezdte. Megszavazott tízezret, sakk-készletre, játékasztalra, könyvekre. A tsz rex-asztalt vett, lemezjátszót, magnetofont vásárolt. Az iskolából átvándorolt egy csomó használaton kívüli berendezési tárgy,; a gépállomás igazgatója villanyszerelőket, küldött; a református pap pedig a genfi szövetségtől kapott idegen nyelvű folyóiratokat. Néhány hónap alatt presztízskérdéssé vált a faluban a klub támogatása. Anélkül, hogy a frissen megválasztott vezetőség — vagy az időközben négyszázötvenes létszámúvá bővült tagság — kü- . lönösebb szervezési akcióban vett volna részt, forintonként komoly költségvetési összeg támadt, egyik napról a másikra könyvelni kellett a kiadásokat és a bevételeket, foglalkozni . kellett a „klub pénzügyi eszközeivel”. Sikerült. Nemcsak a fiatal tanítónő vágya, egy falu fiatalságának igénye realizálódott. Végigjártam a helyiségeket „Játékszoba”, „Könyvtár”, „Táncterem”, „Büfé”, „Vezetőség” — az öt tábla mögött öt jól berendezett, fiatalokkal zsúfolt helyiséget találtam ott jártamkor. Hogy csinálták? Elhitték, hogy meg lehet csinálni. Egy ember kezdte, és a többiek bíztak benne, meg abban, hogy sikerülni fog. Általános • recept? Nincs. Tessék utánuk csinálni. Nem is olyan nehéz. Különösen akkor, ha a társadalmi szervek, egy-egy falu vezetői nem várnak az „agilis tanítónőre” — maguk ismerik fel, hogy a falu, a falujuk az adott lehetőségeknél igényesebb fiatalokkal van tele.«, Zsolna? Zoltán Március 10-én a Tokaj - expressz I. osztályú kocsijának bőrüléseit csontig lenyúzták, az elektromos fűti világító berendezéseket felaprították, az olvasólámpákat és a tükröket porra őrölték, a WC-kagylót pedig nem kis technikai bravúr árán fejjel lefelé fordították a munka utáni pihenésüket élvező hazautazó ifjoncok. Azért a százezer forintért balhénak, rossz nem lehet. Egy csöppet még a vasútnál maradva: egy alig negyven kilométeres szakaszon állított fel nemrég sötétségrekordot néhány kedélyes dunántúli fiatal: kétszáztíz darab izzót ütöttek szét nyolchatvanas egységáron rombolva. Végül, MÁV- ügyben álljon még itt a Nyugati pályaudvar 1969-es műszaki veszteséglistája: háromezer-hatszáztíz ablaküveg, száztizenháröm WC* kagyló, százhetven tükör, huszonhétezer-ötszázhetvenhat izzólámpa —, hogy csak u szebb tételeket említsük. Néhány, a „nagy dobásként” számon tartott ügyek: közül. K. városának reprezentatív szállodájából egyetlen ámokfutós nap alatt 17 képet, megszámlálhatatlan — mert széttépték <—, lepedőt, törülközőt, 8 kis szőnyeget és egy fürdőkádat (!) mozdított el négy vállalkozó kedvű huszonéves. Hogy minek? Részlet a rendőrségi jegyzőkönyvből: „Kíváncsiak voltunk, ha kicsit ráhajtunk, mit tudunk elhordani. Volt ott egy nagy, cserepes fa, én leginkább azt szerettem volna. De a portás sajnos pont odalátott...” Vagy a legfrisebb: Az új Metró vonalon — egy ország büszkesége — három nap alatt nem maradt annyi állomásjelző betű, amiből egy valamire való bővített mondatot össze lehetne rakni. Most már talán felesleges folytatni. Azt hiszem, egyre gondolunk, kedves olvasó ... De én nem is a kidobott tízmilliókat, az idegnyúzó bosz- szúságot, a romboláslátvány borzalmait emlegetném. A vandálokról — és magunkról. Az előbbieket rövid úton elintézhetjük: ritkábban feltűnni vágyó, gyakrabban hisztérikus emberkék. És fiatalok. A rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága szerint 90 százalékban 30-on innen. Bővebben inkább magunkról tehát. Mi is főszereplők vagyunk. Húszunkra, ötve- nünkre ha jut egy vandál és mégis sorozatban ők nyerik a partikat. Mi lusták vagyunk. néha gyávák, néha közömbösek. És gyengébbek is? F. A. 1970. április 2&C vasásma#1 Van elég tehetségünk?
