Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
ÉLŐ IRODALOM HEGEDŰS LÁSZLÓ: Goga Octavian versei magyarul Mint a múlt, vagy az álont A színekben és változatok' ban gazdag XX. századi líra •egyik legjelesebb képviselőjét tisztelik Goga Octavian személyében. A lírikusnak szól mindig est. az elismerés és nem a politikusinak, aki enyhén szólva súlyosan kompromittálta magát a királyi Románia politikai életében vállalt szerepléseivel. Ha költői nagyságát hazai viszonylatban érzékeltetni akarják, többnyire Alecsanri- ri és Bminascu vagy éppen Goebuc a viszonyítás, a mérték alapja és joggal, mert valóban rendkívüli költői talentum volt A bukaresti Irodalmi Kiadó gondozásában megjelent, Messziről című íyar nyelvű Goga-kötet vwsanyaga is példázza ezt. Goga a XX. századi román költészet ama vonulatának volt képviselője, melynek tagjai az erdélyi románság soraiból kerültek ki, s akik — a sajátos helyzetükből adódó hámmnjyelvűség (román, magyar, német) és neveltetésük — révén kapcsolatban voltak az egykorú magyar irodalommal is. Goga előbb a brassói német, majd a szelbeni magyar gimnázium diákja volt,. 1900-tól kezdve pedig a budapesti egyetem bölcsészkarán történelem-latin szakos hallgató. Így találkozott élőbb a műit, majd később a századelő magyar irodalmának értékeivel; Madách, Petőfi és Mikszáth műveivel mindenekelőtt, melyekből nem egyet románra is fordított. Jó néhány Petőfi-vers és főleg Madách nagy művének, Az ember tragédiájának lefordításával igazán remekelt. De izig-vérig XX. századi költő lévén, mégis tán az számunkra a legizgalmasabb, hogy ő is a szomszédos népek Adyt tisztelő és szerető írástudóinak sorába tartozott, azok közé, akik feMogták Adynak a Duma- medence népeinek megbékéléséért kiáltó szavait „Akarva, nem akarva figyelnem kellett az új költőre — vallja már jóval Ady halála után —, akit a konzervatív magyarok valósággal anatémával sújtottak kemény, ostorozó verseiért. „Üj versek” című kötete mélységesen ha tott rám. nemcsak mint fe- lejthetetlen művészi élmény, hanem inkább mint a sorok között rejtőző politikai hitvallás ... 1910-ben sajtóvét- ság miatt a szegedi államfog- háriban. ültem, amikor Ady Endrétől levelet kaptam. A levél éles hangú kritikát mondott a hatalmon levő politikai uralom fölött, elítélve annak erőszakosságait és türelmetlenségét. Ady nekem a politikai csendháborítónak baráti jobbot nyújtott. Mélyen, megindított a testvéri hang és válaszoltam levelére...” Később személyesen is találkoztak, Budapesten, s e találkozást — Ady kérésére — a magyar írótársadalom jeleseivel való személyes megismerkedés követte „egy budai kiskocsmában”. „Sohasem fogom ezt a találkozást elfelejteni... — mondja Goga — Ott volt a Nyugat gárdája, közöttük a legjelentősebb vezéralakok: Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Ignotus. Ennek az emlékező. W0. április 19., vasárnap tes tánsasvacsoránok kimondott célja az volt, hogy magyar és román írók ismerjük meg egymást, és a sovinizmus kicsinyes szempontjai fölé emelkedve keressük meg a népet összekötő kapcsot az általános kultunfelfogásban .. .** „A népet összekötő kapocs” — mondta Adyra emlékezve Goga s ezzel mintha költészetének alapvető meghatározóját akarta volna itt is megismételni. Számára ui. — a szuverén költői világ felépítéséhez — a néppel kapcsolatos élményvilág jelentette a legfőbb anyagot önéletrajzi töredékében vall erről: „Én nem voltam paraszt —írja —, de megértettem a falu gondjait s összeforrtam fájdalmaival. Az én szememben a parasztok voltak egész emberek. Mindig lázadoztam a népet sújtó igazságtalanságok' miatt” A magyar irodalomból is azok az alkotok vonzzák őt elsősorban, kik a nép követei, szószólói volta; „Petőfi szabadságért kiálltó hangjával”, „Mikszáth a falusi élet mesteri megelevem trésével’ Ady progresszív „politikai hitvallásával’’ tett rá rendkívül nagy hatást Ha már moat költészetének bemutatására is vállalkozunk, úgy elsősorban a Gogalira népi orientációját, ihle- tettségét kell hangsúlyoznunk. A falu világában fogant ez a költészet; „Fáradt lelke” mindig a falu lakóihoz vágyakozik, „Kiknek se rangjuk sem, családjuk, Kik mindég vállukon viselték Itt az örökkévalóságot”, de akikben mégis „az Üj Messiás testesült meg” „S egy hirtelen, kilobbant virradatban” „A régi törvényt” elsöprik majd „egészen”. A falu népének fájdalmas sorsáról így énekel Minálunk c. versében: Minálunk nők könnyek között Pörgetnek gyapjas orsót. Apa s fiú kart karba ölt, S úgy átkozza a sorsot. És részvevő egünk alatt Héránk lágyabban lebben, És dalaink fájdalma ég Mindenütt a gyermekben. Nálunk a pillék szelídek, S kéklő egekbe szállnak, De könnyeinkből lepi meg Harmat a rózsaszálat. Testvéreink, a vén hegyek, És sírnak és sikoltnak, S mély könny növeszti habjait Az ősi lomha Oltnak. A kelet-európai líra ama sajátosságát is magában hordozza a Goga-versek világa, mely a népi kultúra, a nép- költészet életet adó, frissítő erejű hatásából fakad. „A sűrű erdők” „fejszés legényfiai” s a „Híres szépségű Tündér Ilona” járnák itt a zúgó fenyvesek közt, „Múltak regiéinek” hősei, kiket a mesék és mondák és népdalok tündérvilágáiból a „Nyája mögött” ballagó juhász varázsol át a valóság világába „Bánatos” furulyaszóval. S persze termékenyíti más is ezt a sok húron csendülő, finoman elégikus, de olykor erőteljes lázadást, majd meg a szerelem élményét megszólaltató lírát Petőfi, Heine, Candnod, Lenau és mások fordítása az európai líra kincsestárának megismerését és átvételét hozta Goga számára, hogy azt az erdélyi hegyek és folyók hangulataival, tündén mesevilágával kiegészítve és színezve egy valóban nemes, tisztaveretű, szuverén költői világot teremtsen belőle. Mert akármiről is valljon e lira, mindig ezt érezni az egye» verseket olvasva, melyek a romén líra legszebb gyöngyszemeivé lettek. Mint ez a szerelmes, vágyakozást megszólaltató lírai igazgyöngy is: Asztalos volt. Szive gyötörte rég. Egykor olyan jóízűen nevetett ifjú étvágyamon. — Mind közelébb dörgött már a front a dombok megett. „Mi lesz, vártunk. Nem ízlett a falat. Ettél tovább, remeghetett a ház. Bekebeleztél mindent egymagad.” Rázta testét a boldog kacagás. Tetszett neki, elmondta mindahányszor, Ha megjelentem nálunk Ozorán, Mély barna szeme vígan csillogott. „Ne búsulj, igyál. Szomorúnak látszol.” Csontos, barna arcán el nem kopott, vidám jóság fénylett. S halott talán. Megütött a hír: Ha mennék, mi végre? Nem találnám, csak fejfáján nevét, vagy, ha emeltek fölé, kőbe vésve, s kisded halom jelzi, lezárt e lét. Követte a kedves nő nemsokára, aki néném volt, bár nem vérrokon. Vékony hangját, mintha csak most kínálna, áthallom idő, tér-vonta távolon. A dús remények tölgye készül Hogy holt lombját lepermetezze... Ö jaj! be szép vagy, óh be szép vagy, S oly messze tőlem, óh be messze!... Lőkös István „Egyél, meríts még.’’ Sose mondja többé, törékeny teste már a hideg földé. A sógor se borozgat már velem. Oly messze van mindkettő, mint az álom « maga a múlt. Most mégis őket látom. * a sötét utcán lehajtom fejem. ~\ Mw %> Reggel nyolc óra. A kávéház teraszán alig lézeng valaki, így kevésbé feltűnő, ha a Rue de Dö felé eső saroktól számítva a harmadik asztalnál helyet foglalok, a megbeszéltek szerint egy cserép muskátlival a vállamon. Itt van találkozóm M. 0/2- val, akit soha nem láttam még, de ez nem is fontos. A fontos, hogy nyolc óra nulla harminc perckor átadja a Tervet. A jelszó; — A fene egye meg magát! — mondja ő, mire nekem üvöltve ezt kell válaszolnom; — Nocsak... — és akkor átadja a tervet, melyre egy kis csengettyű van szerelve. Hajnalban léptem át a határt, és két napja nem ettem már egy falatot sem. Ezért egy kissé zavart az utasítás, hogy a teraszom három duplát rendeljek tízperces időközökben, s a harmadiknál jelenik meg M. 0/2. Roppant éhes vagyok, de első a konspiráció sikere, így megrendelem a kávét. A pincér csodálkozva nézi a vállamon a cserép muskátlit. Erre hanyagul odavetem, nehogy gyanút keltsen a dolog; — ... igen, és lesz szíves majd meglocsolni ezt a virágot. Nagyon éhes vagyok, de ha egy nápolyit is megennék, M. 0/2 visszafordul, mert csapdát sejt. Jön a pincér a duplával, meg egy locsolóval. Leteszi a csészét, majd gondosan megöntözi a muskátlit a vállamon. Egy kis víz a nyakamba folyik, de oda se neki! Most kcmspirálók, így az ardzmom sem rándul. Amikor a második duplát kérem, a pinoér újra hozza a locsolót is. Kissé megnyomkodja a fokfet a cserépben, és barátságosain dör- mögi: — Kezd száradni... — és meglocsolja megint. Amikor megkaptam az utolsó kávét a muskátli pedig az utolsó locsolást, már csak egy másodperc volt hátra M. 0/2 érkezéséig. Ekkor már sokan jártak az utcán, és benépesült a terasz is. Ha lehet, még éhesebb vagyok.'S ekkor észreveszek egy közeledő alakot, egy férfit. Egyenesen felém tart, de — ha esetleg követik hogy ne áruljon el engem, oldalazva lépked, mint a síelők, amikor hegynek fel haladnak. Már nincs két méterre sem tőlem, amikor lövés dörren, és M. 0/2 véres fejjel elbukik. Arcizmom sem rándul! Gyorsan lehajolok hozzá, és kiveszek egy papírt a kezéből. Ez van ráírva: „Követnek. A Tea-v F. 6-nál van. Kilenckor Marvieux étteremben. Három szódát kell inni. Jelszó: Nem ebédelünk valahol? Maga eltör egy fogpiszkálót, és azt mondja: Nem. Virágcserép nem kell. Bal lábát hagyja az asztalon. M. 0/2.” Szóval az étkezést kizárja a konspiráció, plusz veszély is van. Ügy látszik, másnak is kell a Terv. Mindegy. Az odasiető rendőrnek megmondom, hogy ezt a pasast lelőtték, a pincérnek pedig kellemes felszolgálást kívánva kezébe nyomom a muskátlit és távozom. A Marvieux mesz- sze van, és kilenckor ott kell konspirálni. Étkezés kizárva. Odaintek egy taxit. — Marvieux étterem — mondom. — Ebédel? — Fenét. — Igaz is, rossz a konyhája... Kilenckor meg nincs is főtt étel, csak a kémek találkoznak ebben az időben. — En is kém vagyok. — Én is — bólint a taxis. Odabent asztalhoz ülök, megrendelem a szódát, és felteszem a lábam az asztalra. Háromnegyed múlt hat perccel. A pincér rosszallóan nézi a lábam. — Muszáj — mondom. — Műláb. Elzsibbadt. Az orvos mondta. A harmadik szódánál valóban zsibbad a lábaim. Meg a gyomrom is. A konyha felől paradicsomos hemendex illatát érzem félkész húslevessel. „Kenyér nélkül egyébként sem kell” — nyugtatom hangosat korduló gyomromat. Végre kilencet üt a karórám. Belép egy férfi, odaül az asztalomhoz. Erre leveszem a lábam, fogpiszkálót ragadok, és barátságosan rápillantok F. 6-ra. — Nem ebédelünk valahol? —■ Nem — válaszolom eltörve a fogpiszkálót. Erre a zsebébe nyúl, és — egy pisztolyt vesz ki feltűnés nélkül. Korgó gyomromra irányítva megszólal; — Lebuktál, pajtás. Én C. D. F. G. vagyok. Indulás! De mielőtt felállna, hirtelen a szemébe szórom a sótartó tartalmát, ráborítom az asztalt, és két ugrással a konyhában vagyok. A szakács rémülten felkiált, de leütöm, és egy paradicsomos hemendexet megragadva máris kint vagyok a hátsó ajtón. Még hallom a lövöldözést az étteremben. Az egyik sarkon egy szakállas nő ragadja meg a karom. — Kézit csókolom — mondom ijedten. — Nem ebédelünk ma valahol? — csicsergi. — Fenét! — és a hideg előételt az arcába nyomva beugróm a legközelebbi kapun. Elhanyagolt épület, sötét lépcsőház, nyikorgó falépcső. A harmadik emeleten, a sarokban ajtó. Lenyomom a kilincset — nyitva. Sötét előszoba, innen három ajtó nyílik. Az egyik mögül hangokat hallok. A kulcslyukon bepillantva majdnem hanyatt esem: terített asztal, nagyszerű ételek. Az asztal mellett egymással szemben két férfi áll. Az egyik éppen ezt mondja: — Nem ebédelünk valahol? — A fene egye meg magát — mondja a másik, és zsebéből előhúzva egy fogpiszkálót, eltöri. — Nem. — Nocsak... — üvölti az első. Erre kezet fognak, és az asztalhoz ülnek. — En M. 0/2 vagyok — mondja az első. — En is — mondja tele szájjal a másik. Ez már sok. Előhúzom a revolveremet, berúgom az ajtót, és: — Kezeket fel — mondom csendesen. A gyomrom nagyot kordul. Rémülten felpattannak, de ismételt felszólításomra mindkettő felemeli a kezét. Az, aki M. o/2-nek adta ki magát, egy fél csirkét tart a kezében. — Eldobni — mondom parancsolóan. — M. 0/2 én vagyok — teszem hozzá. ■— A Tervet, mert lövök. Eldobja a csirkét, amit röptében elkapok, és beleharapok. — Nincs nálunk mondja az egyik sápadtan. — Belecsomagoltam egy paradicsomos hemendexbe a Marvieux étterem konyháján. A szakács segített, ugyanis ő az F. 6. — A fene egye meg! — kiköpöm a csirkét, lelövöm a két embert, és rohanok, hogy még a sarkon találjam a szakkállas nőt. Kár volt hozzávágni azt a sonkás készítményt. Ha megtalálom, egycsapásra elintézem F. 6-ot, a reggelit, meg ezt a terv-dolgot és utazom. & máskor csak étkezéssel együtt konspiráiok. A sarkon már nincs ott a szakállas nő, de a hemen- dexről csöpögő paradicsom nyomait követve hamarosan utolérem. — Nem ebédelünk valahol? — kérdezem, mire elsápad. — Nincs nálarrf fogpiszkáló... — hebegi reszketve. — Nem baj — megfogom a nyakát. — Válaszoljon! — Ebédelhetünk... — és leveszi a szakállát. A világ legszebb nője volt. No nem annyira, de valóban szép volt. — Menjünk fel hozzám. Egyszerű, valódi aranyberakásokkal díszített, fényűző lakásán nekiszegeztem a kérdést. — A sonka?! — Az nincs itthon. Egy kis hideg felvágott, meg puly- kasütt. — Ne kerteljen! A Tervet! — és elővettem a pisztolyt. Mert első a konspiráció. Bólintott, és a széfből elővett egy csomag Tervet. Még mindig rászegezve a fegyvert, felbontottam. A cigaretták tetején egy cédula volt. „HB. 84-nek." (Ez én vagyok). Alatta az utasítás: „F. 6-nál ebédeljen meg, de vigyázzon, ne kérje meg a kezét, mert már nős ember. Ebéd után feltűnés nélkül énekelje el azt, hogy asszony lesz a lányból, szívjon el egy Tervet, majd dobja el a csomagot, ee hagyja abba a kémkedést, mert nem magának való.” Kátai Gábor /
