Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
* Bemáth Aurél: Temetés és bizakodás részegekről és s rossz lámpák alatt arcuk verejtéíkét, orWhát temettük. Bocinak hívta mindenki kicsisége és szelídsége miatt Alig üthette meg a 150 centimétert és ás egy közepes nagyságú férfi kinyújtott karja alatt elsétálhatott volna. Alakra gftmbőlyded, arca kerek, szeplős és édesen jóságos tekintetű volt S mindehhez komoly foglalkozás tartozott: orvosi Az ember mindig csodálkozott, hogy egy ilyen parányi asszony mindent oly hibátlanul intéz, mint egy magúra nőtt S nemcsak hibátlanul. de szívvel ia. S ez sz orvosi pályánál elég ritka. Mert ugyan hová is futnának az orvosok, ha együtt szenvednének minden hozzájuk forduló aamvedő- tnt? Utolsó kívánság* az volt, hegy égessék el, s régi héber dalokkal búcsúztassák. De mivel a zsidó egyházközösség hamvasztás eseten Mm vállalja a halott búcsúztatását a család egy pest! református lelkészt kért meg, bogy porén tálja el a halottat Mire a ravatalozóhoz értem. már tömötten álltaik a koporsó körül, $ így kiszorultam a fedett előtérre. Itt Is álldogáltak néhány an, így két kandeláber is, a bejárat két oldalán. Magas lánggal égtek, sőt lobogtak, mert a kora tavasza szellő megadta st lángnyelvellcnék azokat a Jellegzetesen kígyózó vonulatokat .melyekkel a rajzolók mindenkor szívesen ábrázolja őket Sőt, a szél ereje egy-egy lángnyalábot el- sflszakított a fészkétől, s esek egy pillanatra magukra maradva vándoroltak a szél- loanyszerí tette irányba, amíg sä nem enyésztek. E fényjáték, etek a kifogyhatatlan lángkombinációk, alakzatok nagyon lekötöttek. )fty-egy széllökésnél még valami meleg is áramlott felőlük fedetten fejemre. Béla állt közvetlen mellettem, ő is dicsérte ezt a fölülről jött áldást Hűvös volt Béla egyébként rég! felvidéki ismerős, sőt szegről-vég- ről rokon. A háború után áttelepítették Szlovákiából, mert magyar érzelmű volt, • azóta Pesten próbál megkapaszkodni. Hány éves lehet? Hatvannéffl'-hatvanöt? Mély ráncok ülnek az arcán, csak sötét szemei tanúskodnak töretlen erőről. Ha jól emlékszem, egy ideig városbírája volt egy felvidéki magyar városnak, de még az özönvíz előtt, s ezt is csak íród tradícióból említem, hogy a múltjából is mondjak valamit — Hogy vagy. Béla? — kérdeztem, súgva inkább, «Dint szólva. ■*- Nagyon JA, A válaszra kissé föl- neszeltem, mert mintha azt halottam volna, hogy nemrégiben súlyos betegen feküdt De nem faggattam, már csak azért sem, mert a lelkész haladt el mellettünik, rovátkolt és szélM felpuffasztott fekete köpenyében. Gondoltam, hogy meet már elkezdődik a szertartás. Vártam 1« egy ideig erre. de nem hallatszott ki semmi a ravatalozóból. Még megemlíteném Béláról, hogy az áttelepülés után eleinte kordélyos szeretett volna lenni. Vett js egy fogatot és elkezdte a sóder fuvarozását az építkezésekhez. De csakhamar államosították e szakmát és így új pályát választott: csapos lett Nehéz sora lehet Bélának... akkoriban sóikat gondoltam rá, mert nyomasztó emlékeim voltak e foglalkozásról, a tömött füstös kocsmákról, IM, március L. vasárnap ingük vállába törlő csapos legényekről. De hát nemigen találkoztunk, s így fölszívódott az együttérzés bennem. — Meddig voltál csapos, Béla? — súgtam feléje fordultán. — Tíz évig. Hallhatóan £51 szisszentem: — Tíz év! S hogy bírtad ezt a nehéz munkát? — Bemekül! Hej! Most is ott volnék, ha az orvos engedné Visszér gyűl ladásom volt ugyanis, s ennek nem jó az álló foglalkozás. Csak annyit mondhatok, hogy nagyszerűen éreztem ott magamat! — Közelhajolt a fülemhez. s úgy súgta: — Mennyi kedves embert ismertem meg ott! Kiderült, hogy egy bizonyos szélirány kellett ahhoz, hogy megtudjunk valamit, mi folyik a ravatalozóban. A lelkész hangja szivárgott át éppen: mert tudjuk, hogy e mi földi sátárházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkra. Ha úgy felöltözötten is mezítelennek nem találtatunk. Mert. akik e sátorban vagyunk, sóhajtozunk megterhel tét vén, mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami haladó, elnyelte azt az élet*« A szélirány változott Csend lett Kérdeztem: — Hol dolgozol most? ■p lmond ta. Súgva, a JK kicsit összefüggéstelenül, de annyi kiderült, hogy valami bányaellátó vállalatnál van, ahol kocsikat igazít. mármint hogy melyik hová menjen. — Tel — mondja — ez olyan Jó munka! Nem Is tudod elképzelni! Elmondhatom, hogy rátaláltam. Az a sok ember! Jön-megy mindenki körülöttem. Az a sok kocsi. Mennék a bányákhoz. Tudod, mi látjuk el a bányákat mindenféle felszereléssel. Nagyon érdekes dolog. Élet van körülöttem! S mikor megkérdeztem, milyen messze van a munkahelye, így válaszol: —» Másfél órára csak! Majdnem a telepig visz a busz. Nagyszerű ez, barátom! Felülök a Rákóczi úton, átszállók Kőbánya végén, átmegyek a temetőn, s már ott is vagyok! Nagy, magas ember ez a Béla. S most hirtelen úgy éreztem, hogy először nézek igazán az arcába. Régen azt hittem, hogy olyan cigányprímás-derű és megelégedettség az, ami átsüt az arcán. De ahogy idáig jutottunk a beszédben, elálltam az osztályozástól, s egyre kíváncsibb letten. * lelkész hangja a sae- lek szárnyán újra hozzánk érkezett: — Mi mindent nem próbál ez ész, hogy az élet isteni oldalát saját határai közé hozza le, hogy nyelvet, fogalmakat teremtsen a meghatározhatatlan, az ismert fogalmak fölötti világ érzékeltetésére. Igen, de az ész ma már akkor is áthatolhatatlan fal elé kerül, ha földi rendszerével, földi jelenségeket akar megmagyarázni. Hogy tudna hát Isten országáról számot adni?! Csend. Ismét Béla kezdi: — Ez nem úgy van ám, mint annyi más vállalatnál! Itt remek emberek vannak! De mennyi! Hidd el. ha mondom: nem tudnak hová tenni. A sofőrök, ahogy indulnak, kérdik: Béla bácsi, ne hozzak egy kiló húst Tatáról? Béla bácsi, mit üzen Pestre, nincs valami elin- ténivalója? Én, tudod, szeretem, ha körülöttem jó a hang. Én aztán igazán tudom, hogy az emberek Jóki Mert nem egytől vettem mérteket — Szszszszszsz... Csend! — súgtam. A Lelkész hangja hallatszott: — Néma, de meg nem szűnő beszéd az, amit az ész a lélekkel folytat Amiéta a világ világ, tart ez a párt>eszód. A hallható beszéd kincse a halandóé, a néma beszéd, a sugalmazás kincse a halhatatlané, a léleké. Ki fél a haláltól, miért kellene félni tőle annak, aki a maga halhatatlan énjét érzékelni képes? Aki fel tudja fogni annak sugallatát ami nem mindig egyezik, sőt ritkán egyezik a halandó test kívánságával. Es éppen nem az-e a legnagyobb bizonyítéka a halhatatlan léleknek, hogy független a halandó testől? Lelkű smenet mm mondjuk. Igen, amit a lelkiismeret teremtett a földön, az az Isten országa köveiből épült Az, hogy van lelkiismeret. nemcsak az Istent bizonyítja, hanem halhatatlanságunkat is. A szélirány újra változott, Béla folytatta: — De áttelepül ám a vét tálát! — Hová? — Bicskére. — S mi lesz veled? — Megyek velük. — S Itt kabátom ujját megfogva közelebb hajolt hozzám és a teljes derű állapotában mondta: — Minden érában megy a Keletiről vonat! Minden érár ban! Ne hidd, hogy túlzók! — Nem lesz ez terhes? Béla felhúzta szemöldökét mintha lehetetlent kérdeztem volna: — Terhes? Mért lenne terhes, ha emberekkel utazom együtt! Figyelsz? Mi' nél több, annál Jobb! Menynyi jó dolgot hall az ember a vonaton. Mit gondolsz! Terhes? H... a legnagyobb esemény az ilyen út! Meg aztán a vonat egyenesen az üzem előtt áll meg. Vagy ha nem ott akkor egész közel. S mondd, mit számít az,., —, s itt mintha egy számítási műveletbe kezdett volna: ujjaival sorrendbe szedte a tételeket — reggel ötkor elindulok a Dohány utcából... kimegyek a Rákóczi útra... fölülök a villamosra... Még egy mondat érkezett • lelkész felől: — Mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porain fölött megáil— Óriási — akarta Béla folytatni, de megszorítottam a karját, mert azt hittem, hogy a lelkész beszédének folytatása lesz. Volt is, de oly gyengén hallatszott, bogy nem tudtam megérteni. K özben Bélára sandítottam. Csodáltam őt Évtizedek óta ismerem, de törhetetlen életerejét és elpusztíthatatlan bizakodását csak ma láttam. Mint rajtnál az olimpián a futónak, áradásban van a szíve. Ez semlegesíti az ilyen emberben azt a képességet, hogy mérhesse a munka súlyát hogy túlértékelje az örömöt, hogy ügyet se vessen a fájdalomra és hogy a halált természetellenesnek tartsa. Talán bizony még odáig is élmerészkedhetünk a feltevésben, hogy számukra természetes az, amiről a lelkész beszélt: hogy nincs halál. Nem a sugallt hitté- telék folytán érzik így, hanem szívük áradása egybe láttatja velük a világot «— az élet ég halál világát WEÖRES SÁNDOR: Hóember Hóember All tus udvaron, száll olvadd» a háta. A hóembernek kiesik nagy sárgarépa-orra. Csóválja fejét rosszaién, félrebiccenH vállra, végül lába elé lehull kerek feje a sárba. Lehuppan, el te gurul ae jobbra, se balra. Ahova bukott, szétloccsan ott, akár a poshadt alma. ARATÓ KAROLT: Minden oly egyszerű Délután, Száradó fehérnemű. Az udvart lezárják a falak. Minden oly egyszerű s egyre UmondbatailaaaUb. Hanem: kívül, a falakon túl néha egy-egy kapa csikordul — nagy társzekereivel » nyár a görbe Utcákból kifordul Kutyáin mind vadabb csabetáasal űzi a bosszúba jó árnyakat «* finken az udvar felett gomolygó felhő-kontinenseket: széltépte Afrikák, Amerikák tűnnek a koponyavarratos égen át. Folt tolt után: bolydult hangyabóly-városok gerince zúzó fogak közt ropog a tüzek lobbannak égig, a világ négy sarkán erdőtüzek — repülőgépszárnyú madár, kígyóivá, füstölgő síkok, lángszóró üteg. Minden oly egyszerű. Szemeim döbbent kerekre nyílnak a hamuszürkére vált a bőrtok Mellettem egy pipacs a földből kidugja * faját bogy idefent egy kicsit levegózzöo. halványan emlékezett valami baktorház-tarvre, é* tÉ Baráth Lajos: Isten után a sokadik Kara este futott ha n vonat az állomásra. Pesten még napsütés volt, a sugarak vakítóan visszaverődtek a háztetőket, tereket, parkokat borító hólepelröi. Mire megérkezett, már csak szürkésfehér mezőket látott, meg a távoli erdőt — Nagy telünk van! — bizalmaskodott a kalauz, miközben szaporán nekiláttok a hatalmae bőröndök kirakásához. — Hát... itt aztán tél a tél — morogta Murger. egy húszast kotort elő zsebéből, ennyit szánt a készséges — Hagyja esak — hárította el a felajánlott pénzt — De hogy ezután mihez kend? — s a csomagokra bökött Murgemak nem volt Ideje a válaszra, A vonat sípolt és lassan nekiindult hideg, távoli útjának. „Az ám! — mordult fel a lélek a vendégben. — Most aztán mihez kezdek?” Megszámlálta s csomagokat, a bőröndöket „Hét! Nincs híja!” 5 ennek valahogyan nagyon megörült A fél Európán át úgy vigyázott minden csomagjára, mint a fél szemére. Bántotta volna, ha moot vesz el, akár egy i& — Dicsértessék! — állt meg mellette egy termetes, kucsmás parasztesriber. — Jó estét aggyon Isten! «— nézett fel rá Murger. — Hót mi lennénk azok... a garadnaiak... tisztelettel. — Garadnatak? Hát ez derék — s megpróbált az arcvonásból néges-régi üanerősre következtetni. „Talán a Gyergyói famíliából való... azok voltak ilyen szálasok*’ —, de a vonások idegenül hatottak ró. — Nagy a hó; a mélyúIon havat is hánytunk..! Haggya csak, haggya! Vagyunk itt elegendően — vette ki a kezéből a hatalmas koffert. — Hé, János! — szólt oldalt. — Markoljátok hót! Mire felocsúdott, már a szekérderékba hintett szalmán gubbasztottak a csomagok, ők maguk pedig az üléseken, meleg takarók alatt — Jól ülünk-e? — kérdezte tőle a kucsmás. — Jobbat el se tudnék képzelni — bólintott Murger és felhajtotta kabátja prémgallérját, — Hallják, ilyenkor a trópuson lenne jó? Valahol Afrikában. Ott aztán meleg van ám! — Ott van! Ott aztán meleg lehet.», A társaság krahákolt, bólogatott; négyen ültek még kívüle a szekéren, három férfi meg egy asszonykái — Ezt az állomást is építhették volna valamivel közelebb a faluhoz — mondta Ida szünet uiaa ~>iuvC* 'J nagyon regen volt — a novajiák miatt lett így, tetszik tűdéi ■*» vitt» • választ a kucsma«. — Kis hordó pálinkát fizettek a mérnöknek... Ez még harmincötben veit,., így tett aztán ideépítve az indóház. —■ A két falu közé! — nevetett a vendég. — Közé! Éppen közé. Mert a mieink meg bort tat* tek a mérnök uraknak — kuncogott a kucsmás és a te vak közé csapott. — Ha reggelig nem jön szél, akkor nincs bej. De ha megfújja, akkor hálálkodhat az istennek, hogy már este megérkezett... — Imádkozom én így is! Hogy végre itthon vagyok! — Jól tetszett mondani. Itthon! — Az asszonyka akkor szólalt meg először; hangja után ítélve középkorú lehetett. Égy sort szótlanul tettek meg. Közben feltűntek » régi, ismerős dombok. Távolabb a cserháti érd dk sötét- lettek, és alattuk kanyargó«; a folyó ezüstös csíkja. t>gy érezte, az emlékek verítékbe borítják. Nem akart elér- aSkenyülni. „De ha már ezt is tenném — gondolta — nem szabad mutatnom. A rokonok, akik ennyire figyelmeseik hozzá, azok előtt sem”, — Aztán.., nem tudtak nagyobb hordó bort vinni? — kérdezte, hogy másról easen szó, ne az emlékeket idéző tájról. — A mérnöknek, az állomás miatt — Hót... vittünk mi... vittünk- De « mérnökök se estek a fejükre. Tudatták ezt a novai lakkal.. ( azok meg vitték a pálinkát. — így maradt középen a vasút és az állomás, igaz? — Ezt meg honnan tetszik tudni? — Csak úgy, kitaláltam — nevetett. — Valóban így volt. Hat hordó borunkat ittak meg a mérnökök. És ugyanannyi kishordó pálinkát a novelláktól. Huncut népek voltak, de igazuk volt. A cserháti erdőségek mintha rászakadtak volna 3 falura; mint kicsiny pontocska, sötétlett a tenyérnyinek tűnő fehérségen a folyócskától induló síkságon. A házakon túl újra egy szalagnyi mezőség, onnan túl pedig a hegyek. Fenséges, komor erdőkkel a hátán kiismerné* tetten szurdokokkal forrásokkal. Murger jobbra tekintett. Ott kell feküdnie a Pukkanni résznek, az Akasztó-* dombnak — emlékezett. — Hogy féltünk este arra Járni. Pedig könnyen lehet, hogy soha embert nem akasztottak rajta. A domb ott állt; mintha tanya fészkelne rajta. — Az ott? — kérdezte s karjával mutatta az irányt. A szövetkezet majorja. — Aha! — mondta erre. — Jó szövetkezet — mentegeted zott a kucsmás, — Jó bizony. Hét még ha Isten áldása lenne rajta — szólalt meg moat már másodszor az asszonyka, és keresztet vetett. Több szó nem esett. Sem a vasútról, sem az állomásról, mely pállrikázgatás és borozgatás közben a két falu közé épült, harminc-negyven éve, sem pedig a dombon felépült majorról, a szél megélénkült és mintha a hideg is jobban kezdett volna marni. Sőt, Murger úgy érezte, hogy süt a januári hideg. A legel viselheted»» nebánok akkor tűnt, amikor a kocsma elé értek. •— Kedves bátyám! — fogta meg a gyeplőt tartóIcmK
