Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-25 / 71. szám

lo/7"e,’'íWfi az „Értük, vagy ellenük?” címűi cikkünkhöz

Közös összefogásra van szükség

A munkaerő-vándorlás olyan méreteket öltött, hí>gy a termelő üzemek egy részénél már dezorganizálja a tervszerű, folyamatos termelést. Ezt bizonyítja pl. az is, hogy a Gyöngyös városban foglalkoztatottak 1969-ben 3322 esetben változtattak munkahelyet, vagyis az összdolgozók létszámának 34 százaléka. Ha ennek gazdasági kihatását vizsgáljuk — az országosan is alkalmazott egy munkahelyváltozás esetében felmerülő hatezer forintos termeléskiesést — városunkban nem kevesebb, mint 19—20 millió forint a kár. Arról nem is szólva, hogy az ilyen mérvű mun- Ikaerőmozgás milyen káros hatással van a munkaer- kötlcsre is.

Ezek a tények önmagukért beszélnek, olyan értelemben is, hogy ez a helyzet nem tartható tovább. Sürgős intézkedéseket kell tenni, úgy, hogy a . dolgozók munkavállalási joga ne csorbuljon, de emellett következetesebben kell figyelembe venni a nép- gazdasági érdekeket, a munkaerkölcsöt, a szocialista bérezés elvét.

Véleményem szerint közös összefogásra, a párt-, a KISZ-, a szakszervezet, a szocialista brigádok, a dolgozók bevonására, tervszerű és céltudatos munkára van szükség. Oly an hangulatot, munkamorált kell kialakítani, hogy javuljon a munkafegyelem, hogy az a vándormadaraikra is nevelő hatással legyen.

Ügy gondolom, hogy erről a kérdésről sok helyen megfeledkeztek.

Van olyan tapasztalat is, hogy 5, vagy 10 évet becsületesen dolgozók — törzs- gárdatagok is — otthagyják a vállalatot azért, mert nem érzik ott jól magukat. A munkaegészségügyi, szoci- ^ális és egyéb feltételek nin- ' -csenek jtellően biztosítva.’ Munkájuk alapján anyagilag és főleg erkölcsileg nincsenek megbecsülve a hűséges dolgozók. Az ilyen okokból adódó munkaerőmozgás nagyon káros. Ezekben az esetekben fel kellene vetni a felelősség kérdését is. Következetesebben kell törekedni arra, hogy a munka- feltételeket javítsák.

Egyes vállalatoknál tapasztalható az a vélemény is, hogy a vállalatvezetőik többet foglalkoznak az új munkaerő megszerzésével, mint a régi, jól dolgozó munkások megtartásával.

Az a helyes, ha differenciáltan vizsgáljuk meg a

munkaerő-vándorlás terén kialakult helyzetet. Különbséget kell tenni azon dolgozók között, akik egyszer vagy esetleg kétszer is munkahelyet változtatnak azért, mert szakképzettségüket, szakmai felkészültségüket eredményesebben tudják az új munkahelyen gyümölcsöztetni, vagy akik ötször-hatszor is munkahelyet változtatnak azzal a céllal, hogy többet keressenek és egy-két hónap múlva odábbállnak. Egyetértek azokkal a véleményekkel, hogy az Ilyen dolgozók legalább egy évig ne kapjanak nagyobb fizetést, mint a velük azonos munkakörben és feltételek mellett dolgozók. Helyesnek tartom azt a módszert is, hogy a vállalatok egy jelentős részénél már kollektív szerződésben is rögzítették, hogy nyereségrészesedésben csak azok a dolgozók részesülhetnek, akik a vállalatnál az egész évet ledolgozták.

Városunkban jelenleg is .problémát Okoz a szakmunkáshiány, főleg .az építőipari és forgácsoló szakmákban. Ez a tény magában hordja annak lehetőségét is, hogy egyik vállalat a másiktól jobb anyagi feltételek biztosításával csábítja magához a jó szakmunkásokat.

Ezt a problémát csak úgy tudjuk megnyugtatóan megoldani, ha perspektívájában is reálisan felmérjük a szakmunkásigényt, és ezt összhangba hozzuk az ipari- tan uló-képzéssel.

A vállalatok vezetői pedig törekedjenek arra. hogy a várható szakmunkásigényeknek megfelelő számban szerződtetnek ipari tanulókat.

Az „Értük vagy ellenük?” vitaindító cikk megírását és a vitát nagyon hasznosnak tartom. A kérdés megoldását az elmondottakon kívül abban látom, hogy a helyes konklúzió levonásához csak úgy juthatunk el, ha a társadalmi érdekeket előtérbe helyezzük az egyéni érdekekkel szemben, és ennek következetes megoldására törekszünk, mert ezen belül az egyének problémái is megoldást nyernek. Ügy gondolom, hogy özei a vitaindító cikk céljához közelebb jutottunk, még akkor is, ha annak a címe így hangzik: „Értük vagy ellenük?”. ' '

Papp Lajos az MSZMP Gyöngyös Városi Bizottsága ipari osztályának vezető'

Huszonöt év a számok tűk ” ”n

Az árak, a bérek, az életszínvonal alakulása

A Központi Statisztikai Hivatal részletes kimutatást készített az életszínvonal alakulásáról, az árak, a bérek, a reáljövedelmek változásairól.

Az életszínvonal növekedésének egyik legfőbb motívumaként a munkanélküliség felszámolását emeli ki a KSH. Magyarországi nak jelenleg 11 százalékkal több lakosa van, mint 1950-ben, a foglalkoztatottak: száma azonban kétszer ilyen mértékben, 22 százalékkal nőtt, vagyis 900 ezerrel több embernek van kereső foglal- 0,6 százalékkal emelkedtek, a ruházati cikkek pedig 4,1 százalékkal olcsóbbak lettek. Az idénycikkek bolti ára 1960 óta 40, a piaci árak pedig 29 százalékkal nőttek. A legnagyobb piaci drágulást 1964-ben és 1965-ben tapasztalhattuk, akkor 10, illetve 13 százalékkal voltak magasabbak az árak az előző évinél. 1968-ban 8 százalékos volt a piaci drágulás, 1969-ben pedig 1 százalékkal csökkentek az árak.

A tényeleges életszínvonal a 91 százalékos többlet-reálbérnél nagyobb mértékben

kozása, mint húszéwel ezelőtt. Az ipari és a különféle szolgáltató ágazatokban ennél jóval többen helyezkedtek el, mert a felszabadulás óta a mezőgazdaságtól több mint 700 000 ember került át más ágazatokba.

A munkások és alkalmazottak átlagkeresete jelenleg több mint háromszorosa az 1950. évinek. Időközben 71 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak, a munkások é- alkalmazottak reálbére tehó 91 százalékkal magasab'- mint húsz évvel ezelőtt. Külön kimutatás készült a kiskereskedelmi árak 1960 óta tapasztalt változásairól is, amelyből kiderül, hogy tavaly 3,1 százalékkal volt magasabb az árszínvonal, mint kilenc évvel korábban. 1960. óta az élelmiszerek és élvezeti cikkek ára átlagosan hé' é- fél, a veeves emelkedett, mert többen dol- gbznak és a társadalmi juttatások is jóval nagyobbak, mint azelőtt. Mindent egybevetve a munkásalkalmazotti lakosság egy főre jutó személyes reáljövedelme az 1950. évinek két és félszerese.

a parasztság egy főre jutó fogyasztása pedig kétszerese.

Fokozatosan változott, nemcsak mennyiségileg, ha nem minőségileg is sokat javult a lakosság fogyasztása. Az élelmiszerek közül pá déul több /húst. és tojá/í, ugyanakkor kevesebb lisztet és burgonyát togyasztanak Magyarországon. I960, óta lényegesen nő a háztartási g? pék és újabban a gépkocsit, száma. Jelenleg kereken 1 600 000 háztartásnak van mosógépe. 300 000-nek elek! romos hűtőszekrénye

870 000-nek porszívója. Ktö rülbelül 200 000 személygépkocsi-tulajdonos van Ma gyarországon. a rádióelőfizetők száma elérte a két és le milliót, a tévé-előfizetői« .pedig túlhaladta a másfél milliót. (MTI t

|

: xb!: ■■

mmm

■ ■

Leninváros — Tiszaszederkény látképe.

(MTI foto — Járai Rudolf felv.)

Világot járt cukrászmester

— Egész életem munkából állt. Sok érdekes emléket, élményt gyűjtöttem — meséli Illés Lajos cukrászmester.

Alacsony, zömök, ősz hajú ember. Arcán éles barázdák, ülnek, ötven éve cukrász.

— Tizenegyen voltunk testvérek. Nehezen ment a sorunk. 1915-ben lettem tanuló Budapestem. Az akkori idők egyik legnagyobb cukrászánál, Ravasz Lászlónál tanultam a szakmát. Ö mindent megmutatott, bevezetett a mesterség „műhelytitkaiba”. Három év eltelte után, 1918- ban cukrász lettem. Jól emlékszem, az ipartestületnek kellett elkészítenem a mestermunkát. Egy királyi koronát készítettem gesztenye- és cukormasszából. Sokáig dolgoztam a díszítésen. De eredményesen, mert a bírálók tetszését rögtön megnyerte, és megkaptam a segédlevelet. Ez volt életem első nagy sikere.

Illés Lajos fiatal cukrász azonban nem dolgozhatott, mert dúlt az első világháború és hamarosan kikerült az olasz frontra. Megsebesült, s néhány hónap telt el, amíg újra felépült. Aztán európai „körútra” indult.

— Mesterem látta, hogy szeretem a szakmát, és azt mondta: Fiam. menj el néhány külföldi országba, érdeklődj, ismerd meg az ottani cukrászatot, a mesterek munkáit

Huszonegy éves volt, adukor Bukarestbe került, egy 16 főt foglalkoztató cukrászüzembe. Befogadták.

— A román cukrászat — jegyzi meg — elsősorban a zselatinos krémet kedveli,, s főleg a csokoládékat, a dió-, dobos- és mokkatortákat készíti. Egyszer készítettem egy fél méter hosszú krém- rudat, amely tejszínnel volt

XV.

Gyakran felfedeztem benne, hogy büszke Oroszországra, az oroszokra, az orosz művészetre. Ezt a tulajdonságát — Leninről lévén szó —, néha különösen idegennek, valósággal naivnak éreztem, később azonban megtanultam, hogy ebbein a munkás- nép iránti, mélyen elrejtett szeretet csengett vissza;

Capriban, amikor azt fi-' gyelte, milyen óvatosan bogozzák szét a halászok a cápák által széttépett és összekuszált hálókat, megállapította:

— A mieink fürgébben dolgoznak.

Amikor pedig kijelentettem, hogy én ebben kételkedem, nem minden neheztelés nélkül mondta:

— Hm, hm, nem felejti el maga Oroszországot, amíg itt él, ezen a földkupacon.

Gyesznyiekij-Sztojev mesélte, hogy egyszer Svédországban egy vagonban utazott Leninnel, s egy Dürerről szóló német monográfiát nézegetett.

A mellettük ülő németek megkérdezték, miféle könyv az. Majd kiderült, hogy sohasem hallottak nagy festőmű- ■ szűkről. Lenin ettől szinte fellelkesült, és kétszer is i. 'szkén mondta Gyesznyic- kijnek:

— A saját embereiket sem

GORKIJ;

LEIÍINRÖL

ismerik, mi pedig ismerjük.

Egy este, Moszkvában, Peskova lakásán Lenin, amikor Beethoven szonátáit hallgatta Issay Dobrowen előadásában így szólt:

— Nem ismerek szebbet az Appassionatánál, minden nap szívesen végighallgatnám. Lenyűgöző, földöntúli zene. Mindig büszkén, talán naív büszkeséggel gondolom: milyen csodákat tudnak alkotni az emberek!

És hunyorítva elmosolyodott, majd szomorúan hozzátette:

— De nem hallgathatok gyakran zenét, hat az idegeimre, ilyenkor szeretnék kedves butaságokat mondani és megsimogatni azoknak az embereknek a fejét, akik a szennyes pokolban élve ilyen szépségeket tudnak alkotni. Pedig ma senkinek a féjét nem , szabad megcirógatni, mert leharapnák az ember kezét, hanem ütni kell á fejeket, irgalmatlanul ütni, holott mi eszmeileg ellenzünk minden emberellenes erőszakot. Hm, hm, pokolian nehéz a mi dolgunk!

1921. augusztus 9-én, okú

majdnem betegen, nagyon fáradtan ezt írta nekem:

Alekszej Makszimovics!

Áfküldtem levelét Kame- nye’vnek. Annyira fáradt vagyok, hogy semmihez sincs erőm, ön viszont vért köp, és nem utazik el! Igazán mondom, ez lelkiismeretlenség és ésszerűtlen dolog. Európában egy jó szanatóriumban majd kezelik is, és háromszor annyit dolgozhat. Bizony-bizony. Nálunk pedig se gyógykezelés, se munka — csak kapkodás. Hiábavaló- kapkodás.

Utazzék el, gyógyuljon meg. Kérem, ne makacskod- jék.

Az ön Leninje.

Több mint egy évig lenyűgöző csökönyösséggel követelte, hogy utazzam el Oroszországból és ón csodálkoztam: ez az ember, akit teljesen elborít a munka, hogyan emlékezhet arra, hogy valaki, valahol beteg, és szüksége van pihenésre?

A fentebb idézett levélhez hasonlókat bizonyára tucatjával írt különböző embereknek.

Elmondottam már, milyen

rendkívüli kapcsolat fűzte az elvtársakhoz, s milyen mélyre ható figyelmet tanúsított irántuk, szinte kitalálta életüknek még a legapróbb kellemetlenségeit is.

Ebben az érzésben azonban sosem fedeztem fel azt a bizonyos haszonleső gondoskodást, amelyet olykor az okos gazda tanúsít becsületes és ügyes munkásai iránt.

Nem, ez igazán az őszinte elvtárs szívből fakadó figyelmessége volt, - az egyenlő emberek egymás iránti szerete- te. Tudom, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet Lenin és pártjának még legkiemelkedőbb emberei közé sem, ő azonban mintha nem tudta volna ezt, vagy inkább nem akarta tudni. Ha vitatkozott, éles hangon beszélt, könyörtelenül kinevette, sőt néha maróan kigúnyolta az embereket — ez mind igaz.

De hányszor megtörtént, hogy az előző napon kipellengérezett és „megrótt” emberekről szólva, hangjából egészen tisztáin kicsendült, milyen őszintén tiszteli ezeknek az embereknek a tehetségét, és erkölcsi állhatatos-.

ságát, az 1918—1921-es évek pokoli körülményei között végzett szívós és nehéz munkájukat, amikor a világ minden országának és pártjának kémei vették őket körül, az ország háborúban lesoványodott testén gennyes daganatokként duzzadtak az összeesküvések. Pihenés nélkül dolgoztak, keveset és silá- nyat ettek, állandó nyugtalanságban éltek.

Maga Lenin azonban mintha nem érezte volna e körülmények súlyát, és a polgár- háború vérzivatara által alapjaiban megrendített élet riadalmait. Csak egyszer történt, meséli Andrej eva, hogy — az ő szavait idézem —. beszélgetésünkkor valami panaszféle tört ki belőle:

— Mit. is tehetnénk, kedves Marija Fjodorovna? Harcolni kell! Feltétlenül! Hogy nehéz a dolgunk? Persze! Azt hiszi, nekem sohasem nehéz? De bizony, és még mennyire! Nézze csak Dzerzsinszkijt, mi lett belőle! Nincs mit tenni. Inkább legyen nehéz a sorunk, csak megbirkózhassunk vele!

Én magam csak egyszer hallottam panaszkodni:

— Kár, hogy a Martov nem tart velünk, nagyon kár! Milyen bámulatos elvtárs, milyen tiszta ember!

(Folytatjuk.)

díszítve. Nagyon meg voltak elégedve, mert találtak benne egyéni elképzelést. A díszítés. a minta ugyanis a saját ötletem volt.

Bukarest után Törökország volt a következő „álló más”. Egy csokoládégyárba! dolgozott. Ott a különleges, kocsonyás édességek készt tését tanulta meg.

— A törökök kedvence a magyar turisták által Bulgáriából is Ismert „Hálva”. Ezt különböző formákban és nagyságokban készítettük.

Aztán következett Anglia, a kevert linzerek „hazája” Franciaország és Németor szág, az „édesszájúak föld je”, majd Olaszország, ahol a sós és az édes tésztákat egyaránt szeretik.

— Ahány országban jártam, annyi szokás, annyi specialitás fogadott. Mindé ' nütt tanultam, de mindenütt tanítottam is a magyar cukrászipar különlegességeit: a tortaféléket, desszerteket és a csemegekészítményeket Például a „Vingai bonbonok” a „Brundert-túrósok”, valamint a krémesek készítését.

1927-ben tért haza Magyarországra és Egerbe került. Az Elek testvérek akkori cukrászműhelyében vál lalt munkát. Egyik kedves emlékét itt idézi fel.

— (Miután látták, hogy jó), dolgozom, rutinom van a szakmában, egy különleges megrendeléssel bíztak meg: készítsek égetett karamellből rózsakosarat. Rövid idő alatt el is készítettem. Az alapmasszát fagylaltból és tejszínből kevertem, ehhez „jött” a karamell „váz”, valamint a rózsaszirmok és a rózsalevelek. Olyan jól sikerült, és annyira megtetszett a kosár, hogy aztán hetente jöttek a megrendelések.

Illés Lajos az ötvenes években előbb a pétervásári. majd a mezőkövesdi földművesszövetkezet cukrász- üzemében dolgozott. Szinte minden évben részt vett különböző versenyeken, ahol több alkalommal díjakat is nyert. Néhány színes fényké pet mutatott, ' amelyek ai 1952-es füzesabonyi az 1953 as és az 1954-es hatvani ver senyen készültek. Az egyi ken karamell bői készült fatörzsön egy gólyapár álL — A gólyák is karamellből készültek — fűzi hozzá moso lyogva. Tökéletesek, szintt életnagyságúak...

Hetvenegy éves. Öt éve él nyugdíjban. De nem fáradt soha, nem érzi a kort Kezeiben sók finom „maszkát”, tésztaalapanyagov gyúrt össze az eltelt ötven év alatt — az édesszájú generáció örömére...!

Én, kérem, soha nem »időre” dolgoztam, hanem minőségre. Nyaranta most is kijárok a felsőtárkánvi Sziklaforrás Kisvendéglőbe, ahol mint nyugdíjas cukrászt szívesen foglalkoztatnak. ‘ Jól esik, hogy elismerik a munkámat.

Mentusz Károly

március ZS^