Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-20 / 67. szám
Hol vagytok, régi barátok...? 1945 ... Huszonöt évvel fiatalabbak voltunk, ez egyszer szentigaz. Lángoltunk, lelkesedtünk és türelmetlenek voltunk — ez is így igaz. Aztán az évek során elváltak útjaink. Vajon kit és merre vitt sora? És mit csinálnak most napjainkban az egykori lelkesek, a gyöngyösi MADISZ-osok? Örzik-e meg a lobogás emlékeit? Ezekre a kérdésekre keresem a feleletet, ezért keresem fel a régi barátokat. Azokat, akikről tudok valamit. Akiket pedig az évek során felejtett az emlékezet, arra kérem, jelentkezzetek! írjátok meg: hol vagytok, régi barátok..-? Ügy érzem, a MADISZ üdvöskéjével, Szemes Marival kell kezdenem a sort Ő volt az a kislány, aki még a pincében megtanult néhány orosz népdalt, s amikor feljöhetett a fényre, meghódította közönségét A gyöngyösieket és a szovjet katonákat is. A Dunjuskáí és a Katyusát énekelte kedvesen, gyöngyösi tájszólással törve az oroszt, s fellépett mindenütt, a taggyűlésektől a majálisig, ahol mindig jól jött egy kis fiatalos vidámság. Tizenhárom éves volt mindössze, s azt hiszem, a háború után az ö énekszáma volt az első kulturális esemény Gyöngyösön. Ennek huszonöt éve már.' Bevallom, pontosan két évtizede nem találkoztam Szemes Marival. Némi izgalommal tárcsáztam telefonját, bejelentkeztem — Gyöngyösről? — kérdezte sietve -- igen, azaz most Egerből. Megbeszéltünk egy találkozót, a Berlin Étterem presz- szójában. Rendhagyóén fndtí! ez a sorozat. Tulajdonképpen Szemes Marit kellene bemutat-; nőm, de úgy érzem, ez teljesen fölösleges. Ismerik őt jól, színházból, filmről, rádióból és televízióból, az újságok és képeslapok hasábjaiból. Mi újat mondhatok róla? Nemrég közvetítette a televízió a József Attila Színházból Németh László Nagy család című drámáját, amelyben Katát alakította, O'Neill Egy igazi úr című művét, amelyben ugyancsak főszerepet játszott. Ezekben a napokban a Canterbury mesék című musicalt játsz- sza a József Attila Színház; s a főszerep ugyancsak Szemes Marié. A kritikák elismeréssel dicsérik művészetét, sokoldalú tehetségét; legutóbb címlapon hozta fényképét a színházi hetilap. Mit mondhatok róla ezek után? Azt, amit mindenki tud, hogy befutott művész. Így hát beszélgetésünk témája a múlt, a régi idők, azok a bizonyos lelkes napok. Néhány percet várok rá és megérkezik. Kölcsönös, gyors hogy vagy? mi újság? — gimnazista fiam van — mondja ő — az én fiam tizenhat hónapos — válaszolok. Ennyit szenteltünk a jelennek, gondolatban máris vísszaugrottunk huszonöt évet. — A szálloda épületében volt a MADISZ, az emeleten az iroda, a földszinten meg a táncterem. Szombaton este és vasárnap táncoltunk, Makkai Miskáék muzsikáltak, szünetben pedig előadtuk a legfrissebb eszt- rádműsorunkat. Emlékszel, milyen sikerünk volt? —- Én arra is emlékszem, hogy amikor már jól belemelegedtünk a táncba. Borost Béla bácsi leintette a zenészeket, és azt mondta: „nemcsak táncból áll a világ, most egy kicsit politiW<0. március 20., péntek zálunk”. És megpróbált oktatni bennünket a világ dolgairól. Igaz, néha untuk a szöveget, de most utólag visszagondolva, be kell látni, Béla bácsi jót akart, s különben is, ez volt egyik funkciója, ő volt a párt ifjúsági felelőse. — Igaz, sokat táncoltunk, de dolgoztunk is. Mi már akkor elkezdtük a tájolást Emlékszel, amikor a környező községekben megalakítottuk a MADISZ-t Nem volt könnyű, hiszen abban az időben a falusi fiatalok még idegenkedtek mindenféle új szervezettől. — Egy vasárnap a fél MADISZ kigyalogolt Sólymosra, a tűzoltószertárban volt a műsor, aztán megválasztottuk a helyi vezetőséget Neked nagy sikered volt Neked mindig nagy sikered volt. Markazon is, Domoszlón is... — A búzapiacon várakoztak a stráfkocsik. Három szekeret küldtek értünk. Pokrócokkal jól bebugyoláltuk magunkat de még így is majd megfagytunk. Zord tél yolt akkor is. — Délután Markazon szerveztük meg az ifjúsági szövetséget este pedig Domoszlón. Emlékszem, a fél gárda Feketééknél aludt •— A legnagyobb sikerem mégiscsak Gyöngyösön volt a Tomi és társában. A közönség kórusban kiáltotta: Lássuk a Tomit! Lássuk a Tomit! Én meg kiálltam a színpad közepére, lerántottam a sapkámat alóla kiomlott a hajam, hadd lássák, milyen lány ez a Tomi gyerek. — És a Moli ere-darab, a Botcsinálta doktor? — Abban is játszottam? — Te viccelsz? Nem emlékszel a Botcsinálta doktorra? Amikor a MADISZ keretében megalakítottuk a Gyöngyösi Színjátszók Körét s elhatároztuk, hogy a sok esztrád után csinálunk valami irodalmit is. Moliert választottuk. S milyen sok sört kellett kimérni, s menynyit kellef táncolnunk a le- gényegylett teraszán, amíg összejött a jelmez ára és megtarthattuk az előadást! Komolyan nem emlékszel? Bognár Pali játszotta Sga- narellet a botcsinálta orvost, te pedig a feleségét, a kardos Martinét. Én rendeztem az előadást. Ez volt az első nagyobb rendezései^, és te nem is emlékszel rá... — Ne haragudj, Lacikám, csakugyan nem emlékszem, de ez biztos azért van, mert isten bocsássa meg, de nem szeretem Moliere-t. Látod, a Süt a napra emlékszem. — Azt elhiszem, Rózsahegyi Kálmán játszotta a tanítót, te pedig Sárikát. Micsoda siker volt! Te. az már igazi színházi előadásnak számított., Arról már nem is beszélve, hogy az volt a nagy kiugrásod. — Jóapám esténként elkísért az előadásra és a darab végén büszkén fogadta a gratulációkat. Kálmán bácsi is áradozott és azt mondta, ilyen tehetséggel feltétlenül menjek a színipályára. Néhány hónap múlva anyámmal felkerekedtünk és megkerestük .Pesten A Rózsahegy! Szíriészképzőt. Kálmán bácsi már nem lelkesedett annyira, s olyan ősz- szeget kért tandíjra, hogy annyi pénz talán nem is létezett. — Aztán mentél a főiskolára. — Igen, 1947-ben felvettek, 1952-ben végeztem és kezdődött a nagy hajrá. És tart most is... — De azért gondolsz a régi időkre? — Hát persze, hogy gondolok. Azokat a napokat nem lehet egykönnyen elfelejteni. — Mondd, kiről tudsz a régiek közül? — Piroskával elég gyakran találkozom, tudok Erdélyi Jóskáról... — Mondd a nmét, felkeresem. Forgatom a 'fényképeket. Igen, ez Páli, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Mó- ricz-vigjátékból, ez meg Kata, a Nagy családból, Nóra, az Egy igazi úrból, ez a portré a Hideg napokból, ez meg a Falakból. Fotók, szerepek, egy színésznő dokumentumai. Én mégis ezt a civil képet választottam. Ebben van valami a régi Tomiból.— Márkusz László Szlovák földön partizánként: Egy a 001-es csoportból 1942. májusa... Akkor is friss zöldek voltak a leleszi hegyek... akkor is illatözönt kavartak a tavasz végi szelek ... Ám orosz f öldön ezrek hulltak naponta. A fiatalember ekkor kapta meg a SAS-behívót. Irány a Don-kanyar. Hűvös őszök, kemény orosz telek következtek, mínusz negyvenöt fokkal. A szervezet nem bírta a megpróbáltatást, a fiatal katonát vesebajjal hazaküld- ték. Két hónapra újra láthatta feleségét. Elege volt a háborúból. A leleszi hegyek vonzották, ahol menekült, szökött katonák százai rejtőztek. Nem merte vállalni a (kockázatot, családjára gondolt. Az újabb behívó Losoncra szólt, a határvadászokhoz. Itt is életveszély naponta. Aztán egyre az otthoniakra gondolt, már tudta: neki semmi köze a ehhez a háborúhoz. Hetekig tanakodtak barátaival, végül döntöttek: — Szökünk, tovább nem harcolunk, bármi lesz! Az út azonban nem haza, hanem a partizánokhoz vezetett. A szökevényeket a parancsnokságra vitték. A parancsnak — Sinkó József — beszélt: — Breznóbánya, Csemy Balog, Kram.,. tizenhárom falu körzete a mienk. Ide német nem juthat... Ha közénk álltok, hamarabb vége a háborúnak, hamarabb felszabadul országotok is. Két óra gondolkodási időt kaptak. A fiatalem/ber gondolkodott: — Haza nem juthatok. Visszaút nincs, mert a szökevények sorsa a haditörvényszék, ahol csak egyfajta ítélet lehet: halál. Nincs más választás... Azon a napon — 1944. június 13-án — három magyar katona írta alá a kötelezvényt, tette le az esküt, lett partizánná oooo Edzett katonák voltak, hamar megszokták az új helyzet szabta követelményeket. Tót házaknál laktak. Meglepte őket a lakosság szívessége: — Annyi ennivalót kaptok, amennyit akartok. Inkább ti fogyasszátok, minthogy a németek rabolják el. A lakosságra mindenben számíthattak. Gyerekek hozták a híreket, vitték az utasításokat, sőt „szemleútra” is mentek német ellenőrzés alatt levő területekre. Feladat bőven akadt. Egyszer magyar katonákat kellett „megnyerni”. A partizánok éjjel indultak. Tudták a jelszót, a jelhangot. A feladat nem volt könnyű: „ellopni” a tizenkét tagú őrséget! Észrevétlen érkeztek, ellenállás nem volt. A tizenkét őr órák múltán már a parancsnokságon volt. OOOO Máskor hatan indultak, német egyenruhában, német területre. Egy december eleji napon történt. Rimaszombat felől érkezett a német szerelvény: élelmiszer- és lőszerszállítmánnyal megrakodva. Minden perc számított... Aztán egy robbanás: a szerelvény kisiklott. A németek jó része futott, amerre látott. Ellenállás nem volt. Adódott, amikor embereket kellett menteni. A parancsnokság értesült: zsidókat szállítanák Németországba. A feladat: megmenteni a halálra szántakat. Újra megindult a partizáncsoport. A vonat éjjel érkezett az állomásra. Az őrséget — legtöbbje Szálasi-huszár volt —, hamar harcképtelenné tették. Most már csak hat vagon ajtaját keltett kinyitni, s százak indultak a szabadság felé. OOOO Voltak nehéz órák bőven; Egy alkalommal a németek megpróbálták felszámolni a Huncsev-csoportot, a 001-ese- ket. Nagy erőkkel rohamoztak. Csakhogy a partizánok láthatatlanok voltak. Rejtették őket a szlovák hegyek sziklák Hullott a német. A rohamozókra saját gyártmányú fegyvereikkel céloztak a partizánok. Nem sokan maradtak életben a németek közül. A 144 magyar közül csak ketten haltak hősi halált. Az egyik űjlaJd Antalnak régi jó ismerőse, hódos- csépányi barátja, munkatársa volt. Rá hiába vártak már otthon ,.. Ez volt a németek utolsó kísérlete a csoport felszámolására. A két halottért sokszorosan fizettek. Lassan már a főútvonalakon sem mertek közlekedni, mert szaklafede- zékekből, fák mögül partizánok fegyverei kattogtak... OOOO Hónapok teltek. Jöttek a hírek otthonról. Az orosz csapatok már Dunántúlra mennek. Újlaki Antal írta a leveleket, mert felesége évek óta semmit sem tudott róla. Tudta, hogy nem jár, nem járhat a posta, mégis írnia kellett. Azokat a leveleket hónapok múltán kapta meg csak a címzett. 1945. február 27-én a magyar csoportot felkeresték az orosz parancsnokságról. — Feladatukat teljesítették, átadták a vonalat. Továbbra is harcolni akarnak? Egyöntetű igen volt a válasz, mert akkor még a magyar föld egy részén Száláéi legényei regnáltak. És ekkor jött a kellemes meglepetés: — Köszönet a bátorságért. Magukra mégis más feladat vár: hazamennek. Ma utaznak Debrecenbe, a kormány- őrség tagjai lesznek. Mikor Bánrévére befutott a vonat, Újlaki Antal hazaüzent: — Elek, visszajöttem... OOOO Azóta jó negyedszázad telt el. A vodt partizán 1945-ben belépett a pártba. Évekig volt falujában párttitkár. Ember próbált és tudott lenni a nehéz években is. Teljesített minden feladatot, amit az eszme sugallt. Sosem vágyott különös elismerésre, ma is kétkezi munkásként dolgozik Özdon. Elveit sosem adta fel. Ennek „titkát” így árulja él: — Az ember egyszer esküi szik hűséget.. „ s az a kői tés életfogytig szól... Pécsi István ,n- -p teti &SPENCSE/? AJIKIÓS ? ^ 17. ~m"xrr > Ügy számított, biztosan nyer, ha doktor Demeter Zoltán jóindulatára épít. Benne látta a magyar Edmund Volkhardtot, s azért is létkérdéssé vált, hogy bírja ennek a Gestapo-főnöknek bizalmát, mert baráti értesülései szerint a német Volkhardt a város elhagyására készülődött. Sémiképpen sem akart befolyásos támogató nélkül maradni a számára Idegen Győrben. Demeter számára is idegen volt a város, abban tehát megegyeztek, hogy a pozíciókra véresen féltékeny helyi nyilas vezetők a betolakodó riválisokat látják bennük. Nem találta meg mindjárt a boltíves folyosón a két pártszolgálatost. — Piriti József! kiáltotta. Erélyes szavára egy ablakmélyedésből ugrottak elő a pártszolgálat fekete egyenruháját viselő alakok. Piriti, a hullarabláson ért katonaszökevény melléről a hátára lökte géppisztolyát, párkány os, sötét szemöldöke alóla tisztelet minden jele nélkül mérte mégig Faragót. Társa, egy fejletlen, nagylábú su- hanc bátran cigarettázott tovább. — Te ki vagy? — kérdezte Faragó nyersen a suhanc- tól. — Pásztor Tibor. — Először is dobd el a cigarettát, másodszor húzd ki magad, ha vélem beszélsz, harmadé^» gombold, be a kabátodat. Na mozgás? — Kioktatását Piriti Józsefnek szánta, hozzá mégis enyhébben beszélt. — Beoszthattak volna maga mellé egy érettebb katonát. — Vagány kölyök ez, hadnagy úr. Vállalom, hogy embert nevelek belőle. A feladat nem éppen oserkészgyakorlat. Magát direkt név szerint kértem, mert tudom, hogy edzett katona. Be kell kísérniük Szabadhegyről egy bujkáló kommunistát. A nevét és a címét megtalálja ebben a borítékban. De vigyázzon, Piriti. Nem járhat úgy, mint a muMkor. Kire is gondolok? — Botos György honvédra, aki megszökött mellőlem, — Örülök, hogy jó a memóriája. Vegye hasznát még igen sokáig. Feledtesse velem Botos Györgyöt, maga pedig ne feledje, hogy a fejével játszik. Na, indulás. Észhez térítette a katonás hang a két pártszolgálatost, nyilas regula szerint előrenyújtott jobb karral tisztelegtek és elindultak letartóztatni Németh Jánost. Ha nem is valami harsány, de némi kedélypezsdítő öröm vigasztalta Faragó Bélát, hogy ő adhatta ki az első letartóztatási parancsot a földalatti csoport elleni akcióban. További feladatra várva sietett vissza Weinhof- fer szobájába. Meglepetésére már útra készen várták. Demeter főhadnagy vékony szattyán készt y ű jét simogatta feszesre ujjain. — Akkor hát indulnánk a Fémdoboz Művekbe — nézett ködbe serkentőn. — Faragó testvér, vegye fél a köpenyét. Weinhoffer testvér itthon marad, helyet szorít a fogdákban, mire visszaérünk; Hát akkor isten segítsen bennünket. Rég elfogyott a türelme Wein hoff érnék. A sorozatos; bár udvarias lekezelést hallatlan sértéssel tetézte Demeter. kihagyta a komoly munkából, közönséges foglárrá degradálta. Felháborodásából nem is csinált titkot. A csendőrtiszt szeme láttára egyenesen a demizsonból vedelte a bort. Faragó pontosan tudta, mitől kínozza ekkora szomjúság felettesét Számítása kezdett beválni. Minél sértődöttebbnek láthatta Weinhoffert, neki annál nagyobb reményei lehettek. Amikor pedig Demeter maga mellé ültette a német gyártmányú terepjáró személykocsiba, úgy vélte, a biztos közeli siker felé indul. Előttük Bede Antal zászlós és Dobrai István őrmester utazott egy másik személykocsiban, mögöttük csendőrlegényekkel megrakott teherautó haladt, — Mindenesetre töltsük csőre a pisztolyunkat — ajánlotta Demeter. — Ámbár nem lesz más dolgunk, mint figyelni az akciót Legalábbis remélem. Teljesen sötét volt már, alig mutatkozott járókelő a kihalt téliesen ázott utcákon. A körülmények, s az egész folyamat kísértetiesen emlékeztette Faragót a Gestapöra. Nem is kételkedett abban» hogy Demeter hatalmát, módszereit, de még az adatait is a Gestapótól kapta. Annál inkább értelmét látta behízelegni magát a csendőr főhadnagy bizalmába. Mindezt persze megalázónak érezte, hiszen ő, az SS egykori hadnagya soha nem gondolta volna, hogy ekkora szolgialelkűségre kényszerül, de mit kezdhetne a büszkeségével, ha annak tarkólövós lehet a vége? Remélte, előbb-utőbb tűzre vetik odaadása fejében a Volkhardt páncélszekrényében őrzött szürke dosszié aktáit, akkor aztán belőle is lehet valaki. Eldugott helyen, apró nádorvárosi házalt közé ékelődve feküdt a Fémdoboz Művek, ahol a vagongyár szerszámüzeme működött Mire észrevették az alacsony csarnokokban dolgozó munkások a nyilas csendőrök jöttét már mozdulni sem lehetett, még a mellékajtóknál is fegyveresek állták el az utat Schmeidl Sándor csoportvezető épp a műszakváltást ellenőrizte fáradtan és hallgatagon, öklei a homoksárga köpeny zsebében hevertek. Főnöke, a tömzsi Nyíri Imre, az autóosztály vezetője pánikba esve szaladgált, védelmet keresve húzódott Schmeidl Sándor mellé, amikor Bede Antal zászlós közeledett hozzájuk. — Sándor, ez rettenetes..: bennünket is le fognak tartóztatni. — Akkor se veszítsük el a fejünket, mérnök úr. (Folytat*:dk)
