Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

FARKAS ANDRÁS: Ágtövet és ághegyet Agtövet és ághegyet Lepnek el a verebek, Százan szólnak egy helyett, Szavuk-daluk üzenet. Csak szavalnak s nem mesét: Sorsunk árva szürkeség. Mindig helyben maradunk. Csak egymásnak szól szavunk! Szürkék vagyunk s verebek. * Mi is látjuk az eget, Százan szólunk egy helyett — • S így tán jobb az üzenet. üzenet? A szürkeségi, Megérti a széles ég. Értik-e a fellegek, Egy verébben mi leheti Egy verébben? — Hogy vagyunk, Messzevágyódik szavunk, Messze, messze, el, hovái A ritmus nem vallani? Vatt a daTlam, vall! De jól? Hol a vége? Valahol! Valahol van vége is? A dal végtelenbe visz. Végtelenbe visz a dal. Azért marad fiatal, Szürkesége elkopik, Mert a szín csak második, Míg a zene végtelen, Mindenben örök jelen, És a szürke verebek Ülnek gallyat, ághegyet. Boldogok Is Sk tálán, Tavasz fürge hajnalán, Mikor bentröl figyelem, Mint dalol száz verebem, Énekel száz verebem, S nekem nincsen egyebem. Mint az öröm, hajnali örömüket hallani. ANTAUnr ISTVÁN; Én akkor is Kezet nyújtottál egy szobornak. És elég volt egy pillanat az októberi ég alatt, míg az esőcseppek doboltak, elég volt ahhoz, hogy » holnap szépei megmaradjanak, színben, versben, képen; szavak emléket most megzsarolnak. Megzsarolnak, mert nem tudom, 'meddig jössz velem az úton, hol mondod: most már nincs tovább! Én akkor is majd áldozom, és a percet úgy élem át ezerszer is, mint egy csodát. Sütő András: Toldi Mezőföldön falut háromnegyed részben románok, negyedrészt magya­rok lakják. Az EG ÉSZtól kaptam útravalóul a gyer­mekkor élményvi­lágát, a negyedrésztől a küszködő nyelvet, e színes kis bóját a vizek hullámzá­sában. Küszköd őt mondtam, a cseppre gondolva, amely­nek bizonyára nincs könnyű dolga, mikor a közhely sze­rint a tengert kell visszatük­röznie. Akármilyen bőven is számolom: alig százötven főnyi közösségtől tanultam magyarul. Olyantól, amely­nek Balassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelvcsősze a mindenkori tiszteletes úr volt, régi fegy­vertársaival: Károli Gáspár­ral és Luther Mártonnal, kiknek zsoltárklapanciádt fújtuk minden vasárnap a templomban. így énekelgetve, ha nem is nyertük el a fel­támadást, a hozzávezető leg­rövidebb utat: a kihalást el­kerültük. A fogy ogatásnak zegzugosabb ösvényeit vá­lasztottuk. Kaptuk inkább, a feudális birtokok szorításá­ban. 1762-ből származó kimu- tataások szerint Kálvin gyü­lekezete a mainak három­szorosa lehetett. A század vé­ge felé indul erős fogyatkozás­nak. 1764 a madéfalvi sicu- licidium, a székelygyilkolás éve; a katonaiogdosásé, a szökevényeké. Szoknyás is­pánunk, Mária Terézia, a köu telet nyilván itt is kivetette ránk. Meg IL József is, kí­méletlenül. Alig néhány em­beröltő alatt egész családfo­lyamok — Csárdák, Bénik, Hodorok, Bálintok, Tolnaiak — tűntek el, mintha a föld nyelte volna el őket A föld valóban tetten érhető, fejfák tanúskodnak róla. De as anyakönyviig be jegyzett hu­szonhét Máténak jó része más irányba szivárgott eL Egyilmek, másiknak a neve után ez áll: fugitivus. Kik voltak a Kósák, Kacsók, Új­lakiak, Toldik? Hírük-ham- vuk sincs. Du Prix Adéla nevű asszonyságról gondo­lom, hogy lelkész férjét kel­lett követnie; a pap vándor- fajta. De mi késztette a zsel­lér Székely Ferencet hogy hét gyerekével fölkerekedve, kutyáját a szekér után kötve meg se álljon Marosludasíg? Taszítás és vonzás er« vál­tozatosak voltak és marad­tak. Ezt most nem kutatha­tom. Ízelítőt nyújtok csupán Istók Sándor uram töredé­kes népmozgalmi dolgozatá­ból. E szerint a lemorzsoló­dás évszázados folyamata az első világháború befejeztével megcsendesült 1918—1938 között a lélekszám 329-ről 300-ra fogyott Csupán! Ez idő alatt születtek 238-an, el- haláloztak 130-an, más val­lásra való áttérés útján a gyülekezetből, és egy füst alatt a nyelvi közösségből kiváltak 25-en. Nagyobbrészt nők. Ezen nem kell csodál­koznunk. Az Úrvacsora kép­letes táplálék, míg az áhított férfi kézzelfogható valóság. Q régi egyházi föl­jegyzést lapozva mégis úgy látom: az apadás fő oka a nagymérvű gyer­mekhalandóság. 1921-ben például a születések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927-ben, mikor magam is a világra jöttem, születtünk összesen tízen, életben maradtunk négyen. Korosztályom hatvan száza­léka az élet szokásos kerülői nélkül az anyamellről for­dult egyenesen a sírba. 1940-ben a bécsi döntéssel, az amúgyis laza közösség közel kétharmadára csök­kent A katonai kötelezettség — főleg a kaukázusi hideg — elől menekülve, a magya­rok északi irányba, a romá­nak délnek szökdöstek át az ideiglenes határon. Családok, egész nemzetségek maradtak a házban férfikéz nélkül. A határátlépőket ha elcsípték, börtönbe zárták. — Kutas Ferenc — anyám húgának férje — közel egy esztendőt ült Nagyszebenben. Elvándo­rolt a cipész, a kerekes, a kovács, szűcsmester — az egész iparunk! — továbbá hét nagybátyám, kilenc uno­katestvérem, öt nagynéném, d a tanító is családostul. A faluból eltávozottak a felszabadulás utáni hóna­pokban töredékesen kezdtek hazaszállingózni. Volt aki csak éppen elsírta magát a viszontlátás örömében, azzal ment tovább Kolozsvárra, Marosvásárhelyre munkás­nak, szolgálónak, üzemi ka­pusnak. A többit a közelgő — Szedje le. Én se vagyok kidekorálva. Megálltak. A férfi körülnézett, nincs-e a másiknak egérútja. — De mindjárt leszel — lendítette meg az állát Már indulat sem volt benne. A fiatalember szűk fahangon megkérdezte: i—* Mi értelme az egésznek? Megváltozik ezzel va­lami? — Csak a pofád — felelte a férfi szakszerű komoly­sággal. Hosszan vizsgálgatta: huszonnégy, huszonöt éves lehet Valami poros irodában görnyed egész héten, hogy osszegürcölje azt a másfél ezret amivel imponálni akar a tyúkjának. Rákacsintott biztatón: — No, kisapám, készen vagy? Nem kapott választ. A fiatalember egy helyben állt vállat vont Semmi harciasságot nem érzett Csak túles­ni rajta! — Mi lesz? Nem félted a szép, kockás jakódat? *-i összevonta szemét, vágott ajka egészen behúzódott. Két ökle a nadrágzsebében. — No, gyere! — Én nem verekszem — mondta elszántan a fiatal­ember. _ Tessék, üssön meg, azzal végeztünk! — Aha, elfogyott a legény? — Nekem erre nincs időm. — Csak idegen nőket lökdösni! Aztán, ha férfi is van mellettük, teli a nadrág. Te, szemétláda! — Fogja be a száját. A zömök férfi odalépett elé, megmarkolta kabátját, úgy állt előtte egy ijesztő másodpercig, orra alá nyomva csomós öklét. Aztán parányit fölkoccantotta vele a fia­talember állát. Várt. — Vagy meggondoltad magad.. . A fiatalember hátralépett — Fejezzük be. — Csak úgy? — nevetett kurtán, torokból. — Az lenne szép! — Csípőre csapta két kezét, tömör lett a pil­lantása. — No, mennyit ér neked, ha nem vasalom ki a pofádat, öcsi? He? Hát erről van szó. Ezért kellett diszkréten elvonulni. Körös-körül a besötétedő fák. Alig két percnyire a vég­állomástól, de ezen a mellékúton a kutya se jár. A zömök egyszerre sietős lett — Gyerünk az ötvenessel, aztán futhatsz a nődhöz. — Suttogó volt a hang, elprehajlott törzse még félelme­tesebbnek hatott a félhomályban. Itt nem maradt megfonto'nivaló. Emlékezett rá, hogy összesen négy tízes van nála. Lassan benyúlt ka­bátja jobb belső zsebébe, ahol a tárcáját tartotta. Cson­tos bal keze váratlanul ökölbe rándult és közvetlen kö­zelből pontosan belevágott a férfi szemébe. Olyan hirtelen törté \ hogy maga is meglepődött a * jftsrata alól elszabadult mozdulattól Csak az összeg ir Jtfec16 alakot, látta, amint két tenyerét szemére tapasz, (Marosits István grafikája) í 5 Ja. Nyöszörgő káromkodás, aztán mint aki berúgott, úgy ^ támolygott a férfi a legközelebbi fához. Hideg undorodást érzett. Se ijedtség, se szorongás, £ se lelkifurdalás. Elkapta róla tekintetét, hátat fordított^ és lelépkedett a kissé lejtős úton. Kiért a fák közül, me- ^ gint a betonon volt, J A büfében ugyanaz a tolongás. A lány megpillan- \ otta s átfúrakodott a tömegen. Csupa kérdés az arca. — Mi volt az? 2 — Semmi. — Mit akart az a pasas? — Egy ötvenest. A lány hitetlenül bámult rá. — És te? A fiatalember kedvetlenül bólintott. — Mit tehettem? — Csak nem adtál néki? Fanyarul elmosolyodott: | — Aki kér, annak adni kell, nem? — be.ekaroit vba. s visszakormányozta a pulthoz. — Igyuk meg ^ a málnánkat! Most érezte csak, milyen cudarul megszondázott. $ földreform tartotta itthon. Néhány számadat létalapunk változásairól. Az első világ­háború után részleges földre­form során a Kemény bárók 4135 holdas birtokából kisa­játítottak 2114 holdat. (Az­előtt mindössze 106 holdnyi művelhető terület volt a pa­rasztok tulajdonában.) Két évtized alatt a megmaradt uradalmi bírtok a felére fo­gyott. Az osztásnői egy-két holdnyi szántó is jutott va­lamennyiünknek. Került va­lami a lábunk alá, ahol a sarkunkat megvessük. Ilyen­formán 1962-ig a lélekszám 420-ra szaporodott. Ebből né­hány esztendő leforgása alatt újra eltávozott 120 személy. z elemi iskolában Í N osztálytársaimnál P hamarább tanultam & meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámoro­sán róttam a szavakat. Ügy éreztem: mindahányon egy- egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdjek majd velük, merre, s mi vé­gett indítok rohamot. De hogy leírtam például a félel­metes szót: báró, máris több­nek éreztem magam, majd­nem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalom­mal A világ birtokbavételé­nek illúzióját éltem át: sza­vaim vegyes csapatának szemléltető, titkos erejét Más örökségre — semmilyen ingó és ingatlan vagyonra —nem számíthattam. Az ősök tan­könyvbe foglalt testamentu­maira sem. Mivel sáfárkod­tam volna? A magaméihoz tehát közeli és távoli roko­noknál új szavakat eprész- tem. Degenyeges, fazekas vándorszékelyek szekere kö­rül ólálkodva egy-egy friss jelzőt igét ikerszót dugdos- tam a nyelvem alá, s rohan­tam szívdobogva, mintha kan csőt loptam volna: iafia! Anyám nevetett: pap lesz be­lőlem. Kérkedtem valóság­gal , mi mindennek tudom az elfelejtett — vagy soha meg sem tanult — nevét Vitorláim csakhamar ösz- szehuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kel­lett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba szü­lettem, az anyanyelv dirib- darabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikora szilvafáról a hátamra esve szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! — kezdett sajogni bennem a fel­ismerés, véget vetvén az is­kolai dolgozatírás boldogsá­gának. A világ teremtésének, bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e, vagy az elejére? A fölszedett sátrak, indulásra kész társzekerek, a la-ikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebon­tott körhinta látványa — hunyt pilláim alatt a színes hintók, sörényes kék fapari­pák káprázatával — minden cseresznyevásárkor elszomo­rított Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam hely­zetünk való értelmét: hogy miért gyakoribb a puszta dú- dolás a sejej, sejaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát kucsának, a macs­kát matykának ejtenem. Né­maság, az nem volt. Mint va­lamely nagy csata után, vesz­teségek és hőstettek számba­vételként szólt a mese. Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáié mondatok buktatói között; a helyzetek, fordula­tok, lélekállapotok szósze­gény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkész­ség elesettsége; a feltárat­lan maradt természet, névte­len virágaival és egyetlen esőjével, amely — későbbi megfigyeléseim szerint — so­hasem szemerkélt, nem zen- zett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más ) Részlet a romániai magyar író Anyám könnyű álmot ígér című új ! regényéből változatában meg nem Je­lent, mindig csak esett. Mikor elkezdtünk beszél ni: mintha gereblyével fésül ködtünk volna. jra meg újra visz szatértem a Toldi • hoz. Nyelvünk er­dőzúgását hallgat­tam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat é Bence hűségében apámra is mertem, miután karizmaim.- a Miklóséival összemérten azzal kötött le tizedszer i: ami a kielégített kalandvág helyén egyre növekvő hián; érzetemet enyhítette: beszé ni tanított. A lehetetlen s jogó kísértéseit éreztem: ff szippantani szavanként egészet, utolsó jelzőjét is » tárolni az üres kamrákba Az uradalmi gyümölcsöst szabadulva kapott így ed vad mohóság, a tatárkod fosztogató ösztöne: lesz: gafcni, ing alá rejteni, kábé ujjba, nadrágszárba dugdo ni, ágastul tördelni minder amit lehet, hazarohanni vi le, föl a padlás sötét zugi - ba, zabálni gyomorrontás! i, fogvásásig, állkapocszsibb - dásig. Kedvemre kódoroghattan a kertben, amelyről elad ig nem volt tudomásom. At » szerzemény: szavaim bir v kában többletem miatt a magánynak is enyhe szó gásával, reggelenként ébredtem, mint egy álrul királyfi, akinek titkos küld- tése van: megváltani a seny­vedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekí­teni a „csukot” á romlás b > szorkány-varázslatából, rag’ népünnepségen vissza* inl „u”-hangzójára, a vessző te az elorzott „ty”-betűt, air -* szinte csúfolódásképpen rűlt a macska hátára. „1 lesleg”-mondjá nagybátyát* fölösleg helyett; szavai ösz- sze-vissza röpködnek, mint* vak madarak. Hogy látásu­kat visszahozzam, lapot in­dítottam. Arany János modo­rában írott verseimet irka­lapra sokszorosítva, a cinte­rem környékén ághegyre tűz­ve, bokor alá rejtve kezdtet* terjeszteni. Másnapra i n- dig eltűnt a csalétek. \ * színűleg a papírhiány m , ­Azon a nyáron egy kin *■- lány is segítségemre jöt 0 va kisasszon; szőíftottuk. A sárnapi iskola n galom kereté Vf népdalokra tanít* bennünket Egy ht re rá, hogy meg:' lent már zengett a falu, tr egy óriási hangszer. Va natúj hangon, összeölelke valamennyi utcán végig kedve fújtuk, hogy a est hegyek alatt régen leset hó. Hol vannak a csitári gyek? Senki sem tudta, is volt fontos. Napköz csapatostul leptük el a fér , vest; a pázsitra hasalva, lunkat és figyelmünket f pöcköl va hallgattuk Éva asszony tanításait, találós k dést, balladát, Bartók és h - dály gyermekdalait Azutá fenyőfák tetején gyakoroltul magunk. Röpködtünk való Sággal mint egy megrésze gült rigósereg. Győnyörkö ’ tünk a lelkünkre szabott ruházatban, ízleltük az változások váratlan lehető gét, miszerint „ha megl, lók, szellő légyen belőlem Mikor nyár végén elment, királylány f ölfedte magé László Dezsőnének hív Más esztendőben nem vissza és azután sem. 1970. március 1&, vasár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents