Népújság, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-01 / 27. szám
BŐSZ JENŐ: CSALADLATOGATÁS — részlet a Gyógypedagógia c. ciklusból — Húsos hasát mutatja két kamaszlány a gangon, elébük szórja szirmait a nyárfa. Az apa újra leitta magát, tapasztott szájú asszonyát elhalja. Pár vénasszony sikong, cigánymód értik ezt, — a mocskos kövesúton hőkölnek a legények; kidugja potrohút vackából épp a szomszéd, vigyorog, amikor odaérek. — Az apa félreáll, nyájassá torzul ajka, nevetni kezd a nő is, — no persze puszta falból) Bömbölő kisdedét himbálja, míg a nagylány lankadt férfiakkal bitangol, b valahol, furcsa mód’, pár kókler írogat, mit számít nékik ez, hisz „téglára ült a máj és olcsóbb a spenót piacra séta itt viszont blazirt szagokkal búcsúzkodott a nyár.. A kancső felborult rég. ittunk belőle mind, és mindegy már, kiért, s esővíz volt-e, bor volt: szlopált a csecsemő is — oly szép a nyomorult! — álmában jó tehénkék étles levére gondolt. Palkót meg, a bolondot, hát képzeljem, mi történt, valaki Markóba zárta... Busong az elhagyott gitár, vele ment két haver, s a bátyja. Hát így vagyunk megint. A kölykök elszenderülnek, koszos kínjukban csöpp tökfejük vakarják. — s még jókor érkezett: beront a legnagyobb lány, megcsókolják a szajhát: sunyin lapít, széltolók szagától árad. — de „jóccakát!” — kívánva elnyúlik végül ő is. Behorkolják a házat. Búcsúzom végre. Szeptemberben ázik az út és oly sötét! Az éj meg egyre nő, — de semmi baj, hisz elkísér hazáig mindkét szülő. — LELKES MIK LÖS: NÉGY EMELET négy emelet egy vízcsepp a benne tükrözött világgal épp leesett közömbös jegesmedvék totyogói pingvinek átadták néked nékem a névjegyet s fogadkozlak (ha sohse kérünk, semmi' segítenek! ettől függetlenül tavasz volt a változó csigák homlokán lassan, tapogatva, nyújtózott ki a csáp s tavasz volt minden csigaházban! sok-sok külön kis ég dicsérgette ravasz mosollyal az ibolyák hitét Dorothy L Sayers: A megzöldült manchesteri „Ötszáz font jutalom William Strickland kézrekerítő- jének” — hirdette az újság öles betűkkel, majd alatta következett a bűnöző személyleírása: „Kora 43 év, magassága 6 láb 1 hüvelyk, haja sűrű, ezüstösfehér, de könnyen lehet, hogy festeti. Eltűnésekor őszes szakállt viselt, de azóta esetleg lebo- rotváltatta: világosszürke, egymáshoz közelülő szemek; nagy orr, erős, fehér fogak, egyik-másikban arany tömés; bal hüvelykujján ütéstől származó kék folt. Feltehetően igyekszik elhagyni, vagy már eí is hagyta az országot.” Mr. Budd, ki tudja hányadszor végigolvasta a személyleírást, aztán szomorúan félretette az újságot. Száz meg száz borbélyüzlet van Londonban, nagyon valószínűtlen, hogy Wiliam Strickland épp az ő kicsiny, rosz- szulmenő műhelyét választaná, hogy betérjen egy hajvágásra, borotválásra, avagy éppen haj festésre. Mr. Buddnak ugyanis az utóbbi időben rosszul áll a szénája. Éppen üzletével szemben nyitották meg a villogó nikkel fejmosótálakkal, ' lila és narancsszínű függönyökkel, új elektromos búrákkal felszerelt elegáns hölgyfodrászatot. Szíve mélyén tudta, hogy ő az igazi művész. Néha elszomorodott a konkurrensek silány munkáján, mivel eszét 3 jutott, hogy ő ezt mennyivel szebben csinálta volna. Ilyesmin töprengett akkor is, amikor a műhelyajtóban időzött, s látta, hogy egy nagytermetű férfi sietős léptekkel egyenesen felé tart. — Bocsánat, uram, tessék csak, uram — lépett vissza az ajtóból Mr. Budd, hogy helyet csináljon a bejövőnek. — Tud hajat festeni? — kérdezte az idegen türelmetlenül. — Igen, uram, természetesen — felelte Mr. Budd felvillanyozva. — Akkor jó. Az asszonykámnak nem tetszik ez a vörös h£j; azt mondja, nagyon feltűnő. Tudja, jóval fiatalabb nálam, ezért meg kell nyernem a tetszését — no, szeretném, ha befestené valami kevésbé feltűnőre. Mondjuk sötétbarnára, mit gondol ? — Az úgy nagyon jó lesz, uram. — És borotválja le a szakállamat is! — Teljesen igaza van ami már három hét óta foglalkoztatta : a manchesteri gyilkosságra. — A rendőrség, azt hiszem, már a reményt is feladta — vélekedett a vendég. — Talán a jutalom, az ötszáz font, még segít — vetette közbe Mr. Budd uram, a szakáll ma már nem olyan divatos, mint volt. És egyébként is. önnek rendkívül határozott álla van. — Valóban? — szólt a férfi, aztán hátradőlt és elnevette magát. Mr. Budd észrevette erős, hófehér fogait, amelyek közül az egyikből elővillant egy arany tömés. No lám, ez a férfi nyilván azok közül való, akik sokat költenek a megjelenésükre. Remélheti, hogy a jómódú férfiból rendszeresen visszatérő vendég lesz, aki majd beajánlja őt barátainak is. Hozzákezdett a munkához, s közben mint a borbélyok általában, fecsegett sportról, politikáról, majd rátért arra a témára, szegénnyel, láttam rajta. Már olyan beteg volt szegény, hogy a bort sem szerette. Meg is mondták szegény Marisnak, hogy nem lehet megmenteni. Pedig szegény Pista bácsi még élhetett volna. Állítólag rák. Állítólag tüdő. Azt mondják, a szíve...” A Pista bácsi egyébként vagy húsz évvel volt fiatalabb náluk ... Fiatalember kaptat fel a lejtőn, kocsikerék nagyságú koszorúval. A szeme könnyes, elég nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megtudjon állni a lábán. — Ide temetik? — Látja. — A Kajári Laci bácsi mellé? — Oda. Artlkulátlanul tör fel belőle a zokogás. — Szegény Pista bácsi! Az életben is szomszédok, meg a sírban is. Az életben is... — mondja és sietve eltántorog a ravatalozó mögé. Amikor megszólal a lélekharang, kipakolják a koszorúkat. Egy barna Inges férfi nagy műgonddal rendezgeti, miközben fütyörószik. A „lila orgonákat” fújja. Akkor hallgat el, amikor a gyepes temetőoldalon felfelé kapaszkodik egy vadonatúj Wartburg. Első ülésén az özvegy. Mögöttem suttognak. „Ne mondd, már nyolcadikos! Hogy múlik az idő!” „Nem élnek együtt?.. Zsong a tömeg. Hirtelen csend lesz. A halál dobol ritmust a koporsón. Az özvegy a sírba akarja dobni a koszorút, — Jaj ne! Kár lenne... Bedobják. A kereszten alig látszanak a kályhaezüsttel festett be- .úk. „Élt 53 évet”. A koszorúkat a sírra helyezik. Ketten összekapnak azon, hogy leszedjék-e a celofánt vagy sem. Leszedik. A férfiak rágyújtanak. 6. 5. Körülbelül százan lehetünk. Vizsla szemek a koszorúk szalagjainak feliratát kutatják. Köztük az enyém Is, de ar.onymus. Ez az érthetetlen dolog birizgálja a kedélyeket. „Azt mondják, volt valami nője..„Szegény Marisnak nem lehetett gyereke. Lehet, hogy..Nyugodtan beszélnek, a kutya sem tudja, ki vagyok. A két öregasszony elemében van, végre hallgatóságra találtak. „... Már a bort sem szerette.. Szőke nő, szemüveges, undorítóan tevékeny. — Maga kicsoda? Kedvem lenne azt mondani, hogy az egri apátplébános, de ijedten döbbenek rá, hogy temetésen vagyok. Megmondom. — Miért nem az apja jött? Megmondom. — Akkor ne itt ácsorogjon. Magának ott a helye a bal oldalon, az öveggyel szemben: — Röntgenszemek kíséretében odarángat, két házaspár toporog már ott, mögéjük állok. A szőke megint jön, idegesítsen suttog: — Nem oda! Melléjük. Engedelmesen helyet szorítanak. Eszi őket a kíváncsiság, hogy ki vagyok, de eszem ágában sincs bemutatkozni. Nem szólítottak fel. Egy órája várnak a tűző napon. Megtudtam, mi az a halotti csend. A kis dombról látni a tahit, a kukoricás piszkossárgáját fekete foltok tarkítják. Rájuk várunk. A paphoz egy asszony is tartozik. Jó harmincas, barna ruhában, zöld blúzban. Énekel. Szépen intonál, tiszta csengésű hangját az öregasszonyok hátborzongatóan fals kórusa sem tudja elnyomni. Egy asszony elájul. Azt mondják, „minden temetésen !*y szokott”. Su özvegy sírógörcsót kap. Csirkepaprikás, marhapörkölt, bor, pálinka. Általános káderezés. Negyvenkettedszer is elmondom, ki vagyok, negyvenkettedszer törlőm le a felismerést követő rokoni csókokat. Kollégám már cseppet sincs vicces kedvében. Egy hajásegyenruhás öregúr lerohanja. Sose látták egymást. — Hogy vagy, Janikám? Tudod, tisztára olyan vagy, mint az apád! Kollégám nem tiltakozik. Tényleg olyan, mint az apja. — Na, vegyél még! Ügy nézel ki, mint egy giliszta. Az özvegy felzokog, közelebb tolja a tálat. — Amikor egyszer katonaikorában hazajött, azzal kezd te... — Emlékszel? Csak úgy virtusból képes volt... — Akármit mondasz, ő volt a legstrammabb hármő- tok közül. A Rozinak is.., — Szegény Pista! A légynek se... Amikor... — Merjél még, anyjuk, úgy megéheztem, mint a rosseb. — Csak a torkodon ne altadjon. — Jó lenne, mi? Ne félj, én sorra eltemetlek benneteket. Tányórcsörgés, cigarettafüst, emésztés. — Nem tanul a rohadt kölyök, hiába mondom neki. — O’yan nehéz fejű, mint az apja, mi? Az első halk kuncogás. — Te hallgass, te csak faiskolába jártál! — Téged még onnan is kivágtak! Az első őszinte hahota. — Tisztán, vagy szódával? — Fele-fele. — Idd már meg. nem fogok rátölteni! — Egészségünkre! — Jó kis bor ez, hallod! — Megjáx-ja. 7. Ä postáskisasszonv kék ironnal húzza alá a szavakat. „A temetés rendben megvolt A rokonok esókoltatnak”. A kék ceruza egy pillanatra megakad, a csinos kislány kicsit elbiggyeszti az ; jkát. — Ennyi az egész? — kérdi. H* Kónya József — Jutalom is van? Arról nem hallottam. — Bent van az esti újságban, uram. Óhajtja megnézni? — Igen, lekötelezne, ha ideadná. Mr. Budd átnyújtotta vendégének az újságot. Mr. Budd, aki a tükörből figyelte őt, észrevette, hogy hirtelen mozdulattal maga felé rántja a bal kezét, amely hanyagul pihent a szék karján. De addigra már Mr. Budd megpillantotta a pórul járt hüvelykujjat. A férfi hirtelen felkapta tekintetét és Mr. Budd elfogta a pillantását a tükörben. — Biztos vagyok — szólt a borbély —, hogy az az ember már régen túl van árkon-bokron. Későn jutott eszükbe, hogy jutalmat ajánljanak. Az idegen felnevetett. Mr. Budd az üvegen át kinézett az utcára, s látta, hogy ,a szemközti üálet már bezárt, de az utca még nyüzsgött az emberektől. Milyen könnyű lenne most... — Kérem, siessen — szakította félbe töprengéseit a vendég. — A festés még hátra van. Mr. Budd arra gondolt, ha most megpróbálna kirohanni az ajtón, ez a szörnyű ember rávetné magát, vissza- ráncigálná és betörné a fejét, ahogyan a nagynéniével tette. De hát neki mindenképpen előnye van ... Ha határozottan cselekszik, kiér az utcára, mielőtt a másik földkászálódna a székből. Mr. Budd tehát óvatosan az ajtó felé húzódott. — Mi baj? — kérdezte az idegen. — Csak kiléptem egy pillanatra, hogy megnézzem a villanyórát — jött vissza Mr. Budd engedelmesen. — Nyolc óra múlt tíz perccel — felelte a férfi —, megfizetem külön, az idejét. — Ugyan, szó sincs róla — tiltakozott Mr. Budd. Még egyszer nem kísérletezhet. Ha hamarabb rájön, miről is árulkodik az a hüvelykujj meg az aranyfog, akkor segítségért futhatott volna, miközben a férfi haja még szappanos volt, s az arcát is beburkolta a törülköző. Vagy cseppenthetett volna egy kis szappant a szemébe — a világon senki nem tud gyilkolni, miközben a szemét csípi a szappan. És ha még most se késő? Foghatná a borotvát, óvatosan odalopózhatna a gyanútlan férfi mögé, s azt mondhatná kemény, határozott hangon: „William Strickland, fel a kezekkel! Ide a revolvert és indulás a legközelebbi őrszobára,” D* hát Mr. Bund egy percig sa hihette komolyan, hogy ez a próbálkozása sikerrel járna. Hiszen a férfi vagy kicsavarná a borotvát a kezéből, vagy egyszerűen nem engedelmeskedne. Es akkor mi lesz? Nem tarthatja ott a borotvát a másik torkán reggelig, amíg megérkezik az inas, hogy kitakarítsa az üzletet. Akkor jutott »eszébe, hogy a körözvénynek a jutalomról szóló részét úgy fogalmazták: az nemcsak a kézrekert- lőnek, hanem a nyomravezetőnek is jár ,.. Mr. Budának ebben a pillanatban támadt az a káprázatos, fenomenális ötlete. Eszébe jutott az az öreg papírvágókés, ami még az édesanyjáé volt, arra vésték fel a régi mondást: A tudás hatalom. Mr. Buddot a szabadság könnyű, kellemes érzése töltötte el. s gyors mozdulatokkal hozzáfogott, hogy belesse a férfi haját. i Amikor kiengedte vendégjét a műhely ajtaján, már alig-alig jártak emberek az utcán. Utána nézett, s látta, hogy a magas alak felszáll a 24-es buszra, és eltűnik. Gyorsan bezárta a boltot, s negyedóra múlva már a Scotland Yard egyik hivatali szobájában ült. Először egy fontos beosztású úr hallgatta meg. aki átvitte egy, másik szobába, egy még fontosabb beosztású úriemberhez, aki még egy harmadik tisztet is beszólított. Így hallgatták meg Mr. Budd jelentését a férfiról, aki bizonyára William Strickland volt, valamint a fenomenális ötletet... Az Ostende felé tartó Mi- randa nevű gőzhajó rádiósának ujjai fürgén szaladtak a papíron, ahogy sorra jegyezte az üzeneteket. Aztán az egyiknél váratlanul elnevette magát. Ezt jó lesz megmutatni a kapitánynak — gondolta magában. A kapitány megvakarta a fejét és becsengette az első tisztet, aki viszont a második tisztért küldött, s az meg is jelent az utaslistával. A Miranda este hét órakor futott be Ostendbe, s hamarosan már röpült innen a rádióüzenet a Scotland Yard londoni irodájának: „Egy személy bezárkózott kabinjába, és követeli, hogy küldjenek hozzá egy férfifodrászt. További utasítást várunk.” A 36-os kabin előtt izgatott tömeg gyűlt egybe, s még a kapitánynak is ejak üggyel-bajjal sikerült utat. törni közöttük. Hat belga rendőr kíséretében érkezett. Megkopogtatta a 36-os ajtaját. — Ki az? — szólt ki bent- ről az éles hang. — A fodrász, akiért küldött, uram. — Jöjjön be! — A kulcs csikordulására a kapitány lenyomta a kilincset, s mindjárt oda is tette lábát az ajtónyílásba. Miközben a rendőrök kicsavarták a férfi kezéből a fegyvert, a tömegen meghökkenés, majd nevetés hullámzott végig. — De hisz ez zöld! Zöld a haja! Ki látott ilyet!? Mr. Budd ugyanis nemhiába töltött évtizedeket a különböző hajfestékek tanulmányozásával, sikerült olyan festéket találnia, amely egy éjszaka alatt sötétbarnáról zöldre változik. Mr. Budd megkapta az 500 font jutalmat, de volt valami, aminek ennél is jobban örült. Elhagyatott kis boltjában már másnap megjelent Winchester hercegnője és suttogóra fogott hangon így szólt a derék fodrásznak: — Siettem, hogy én legyek az első. Már a nyomomban van Lady Melcas- ter és London minden előkelő asszonya... Fordította: Zilahi Judit — Dorothy Ii. Sayers (1893—1957) angol írónő munkássága igen széleskörű, ö fordította angolra Dante Isteni sziniátékának két első részét. Irt törté-11 nelroi drámákat s igen «olt detektívtörténetet. 1970« február 1,, vasárnap íi ,1. s'
