Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
Termelőszövetkezeti demokrácia — ma A lehetőségek váljanak élő valósággá Lapunk hasábjain olvasóink immár hetedjére találkozhatnak a „Termelőszövetkezeti demokrácia — ma” feleimmel. Néhány hete indult sorozatunkban arra vállalkoztunk, hogy megyénk termelőszövetkezeteiben feltérképezzük, mennyiben lehetőség és mennyiben valóság napjainkban a szövetkezeti demokrácia. Több mint húsz közös gazdaságba látogattunk el, vezetőkkel, gazdákkal beszélgettünk, meghallgattuk a különböző irányító szervek munkatársainak véleményét Ezek a beszélgetések természetesen nem adhattak mindenről teljes és hű képet, s nincs is szándékunkban általános érvényű megállapításokat tenni. Eddigi riportjaink s most ez a zárócikk is inkább azért íródott, hogy vitára serkentsen, gondolatokat ébresszen, és a lehetőségekhez képest szembesítse az elveket a valósággal. Megváltozott körülmények Először is talán abból induljunk ki, hogy az adott kortól függetlenül sohasem lehet elemezni a demokráciát, a demokratikus elvek érvényesülését. Eddigi riportjainkban is többször hivatkoztunk arra. hogy az új gazdaságirányítási rendszer, az új termelőszövetkezeti törvény megváltoztatta a szövetkezetek belső életét, de ugyanakkor a külső kapcsolatokat is. Amíg a mezőgazdaság szocialista átszervezése után közvetlenül a nagyüzemi gazdálkodás kibontakoztatása, megszilárdítása volt az elsődleges cél, addig ma már a legfontosabb feladat: az önálló, vállalatszerű gazdálkodás megvalósítása. Mint a fogalom is jelzi, megnövekedett a közös gazdaságok önállósága, belső ügyeikben önmaguk döntenek — mindez elképzelhetetlen a szövetkezeti demokrácia szélesedése, kiterjedése nélkül. A megváltozott helyzetben minden termelőszövetkezet elkészítette új alapszabályát, kidolgozta ügy- és munkarendjét. Mindez a közös gazdaság alkotmányát képezi, s ez az alkotmány meghatározza a gazdálkodás, fejlődés irányát, tartalmazza a jogokat, kötelességeket, tisztázza, kinek mi a munkája s miért felelős. Tapasztalataink szerint azonban az alapszabályok elég sematikusak, nem nyújtanak elég lehetőséget az önálló, vállalatszerű gazdálkodás viteléhez, a demokrácia kiteljesítéséhez. A szövetkezeti tagokkal való beszélgetések többségben arról tanúskodtak. hogy a gazdák nem ismerik eléggé az alapszabályokat, alig vannak tisztában demokratikus jogaikkal. S így nem csupán arról van szó, hogy a közösséget érintő ügyekbe nem tudnak konkrétan beleszólni, hanem sok esetben még azt sem tudják, hogy kinek hány nap fizetett, szabadság jár, vagy milyen nagyságú háztáji terület illeti meg őket Demokráciásdi — demokratikus fórumok Az önálló, vállalatszerű gazdálkodás következtében érthető módon megnövekedett a termelőszövetkezetek vezetőinek, de különösen az elnököknek a felelőssége. A szövetkezetek belső ügyeikben önállóan döntenek, s az önálló döntéseknél a felelősséget nem lehet áthárítani senkire. Sokan felvetik azt, hogy az új helyzetben az egyszerű szövetkezeti gazdának egyre kevesebb lehető- • van a közösséget érin- kérdésekbe beleszólni, hia a vezetők nagyon sok ben úgy határoznak, hogy - a kérdezik meg a tagsáátszatra van ebben vala- igazság, de csupán lát- a. Valóban sok döntés születik, hogy arról csak Aésőbb értesül Kiss Péter, vagy Nagy János. Egyes részletkérdésekben önállóan határoz a vezetőség, s nem túlzunk, ha leírjuk, hogy ez helyes is. Mi értelme lenne annak ugyanis, hogy mondjuk a piaci információkat nem ismerő állattenyésztők arról győzködnék az elnököt, hogy a paradicsomot he a budapesti, hanem a győri piacra vigyék. A helytelenül értelmezett demokrácia, a demokráciásdi semmiképpen sem áll összhangban a közösség törekvéseivel, károkat okoz az egyénnek, a közösségnek egyaránt A szövetkezetét érintő nagy ügyekben azonban nemcsak joga, hanem kötelessége is az egész tagságnak a véleményét nyilvánítania, döntenie. A közgyűléseken, brigádgyűléseken, a különböző bizottságokban mindenkinek jogában áll véleményét nyilvánítani. Sajnos, a tapasztalatok nem a legkedvezőbbek. A termelőszövetkezeti vezetők egy részénél ugyanis még mindig „divatos” a demokráciásdi, ugyanakkor a komoly ügyekbe a tagság nem. szól bele érdemben. Ennek több oka is van. Egyrészt a közgyűlési és egyéb beszámolók nagyon sok esetben nem nyújtanak megfelelő támpontot ahhoz, hogy a gazdák érdemben megismerjék a szövetkezet össz-gaz- dálkodását, átfogó kérdéseit, s így nem tudnak hasznos javaslatokat tenni. Sokszor nem is értik a túlzottan, szakmai nyelven fogalmazott szöveget. Másrészt azt is el lehet mondani, hogy az egyes bizottságok nem is tudják pontosan, hogy mi a feladatuk, összetételüknél fogva, nem alkalmasak érdemi határozatokra, megállapításokra. Különösen vonatkozik ez az ellenőrző bizottságokra, de a szociális- kulturális bizottságok nagy része is csupán a segély- ügyekben dönt. Ezekben az esetekben hiába van meg a demokratikus keret, lehetőség, nem töltődik meg igazi tartalommal. Tudat és gazdasági siker Érdemes néhány szót ejteni a termelőszövetkezetek külső kapcsolatairól is. Régebben nem egy szövetkezeti vezető kifogásolta, hogy a különböző tervutasítások behatárolják a gazdaság tevékenységét, s ezért nehéz jól gazdálkodni. Ma már senki sem szól bele a közös gazdaságok ügyeibe, a felsőbb szervek nem utasítanak, csupán javasolnak. Egyre inkább érvényesül az önálló partnerség elve is a különböző vállalatokkal. A szövetkezeteknek arra is lehetőségük van, hogy más közös gazdaságokkal társulásokat, vállalkozásokat hozzanak létre. A tapasztalatok azonban arra engednek következtetni, hogy nem minden vezetőnél alakult még ki a közgazdasági szemlélet, s így nagyon sok gazdasági lehetőség kihasználatlanul marad. S itt talán eljutottunk a szövetkezeti demokrácia egyik kulcskérdéséhez, a tudatformáláshoz. Az eddig megjelent riportokban többször szó esett már arról, hogy a tagok nem ismerik az alapszabályt, s ezt nem is hiányolják, a bizottságok nincsenek tökéletesen tisztában feladataikkal, néhány szövetkezeti vezető nem tud eléggé élni az önállósággal. Mindez azt bizonyítja, hogy a szocialista tudatformálás nem tart eléggé lépést a gazdasági és a demokratikus lehetőségekkel, fejlődéssel. Az eszmei, politikai nevelőmunka pedig legalább annyira fontos tényező, mint a gazdasági sikerek elérese. Helyesebben fogalmazva: hosszabb távon nem létezhetnek tartós gazdasági sikerek, ha a tudatformálás nem biztosítja azokat. Az egyre fejlődő, szélesedő és bonyolultabbá való termelőszövetkezeti tevékenység btzonyos fokig ugyanis azzal .lár, hogy az egyén a nagy egészben kevésbé érzékeli munkájának fontosságát, hasznosságát. Ha viszont tudatosul benne, hogy az < munkája alapvetően szükséges, más munkafolyamatok feltételezik az ő tevékenysé gét, akitor számára a cselek vés öröm, nem pedig robot. A közösségi ember pedig aktívan beleszól a közösség ügyeibe, saját eszközeivel hozzájárul az egész szövetkezet boldogulásához. A tudatformálásban nagy szerep hárul a szövetkezeti, községi pártalapszervezetek- re, a kommunistákra, a szocialista brigádokra, s nem utolsósorban a közösgazdasági vezetőkre is. Az ő feladatuk s egyben kötelességük is, hogy a demokrácia érvényesüljön, ne szenvedjen csorbát. Keretek és tartalom A termelőszövetkezeti demokrácia mindaddig keret és lehetőség csupán, amíg nem telik meg tartalommal, s nem változik a mindennapok élő valóságává. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy egyelőre sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amennyi megvalósult belőlük. Sem az egyének, sem a közösségek nem élnek olyan mértékben a demokráciával, mint amennyit szocialista társadalmi rendünk biztosít. Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy ezt olyan gátló tényezők is befolyásolják, mint a termelőszövetkezeti tagság magas átlagéletkora, a viszonylag kevés szakember és szakmunkás, a kisparaszti szemlélet néhány maradványa. Mégis, ismét és ismét arra szükséges hivatkozni, hogy a tudatformálás nagyon sokat tehetne. Hiszen a demokrácia nem egy lezárt, hanem egy fejlődő, szélesedő, formálódó folyamat, s csak akkor lehet a holnap lehetőségeivel igazán élni, ha a ma Kokillákat öntő asszorvok A terem hosszú és karcsú. Korom, füst, láng, alumíniumszag, kalapácsok hangos kiáltásai feszítik a falakat. Középen apró tűzkemencék. A „katlanokban” olajos, kormos arcú, tűz, meleg marta overállos asszonyok „főzik”, s öntik az alumíniumot. Kokillákat öntő asszonyok. Birodalmuk az apci Qualitál egyik üzeme... — Az idegenek mindig megállnak mellettünk — törölte le arcáról az izzadtságot Iványi Andrásné — és talán arra gondolnak: hogyan bírjuk? Hát nem is tudom mit mondjak. Bírjuk..., mert bírni kell. Mert ahhoz, hogy az ember megéljen, pénz is kell. Egyébként a munka nem nehéz. Inkább a zajt, meg a meleget viseljük nehezen. — Hol tanulta a kokillaöntést? — Itt A férjem is a gyáriban dolgozik, meg apciakis vagyunk Közel a gyár, a megélhetőség. Nem azt mondom: nehéz volt megszokni, de most már túl vagyunk a nehezén. Higgyék el: mi jól érezzük magunkat Hogy olajos az arcunk, kormos a kezünk? Hát istenem, az a lényeg, hogy megvan a kenyér, a ruha ára.., — S mennyit keres egy kokillaöntő asszony? — A fizetség nem egyforma. Volt már 2500 forint is, 1700—1800 forint mindig megvan. De kell is a pénz. Két gyerek jár iskolába Az egyik hét-, a másik tizenkét éves. — Reggelenként ki öltözteti fel a gyerekeket? Kikészíti el a tízórait? — A szüleim. Ez nagyon nagy segítség nekünk. Egyikünknek otthon kellene maradnia Ezt pedig az egész család megérezné.,. htovák Józsefné az egyik legfiatalabb kokillaöntő. Két évvel ezelőtt öntötte ki az első kokillát... — Most különböző fedeleket készítünk. Egy műszakban 480-at. Építkezni szeretnénk, így minden fillérre szükségünk van« Kérdezze csak meg Pajkos Istvánnál. Majd ő megmondja, hogy mennyibe kerül egy ház... — Nekünk több mint 120 ezer forint ment rá. De az a lényeg, hogy már meleg, kényelmes otthonunk van. Igaz, kerítésünk még nincs, Négyen az üzemből: elöl a Novák—Iványi, hátul a Krizsán—. Pajkos páros. (Foto: Kiss Béla* de egyszerre nem jut mindenre. — Nemsokára vége a műszaknak. Fáradt? — Nem. Ügyis csinálni kelL Még most csak hagy- ján, de nyáron több mint 40—50 fokos a meleg a kemence körül. — Nézzünk egy családi költségvetést: egy hónapban hány forint van a Pajkos család „csekkszámláján”? — A férjem Kányáson bányász. ö kettőezer forintot keres. Ehhez adja hozzá az én 1800—1900 forintos fizetésemet Aztán ossza el néggyel, mert még van két gyerek is. Még egy darabig nem kell félnünk a meggazdagodástól. Egyébként a szükséges megvan. Én sem vágyom el az üzemtől. Szeretnek, tisztelnek bennünket. Igaz, hogy a munka, a körülmények se könnyűek, de máshol is dolgozni kell a pénzért... Krizsán Zoltánná jól fűtött, kényelmes irodában is megkereshetne 1400—1500 forintot. Divatos, keresett szakmája van... — Mostanában nagyon felkapták a gyors- és gépírókat, de én maradok a kemencénél. Sokkal többet keresek, mint egy gépírónő, és nekem nem hiányzik a cicoma zás sem. — Azt mondják, néhány Megszólal a kolomp — A pénzért lenni kötelesség: az anyagi érdekeltséget alkotmányosan biztosították. Mindenki annyit dolgozzon, amennyit tud és kapja meg érte a megérdemelt díjazást — a takarékbetét titkosságát az állam szavatolja. — Kőművesként indultam, tizenvalahany éves voltam, amikor a kezeim között megdermedt a habarcs és a téglapor rózsaszínűre festette a tenyeremet. Számomra természetes volt napi 12 órát dolgozni, utána még érdemes munka után nézni. Akkor még nem ismertem azt a mondást, hogy a munka emelte ki az embert az állatvilágból. Engem nagyon kiemelt. Igaz, állati volt a sok, nehéz meló. — Nem kerestem rosszul, és többek szerint elég jól megtanultam a szakmát. Beiratkoztam a technikumba, építéstechnikus lettem. Számomra természetes volt tanulás mellett napi 12 órát dolgozni, de utána nem lehetett munka után nézni. Pénzem mindig volt — a takarékbetét titkosságát az állam szavatolja. — Építési brigádvezető lettem. Magam tervezem az épületeket — van rá engedélyem — én irányítom a munkát, én számfejtek és barna aktatáskából magam fizetem ki a bért. Anyagbeszerző útra indulok, társcégekkel veszem fel a kapcsolatot. Amint látja, mérnök, brigádvezető, könyvelő, pénztáros, anyagbeszerző, piackutató, üzletkötő vagyok egy személyben. Végezzünk együtt egy kis számítást: hét szakember minimális havi bére több mint 14 ezer forint, — itt a tervezés kiemelt díjazását ki is hagytam. Én nagyon jól keresek, igaz, nem hét ember helyett, de jó néhány szakma képviselőjének havi „zsoldját” ösz- szegyűjtöm. Ne kérdezze mennyi ez — a takarékbetét titkosságát az állam szavatolja. — Hét ember helyett dolgozom. Számomra természetes a napi 16 óra munka. Átállt rá a szervezetem, az életritmusom. Én egy év alatt két évet dolgozom. Én egy év alatt a iupWát keresem, mint mások? Így is áll az egyenleg. — Kis szobiban Ittfcom. Nincs feleségem, rokon j n sincs, talán néhány ..boldog ősöm”. A szobiba* —j—íróasztal, két barna kiló leadását is tervbe vette, amikor idejött... — Igen, de ez nem sikerült. Ez is azt bizonyítja: nem olyan rossz hely ez a kokillaöntő üzem. Jó a társaság, és a főnökség is mindent elkövet értünk, hogy az eddiginél is jobb legyen. És az az idő sincs már messze, amikor majd csak egy gombot kell megnyomni, és gépek öntik a kokillákat. Fiatal gyár a miénk. Előtte a jövő. Nem azt mondom, hogy a fodrász nem könnyebben jut a pénzhez, de hát én nem a tupírozást, hanem a kokillaöntést választottam .. Egyszerű, őszinte asszonyok az apci kokillaöntők. A nagy kozmetikában, a kokillaöntő üzemben is nélkülözhetetlenek ... — koős — mért ? Hossz ti évtizedeken át köz- tiszteletben álló. a hatodik x- hez közelítő szaki bácsi után érdeklődtem a napokban az egyik mátraalji gyárban. „Az öreg már nincs itt — tájékoztatott a szakszervezeti titkár« Elment. Illetve el kellett men- nie. Mi sem érUük miért tette. Lopott. Több ezer forint értékű anyagot próbált kivinni a gyárból. Sajnáltuk is a* öreget, de nem volt más választás. Hat hónap múlva megy nyugdíjba. De ezt a hat hónapot már máshol kell ledolgoznia. Pedig ünnepélyes búcsúztatást terveztünk .. Fellapoztam egy korábbi beszélgetés írott emlékeit. A* öreg boldogan újságoltás van egy kétszobás, szép bútorokkal, rádióval, televízióval felszerelt lakása, az egyik fia technikumot, a másik felsőfokú iskolát végzett. „Csak az egészséggel ne legyen baj — hangoztatta az öreg. A nyugdíj kétezer forintnál is több lesz, s így a fejünk sem fáj még vagy ötven esztendeig — mosolyogva nyújtotta búcsúzóul a kezét.. .** Hat hónappal a nyugdíjazása előtt... kényelmes otthon ... báromezerliétszáz forintos fiz®1" tés ... évtizedeken át tisztes» ség, megbecsülés .. • Érthetetlen .. • És sajnos nemcsak a szóban forgó öreg az első jómódú tolvaj. Kapásból lehet sorolni: a IMátravidéki Fémművek egyik jőnevű, kényelemmel, summás összegekkel dédelgetett futballistáiénak is kevés volt a gyár ajándéka, bőkezűsége. A gyárból kilopott, s a családi udvaron elásott szerszámok több ezer forintra rúgtak. Az Egri Finomszerelvénygyárban az ezüst fénye árnvékolta be két becsületes, köztiszteletben álló, jó szakmunkás becsületét. Visontán jó! kereső raktáros dézsmálta hónapokon át a rábízott anyagraktár készleteit. Az Egri Mélyénftő Vállalat vastag oénz*á»*r‘5iú igazgatóba a közelmúltban '•''nás, sikkneztác vádjával került a bíróság elé. Jómódú tolvajok. Néhány száz, ezer forintért a sárba tapossák tisztességüket, becsületüket. Vajon miért? Emberi gyengeség? Megtévedés? Gyávaság? A miértre nekik kell választ adniuk. És nemcsak önmaguknak .. • kóős —* 1976. január 1L. vasárnap széfe, egy igazi epedarugús, masszív dívány. Hajnalban kelek, tervezek, rajzolok, számolok, aztán a munkát ellenőrzőm, a hivatalban elviselem a packázást, meghallgatom a kőművesek panaszait, rohanok az elfogyott cement után, aztán késő este tervezek, rajzolok, számolok. Éjfél felé kiolvasom a takarékbetétkönyvemet, aztán nyugovóra térek, amelyben minden van, csak a nyugalom hiányzik. — Tévét nem nézhetek, moziba, színházba nem járhatok, könyvet nem olvashatok, a társasági borozgatás nem az én esetem. Nagyon értékes ám az én órám! Nem mondom meg, hogy forintban mennyit ér, mert még következtetni tud a gazdasági helyzetemre. Ugye, ennyi lemondásért megérdemlőm az irigylésre méltó summát? — Mert irigyelnek. Mindig attól félek, hogy valaki rámszáll és kikészít. Mindenkivel nem lehet számolni, lehetetlen mindenkit meggyőzni és az irigység úgyis szétdúl minden logikát. Féltem a pénzem, a jól megérdemelt vagyont, hátha nem véd meg az államilag szavatolt titkosság. — Jó tíz éve olvastam egy brazil író könyvét. Ramosnak hívták, valahogy így. Emberfarkas — ez volt a regény címe. A főszereplő kolompba rejtette vagyonát, mert így biztonságban volt: ha a pénz és a levelek kiestek, a kolomp megszólalt. Megjegyeztem a regényt és a könyv e néhány sorát. — Emberfarkas lennék? — teszem fel mostanában a kérdést. — A társadalomnak semmiképp: az anyagi érdekeltséget alkotmányosan biztosították. A pénzért értéket adok cserébe. Emberfarkasa lennék önmagomnak? Lehet, hogy az évente két év élet megfelezi a temetőbe vezető utat. Lehet, hogy a sok lemondás színtelenné, szürkévé változtatja az éveket. Magam teszem, magamnak — ezért senki sem vonhat kérdőre. — Csak a társadalom ne tekintsen emberfarkasnak, mert akkor végem. Ha az életet érő pénz, vagyon elúszik, nullává redukálódnak a hétszáz napos esztendők. Nem szólalhat meg a kolomp —, mert az biztos, hogy a lélekharangom lesz. Fóti Péter „A vagyonom a nyeregkárziról lógó nagy kolompbnn tartottam. Ott biztonságban volt, mert a kolompot levelekkel tömtem be, ha a pénz és a levelek kiestek, a kolomp megszólalt.” (Graciliano Ramos)
