Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
FARKAS ANDRÁS: Jberűs beszélgetés séta közben — No, nézd! Fejem felett a négy nagy égtáj Hogy engem hordoz, értitek, hogy engem Mindent kijátszva ossze-visszasetál, Meg ott szalad a szomszédék Tejútja, Tejet vedelve és mégis berúgva, Amott meg az elárvult vén Fiastyúk, Hány csirkéi kotlott és most mind kiosztjuk! Ott feljebb, nézd csak! A Göncölszekéren Alig döcög! — gyorsasági érem? A Vénusz is ruhátlan koncsorog most, Mert nő a drága, s csak a teste fontos, Plútó vitázik józanon a Marssal, S ha jól látom, most Plútó épp a Marssal, S Jupiterünk, ez a galléros isten, Okosnak látszik, lám, az esze nyisszent. Mert minden térség egy ütemre ballag, Mert minden csillag ócska-ronda parlag, Amíg a kedvünk újszerűre festi A képünket, hogy érthessünk keresni. S ha már keringek én is, látom, itt van Alattam ez a föld, sötét ladikban, Sötét ladik az úszó végtelenség, S elmék születnek, hogy végét keressék, De a ladik farát meg nem találják, Mert nem lelik még a hajó irányát, De jó a föld, mozog, inog alattam, S tán felszisszen egy félszeg pillanatban., Szédít, hogy lelkem is vele kerengjen, És én vagyok a föld felett, a földben Gyökerezőn, hogy büszkén üdvözöljem A nagy harmóniát, ami körülleng. Ami megérlel engem, s üdvözülten A pusztulástól végleg elhatárol, Ha le nem ugróm e tüzes határról, S ha ugranék? Mondjuk, a végtelenbe, S azt mondanám ott, fennen: Tente-tente, Aludjunk el a pisszenö sötétben, S hagyjuk mulatni mind, aki idétlen! Bolond a gondolat! Az ember éljen Saját törvényein, saját körében. Legyen ezer nagy célhoz jó türelme. Hogy a percekre válaszát felelje, Mert van, volt, lesz sokáig a Fiastyúk, Csibéit számolgatjuk, el nem osztjuk, Lesz, volt, van rúd is a Göncölszekéren, És szarva is van: házassági érem, A Vénusz is vsak útját koncsorogja. Mezítelen, pislogva, ez a dolga, S fejünk felett kering a négy nagy égtáj, S vitatkozik, mint mi a sógoréknái. LEONID tiAPCUJ: Az Ob partján Tavaszi vihar után a megbékélt folyó felett dús virágillatot perget s dús csöndet a lég. Láthatatlan szél bukfencezik a síkon, s csókot vet pajkosan a sötétkék hullámnak. Piroskendős nap öleli az ég szegélyét, aranyló sajkában siklik az Obra, nyájakat terel össze a végtelen síkon, s mond szíves búcsút a sötétkék folyamnak. ......................— ...............—......T-Timrairan Te mindig ifjú, mindig szűzi-szép óriási ének, sarktáji csoda! Szeretem vág tatásod a szibériai síkon s áttetsző kristály-szívét a sötétkék árnak. Bán Ervin fordítása L. Lapcuj a kis nyenyec nép költője. A nyenyecek a Szovjetunió északi tájain laknak, nyelvük a szamojéd egyik változata és a magyarnak igen távoli rokona. Periklész Korovesszisz: VALLATÁS Csöngettek. Nem vártunk senkit. Hajnali 3 óra volt. Feleségem és én két színész barátunkat láttuk vendégül, akik előadás után jöttek át. Boroztunk. — Katonai rendőrség. — Kérem a személyazonossági igazolványokat. — Melyikük Korovesszisz? — Én. Szpanóz felügyelő volt öt emberével. Alacsony termetű ember, rettenthetetlennek akar látszani, arcára erőszakos keménységet ölt. Embereinek kezében csőre töltött pisztoly. A Korovesszisz-házaspár vendégeit igazoltatás után kidobják, majd házkutatást tartanak. Majdnem egy óráig rámoltak a kis, kétszobás lakásban. A bútorokat felforgatták, az összes ruhát egy halomba hányták. A szemétládát is kiürítették, még a vécépapírt is átnézték. Szinte vallásos buzgalommal kutattak. Porrá törték a jeget a hűtőszekrényben. Föltépték a párnákat, szétszakították a könyveket. Odahaza nem volt semmi elrejteni való. Lefoglalták levelezésemet, befejezetlen egyfelvonásos darabom kéziratát, az írógépemet. Rátették kezüket trákiai népdalgyűjteményemre, tánc- és művészlemezeimre. A klasz- szikus marxista könyveimen kívül elvitték Platon és Aristoteles-kiadásaimat is. Azt mondták rá, illegális irodalom. Mikor megpróbáltam felvilágosítani Szpanóz felügyelőt, rámmordult: — Ne etessen ezzel engem. Ügy látázik, mégis csak sikerült valami kételyt keltenem. A könyvszekrény előtt egy darabig töprengett, aztán úgy döntött, hogy lefoglalnak minden vastag könyvet, mert minden vastag könyv „vörös”. Egy ételrecept-gyűjtemény is közéjük került, de kihagyták a Hivatalos Távbeszélő névsort. Aztán: wxnGrs/ssxrssss7ssssssssss/syyssssssssssssssssssss.'ss/ssss/s/ss/ssssss//ss-ssssssss//ssss/sysss, hogy egy hé észre ne vegyen, mert visszadobnak a faludba.., Kitoloncolnak... — Hé? — Rendőr, na, te boldogtalan..'; Sok mindent tanult János a kocsisoknál, míg a homokosládában aludt. Aztán a tér másik sarka irányában épült egy bérház, ott többek közt volt egy kislány, aki másodmagával maltert hordott fel az állványokra. Vagyis együtt ültek ebédidőben Jánossal a téglarakásak közt. De csak néhány hétig, aztán Juliska hazatért a falujába, mert az építkezésen elfogyott a munka. Olyan édes volt, mint a piros alma. A legény a homokosládában sokszor nem tudott aludni, ha rágondolt. De hát ki távozott az életéből és soha meg nem lelheti, mert soha nem lesz annyija, hogy felkereshesse. A legény pontosan tudta ezt. Már sárga nyár van, csillagosak az esték. A legény sokáig halasztja, míg bemászik a ládájába, borong magában, gyűlik a keserűség. Majd valaki leszakítja. Fájt, nagyon. Múltak a hetek, a kocsisok nem lettek bőkezűbbek Tudták, hogy semmi máshoz nem foghat, itt a helye a standon. János pedig a sok közt megtanulta, hogy hagymát is lehet enni kenyérrel, a csarnok kofái meg időnként kirostálták a már romló gyümölcsöt. Azon az éjszakán is csillagtűzájáiték volt az égen. A legény feküdt a homokosládában, a láda teteje kővel alátámasztva, hogy lélegzeni tudjon — a tetőt mindenképpen le kell hajtani, mert jöhet a hó. Azon az éjszakán, vagy már hajnalodon is, nagy lármára ébredt. A láda mögött álltak néhányon, s ahogy kilesett látta: egy nő is van köztük. Egyszerre csak a lármázok közül az egyik felhajtja a láda fedelét, a nő azonnyomban felkiált: — .Uramisten, egy halott a ládában... A legény pedig felült és azt mondta: — Nem vagyok kérem halott, legalább is ezideileg.. i Közben megnézte a társaságot: csupa finom úriember és a nő, vagyis a nagysága, fekete hajú, piros szájú, túlvilág! szép, talán csak álom. — Hát akkor miért fekszik a ládában? — kérdezte a gyönyörűség. — Ez a lakásom — mondta a legény egyszerűen. — És miért ez a lakása? — kérdezte tovább a gyönyörűség. — Mórt ne? — válaszolta a legény. Akkor a társaságból az egyik úriember így szólt: — Menjünk, hercegnő, ez nem a hercegnőhöz illő miliő — csarnok, homokosláda, koldus... — Nem vagyok koldus — mondta a legény, de csak halkan. A gyönyörűség, vagyis az igazi hercegnő meg sírva faljad, aztán, elővesz a táskájából egy bankjegyet és a legénynek adja. — Kinek köszönjem? — mondja a legény, mintha álmodna, mire az egyik úriember keményen így szól: — Medzize hercegnőnék... Beülnek egy automobilba, s elfüstölnek. — Itt a bizonyíték, a tízpengős — mondja reggeli nagy izgatottan a legény a kocsisoknak — mind színtiszta igaz, egy valódi hercegnő ... Délután kövér csak a szenzáció. A déli lap páros oí- <Mán nagy riport jelent meg az esetről« Rövkkar, Medzi-ze hercegnő, aki a trónfosztott török szultán lánya, s jelenleg a Tabarinban lép fel, minit legyezőtáncosnő, egy nyomorúságos legényt talált egy utcai homokosládában. A riport úgy tudta, hogy a legény, vagyis a munkanélküli, már napok óta nem evett és már régen lakik a ládában, mert nincs lakása. A hercegnő még azon az éjjelen haza- hajtatott a saját lakására, összecsomagolt egy nagy csomó ételt, sonkát, szalámit, sajtokat és — milyen kedves — egy üveg pezsgőt is és elvitte a ládalakónak, aki térdepelve köszönte meg a hercegnő ajándékait — fejeződött be a riport. — Hát hékás, hol a pezsgő? — kérdezte az egyik kocsis a standom. A legény éppen itatott, ezért csak ennyit mondott: — Ebből csak a hercegnő igaz, meg hogy gyönyörű szép, és a tízpengős, úgy, hogy egy féldecire magukat is meghívom és még marad belőle... Persze a legény nem tudhatta, hogy a hercegnő sem igaz, mert csak a loikáléletben hívták így s a mulató plakátjára volt kiírva: „fellép Medzize hercegnő, aki a szultán háreméből menekült, világhírű legyezőtáncával”... Az újságírók meg tudták, hogy az észbontó szép fekete lány Újpestről való, egy tisztességes tímársegéd kisebbik lánya, s hogy a hercegnőt egy örményképű képviselő pártfogolja, lakás, ruhák és ékszerek erejéig. De mindegy, tíz pengő az tíz pengő. Mit lehetett volna venni belőle Jűlikának!... A nagy kaland ezzel még nem ért véget. Másnap éjjel a legény arra ébred, hogy kinyitják a láda tetejét. Első ijedelme: a hé... Kinyitja szemét: hát ott áll, úriemberek közt a gyönyörűséges tündér hercegnő. A legény ki akar mászni a ládából, de az egyik úriember nem engedi: — Csak feküdjék vissza, a szemét pedig hunyja le, mintha aludnék. Megijednie nem kell. mert a magnézium fény fog fel,lobogni, hogy jól lefényképezhessük... A legény szót fogad, visszafekszik, hát ez meg milyenféle dolog? De lobban a magnézium, akkor azt mondják neki, üljön fel. A tündér hercegnő pedig egészen közel áll a ládához, kezében egy nagy csomag, aztán így szól az egyik úriemberhez: — Engem profilból fényképezzen, mert a profilom nagyon jó... A csomagot átnyújtja a legénynek, de csak félig, mert ezt is fényképezik. — Itt van ná, mit hozott — mutatja a legény reggel a standon, egy öltözet ruha, meg egy pár cipő, s ing. — Szerencse fia vagy — mondta az egyik kocsis, mintha irigykedne. Nem volt a szerencse fia, mert azon az éjjelen, hogy a fényképes riport megjelent, egy hé kihúzta a ládából a legényt. Másnap a pádon aludt. Aztán kikopott a standról is. Lett alkalmi tróger, télen hólapátoló, néha költözködéshez Is hívták, a többit nem kell részletezni. A második világháborúban az elsők kört esett el. Egy golyó pont a szívbe. Akkor sokan estek el, egybe temették őket. Sírjára, ha me* van meg, azt sem írták ki, hogy Gézafi JáftQg, i — Kövessen. — Van letartóztatási parancsa? — Fogja be a száját. Korovessziszt a „katonai kórházba” viszik. A negyedik emeleti folyosóról lépcsősor vezet a tetőre. Az összekötő ajtón felirat: Belépni szigorúan tilos! A tetőn lüs fedett házikó. Szennyesraktár. Lassan vonultunk. Nem éreztem semmi különöset. Bevezettek a raktár ajtaján, aztán felgyújtották a villanyt. Benn emberek dolgoztak. Kötelet kerestek, de sehol sem találtak. Tipikus görög dolog. Valaki odaszólt nekem, hogy ne álljak ott, mint egy hülye, hanem keressem én is. Szpanóz felügyelő nem engedte. Maradjak csak a helyemen, nincs szükségük rám. Meglett a kötél. Korovessziszt egy pádhoz kötözik, majd Szpanóz felügyelő hozzálát a vallatáshoz. Kérdezgetni kezdett, hogy nem túl kemény-e a pad, nem vájnak-e a kötelek a húsomba. Nem válaszoltam. — A pisztáciamandulát szereti? — Ha azt hiszi, hogy így kiszed belőlem .valamit, akkor téved. Tiltakozom. A bírósághoz fordulok. — Kósztasz, adjál neki pisztáciát. — Fát, vagy vasat? — Először fát, majd meglátjuk. Ez a falanga, tortúra, amikor az embernek a talpát bottal verik. Eleinte csak fáj, éget. Aztán úgy érzi, hogy csúszik, zuhan egy hosszú síkos lejtőn, és mindig beleütközik egy kemény gránitsziklába. Ha nem láttam volna, hogy ütnek, nem tudtam volna, merről jön a fájdalom. A csapások a gránitsziklák. A lejtő a szünet két ütés között. Ha egyenletes ritmusban csinálják, akkor nem fáj annyira, mint mikor össze-vissza. Kiabálni kezdtem. Eddig nem tudtam, hogy milyen átható lehet az emberi hang. A saját nevemet kiabáltam. Abbahagyták. Vagy tíz ütést kaphattam. Szpanóz megkérdezte, beszélek-e. Nem néztem rá. Kósztasz újra rákezdte. Üvöltöttem. Valaki kiment a vécébe, behozott egy felmosórongyot és a számba tömte. Kifacsarták, a mocskos lé a torkomra csurgott. Nem kaptam levegőt. Megpróbáltam jógázni, hogy ne érez- zem a fájdalmat Semmi haszna, a jógatudományom csődöt mondott. Mindig azt hittem, hogy most ájulok el, de nem. Sokáig bírtam. Csak a tompa pattanós hangja volt, mintha egy óriás faharang szólna. Aztán megint zuhanás, hosszan a csöndbe, a sötétségbe, a semmibe. Felmostak. Szinte büszke voltam, hogy elájultam. A falangát sem lehet örökké csinálni. Majd csak abbahagyják. — Beszél? Megint a felmosórongy. Levegő — nincs levegő. A fejem remegni kezdett. — Hagyjátok abba, mondani akar valamit. Szépmci ló volt. — Főnök, ne menj közel hozzá, leköp. Szpanóz odaintett Kósz-i tasznak és újra kezdték. A fiatal írónak, mielőtt még végképp elvesztené eszméletét, víziói tó-, madnak. Egy koszos, korcs kutyát láttam, kövekkel hajigálják, megkövezik. Gyerekek hányják a követ, gyerekek a mi utcánkból. A kutya hasonlít hozzám. Félek. hogy. megőrülök. Korovessziszt ronccsá verve magánzárkába viszik. Kábultan tölti az éjszakát. Másnap kezdődik elölről minden. Megint a Raktár. Amikor megláttak, nevetni kezdtek. Mit akarnak? Szpanóz ugyanazt kérdi, mindig ugyanazt. De minek. Valaki fütyült: „Athén, a menny lánya, gyönyörű Athén.” Forró víz, vagy hideg, nem tudom. Amikor már beszéltem volna, nem jött ki hang a torkomon. Szpanóz felé intettem. Jel beszéddel papírt kértem és ceruzát, „ön kicsoda?” „Mit akar tőlem?’* A cédulákat dühöngve összetépte. Visszavittek a 1? cella magánzárkába. Az előző fogolynak itt kellett végeznie a dolgát. Bűz, salak. De itt valahogy biztosabbnak éreztem magam. Mint az egér aki csapdába esett. De legalább a macskától megmenekültem. Készen vannak velem, és nem beszéltem. De ez csak a kezdet volt. 6 hónapig folytatták a vallatást a katonai kórház” épületében és annak tetején. Periklész Korovesszisz nem vallott. Amikor már járni tudott, kiengedték. Most feleségével együtt Londonban van. (Az Observer 1969. december 7-i számából.) (Raáb György fordítása) Egyre szélesebb a tiltakozás az ultrareakciós görög katonai junta elnyomása ellen. Még a NATO-befolyásoltságú Európa Tanács is vizsgálatot indított — kizárási szándékkal — a görög diktátorok kormánya ellen, amely kíméletlen eszközökkel tartja kordában a görög népet, köztük érte'misé- gének legjavát. Elég, ha csak a kiváló zeneszerzőre, Theodorakiszra. utalunk. Az Európa Tanács előtt meghallgatott tanúk egyike egy másik görög entellektüel volt, Periklész Korovesszisz. A fiatal író és színész megmenekülése után élménykönyvet írt, amelyet — angolul — a londoni Allison and Busby kiadó jelentet meg 1970 elején. A tekintélyes angol hetilap, az Observer hosszabb ~észletet közölt előzetesen. Ennek alavján született a fenti írás. 1910. január 23., vasárnap r, K<
