Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 15. szám
' - - ■" ,AA/V'v^A/VVV*»'SA/V^AA/V»^y»y>wVVVVvVN^^AA/VV^AA/VVVVA/VVV%AAAAA^-^A/vVVV^ vWVWSj I gázán megnyerő, hogy hitvesem milyen tárgyilagos nőtársaival szemben. Séta ..Őzben ő maga■ hívja fel egyik-másikra a liléimét, ha az valamiképp kiemelkedik az átlagból — Nézd, nézd, — riaszt — ezt a gyönyö- i i bronz hajat, az édes fitoska orrát! S micsoda termet, valóságos műremek, nemde? Stoppol a szemem — úgy van, ahogy az asizony állítja, de azért az szem is stoppol, mit lehel tudni, jólesik-e neki, ha én is dicsérem, ezért csak ímmel-ámmal helyeslek. — Hát igen. megjárja! De a dereka mintha hosszabb lenne a kelleténél! Nem győzöm bámulni, szinte szikrát hány szeme a haragtól. — Ugyan, menj már — ami szép, az szép, kell kákán is csomót keresni! És hallod, a járása, akár a gazelláé. Amit szabad Jupiternek Nem élképesztö? Valósággal költői hévvel dicséri a konkurrenciát. Én azonban nem tartok vele. — Líueg, csámpásan libeg, na persze, két számmal kisebb cipőt visel, ezért veri össze cintányérként a bokáját. Feleségem dühöng: — Vak vagy, fád alak! De vigyázz, ezt nézd meg, ezt, ebben csak nem találsz hibát? Valóban nem, de azért lebiggyesztem ajkam, és sunyin lesem, csakugyan ennyire odavan-e érte. Csakugyan? — hát én még ilyet nem láttam — ontja a dicshimnuszt. — Hallod, ezeket az arányokat — mint egy kis cukorbaba! És tudja, tudja, mit kell viselni! A test és a ruha megtestesült harmóniája! így van, de azért elhárítva mondom: — Butának látszik, nézd azokat az üres szemeket. Akár a mákgubók. — Buta! Mert nem vesz észre, mi? — Milyen szép, magas homloka van! Esküszöm., szívesen cserélnék vele? — Ili! Ili! Ezt nézd ezt a fekete gyönyörűséget. Hallod, micsoda délceg szép ség, az előbbiek rossz utánzatok ebhez képest. Csak úgy perzsel a tekintete — és nézd, mosolyog, de hogyan? J'i — hát ha nem lennél a feleségem ... Goromba sziszegés a válasz! — Mit? Hogy tetszik mondani? Hu nem lennék a felesége? Na, most megismertem a perverz ízlését, F.z a gúnárnyakú lisztes- zsák tetszik neki a rosszul borotvált szakál- lával! ' — Na de kérlek, én... én ... tJ * * át ez már sok — ekkora szerénységet. Irigység, féltékenység meg se fordul a fejében, és hogy ne higgye, mindig csak ellenkezem vele, a következő saroknál én szólok neki Van miért, és így nem csoda, ha lelkesedem! __ H * * allgass! Elhallgass! De jól van, fiam, jól van, ez jár a tisztességes asszonynak! A feleségével sétál, s akkor az ilyen lepcses szájú pancamárik vigyorában gyönyörködik ... Nagy S. József GYURKOVlCS TIBOR: Az én asszonyom, a te asszonyod „Az én asszonyom, a te asszonyod, az ő asszonya.. — mormolt. — „Meine Frau, deine Frau, seine Frau.. — az íróasztalra könyökölt, hajába túrta ujjait, nem figyelt. Milyen hülyeség, milyen iszonyú hülyeség, hogy az emberiség kitalálja ezeket a formulákat. — „Az én asszonyom, a te asszonyod, az ő asszonya ..Lukács kinézett az ablakon. Hull a hó, ellepi az egész országot, ő meg itt asszonvozik. — Mit mormogsz? — felesége benyitott, pongyolája szétnyílt, puha kis combja előredült. — Milyen asszonyokról beszélsz mindig? — Hagyj a csudába. — Lukács kedvetlenül telelt, nem volt nyelvérzéke. — Hiába tagadod — Éva beljebb jött, a kis szobában állt a füst. Odament a zöld növényekhez,- legyezgette őket. — Megölöd ezeket a növényeket, elsorvadnak. — Hagyjál tanulni. Tudod, hogy tíz nap múlva vizsgázom és semmit sem tudok., Ragozni sem. — De mást igen. — Egyik növény nagy zöld levelét simogatta. mint egy sima tenyeret. Meghajolt, látnivalóan nem volt rajta semmi. — Tudod, egy kisvárosban minden kiderül. Két perc alatt. Miért vagy ilyen, Feri, mondd? — Mit akarsz? — Azt akarod, hogy a jövő héten már mindenki beszélje a vállalatnál, hogy láttátok, a Lukács Feri kikezdett a barátja ... — Hagyd a fenébe! —hirtelen kiáltott tel, törzsén is rántott egyet, lesodorta a hamutartót. — Nesze. Most ezzel jössz. Minden héten egy újabb nővel jössz. Ugyan... — Mert te is minden héten ... — Éva előbbre jött, az ablak felé. ráesett a kinti nagy hó fénye, megvilágította az arcát, nyakát. Kilépett, mint egy kis házi színpadra, a házasság színpadára, egyszerű pongyola-jelmezében, kisgyerekes múltjává.], ahogy még Keszthelyről följött, ott állt. véglegesen, mint egy kis szobor. Lukács szerette. Nagyon szerette. Ahogy most a fiatalasszonyra tiätüt a hó ténye, látta .ezt. Hirtelen látta az egészet, a régebbi éveket, ahogy mentek, együtt a gimnáziumba, lábalták a táskát, szaladtak a hóban, Éva kiabált, „ne fogj meg, ne fogj meg“’ — de ő megfogta. —, most meg ezzel a nővel jön .. . — Nem akarok veszekedni. Feri. — Mit akarsz? Nem látod, hogy tanulok? Jövő héten... — Nem veszel engem komolyan — Éva mellé állt, nekidőll-az íróasztalnak a combjával. — Most mit vegyek komolyan? — Lukács fölnézett, zöld szeme csillogott, kis ránc jelent meg a bal szeme sarkúban. — Csókolóztatok? — Ne nevettesd ki magad. .. Lukács arcába robbant a hó meg a nevetés.- Elővillantak masszív fogai, a fényben előugrott az álla, kicsit ragadozóra emlékezteti' álla, ami olyan férfiasnak t--"' szett Évának mindig, elő- vidant egész okossága, gyors tólexek, az arc hirtelen lelepleződött, mint egy fotón, amilyet a képeslapokban látni bűnözőkről. Vonzó volt ez az arc, az az arc volt, amit Éva megszeretett, kicsit gyerekes, kicsit gazember. Sose fog megváltozni. Becsap. Megcsal. Csak tudnék kitörni valahogy ebből a kelepcéből, ebből az arcból, ebből a nyájas gazemberségtalán. A férfi keze a szövegen hevert: „Az én asszonyom, a te asszonyod .. kacskaringós betűkkel fölírta egy vonalas lapra. — Szereted is? — Éva egészen csöndesen mondta. — Éva,, hogy mondhatsz • ilyet? — Lukács érte akart nyúlni, de az asszony elhúzódott, törékenyen mentette Frau Frau bői..: — Hát nem veszed észre magad? Hogy mindenki látja? Csókolóztatok, csak azt mondd meg? — Te, hogy képzelsz rólam ilyet, most azt mondd meg — Lukács külön hangsúlyozott minden szót. — Persze. Épp rólad. Ártatlanság. Csak azt mondd meg, csókolóztatok-e? De hát ilyet kérdezek. Mért ugrottatok szét. amikor beléptem? — Szétugrottunk? Marhaság. Megi jedtem ... és ké$z. — Csókoltad, és ... kész, — De. Éva... — ez. az asszony az? Melyik asszony? Melyiknek a szája? Mennyi idő telt el? Ez az a gyerek- asszony, akivel együtt ült a vonaton és vitte őket a fehér önkívületbe, abba a hó-, ba? — És csak futólag? Most mért nem vagy őszinte? Hát megértelek, tudod, hogy megértelek és elfogadtalak. olyannak. amilyen vagy, amikor Mártával jóba lettel, megértettem, csak azt nem bírom, hogy nem vagy őszinte ... Milyen asszony ez? Mondd meg, szeretném tudni, ezt megértheted, milyen ez a másik asszony, ez az Edit? Már a neve is ... Milyen? Más is volt már, mi? — Hogy képzeled? — És a csók? Nagy. rendes csók, mi? — ránézett Lukácsra, ölni szeretett volna. A szemébe vágni, elron- dítani az arcát... Éva fogta az íróasztal szélét, lenézett a színes golyóstoliakra, minden olyan túl színesnek, túl szépnek tűnt a férje magát. — Ügy szeretném tudni. Hogy milyen? Mit találsz benne? A szája más. vagy, vagy a ... lába, a melle ...' — könnyes lett a .szeme, elfordult a könyvszekrény felé. — Milyen? Lukács csak ült, leeresztette a karját, megtámaszkodott a szék hátán. Mit értessen meg magából, mikor maga sem érti? Mit mondjon? Hogy csal? Hogy kapkod? Egyik napot a másikra? Szeretne kiszabadulni önmagából, mint egy kelepcéből. de nem tud? Ezt mondja? Minden nőnek magyarázza ezt el? Hogy nem szerelemről van szó. Hogy nem alszik éjjel, csak figyeli Éva léiegzését. és egy kicsit megnyugszik, ott van. „Az én asszonyom.” Itt fekszik. Egy test, hálóingben, egyszerűen, meghúzódik itt mellettem, menekülőén, mint egy állatka. Ö meg figyeli a falakat, az éjjeli csöndet, hogy hogy kattan időnként a fűtőtest. Nem gyújt villanyt, nehogy Éva fölkeljen. Nézi a sötétet, néha már látni véli a fekete falat önmaga előtt, kinyújthatná a kezét, megérinthetné ... de ez a fekete fal talán saját maga. ez a dolgok vége. És nem érti ezt a fekete falat, nem magyarázhatja el Évának, Mártának. Editnek, hogy mi ez? Inkább... — Inkább nem válaszolsz. Tudom. És én meg itt állok és faggatlak és megalázom magam... Meztelenül utánad lopásom, to meg más asszonyokkal vagy tele... Pfuj. Milyen megalázó. — Összefogta kis mellén a pongyolát. Lukácsnak eszébe jutott, mindig így állt a te- jesbolt előtt, és topogva várta a magára kapott kabátban, akkor is esett a hó, ő meg futott felé. így állt mindig. Ha síremlékem lesz, ilyen nőt kell faragni — még ez is átvillant holtfáradt agyán. Fölállt, ment Éva felé, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a várás- ban meghajolt kis vállat — most meg kellene köszönni, az egészet, hogy kitartott mellette, az elmúlt nyolc évben, a gyerekkort Is meg kellene köszönni, a napi tüzet, amiért bírt dolgozni, fölkelni, megborotválkozni, kimenni az utcára, megköszönni. meg kellene köszönni az egész kis testet, ahogy emelte őt, mikor tüdőgyulladásban feküdt, és ő meg kötözte rá a priznicet. emelte őt — de nem mondott semmit. Nyúl^ Éva felé. de az a sarokba húzódott. — Ne fogj meg. Ajánlom, hogy ne fogj meg. Ne nyúlj hozzám — kis uijával előtte lebegett, figyelmeztetően integetve. Lukács ment felé, mosolygott, butaság, gondolta. mintha egy életen át mennék felé, alig látok — hirtelen megingott, elszé- dült, elsötétült előtte a világ. — Feri! Jaj! Mi az? Lukács a heverőig lépett, elfeküdt, rajta. Éúa fogta, följebb segitette, megfordította, jajgatott, alig bírta a nagy testet. — Mi van édes? Mi van, Ferikém? Rosszul vagy? Agyontanulod magad, jaj is: tenem! — Menj el az orvosért, Éva. Jó lesz Boda is, itt a harmadik házban... — lassan mondta, 'nehezen, kapkodta a levegőt. — Talán a szívem. — Nem hagylak egyedül! Nem, nem. Hozok vizes ruhát ... Itt? — kigombolta Lukácson az ingét, dörzsölte a mellét. Szipogott. — Muszáj menned. Te nem tudsz segíteni. Orvos kell, Éva. — Jaj, istenem! — sírásra fakadt. — Most ne sírj. Menj. Majd túljutok ... Éva kiszaladt. Lukács hallotta, kapkodva öltözik. Körülnézett a szobában, a ho megvilágította a tárgyakat, de ő nem egészen pontosan látta. A kis szekrényen egy modern váza volt. vagy szobor — nem is tudja. Éva bependerült, — Ne haragudj. Jobban vagy? Sietek. Addig is beszólok a szomszédba, nézzenek át. Mindjárt itt vagyok. Ne haragudj. — Megcsókolta a homlokát. — Nem baj, ha csókolóztatok. Vigyázz magadra. Kiment. De baj, gondolta Lukács. Baj az egész. Nem értitek. Edit is vár valamit A szájával. Ele áll. Ködös a szeme. Ha teheti, a kezéhez ér. — Fölemelte a kezét, nézte, mi ez a kéz? — És ha táncol, bélétapad. Ö is menekül. De mi elől? Csak meg ne szeress*, LELKES MIKLÓS: VÁRÓTEREM bevarrt hátú kosárral három kövér anyóka padján a végtelennek almát evett s a nagy vasvázakon szénfekete madarak körbejárlak szipogó rézcsapokkal jöttek a mozdonyok ötóra harminc fél deci meleg hófehér füst és hó és jégszilánkok padok utak hideg sín-villanások osztották szét közöttünk a kihűlt éveket de várunk tovább: lélegző délutánok sétálnak messze-messzc fenyő-kapukon át valahol tavasz van már csupakék ablakokkal s tükrök szívén lobog fel a lelkesült virág nem maradunk örökké a füst-ilvegvilágban türelmes'lázadásunk elér a tavaszig! ül a három anyóka padján a végtelennek bevarrt hátú kosárral elfáradt csomagokkal s almát eszik FORGÁCS KAROLl : Add magad egészen Ha jő a nyár: karom majd learat. Kalász a száron csupán addig él Míg beérik, utána csak áléi: Add hát nekem egészen magadu Körülfolynak: frissítő esti szél. Vibráló fények, olvadó nyarak. Hajad beszívja a napsugarat És a kezdet a végtelenig ér. A csűr — amelybe már várom t. szived — Szürke tengerben jó humuszos sziget: Jövőnk itt erős gyökeret ereszt: Mit halmozott a tavasz szerelemben: •Borrá érik s a lelked és a lelkem összefolyik mint alkonnyal az est. ANTALFY ISTVÁN: Négysorosak í. Hoztam neked az egek harmatát. Hoztam neked a sirályok dalát. Hoztam a békétlenség sebeit, így jutok poklokból az egekig. Kérdeztelek, te vagy? Nem tudom, Kád hull életem árnya-fénye. Te vagy az öröm, s fájdalom. Ismerlek... hány százezer éve? i. Ne kösd emlékem tárgyakhoz. 11a egyszer engem idézel — én már nem leszek — ha nem leszek Is, vidáman kelek fel, ha hallom, hogy kimondod nevemet. KÁRPÁTI KAMIL: A szénhordók kocsmája A kocsma tengerfenekéről halfarkú vuha asszonylények, mint korsóból kinőtt óriás buborék, bozontos mellet érnek, Labdáznak a vad mosolyokkal S az első szénhordó már érzi: korsója sárga öblében ül, s havat bont, akiért ö vérzik. Sörszinú szikrás hajfonatán észbontó vizhullám most készül. S a kocsma szétfalcolt asztalán szirén-ölben alszik el végül. , H. v V VWVWvWVwVvVvVV
