Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

I Vendégünk volt: ••••''\> »A «** városiunkban ma már minden nap boldogok az emberekf — olvastam a minap ezt a naiv, gyerme­kien őszinte mondatot egy .jcisiskolás dolgozatfüzetében és azonnal az jutott eszem­be, ezt feltétlenül meg kel­lene mutatni annak az ősz ha­jjá, (kedves kujbisevi embernek, áld néhány napja köztünk járt, együtt ünnepelte a vá­ros felszabadulásának ne­gyedszázados jubileumát az egri ekikel. Ivan Nyikitics Konyev nyugalmazott had- osztálytábomok, a Szovjet­unió Hőse, akinek csapatai 25 évvel ezelőtt súlyos har­cok árán felszabadították Egert, ugyanis nagyon szere­ti a gyerekeket. Nemrégi­ben nyilatkozott egy miskol­ci újságírónak. Emléked kö­zül még ma is az ártatlan gyermekek sorsa foglalkoz­tatta: „...egy faluban két gyerek szólt nekünk, hogy német katonák vannak a pincében. A helyet is meg­mutatták. Én csak a gyere­kek szemére emlékszem. A szemük már sokat láthatott, a szemük már felnőtt volt, a szemük már öreg volt. Igen. öreg gyerekek voltak.. Néhány hete Mezőköves­den találkoztunk. Nagyon örült régi magyar barátai­nak, akik vendégségbe hív­ták. Nem titkolta boldogsá­gát, amikor az új áruházzal, művelődési otthonnal, autó­busz-megállóval dicsekedtek a házigazdák. Meghallgatta őket, elégedetten járta vé­gig a tekintetével az új lé­tesítményeket, azután csak ennyit mondott: „Nagyon jó lehet itt az élet, mert egészséges, mosolygós gyere­keket látok mindenütt, az utcákon és az iskolákban o o o o Meghívtuk szerkesztősé­günkbe, mikor itt járt Eger vendégeként, s elzarándo­kolt azokra a helyekre, ahol egysége, a 3. gárda légide- szant-hadosztály 25 eszten­dővel ezelőtt harcolt. És el­jött, kicsit fáradtan a zsú­folt program miatt — hiszen mindenkinek vendége volt. Épp úgy találkozni akart vele a dohánygyári munkás- asszony, mint az úttörők és kisdobosok népes tábora, vagy a hivatásos katonák, s akik már akkor ismerték, amikor lóháton járva a har­coló katonáknak osztogatta a parancsokat. Dús szemöldö­ke alatt keskeny, kicsit mon- golos ívű szeme mosolygott Hátrasimította hófehér haját és mint ha gondolatukban olvasott volna, „fellapozta a történelemkönyvet”. Nem tréfából, drámai komolyság­gal tiszteltük meg azzal, hogy élő történelemkönyv­nek mondtuk. o o o o — Mikor egy lakott hely­hez érkezett a front, mindig csak arra gondoltunk, hogy az anyagi értékeket ne érje kár, hogy a békés lakosság ne szenvedjen veszteségeket. Az volt az alapvető elgon­dolásunk, hogy szovjet löve­dékek soha se essenek a bé­kés lakosság körébe. A fa­siszták természetesen bosz- szút akartak állni a magya­rokon. Különösen akkor ta­pasztaltam ezt, amikor min­denáron át akartak kelni a Tiszán. A Tisza jobb part­jára odaállítottak egy ma­gyar egységet. A magyarok kezdtek átszállingözni hoz­zánk, s mi megértettük, hogy 0 magyar katona nem akar eUenünk harcolni. A németek minden magyar ezred mögé felsorakoztatták a saját egy­ségeiket és a csendőröket. Ilyen volt akkor a harchely­zet. — Mi éket vágtunk közöt­tük és elértük Mezőkövesdet. Ejtőernyőseink elvágták az utat Miskolc és Budapest között. Ez nagyon váratla­nul érte a németeket. Ok ugyanis arra számítottak, hogy a Tisza vonalánál tar­tani tudják az állásaikat. Egyesítették csapataikat és ellenünk irányították. Buda­pestről, Gyöngyös felöl a 23. német tank-deszant ellentá­madását Miskolc és Bogács vidékén visszavertük. Oda- küldték ezután a halálfeje­seket, Himler Egerben állo­másozó ezredét. Ok főként rendőri funkciókat töltöttek be, de nagyon erős katonai alakulatok voltak. Ejtőer­nyőseinknek súlyos harcokat kellett vívni velük. Ekkor még Egerben székelt a né­met hadtest és a 6. hátorszá­gi hadsereg főparancsnoksá­ga. — Eger keleti részén akar­ták a németek felvenni ve­Ha valaki feiten né a kér­dést, hogy manapság szük­ség van-e a mezőgazdaságban a gépesítésre, látszatra majd­nem humorosnak tűnne a kérdésfeltevés. Hogyne lenne — hallaná a válaszokat —, hiszen századunkban, a technika századában miért éppen, a mezőgazdaság nél­külözné az ember legjobb segítőtársait, a gépeket. Nem is beszélve arról, hogy az elmúlt években is, de most is, az ipar jelentős munkaerőt von el az agrár- termeléstől, s mivel lehetne vajon pbtolni a kiesést, ha nem a korszerű technikával. Ezekkel az érvekkel lehet vitába szállni, mégis érde­mes megemlíteni, hogy nap­jainkban a mezőgazdaság gépesítése korántsem men­tes bizonyos ellentmondá­soktól, sőt jónéhány olyan tényező is akad, amely a technika térhódítását inkább gátolja, mint elősegíti. Kinyitni vagy bezárni a kapukat? Megyénk termelőszövetke­zeteinek tapasztalatait ala­pul véve nagyjából azt le­het elmondani, hogy lénye­gesen más a gépesítés kér­dése a jól és a gyengébben gazdálkodó szövetkezeteknél. Az erős szövetkezetek al ig­áiig küzdenek munkaerőgon­dokkal, sőt az elmúlt eszten­dőben megnövekedett az új belépők száma is. Aligha túl­zunk. ha azt állítjuk, hogy az idei zárszámadások után valószínűleg ismét sokan je­lentkeznek ezekbe a közös gazdaságokba. A jó kereseti lehetőségek azokra is erősen hatnak, akik korábban az Iparban helyezkedtek el. Ha saját falujukban megkeres­hetik azt az összeget, amit a gyárban — előnyösebb szá­mukra, ha otthon a közös gazdaságokban dolgozhatnak. Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a folyamat pozitív, hiszen bizonyítja a termelő­szövetkezetek életképességét, anyagi, gazdasági megszilár­dulását. Az is lehetséges, hogy a munkacsúcsok idején valóban szükség van az új dolgozókra, biztosítani tud­junk a harcot. A város szélén lebontották a falakat, golyó­szórókat állítottak mögéjük, géppuskafészkeket építettek. A lakosságot lezavarták a pincékbe. Arra gondoltak, hogy seregünk így fog tá­madni. Arra számítottak, hogy kénytelenek leszünk bevetni a nehéz tüzérséget, a repülőket. Rájöttem erre a trükkre és azt a látszatot keltettük, mintha valóban abból az irányból támadnánk és közben megkerültük őket, délkeletről. A városnak egy részét el is foglaltuk. A né­metek ellentámadásba len­dültek, de az ezredünk állta a harcot. Éppen a Himler- ezred katonáit vetették be ellenünk. Közben megkerül­tük a Bükköt és Felnémet felől támadtunk nagyobb erőkkel. Elálltuk a németek útját. Az történt, hogy most már a németeknek kellett volna kitörniük. November 28-án éjszaka már a Rác­templomnál voltunk. A 29- ről 30-ra virradó éjszakát Egerben töltöttük. A néme­tek délnyugat felé menekül­tek. Egerben gyakorlatilag minden utcát szétrombolva ják számukra a munkalehe­tőséget. Mégsem lehet ezt pozitív folyamatnak nevezni — per­sze kivételek akadnak —, mert a mezőgazdaságba való visszaáramlás feltétlenül gá­tolja a gépesítést. Különö­sen nehéz a helyzet a téli és a koratavaszi időszakban, amikor úgyis elég nagy a közös gazdaságokban a ka­pun belüli muníkanéiküiliség. Éppen ezért rendkívül nehéz helyzetben'vannak a szövet­kezeti vezetők, amikor azt kell eldönteni, hogy kinyis­sák-e vagy bezárják-e a gaz­daságok kapuját Kellene — de miből? A kis területekkel és gyen­gébb adottságokkal bíró ter­melőszövetkezetekben, külö­nösen a hegyvidéken egé­szen mádképpen vetődök fel a kérdés. Ezekben a gazdaságokban — bár ellenpéldák itt is ta­pasztalhatók — kevés a munkaerő s az ipar elszívó hatása is fokozottabban érvé­nyesül. Itt már nem, vagy kevésbé okoz gondot, hogy a gépek ésetleg kiszorítják az embert a termelésből s el­vileg sokkal nagyobb tere lenne a fokozott gépesítés­nek. Csak éppen az a problé­ma, hogy a kisebb terület, a gyengébb adottságok, a rosszabb hozamok és még jó­néhány más ok miatt — ke­vesebb anyagi lehetőség van a korszerű technika alkal­mazására. Nem kevés hegy­vidéki gazdaságban olyan ki­csi az évenként képződő amortizációs alap, hogy pél­dául egy lánctalpas erőgép megvásárlása elviszi egy vagy két év fejlesztésre szánt pénzöszegét. Külön gondot okoz még az is, hogy hegyvi­déken drágább a gépek üze­meltetése, nagyobb a bal­eseti veszély 6 nem utolsó sorban a mostoha talajvi­szonyok miatt jóval hama­rabb is tönkremennek a fel­szerelések, mint az Alföldön. Építkezni hasznosabb Eltekintve a természeti, közgazdasági adottságoktól. hagytok, maguk «tóit; — Többen kérdezték tő­lem, miért vártunk öt na­pot, miért nem szabadítottuk fel hamarább a várost? Csak azt tudom mondani, hogy az ejtőernyős alakulatokat —, amelyekre rendkívül nagy feladatokat bízott a szovjet hadvezetés — nem akartuk fedezet nélkül hagyni. A ne­héz tüzérséggel nem tud­tunk áthaladni a városon, s valamennyi tartalékunk a Tisza mellett volt. Amikor a. tüzérségünk délről és északról mégis meglterülte a várost és elállták a németek visszavonulási útját, már gyorsabban tudtunk mozog­ni, főként nyugat felé. Siro- kot már december 5-én fel­szabadítottuk. O O O 0 Magáról és magas kitün­tetéseinek történetéről csak annyit mondott, amire fel­tétlenül szükség volt A di­csekvés nem kenyere. „Én több mint fél évszázada, még Lenintől és más forradalmá­roktól, a Vörös Hadsereg tisztképzö Iskoláján tanul­tam az egyszerűséget, a sze­rénységet — mondta. Négy­szer sebesült:' — Tizennyolc éves ko­romban Csapájev hadosztá­lyában fejlövés ért, 1941-ben Szmolenszknél, 1943-ban az orlovi—kurszki áttörésnél, 1944-ben pedig a Dnyesz- temél... 42 évig harcoltam hivatásos katonatisztként a szovjet hadsereg kötelékében, egészen 1959-ig. Hruscsov ideje alatt rengeteg katonát leszereltek. Feloszlatták azt a hadtestet is, ahol én vol­tam a parancsnok. Tessék pihenni, mondták... Azóta hívtak vissza, dehát... jobb már a békesség, a pihenés. Ha a helyzet úgy kívánja, azért én még mindig helyt­állók! — Most társadalmi mun­kát végzek, ötvenéves párt­tagságom tapasztalatait nyúj­tom át az ifjúságnak. Na­gyon jól érzem magam kö­zöttük és ilyenkor én is megfiatalodom. PUlsy Elemér azt is el lehet, mondani, hogy az elmúlt hónapokban sem az ártámogatási rend­szer, sem pedig a hitelpoli­tika nem hatott serkentően a gépesítésre. A termelőszö­vetkezetekben célszerűbb volt az amortizációs alapot építkezésre fordítani, mert ezután jelentős ártámogatás járt. A hitelpolitika pedig in­kább az erősebb termelőszö­vetkezetek számára kedvező, hiszen előnyben vannak a versenytárgyalásoknál, más­részt rövid idő alatt köny- nyebben vissza is tudják fi­zetni a hitelt, mint egy gyen­gébb közös gazdaság. Ezeken az okokon túlme­nően azt is el lehet monda­ni, hogy sok szövetkezetben a gépesítés iránya sem volt kidolgozva, így a meglévő anyagi erő sem hasznosult kellően. Egész sor közös gazdaságban nem mérték hi- teltérdemlően az elmúlt idő­szakban például az erőgé­pek teljesítőképességét, az üzemanyagfelhasználást s így nem is tudták, hogy szá­mukra melyik a legkedve­zőbb típus. Éppen ezért az erőgépállomány vegyes, a gépek nem egészítik ki egy­mást, A fenti okok mind közre­játszottak abban, hogy me­gyénk termelőszövetkezetei­nek erőgépei zömében el­öregedtek, korszerűtlenek 6 a tipizálásra is csak az utóbbi időben vannak törek­vések. A gondokat növeli, hogy az egyes munkagépso­rok sem teljesek s néhány munkagép nem is váltja be a hozzáfűzött reményeket. Mindezek a példák azt bi­zonyítják. hogy bár a gépesí­tés szükségességét minden­ki elismeri, korántsem köny- nyű minden esetben megta­lálni a helyes utat. S mivel a szövetkezetek nem azonos körülmények között dolgoz­nak, recepteket sem lehet adni. Minden vezetőnek a saját belátása szerint kell dönteni s ez felelősségteljes feladat Kapóst Levente Hogyan lettem újságíró? DEÁK RÓZSI: Pontosan 21 éve történi. A gyári kül­dönc lélekszakadva szaladt ki az üzem­be, hogy azonnal menjek a telefonhoz, mert a szerkesztőségből hívatnak. Vajon miért? Biztosan írni akarnak rólad, „kis Deák” — mondogatták a töb­biek. A telefonnál lakónikus rövidséggel kö­zölték, hogy azonnal menjek fel a szer­kesztőségbe. Rendkívüli esemény volt. A gyáriak, akik évtizedekig munkatársai voltak apámnak, bátyámnak — s így ma­radt rám a „kis Deák’’ név is —, leg­alább olyan izgalommal vettek részt a készülődésben, mint jómagam. Vedd fel az én sálam, — biztatott az egyik. Az én sapkám nagyon jól áll neked, öltöztetett a másik. A zajra előkerült az igazgató, — maga is éveken keresztül közvetlen munkatársa apámnak, s így búcsúzott; aztán szégyent ne valljunk veled. Kérdő pillantásomra csak mosolygott a bajusza alatt... A szerkesztőség alig három négyzetméternyi főszer- kesztői szobájában a főnök és a kiadó örökké fiatal igaz­gatója, „Botyi” fogadott. Egyetlen szék lévén a berende­zés, állva beszélgettünk. Azaz, hogy ez a beszélgetés in­kább csak egyoldalú kinyilatkoztatás volt: „Elvtársnö, a megyei pártbizottság úgy határozott, hogy hétfőtől kezd­ve a szerkesztőségben dolgozik. Munkás—paraszt fiata­lokkal kell erősíteni sorainkat.” Aztán barátságosan kezet fogtak velem, a hétfői vi­szontlátásra. Elgondolkozva ballagtam vissza az üzembe. Vajon mit fogok én ott csinálni? Es tulajdonképpen miért pont rám esett a választás? Régi magyartanárnőm valóban jóstehetség lett volna? Vagy, mert a pártiskolán örökké belekontárkodtam a faliújság-szerkesztő munkájába? Mai napig sem tudom. Visszatérve az üzembe, nem győztem hallgatni: mii kérdeztek, mit mondtál, mit írnak rólad? Nem rólam írnak, én írok majd — válaszoltam némi bánattal a lelkem mélyén, s büszkeség ide, büszkeség oda, mégiscsak rosszul esett, hogy én már soha nem le­szek „riportalany". Vagy no, lám, mégis... PATAKY DEZSŐ: bitó alatt ott az elitéit, de a hóhér ellöki onnét és maga áll a helyére. „Engem akas­szanak, én vagyok a legnagyobb bűnös!” Ezt kiabálja a főtanácsos, de a miniszter is, a kivégzésre kivonult, fényes úri társaság min­den tagja. S előpattan Ficek Tibor Elemér, ő a leghangosabb, de alig figyelnek rá. „En- gém akasszanak, én újságíró vagyok! Tessék, itt az igazolványom...!” — ezt hadarja... Hogy miért cmiitettem Szabó Dezső groteszk írását, A kötél legendáját? Mert annyiban magam Is újságírónak érzem magam, hogv van újságírói igazolványom. Minden tréfát félre téve, tulajdonképpen magam sem tudom, hogyan lettem újságíró. Talán a „Z” betűvel kezdődött. Fordítva raj­zoltam az ablaküveg párájába, s a füzetbe se voltam hajlandó másként írni. Szóval — az íráskémyszer. Valahol itt kezdődött el ben­nem valami. Ezzel a valamivel máig sem sikerült tisztába Jön­nöm. Van még előttem vagy sa év (?), talán ez idő alatt kiderül rólam, vagy inkább belőlem — valami. Tizenhárom éves koromban írtam egy mesét. Egy erdei tör­ténetet. Arról szólt, hogy a nagy árvíz kiöntötte verméből a róka családot. Gyönyörű írás volt. Érzésem szerint azóta sem si­került hasonlót alkotni. Tizennégy éves koromban, a pályaválasztási kérdőívre, arra a kérdésre, ml akarok lenni, nagyképü választ adtam. „Író”, Hát ez bizonyosan nem vagyok. ÜJságtró azonban még bizonyá­ra lehetek, ha az az 50 év engedi. Arra Is emlékszem, apámnak azt mondtam, olyan iskolába szeretnék menni, ahol nines matematika. Ez nagyjából sikerült is. A gimnázium reál tagozatát végeztem, ahol épp a matema­tika volt a fő tantárgy. Tizennyolc éves koromban egyetemre Jelentkeztem, A felvé­teli vizsgám egy novella és két karcolat volt. Négy évet áttör­tem az egyetemen. Rendre letettem vizsgáimat, egyetlen kivé­telével. Egyszerűen lusta voltam. No. meg arra is gondoltam? legalább egyetlen említésre méltó esemény lesz az életemben, amit minden önéletrajzomba beírhatok. Első írásaim álnév alatt jelentek meg. egyik ma is élő újságíró barátom kölcsönözte a nevét. Ez annyiban volt jó számomra, hogy magasabb hono­rárium Ütötte a markomat, mint egyébként, különben ez az ál* névhistória máig izgat. Olykor azt hiszem, a valódi nevem is csak álnév, mintha nem is én írtam volna, amit én. Különben van egy kislányom, hatéves. És tessék elképzelni, 6 is fordítva írta a ..Z” betűt. FALUDI SÄNDOR: — Hogyan lettem újságíró? Interjú ön­magámmal? — Nehéz eset. Ilyet még nem csináltam — és csak úgy 30—40 év múlva csinálnék esetleg szívesen. Akkor, 60—70 éves koromban talán magabizto­sabban cseveghetnék erről. Azt hiszem tehát, most inkább arra a kérdésre tudok jobban válaszolni, hogy miért lettem új­ságíró. Persze erre sem könnyebb a rövid válasz, hiszen arról, hogy egy-egy pályát, hivatást miért választ az ember, bizonyá­ra mindenki sokat tudna beszélni. Az új­ságíró egyik legnagyobb erénye azonban éppen az, hogy a sokat is röviden tudja elmondani. Éppen ezért — banális köz­helyek, nagy szólamok helyett — a miértre legrövideb­ben azt mondhatom: nem véletlenül. Kissé bővebben és határozottabban: előre megfontolt szándékkal... Szóval, igen: a szándékon van a hangsúly. Nálam legalábbis azon. Ezt azért bocsátom előre, mert — ha igazolványaimba pillantok, azokban ugyan évek óta az áll a nevem alatt: „újságíró” — az újságíróvá váláshoz azonban még sokat kell tanulni, tapasztalni. Bevallom, zavarban vagyok, csakúgy, mintha régi is­merősökkel találkozom, s felteszik ezt a kérdést. Rendsze­rint azt is megkérdezik, hogy milyen iskolában lehet az új­ságírást tanulni? — És — amikor közlöm szerényen, hogy semmilyen iskolában és mindegyikben — egyik nagyké­pűnek vél, a másik valami olyannak, akire rá szokták hagyni. Nem akarok kitérni a válasz elől, mert ilyenkor a ri­portalanyomat is illedelmesen figyelmeztetni szoktam: tér­jünk a tárgyra. — „Polgári” képzettségem szerint bányász — vájár , és bányatechnikus — vagyak. Előtte egy kis Tisza menti, alföldi faluban éltem. Rokonaim, első igazi barátaim pa­rasztok és bányászok. Nagyon igaz és becsületes ember valamennyi. Ismerve gondjaikat, bajaikat, sokszor elszo­morodtam és elszomorodom: csak egy s másban a szem­léletük. a felfogásuk lenne más — más, könnyebb lenne az életük is. Ugyanakkor azt is sejtette ti, éreztem (ma már tudom), hogy ehhez az őket irányító vezetőiknek is gyak­ran másnak, igazságosabbnak, humánusabbnak kellene lenniük. Az újságíró sokat tehet — ha már bátran újságírónak érzi magát —, hogy egy kicsit mindenki más, jobjfj legyen... 1 Konyev tábornok, Eger felszabadítója Géppel vagy gép nélkül?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents