Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

*

Radnóti Miklós, a műfordító

(A költő halálának huszonötödik évfordulójára)

A magyar népnek mindig felbecsülhetetlen szolgálatot tettek azok az írók, költők, akik elvezették hozzá a nagyvilág áramait. Ez a közvetítő szerep, amelynek az „extra Hungáriám ..köznemesi elvével szemben kellett létjogát kiharcolnia, nem volt mindig azonos a műfordítással. Bessenyei nem volt műfordító, Kazinczy is legfeljebb a szó tágabb értelmében. Az ösz- szekötö szerepben csak a múlt század folyamán ment végbe belső munkamegosztás, s ekkor lett az egyik, szabatosan elhatároló mun- liakör a fordítás.

A dunántúli őszben eldördülő lövés nemcsak egyik kiváló költőjétől fosztotta meg Magyarországot, hanem egyik fontos szellemi transzformátor-állomásától is. A fasizmus gyilokkal próbálta elvágni azokat a szálakat, amelyeknek hazánkat a nagyvilággal kellett később, a háború befejezése után összekötnie: lerombolta a

gyárakat, hidakat, hogy ne (tudjunk a világ gazdasági vérkeringésébe kapcsolódni, s rombolta az írás bástyáit' is — behívókkal, deportálással, könyvégetéssel —, hogy a jövő Magyarországa ne vehessen részt az emberi gondolat továbbépítésében.

Radnóti, a költő érdeméről még a huszonötödik évforduló sugallatára sem tudnék íjeromi jelentősei írni: annyira közismert, annyi szó esik róla. Úgy tűnik azonban, hogy mint műfordítót nem ismerik eléggé Az akadémiai irodalomtörténet szép, meggyőző, de fél lap- cyinál alig hosszabb elemzést ad róla. Madácsy László 1054-ben megjelent Rad- nóti-tar.'ulmánya néhány érdektelen mondattal utal rá Pedig egyike ő a legjobbaknak azok sorában, akiknek tolla híd a világirodalom és a magyar olvasó között.

Látszólag bő a termés. Orpheus nyomában címmel önálló fordítás kötete jelent meg, az Apollinaire-váloga- tást Vas Istvánnal közösen adta ki. Mégis kevesebb, mint amennyit hivatása kiszabott és amennyit tehetsége megengedett volna. Hiszen az érett férfikarnak csak a kezdetét érhette meg.

' gén széles a fordított költők skálája. A gö- tőg ókortól a kortársakig minden’ időkör megtalálható

I

november péntek

a gyűjteményében. Fordított olyanoktól, akik iránt eszmei rokons zenvet érzett, Paul Éluard-tól például, de az ellenféltől, Montherlant- tól, sőt a potenciális ellenségtől is, Adolf Meschen- dörfer erdélyi szász költőtől, aki később a nácizmushoz szegődött. Szemlátomást Apollinaire-t, Francis

Jammes-ot, La Fontaine-$, Horatiust fordította legszívesebben. V

Sorai zökkenő nélkül, pontos magyarsággal gördülnek. Vas Istvánon kívül senki nincs napjainkban, aki olyan biztosan bánik fordítás közben a nyelvvel, mint ő. A görög és latin versek fordításából kiszorította a régen természetesnek és elkerülhetetlennek tartott, a mai magyar embert azonban bosszantó antik mondatépl- tést, s ezek a versek is magyarul szólnak hozzánk.

Rendkívüli tehetséggel tud hangulatot teremteni. A szavak boncolgatása nélkül is könnyen felismerjük fordításaiban a Radnóti-versek jellemző hangulatát, különösen, ha a természet képeit vetíti rá a verssorokra. De éppen ennyire, ugyanilyen félreismerhetetlenül megvan bennük az eredetinek a hangulata is.

Terméketlen kérdés lenne, hogy melyik a legsikerültebb versfordítása. Francis Jammes A munka nagy csupán... című versét nem mint legjobbat, hanem mint egyik legjellemzőbbet említem. Mintha tudatosan a szocialista társadalomnak fordította volna. Nagyobb dinamizmussal csendíti az életet megtartó munka dicséretét, mint az eredeti: több igét használ, s nagyobb helyzeti energiával helyezi őket a mondatokba.

A Shakespeare-kultusz is sokat remélhetett tőle. Az anglisztika és a színpadtechnika fejlődése miatt Shakespeare-fordításainkat időnként frissíteni kell. Arany János és Vas István mellett Radnóti tudott volna hosz- szú ideig érvényes Shakes- peare-fordításokat készíteni. Sajnos, erről csak feltételes módban beszélhetünk. Mindössze a Vízkereszt első két felvonásának lefordítására volt alkalma, a halál ennek a munkának a folytatását is megakadályozta. Versfordítói munkájának érdekes meghosszabbítása: az átköltések. Ezek távoli népek dalairól adnak hírt (Varázsdal, Pyg- meusok dala. Maláj gyermekversek stb.), amelyek szóban élnek népük körében, s fordítaná nem, csak áttölteni lehet őket.

H

a megérte volna a

mát — hatvanadik életévét — bizonyára századunk három-négy legjobb magyar műfordítója között tartanák számon.

Dr. Bán Ervin

Csontos Gábor:

LELKES MIKLÓS:

MIKES KELEMEN

az égen egymást átkozó sirályok viz-szél-idónek egyhangú futása vagy vitorlák párolgása a végső elbúcsúzó láthatár ponton át — ide jutott, a csillagok peregtek homokórája kelyhében s az évek csak bujdosóként látták újra öt ki elvesztette hazáját, Rodostó befogadta, átkozódó sirályok víz-szél-időnek egyhangú futása homokórákban pergő csillagok a leveleit irta még sokáig a Fejedelmet gyakran elkísérte ő meg a Hűség Fejedelme lett kinek vágyódó, tágas címerében újraszülettek az erdélyi tájak s a felvidéki hegyek ott vonultak a kardok íve győzelmet sugárzott de végül mégis Rodostó maradt víz-szél-időnek egyhangú futása

s a szerelemben szintén csa,k Rodosto az égen egymást átkozó sirályok a láthatáron párolgó vitorlák homokórákban pergő csillagok az életéből nem országhatárok vágya süt már ki, más az értelem: ha itt is ott is néha új Rodostót ölel köztünk a víz a szél az ének keressük meg a hűség fejedelmét a szétfutó világban mindenütt! gyönyörű szépség, gyönyörű szabadság vezérei végül csak ők lehetnek akiktől ml a hűséget tanultuk a pergő hideg csillagok alatt keressük meg a hűség fejedelmét! ne mondjanak nagyszerű* életéről körcirkusz-ég és hódoló narancsok övezte nyüzsgő, törökös ricsajban gyors ítéletet még ma is kevélycn selyemturbános, törpe életek

FORGÁCS KAROLT:

Októberi

mesék

Kisgyerek koromból alig emlékszem valamire, de

nagyapám októberi meséit nem felejthetem el sosem. Engem nagyon szeretett, és gyakran a térdére vett, hogy meséljen nekem, őszintén megmondom, nem szerettem, amiket kitalált, mert hiszen nem voltak rendes meséi, olyanok, amiket anyám néha felolvasott a könyvekből —, de az • októberi meséket szájtátva hallgattam. Ez, hogy októberi mese, amolyan bevett fogalom lett már a családunkban, leginkább anyámtól hallottam, ha szidta nagyapámat, mért tömi a fejemet már megint ezekkel a mesékkel. Ki is ment olyankor, hogy ne hallja nagyapám csendes szavát, dolgot keresett a ház körül, és amikor bejött, gyakran úgy tűnt nekem, mintha sírt volna kint.

Már nagyobbacska voltam, talán harmadikos, amikor megértettem valamit ebből a rejtélyből. Előző évben nagyapám megvett hatszáz öl szőlőt a Homokháton. Nagy szó volt ez, csodálta is érté eleget mindenki. Hanem énnekem elárulta az öreg, hogy móka az egész, színlelés, csak papíron vette meg Mónus komájától a szőlőt, mert a gyerekei el akarták jussolni tőle. Volt is valami per belőle, de nagyapám Mmutatta az írást, hogy ő Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám a pénzt, és hogy Mónus hová dugta a gyerekei elől.

Hanem hát a szőlő meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapám beszüretelte az első termést, kijelentette nekem egy este:

— Na, gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert!

Hogy miként másként, az novemberben derült ki. annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott, mint „részes munkás”, előző napon lefejtették az új bort. Késő estig vakoskodtak vele a gyertya mellett, de a nyelvüket sem érintették bele, mondván, hogy másnap lesz az ünnep. Így aztán hiába tébláboltam körülöttük, nekem sem adtak egy cseppet sem, pedig nagyon vágytam rá. Lehet, azért, mert addig csak egyszer kóstoltam életemben bort, s nagy titkokat sejtettem benne.

Másnap reggel nagyapám korán félköltött. Míg öltöztem, egyre azon törtem a fejem, mire készülhet az öreg. Fekete nadrágját húzta fel, hozzá a mellényes kabátját, szintén a feketét, amit legutóbb a nagyanyám a temetésén láttam rajta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról a csizmáját is, és hagymát keresett, hogy kikenje vele ragyogásra, végképp csodálkozásba estem: esek nem halt tán rrsg valaki. Amikor aztán a foghíjas fésűvel nekiesett ntkás, hófehér hajának, amit soha nem fésűk mással, mint t z ujjavai, megkérdeztem tőle:

— Ki halk meg, nagyapám?

— Meghótt ám a térgyed kalászi siess!

Kiáltottam

Kiáltottam, s a nappal a neved is kimondtam.

Azóta harmincszor jajongfam

visszhangtalan kínomban. '

Vihar vert, fogott inda, tövestül dőltek nehéz tölgyek keresztben útjaimra; madarak csattogása, harkály kiopácsolása egyszer sem derített fel; kell, hogy a vihar elmúltával, mikor a világ csali virág, dal: ints nekem jelekkel l

Tűnt ifjúságunk, oly sok éve nem maradhat befejezetlen ház, tető nélkül, hol ráröppen

szívünkre a kín denevére; /

a messzi tüzek ragyogását

fogadd be, ne hunyd le szemed; '

az egykor virágzó csodás ág

a meleg őszben új rügyet

hajtott. Ne engedd, hogy dér verje,

biztasd, hogy nyíljon, énekelve!

Hát siettem. S amikor készen voltam, a pitvarajtóból néztem, mit művel még. Odament a ládához, és az aljából kivett egy papirost, amiből egy vörös vásznat bontott ki.

— Ehun-e, a íóradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pillanatban attól kellene tarta nia, hogy elrepül. Én csak rámeredtem a vászondarabra, amelyik egyáltalán nem látszott zászlónak. De szólni nem mertem.

A zászlót a kebelébe dugta a fekete kabát alá, és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. „Mégiscsak meghalt valaki” — gondoltam, amikor lefordultunk a Kasza-közön, amelyik a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám. Szó nélkül kezet fogott nagyapámmal, aztán, ahelyett, hogy barackot nyomott volna a fejemre, mint máskor, nekem is odanyújtotta a kezét.

A temetőben szótlanul mentünk, és elkanyarodtunk a sírokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva, az ótemető süppedt sírhalmai közé értünk.

— Melyik az, te Péter? Nem felejtetted el? — kérdezte Mónus bátyám.

— Ez lesz az! Megismerem a fejfát. Akácból faragtam. Rövid nézelődés után megállt nagyapám egy féire- hajlott fejfánál. Az idő feketére ette a fát, nem látszott azon már semmiféle betű. A teteje olyan volt, mint a csónak orra, ügyesen’ megfaragva. A két öreg egyszerre nyúlt a kalapjáért, fedetlen ősz fejüket meghajtották.

— A zászlót, koma... J — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám.

— Előbb elimádkozom — mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt, míg újra felemelte a fejét. Elgondolkozva körbejárta a besüppedt sírt, aztán megint odaállt mellénk, elővette a zásdót s ráborította a fejfára.

— Könnyű legyen’ a főd, Szalóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak.

Mónus bátyám ráintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót, hogy elvtárs, soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott. Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt? Márpedig, ha ide van eltemetve, akkor úgy lehet.

— Énekeljük el az Intemacionálét — mondotta nagyapám. Mónus bátyám megreszelte a torkát, és rákezdett valami furcsa énekre.

Végigrezegtették az éneket. Mónus bátyám még bele is köhögött vagy kétszer, addig nagyapám várt egy kicsit. Elnéztem őket. Nagyapámból úgy jöttek elő a hangok, mint valami rossz hordó belsejéből, fogatlan szája fölött nevetségesen mozgott a fehér seprőbajusza. Barnára aszott, ráncos nyakát átvörösítette az erőlködés, ádámcsutkája fölött a leffegő, vékony bőr úgy reszketett, mint máskor evésnél. Mónus' bátyám csakúgy mondta az éneket, ahogy a templomban szokta, sokszor hallottam olt énekelni, csak a hangja volt most valamivel karcosabb.

Ahogy végeztek, nagyapám föltette a kalapját, Imre bá'yám követte a példát, majd leültek a gerádján. Mert épp ott, a temetőkert gerádján voltunk, kívül már a földek sorjáztak szomorúan.

— ÍÁj ide te is, erre a gallyra — latéit maga m&e