Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

Megyénk az irodalomban 55 A régi jó Gvadányi 55 A derék „falusi nótárius”, Rontó Pál, Tsebres Mihály angyalosi nótárius, Gántsos János tyukodi mester, Szelíd András „orgonyista”, Sullyo- gó Péter lázári molnár és annyi más Gvadányi-hős szülőatyja, Gvadányi József, felvilágosodás kori irodal­munk egyik jellegzetes figu­rája volt. Életműve különös, de nem hagyomány nélküli képződmény a NVTII. század második felének magja» iro­dalmában. A sokszor döccenő ritmus, olykor sántító vagy monoton rímek ellenére is nagy népszerűségnek örven­dett ez a Gvadányi-oeuvre, s nemcsak a szerző életében,' hanem még a XIX. század­ban is. Arany dicsérő szóval emlékezett meg arról, hogy mjly nagyszerűen tudott Gva- danyi „a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában isr merőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé ve­gyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alak­jaihoz csatlakozik”. Petőfi is tisztelői közé tartozott, vers­be is szedte dicsérő szavait: Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel, Appetitusomat ha korcs magyarok el­Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével, Könyvének igaz magyar beszédjével. Az irodalomtörténet ma már nem ilyen kegyes hoz­zá, XVIII. századi irodal­munk második, vagy inkább harmadik vonulatában tart­ja számon s teljes joggal. Mert Arany és Petőfi sem elsősorban a művészi tökély okán dicsérte, hanem ma­gyarsága, s népisége miatt, „Gvadányi — mondja Arany tanulmánya egy másik he­lyén — uem mondható nagy költőnek, némely müveiben költőnek Is alig... mögötte marad saját kora költészeti haladásának is.” Petőfi is ha­sonlóképp vélekedik: Gvadá- nyi művét vizsgálva ő is kénytelen megállapítani, hogy „Nincs abban sok cifra poétái szépség, De vagyon annál több igaz magyar ég- ség...” Miben állott ez a Petőfi és Arany dicsérte „igaz magyar égség”? A válasz kissé leegy­szerűsítve nagyjából ez le­het: Gvadányi műveinek né­pisége. Népisége s korántsem valamiféle, a kor irodalmát egyébként sokszor alapvetően meghatározó nemesi magyar- z.ódó szellem. A peleskei nó­tárius, a Rontó Pál, A pös- tyéni förödés és más Gvadá- nyi-művek ízét-zamatát az a vidéki, a népélet közelségét is mutató, anekdotázó szel­lem és tartalom adja és je­lenti, mely „a magyar vers­szerzésnek . ZZ tudákosan mo­ralizáló vagy romantikusan dévaj populáris” hagyomá­nyában gyökerezik s mely — még jóval Gvadányi előtt — „falusi papok, kántorok, iskolamesterek pennájából folyt, mennyegzők, torok, ói- ák-coetusok boros társasa­gait szórakoztatta, s ha nyomtatásban, leginkább a vásárok sátorponyváia alatt terjedt”.' Parlagiság ez,' mondhatná joggal valaki (Kazinczy is sokat morgott értei), ám ellenvetésként 19H9. november 23., vasárnap mondhatnánk mindjárt: olyan parlagiság, mely a ko­rabeli magyar élet páratla­nul precíz, hiteles rajzát je­lenti. Vadászatokról, halá­szatokról, a bográcshús ké­szítésének — egyáltalán a kor magyar szakácstudomá­nyának — szertartásáról, a vásárokról, a rác temetési szokásokról olvashatni ezek­ben a művekben éspedig olyan formában, hogy azt „bármely néprajztudós meg­irigyelheti”. Egy-egy asztal- terítés s az étkek leírása, il­letve felsorolása valóságos lakodalmi hangulatot kelt; az előadás modora is valódi lakodalmi rigmus szerinti: Ludas kása-is volt, tsirkék köszmétével Egy pár hizlalt rétze főtt fekete lével. Minden étel vala jól meg sáfrányozva, Némelly meg-zsályázva, vagy rozmaringozva. S ha most emlékeztetünk ar­ra is, hogy a „kecsegés” Sza­mos partjának falujába is elkalauzol a szerző, ahol a gazda jóféle bélteki bort iszik, majd meg Debrecen­ben s az alföldi pásztorta­nyákon, sőt az egykorú egri diákélet színhelyein is meg­fordulunk a Gvadányi-hősök társaságában, úgy máris e Világ irodalmi rokonságát kezdjük kutatni, s meg is ta­láljuk azt Bessenyei drámá­jában, A filozófusban épp­úgy, mint Petőfi életképei­ben. Nem azon a művészi szinten, de mindenképp az­zal a hitelességgel... Különös, hogy Gvadányi mennyire egyéni utakat jár irodalmi gyakorlatában, s ez kivált akkor szembetűnő, ha kortársainak társaságában szemléljük ellentmondásos j költészetét. Sokszor és sokan; a nemesi ellenállás mozgal­mához tartozó felvilágosodás; kori írócsoport (Dugonics; András, Ányos Pál, Orczy; Lőrincz stb.) tagjaként tar­tották és tartják számon.; Némi joggal is, hisz a ma-1 gyár öltözet Gvadányinak isi szívügye, s szemében is szál-! ka az idegen módi, továbbá: jól ismeri, ml több el is hú*: zatja a Rákóczi-nólát., olvas-! ta a Mit búsulsz, kenyeres,' mikor semmid sincsen kéz-; detü kuruc verset is — egy-; szóval a nemesi mozgalom; jó néhány momentuma meg­van nála, de csakis ez és; ennyi. A nemesi ellenállás; politikai törekvéseivel * vi­szont már nem azonosítja; magát, pontosabban: ezek! túlságosan nem is érdeklik.; Ha szól is ez ügyben, akkor! is a nemesség balsikereinek! örvend. Éspedig épp Az is­tenmezei palóc, avagy a- mostan folyó országgyűlés­nek satyrico critice való le­írásában: Már mostan közülök mindenike lássa. Kinek meg égette száját forró kása, Magán tett sebének, mint lesz gyógyulása, Tudom majd le rójják, ha tele Rovássá. A felvilágosodás eszméi­hez s a hazai felvilágosodás < mozgalmaihoz . való viszo- < nyúlása is ellentmondásos.} Ismeri és magyarra átdol­gozza Voltaire egy ‘művét, i valamint a francia Miliőt! abbé világtörténetét (ez utób- í bi lefordítása miatt is bűn-5 tette egyháza Verseghy Fe-< rencet!), de a magyar jako-< binus mozgalom vérbefojtá- sát megelégedéssel nyugtáz-; za: Nemrég ugyan hétnek gombjokat elüték. • Kik pecsenyéjeket rossz tűz mellett süték. A többit küldötték külső országokba, Hol várakba zárták kemény fogságokba, Már most nyavalyások > ott katekizálnak. Ahonnan honjokba tán vissza sem szállnak. Rossz fába kelletett vágni fejszéjeket, Mivel még többeknek ' veszteni fejeket Kellett volna, hogyha kegyes királyunknak, Mérték felett való kegyelmes urunknak, Hozzájok nem járult volna nagy kegyelme, Életek ne vesszen, azon engedelme. Vétkek csak úgy esett mindnyájunk tudtára, Hogy csizmákat varrtak francia kaptára; De rossz csirizzek volt, s varrós fonalai Ált" szaggatván a bőrt, kibújtak titkai. Hogy kortársai s a köz­vetlen utókor egyik legnép­szerűbb szerzője volt mind­ezek ellenére is, az a kof- társ irodalom, de a reform­kori irodalmi fejlődés ellent­mondásosságából, sokszínű­ségéből is fakadt s — ismét hangsúlyoznánk — művei­nek abból a „naiv” és „nyers színezésű” népiségé- ből, mely számunkra is ma „az ósdi bájt adja ... kivé­teles fűszerül”. (Lukácsy S.) S szűkebb pátriánk olvasói számára bizonyára nerh lé­nyegtelen, hogy Gvadányi világát a hevesi táj s az egy­kori egri diákélet hangulatai is körüllengik; ezt vittfe in­nét, miht.Volt egri diák (ak­kor is már kitűnő verselő diáktársai között!), tarsolyá­ban útravalóul... Lőkös István FORGÁCS KAROLY: Téltől félő elégia Óránként csak egy csepp opál-napfény esik ránk, Az idő úgy gördül, mint nagy lomha mohos sziklák Enyhe lejtőn. Fanyar kéz ráz sövényt, bokrot, fákat, Szemérmük is födetlen marad. Minden szín sápadt, Csak a csipkebokor dob piros tüzet az égre. Ha nem jönne a tél: az egész világ leégne. Reánk ront a november, mint bűnösre a hóhér, Torkon ragad a fagy és kerget az eső, hó, szél; A láng-kiáltás elhal, kék köd morog, a tájon. Jaj, senki se vigasztal, hogy a sebem ne fájjon. Menekül minden ember — magától-e, vagy mástól? — Hidegben meredt szívet, vagy fagyott bőrt palástol: Ruháján minden gombot szorgosan végig gombol, Szikrányi sem csillan fel az ajk’án a mosolyból. Barlangba bújt a jókedv, álomba lakaródzik, Mint a mord barna medve. De majd széles ajtót nyit Minden ember-derűnek egy márciusi reggel. Addig a boldogságot kék tarsolyodba tedd el! TÉNAGY SÁNDOR: Bejárhatatlan messzeséged Hlába-álmok szép szemetje — eldobnám, de tetszik, nem lehet! Emlékezni szádra:, szemedre ígéretes, boldog őrület. Szerethetnél, szerethetnélek — tilalmak, nyűgök: nem vagy szabad! Bejárliatatlan messzeséged honvágya űz, hogy mégis lássalak. S marad a véletlen remény — józanságot kijátszó erő, borzongtató és remeglctő. És a vágy, mely végleges, fcnyéni. Szólítlak, hívlak, mondom a neved; magamhoz jutok egyre közelebb. VVVVVVNAAA<VVV>AA/VV><VVVWV\A/\AA/VWVVVVNAA/VVVVWVNA/\AA/VV\*/V*/>AA/VVVVVV\A^ Szakonyi Károly: Két nö az étteremben Három óra volt, ebéd után. Benn ültek a faburkola­tú helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az esőt. Finom csillogás vonta be az utca kövét, a házte­tőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűlt szalvéták, a borospoharaik, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát. \ — Mit csinálsz azokkal a fogvájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya belekuszálódott a piros kis selyemsálba a nyakán. Feszesen ült, várakozón. Edit nem szólt, beszip­pantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal. — Ml ez? — kérdezte fojtottan Petra. — A gyufámat! — mondta Edit. Petra a kezeügyébe tette a gyufát. Vagy inkább dob­ta. De Edit türelmes volt, kivett egyet a dobozból, meg­gyújtotta, aztán a hamutartó fölött lángra lobbantotta a fogpiszkálótákolmányt. A megfeszített szálak szerte re­pültek. — Látod? — szólt Edit mosolyogva. — Felrobbant. 'Petra idegesen a pohárért nyúlt, ivott egy kortyot. — Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit. — Edd meg a desszertet,' aztán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Matuska a biatorbágyi hidat felrobban­totta — nevetett furcsán Edit. — Láttad, nem? ,— Pukk! Ennyi volt az egész. — Te nevetsz ezen — mondta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak nevetni. — Megerlnéd azt a desszertet? — Ideges vagy — mondta Edit. (Már nem babrált a fogvájókkal, az asztalra könyökölt, és öklével megtá­masztotta vékony arcát. Minden vékony volt Editen: a szája, az, orra. a -zeme. a haja. A háta meggörbedt a könyökléstöl. — És különben is esik. Hová akarsz menni? — Nem tudom ... — Szé+terpesztett ujjaival hátra- nyornta magát az asztaltól. — Te nevetsz ezen az egészen. — Most már! — szólt nyomatékkal Edit. — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Nap­hosszat sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. — Pukk! — nevetett Edit. — Szétrobbant, pukk!..! — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott an­nak idején ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni pa­rancsra robbantgatott. Hogy ő nem tehetett róla, a pusztí­tás volt.az attiivatottaáaa. ,t.^ — Hagyd már ezt! — rándult meg Petra. — Iste­nem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az esőben is jobb. mint itt ülni. Edd meg, és ne beszéljünk semmiről. Edit álmosan bólintott. De nem nyúlt a desszert­hez. Körmével, mint egy kis lándzsával az ajkát döfköd- te. — Megmondom, mi a bajunk. Megmondom én... — Ne mondd meg! — Megmondom — hajtogatta Edit. — Rájöttem, Nincs hivatásunk. — Jaj, hagyd már! — De igen. Ez a baj. Se neked, se nekem... Nincs, Élünk a nyakukon, hót persze, hogy nem bírják. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulattól. — Keresnek eleget! Pista is, Laci is. Ne­kem mit mondott Pista? „Csak légy mellettem, légy otthon, az nyugtat meg, ha otthon vagy...” Nem ez a baj. * — De. de... — hajtogatta Edit. — Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Esszük magunkat, esszük őket. Rájöttem. — Hát akkor menj el dolgozni, és kész. És akkor megjavul a házasságod. Akkor nem robban fel. Menj el dolgozni, ha olyan nagyon tudod, -mi a baj. Edit nézett kitelő, az esőbe. Alig volt vendég az étteremben. Szép faburkolatú helyiség volt, hímzett ab­roszokkal, faragott székekkel. Edit nézte a kinti csillo­gást. — De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezd­jek? Nem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy nincs hivatásom. — Bedillzel ebbe — mondta Petra. — És akinek hi­vatása van? Az is elválik, nem? — Azt én nem tudom... Arra gondoltam, hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal... t — Bizsukkal! * — Vagy valamivel.!: Bejött egy férfi, magas, fekete, negyven körüli. A haja ázottan hullott a homlokára. Lelassított mellettük, legyűrte felhajtott ballongallérját, megnézte őket. Pet­ra egy pillanatig megfogta a tekintetével, majd elen­gedte. A férfi arcán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi tovább ment, keresgélte a megfelelő helyet az asztaloknál. Ügy ült le. hogy szem­mel tarthassa őket. — Nő. aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi az egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted.? — Hiába — ingatta fejét Edit. — erre jöttem rá. Nem is őmiatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem. — Jó. hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pil­lantott. amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a tv át, mint egy elfuserált film jelenetben, felvont szerr kkel nézte a szőke nőt. — Nevetséges — kuncogott Edit. — Ha belegondo­lok. szörnyen nevetséges. Felöltözni, találkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varró­nőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz,.. — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Pet­ra. A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél, válogat**»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents