Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-02 / 255. szám

I KATÁI GABOR: ff ff felkúszott az egyik hatalmas pálmára. közeli. 3ELZOTÜZ A készülékből csak nagy nehezen ismerte fel a rá vo­natkozó rádiójeleket. Minél tovább hallgatta, annál elé­gedettebb vigyorra húzódott a szája, örült a jeleknek, és örült a vigyornak is. Utoljá­ra körülbelül húsz esztendeje volt vidám! A jeleknek meg azért örült, mert megtudta belőlük, hogy alkalmasint a március 18-i tornádó áldoza­tául esett, mivel nem vála­szol a hívó jelekre. Egy-egy amatőrállomás még most is lelkesen keresi. — Csak keressetek ... És megfogván a csinos, kis adóvevőt, leballagott vele a partra, oda, ahol a leghegye­sebbre formálta a sziklákul, a makacs óceán. A készülék még ijündig cincogott. — Cini-cini... Az egérkét most szépen megfürdetjük. Az egérke néni szereti a sós vizet. Egyáltalán nem szeret fürdeni ... Mit tegyünk? Ne­keni nem kell egérke. Elvál­tak útjaink, egérke! — és hirtelen, szép nagy ívben lc- hajította a hegyes, csipkés sziklákra a készüléket. Sokáig állt ott még, köz­vetlenül a tűző nap és az óceán közölt. Aztán fölemel- te a kezét, valami ünnepc- lveset akart mondani. Sokáig gondolkodott, aztán azt mondta: — Ezennel ti ott... mindenütt... Ezennel szer-- vusztok. Beleköpött a tajtékzó v.z- be, s lassan a fák felé sétált. * Az idő múlását egyre nö­vekvő szakállán mérte le, csak úgy hanyagul, odail- leszlve egy tizcentis ágdarab­kát, melyet az egyik bokor­ról tort le. Kétnaponkint fél millimétert számolt. örömmel konstatálta, hogy bár már több mint égy hó- naoja van a szigeten, meg mindig nem hiányzik semmi és senki. Sőt: egyre jobban érzi magát. Pedig ez idő alatt. két igen makacs vihar IS megcibálta a szigetet, s ahogy nézi, most készülődik a harmadik. A látóhatár fe­lől egyre sebesebben közele­dett. egyre nagyobbodott egy furcsa, méregzöld sáv. így hát berániolta az apró kis barlangba az összegyűjtött sirály tojást, nagy halom gyü­mölcsöt, melléjük kuporo­dott, és várt. Nem kellett sokáig várni — hatalmas csattanással rohant a szigetre a vihar, igyekezett fölzavarni a tenger vizéből, amennyit csak tudott a part­ra, s amikor ezzel sem elé­gedett me& a felhőket hív­ta segítségül. Hanyag mozdu­lattal, mint amikor az ember kinyomja a szivacsból a vi­zet, csavart egyet a felhőkön a vihar. És csattana» csatta- nást követett A föld érezhe­tően remegett. — Nono... — morogta meglepetten. — Ezt azért ' mégse... —-És bizonytala­nul nézegette a kis barlang falát. Hátul a sziklában egy-, re táguló, vízszintes — kíno­san vízszintes, és kínosan egyenes repedést pillantott meg. A következő csattanás- ra le is omlott az alsó rész, de nem az ő nyakába, hanem valahová belüire, s egy ala­csony ajtóforma tátotta rá port lehelő száját. Sokáig nézték egymást a nyílással, kicsit tanácstala­nul. kicsit ellenségesen, míg el nem ült a vihar. * A helyiség sokkal nagyobb volt, mint az ő kis barlangja. Elegánsabb is. Berendezése mindössze egy kapcsolótáb­lára emlékeztető szerkezet volt. Ott állt középen, s egy rövid fogantyú nyúlt ki belő­le. A fogantyú elmozdításá­nak útját félkörös nyíl mu­latta. Az egyik vége a nyíl­nak egv lombos fára. a má­sik oedig egy égő fára mu­tatott. — Hm . .. Ilyen fa nincs a szigeten. Se lotríbos, se égő. Itt . csak oálma van, ez meg inkább tölgyhöz hasonlít... Esv kicsit eljátszott a gon­dolattal. hogy ez talán az er- dőirtást távolról szabályozó szerkezet lenne, amit egy ké­nyelmes és magányos favágó szerelt össze. Leült egy szik­ladarabra, úgy nézte a szer­kezetet. — Lássuk csak . . . Ha az égő fa irányába mozdítom a kart. valahol kigyullad egy fa. Esetleg több fa is. Talán az összes tölgyfa a világon. Kigyulladnak, és elégnek ... Ez a fogantyú most a lombos, egészséges fa irányában áll, tehát ha elmozdítom ... Kisietett, és néhány sirály­tojással tért vissza. Üjra le­ült, és szórakozottan enni kezdett. \ ö ét Lore virradóra történik. Szélütés, szí\roham, tiombozis. Nem vicc ez, kérem. Amint a vasárnap elvonul, az egyen­súly mégis helyreáll. Rájönnek talán: látogatók ide vagy oda, az összezártság mindnyájuk közös sorsa. Anna néni és beletörődött ebbe. — Akkor hát? — Más volt itt, kérem. Szerelmi ügy. Éi nálunk hato­dik éve egy öregember. A Jakus Laci bácsi. Ha elkezd mesélni, mondhat akármit, körülötte mindenki elhallgat, csak őt figyelik. Furcsa ember. Nem akar semmit senkitől, nincsenek ivócimborái, senki nem jár hozzá látogatóba, mintha már nem is hiányozna neki senki. Nem tudok más­ra gondolni: a mi Annánkat is az vonzotta hozzá, hogy olyan szépen beszélt. Ennek az öregembernek olyan a sza­va, mint a simogatás. — Furcsának' találom azt a meghatározást, hogy sze­relmi ügy — mondta a kapitány. — Őszintén szólva hihe­tetlen, hogy az enibor hetven felé szerelmi életet éljen. — Ö, hát ne úgy tessék azt érteni. Nálunk itt az ott­honban szerelmeseknek nevezik azokat, akik mindig egy­más mellett ülnek. Nincsenek itt már vallomások. Egy­más mellett ülnek és hallgatnak. Vagy éppen zsörtölődnek egymásra, mindenféle apróságok miatt. Az asszony odate­szi a hüsadagját a férfi tányérjára. Ha leszakad a gombja, előkeresi a szemüvegét, s gondosan felvarrja. Kikelten a kalapját. Rászól, miért nem borotválkozott. A férfiak pe­dig? Hm. Néha nem is tesznek többet, mint szó nélkül tű­rik, meg se köszönik. De azért volt rá eset, hogy kimenőről visszatérve került egy szál virág valamelyik asszonynak. Az ilyen virágok nálunk túlélik önmagukat a vázában. Nem tudom mit tesznek velük az asszonyok. Napokig kö­nyörög nekik a takarítószemélyzet: ki kell dobni, elher­vadt már. ‘Ugyan, hiszen nézze milyen szép! — mondja, akinek az éjjeliszekrényén áll a váza. És őrzik, őrzik a hervadt virágokat. — Aztán a cukornak mennyire tudnak örülni! Egy csomag mézcukrot hétéig beosztanak maguknak. Napon­ként egy szem. Délután, jó nyári időben együtt ülnek a pádon. A férfi messzire néz, mellette a néniké cukrot szo­pogat. Ünnep. Ünnep ez, kérem. Mintha felengedne a ma­gányosság fojtása, ami különben úgy rájuk telepszik, hogy az ember arra gondol, emiatt görbül meg a hátuk. Szólhat a rádió is, de sokan nem szeretik. Féltik a muzsikától sa­ját érzelmi életüket. — Anna azzal a szép szavú öregemberrel találkozott. Mellette ült minden délután, gondozta, még pénzt is adott neki Irigyeik nemegyszer hívtak, nézzem meg „mit mű­velnék ezek'’ együtt. Kinn ültek a pádon. Fogták égj,-más kezét. A megnyugvás öröme ült Anna arcán. Az a keze, amelyik a térti kezét fogta, szinte külön élt. Megbújt az erősebb kézben, amely„ugy. .tartotta, mintha meleg testű «Ad urat - vigyázna. — Hopplul... — kiáltott fel hirtelen. — Hátha azt je­lenti ez, hogy nemcsak a tölgy, hanem minden fa elég? ... Lángra lobban és elég, és minden erdő, min­den park helyén csak hamu marad? ... — Elnézegette a kezében levő tojást. — Hm... Ha viszont minden fa elég, akkor a madarak, mert ugye a legtöbb madár fán fészkel, nem tudnak hol megbújni egymás elől, meg az emberek elől... És ... — felugrott, izgatottan járkálni kezdeti. — De elpusztulnak a boga­rak. meg a kukacok, és akkor mit esznek a madarak?,.. Azért lenne mit enni éppen, de ha nincs hol megbújni, akkor a madarak idővel mégiscsak elpusztulnak. Vi­szont: a férgeket nem lesz, ami irtsa, és a férgek nagy röhögéssel megesznek min­den növényt, egészségesek, erősek, vidámak lesznek, ide- oda hordozzák a betegsége­ket . .. Ha az ember rálép kettőre, még marad húszmil­Odaíönt, a kókadozó, csö­pögő águk között némileg megnyugodott, de akkor a távolban megpillantott . egy hajót. Nem látta sokáig, mert néhány perc múlva, dé­li irányban eltűnt a látóha­tár alatt. — Hát már sehol sem ma­radhatok tőlük nyugton?... — mondta mérgesen, és leevic- kélt a gyűrűs törzsön. — Azért jöttem ide, hogy ne lássam őket soha, hogy békén hagyjanak. Lehajolt egy nedves fű­szálért, leszakította, majd rágcsálni kezdte. — Szerintem a fű is el­pusztulna, meg a bokrok is — jutott eszébe az új bar­lang. — És ha elpusztul a fű, akkor nem tudnak legel­ni az állatok ... ,s akkor nem lesz mit enni... Sem húst, sem tejet, sem kenyeret! Mi­csoda perspektíva!... Újabb fűszálat tépett, és az. ujjára tekerte gyűrűnek. — Nem adok egy évet, vagy kettőt, s mintha nem is lenne Föld . .. Csuk egy moz­dulat! Bemegyek, csak éppen belépegetek a barlangba, megfogom azt a fogantyút, és egy könnyed, elegáns, de ha­tározott mozdulattal... És fellángolnak a fák] ɧz követ elhordták, minden csorbult téglát félredobtak, már csak véres, temetni va­ló cafatok maradtak meg nekik, de — hiába rohannak koporsó­ért ... Minden koporsó el­égett egv lángoló, szikrákat okádó pillanatban, nincs mi­be fektetni az, emberekké összerakott cafatokat, de ha­muvá esett szét az összes fej­fa Is: nincs mire megörökí­teni a hullákká Összetákolt, vakolattól szennyes szövet* darabok neveit — még csak azt sem hogy emberek vol­tak ;.. S ez lassan így lesz mindenkivel! Nem marad meg a név sem, nem ma­rad annyf sem, hogy valaki, a Legutolsó tudja; Embert temettek ... ..............az. artlkulálatlan s ikoltásba fúló üvöltés foko­zatosan halk, döcögő röhö­gésbe olvadt, de a keringő sirályok még sokáig borzong- tak. izgatottan kiáltoztak, hisztériásán csupkodtak Az üvöltéssel ez a szó röp­pent és robbant, mint egy pe­tárda : — NEM !!!!!! ........! A halk kuncogás után pe­dig ez simult el a fövenyt kitartó szorgalommal egyen­gető hullámtenyerek alatt: — Nem ... ? — Csak itt üldögélek, majd benézek később — nyugtat­líárd. és ... Nézzük csak: ha nincs fa. akkor az emberek... Egv pillanat alatt végigszá- guldott egy furcsa pusztulás folyamata a gondolataiban, egy évekig tartó, de makacs pusztulás folyamata, amit csak el kell indítani! — Ha nincs fa — összegez­te végül —, akkor még csak annyi lehetőség sem marad, hogy az ember legalább visz- szamásszon rájuk ... Hirtelen kirohant a bar­langból, és lázas sietséggel a fű hamukígyóvá változik! És az égő bokrok nem vezet­nek senkit! Az égő csipke­bokrok sem! És lángok őrlik a búzát, lángok aratják az árpát! A tűz kukoricát tör! És valahol, ahol megtá­masztottak gerendákkal egy dőlni készülő házat, összedől a ház, mert fellángolnak a gerendák! * Hangyák—Emberek rohan* nak össze, mindenki elvisz egy darab téglát, egy darab követ, sietve, lázasan, de — hiába. Mert amikor minden — Később valami meg­bocsáthatat­lan történt. A férfi jobb ol­dalán leült a padra egy másik asz- szony. Balfe_ lől Anna, kö­zépen a férfi, jobbról a má­sik asszony. A férfi hetekig ügyet sem ve­tett rá, csak Anna , vált furcsán ide­gessé. Majd beszélgetni kezdtek hár­masban, ez így folytató­dott pár hé­tig. délutá­nonként, ma­gam is több-' szőr- láttam. Egyszer a fér_ fi megfogta a másik asszony kezét. Tlltek hangtalan. Anna szegény nem tudott mit kezdeni többé a két kefével. Aznap, amikor elment, esett délután A nagy hálószo­bában, az ágya körül rakosgatott, az éjjeliszekrényét ren­dezgette. Majd, amikor az eső elállt, a nap kisütött, a hát­só kiskapun láttáit elmenni. Ennyi történt. 1 A kapitány többet nem kérdezett. Most beírja a jegy­zőkönyvbe, az öngyilkosság feltehető indokául, hogy „sze­relmi ügy"? De ki hiszi el neki?! Látta a kezet a Duna fodrozó vízéből kiemelkedni. Hiába nem akarta látni. Nehéz volt a szíve, mint a kövek, -vont- a »atikbmfidb \ (Csont István illusztrációja.) ta magát, lassan egy hete a barlang bejárata előtt. Nem volt hajlandó bevallani ma­gának, hogy a látomás óta egyszerűen nem mer bemen­ni. Ha erre gondolt, olyan re­megés járta át, hogy telje­sen elgyengült tőle. Olyany- nyira, hogy a sirálytojást is alig tudta feltörni. — Pedig egyszer valaki úgyis megteszi — morogta. — Ha nem Is itt, másutt. So­kat vitatkoznak, hogy nem teszik meg, pedig mindenki tudja... Napszítta, esőáztatta, fosz­ladozó kabátja ott volt mel­lette a földön. Belenyúlt a zsebébe, hogy jó kedvre de­rüljön. Ugyanis a zsebében volt egy kevés aprópénz. Ha azt számolgatta, mindig meg­nyugodott. — Húsz — negyven — hat­van — nyolcvan... — Ez­zel a kis kerek marhaságok­kal csináljátok. Megszámol­játok, és azt mondjátok, hogy kevés... És leszúrtok vala­kit és elveszitek tőle az övét. És , tovább számoljátok, és még mindig kevés, és ha­dat üzentek és akkor is ke­vés, és lenyelitek egymást, és altkor is kevés... húsz — negyven — hatvan — nyolc­van ... — Egyszerűen bemegyek, és megfogom azt a kart és elmozdítom. Megtakarítom a fáradságot... Na? ... Visszatette a pénzt a zse­bébe. s ekkor valami meg- zörrent, halkan, szerényen megzörrent az ujjai alatt. Kihúzta. összehajtott, koszos, kosz­mintás papírlap. Belül kék tintanyomok, alig kivehető vonalak. S las­san betűkké rakta össze a foltokat és a vonalakat az emlékezet. — Afene! — döb­bent meg. — Ez az én ne­vem. Az én írásom. Leírtam a nevfem erre a papírra és zsebre tettem ... Hahaha- ha!... Nekem megmaradt a nevem ...! ! De miért maradt meg? — Ja, igen! Egyszer oda­jött hozzám egy fiatal ember egy darab papírrul. Azt mondta: „Ha nem akar há­borút írja alá". Én erre azt kérdeztem, hogy; „Mindenki­vel aláíratják?” — „Minden­ViVPTí *»-» T f ú ’ílíőwl _ dal?” — „Miért ne?” — küN dezi vissza. — „Jó. És ha valaki nem írja alá, vagy éppen nincs otthon, amikor keresik?" Erre nem vála­szolt. „Akkor azok háborút akarnak?”... Aztán aláír­tam a papírt, de nem adtam vissza, hanem zsebre tettem A papírt szelíden billegtet- te a szél Ha mindenkinek esze volna, ráírja a nevét egy papírra es zsebre teszi. Aztán alkalmas pillanatok­ban előveszi, és mindig el­olvassa. és mindig elgondol­kozik, hogy miért is írta a nevét oda? És ha eszébe jut.. — Nem jó ez a módszer. Vannak feledékeny emberek. Sok a feledékeny ember, aki elfelejti a nevét, és meghúz­za a ravaszt. És akkor sortúz sortüzet követ, s ez a sortűz rosszabb, mintha minden er­dőt meggyújtok! Ledobta a papírt a kezé­ből és belépett a barlang­ba. Odabent, a félhomályban egykedvűen nyugodott a fo­gantyú az egészségesen lom- bozó iu rujza fölött. Nyugodt mozdulattal szorította a te­nyerébe és számolt: — Kétszáz — százkilenc- venkilenc — százkilencven­nyolc... A nullánál kell majd előre nyomni, s meg­szűnik a feledékenység, nem kell töprengenie az ember­nek a saját nevén ... száz­hatvanöt — százhatvannégy — százhatvanhárom ... Ezen a szigeten is elpusztulnak a fák és elég a fű, meg a bo­kor ... százhuszonnégy — százhuszonhárom — százhu­szonkettő .. És természetesen én sem röpdösök sokáig, ta­lán addia sem, mint ők,.: kilencvenkettő — kilencven- egy... A fene, aki ezt ide beszerelte, ámbár a hóhérok sem élnek örökké... — öt­venöt — ötvennégy — ötven­három — ötvenkettő ... mert ha jiem lenne itt, a hátra­levő időben lelkiismeretfur- dalás nélkül utálhatnám az emberiséget.. ■ harmincegy — harminc — huszonkilenc — ... de amit használatra ‘ készített az ember, el sem tudja képzelni, hogy ne hasz­nálja ... tizenöt — tizennégy — tizenhárom — tizenket­tő... mert ha el tudná kép­zelni, akkor a földhöz vág­ná, összetörné, és .-.. kilenc — nyolc — hét —- hat — öt... nyugodtan aludna... Hát ez meg ml?! ...négy — három — kettő... Kint bizonyára feltámadt a szél erősebb testvére, mert idebent is lehet érezni a kin­ti rohamokat. S az egyik ro­ham finoman belibegtette az eldobott papírlapot, s le­ejtette a lába elé. Éppen úgy, hogy meghökkent pil­lantása összevillant a papír­ra irt nevével. — Összetörné.. 1 nyugod­tan aludna .., — motyogta. — De miért nem töri össze? Miért nem akar nyugodtan aludni? Vagy... nem mond­ta meg nekik még senki? És azt sem, hogy hogyan kell? — így ni. Felkapta azt a szikladara­bot, amelyen régebben üldö­gélni szokott, s úgy vágta a szerkezethez, hogy minden elgörbült, behorpadt rajta, a szikla meg kettétört. Kere­sett még több nagy sziklát; és addig vagdalta a roncs­hoz, míg el nem hitte, hogy sem 6, sem más nem tudja, hogy mi is volt itt azelőtt. S közben arra gondolt* hogy ha mindenki megsem­misítene valamit, amit az ember a saját elpusztítására barkácsolt, nem lenne szük­ség sem aláírásokra, sem la­katlan szigetekre. — Ezt el kell nekik mon­dani .:. jobb, ha tőlem tud­ják meg... Akkor felvette a papírla­pot, kisétált az apró pálma­erdő szélére s összegyűjtött annyi száraz füvet, amennyit csak tudott. A papírból fi­dibuszt sodort, meggyújtotta, s lassan lusta kis lángnyel­vek születtek, majd hirtelen egy hatalmas lángba olvad­tak. s kúsztak fel a fák tör­zsén. — Csak ezt az erdőt ége­tem el — kuncogott elége­detten. S a szigeten fellobogott a jelző tűz. (Grcskovits László rajza.) mm i 29ft,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents