Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-12 / 237. szám

PANTIK MARTA;

Virrasztásom falán

Szívveréseddel tele, csak megközelítetek, csak snorítlak, el nem érlek. Falevelekből hullatott

ha körüljárva elhagyna árnyékod, ne lármása,

SASS ERVIN:

A mártélyi Tisza-parton

anyám mesélt rűto —

kisiánykorában talán Itt nyaralt ifjú zöldnek látta a vigyázó nyárfát ránevetett aa opál-tükrű part

halak cikáztak afcfcw.1 ts a szigetre csónakban siklott át a nyár negyven vagy ötven év» a víztündér őrzi már

este ha nem csobban evező bólyák hátán a csend lovagol a távolban éjfélt szó a part s az idén túl te vársz valahol

szemedben árvácskák búslakodnak barna bársony e szódán üzenet — sejtjeimben visszazeng a nyár a Tisza-parton én járok veled

úgyis a halálig ajtót ne nyiss senkinek. Virrasztásom falán túl elnézlek gyerekssavú kedvesem, szerelemmel megkövezve. Futsz, elúszol fuldokló vizeken.

KÉPES GÉZA:

SZOMORÚSÁG

— REPÜLŐGÉPRŐL —

Mérgét az ég magába fojtja: zöld és határtalan mint lent az óceán A hullámok fölött sirályok bukfenceznek és sí kongnak és sírnak és a víz színét súrolják — Ég és tenger ”<

és föld a tengerek közé szorítva: dideregnek a lejtők s a kiégett mezők, fáznak de nem dob rájuk az éj meleg takarót A föld szája megrepedezik a rémülettől —

Vajúdnak a hegyek percek alatt megszületik az elkékülten nyöszörgő

POLNER ZOLTÁN:

Futó tanyavilág

Hazám!

Búcsújáró szegénységeddel itt vonulok a puszták sívó porában. Távol a falvak és országutak zajától, az imbolygó *

petróleumlámpák körmenetében. Nagy, csontos arcok gyötrelmével babonás, seszínű szemek szótlanságával itt vonalok

a megbocsáthatatlan magányú sorsok között.

Fekete kalászok zokognak a dűlök alóL

A tanyák felgyújtott máglyáin szalmazsákok tolongó penésze füstölög. Ropognak az izzadtság szagú szobák korhadt ablakai és a láng üvegén át behajol egy agyonhajszolt ló szánalmas feje.

Zokognak a fekete kalászok: esendő gyökerüket kis, vézna kend halott csöppségek tartogatják.

A nagy temetkezések Idején hozzád menekültek föld, kitakart puha melleidre bújtak.

Vajon ki oldozza fel a szegénységet? /

A szél tornácairól kiabálhattok már lázas mezők. Fiaitok elmennek fényhomlokú városokba hiába is telepítette egykor ide, a nyomor végzetes alföldjeire apáikat az elnyomás pásztorbotja. Búza-illatú hatalom most téged dicsérlek a pusztákról kiláboló szegényekkel, a hold aranytócsáiban álldogáló jegenyéket elhagyókkal, akik az egész országra akarnak rálátni, hogy letelepüljenek végre, hogy hazaérjenek végre.

\\\V\\\\\\W\>yV\\\\V.\WVW\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\W\\\\VMXV

— Semmi az — felelte a

főagronómus —, szóból éti az

ember.

— Vajon neki is nem lesx- e egy idő után hiánya?

— Neki? Soha.

Ősszel észrevették a népek,

hogy Fekete Samuhoz a szövetkezet kocsija tizenhét süldőit vitt ki hizlalásra. Mások csak két-három darabot kaptak s azoknak az élelméből vajon mit lehet elcsenni? Tizenhét mellett azonban már fel lehet nevelni akár két sajátot is. Ahol tizenhétnek van ennivaló, van tizenkilencnek is, vagy húsznak. Ki néz oda? Meglegyen a hízók súlya időre, ennyi az egész.

S a Fekete Samué megvolt.

Sőt, a legkülömb hízókat ő adta vissza a szövetkezetnek.

— Nincs a raktárban hiány? — kérdezték a vezetőségben Kralovánszky Mii őstől.

— Egy gramm se.

— Fekete Samu a múlt hé- tep két saját hízót adott el nyolcezerért.

— Az ő dolga.

— Rábízhatnánk akár a pálinkaosztást is?

— Nyugodtan.

De akkor már a népek valahogyan nem féltek annyira Fekete Samutól. A pálinkaosztásnál meg merték kínálni egy pofa itallal:

— Ugyan fogadd már el, mi van abban?

— Igyon már egy kortyot,

Éamu bácsi, csak nem viszem (laza szűzen ezt az üveget.

üstére hatalmasul jól érez- ÍP magát Fekete Sámuel, bement a kocsmába, megevett egy kiló kolbászt s megivott vagy öt korsó sört. Tehette, nála volt a fizetése.

Éjféltájban egy vasutas szedte ki az utca árkából s a bicikli vázára fektetve vitte haza. A kertkapu culápjánál kénytelen volt megkönnyebbülni Fekete Samu, s ennek csak a hitvány kutyája örült igazán. Az áldástól berúgva

ALTATÓ

V S"< ^ lA*

(Dargay Lajos illusztrációja)

Látom megint, hogy fáradt vagy te is a tenger meleg hátán ring ezer sziget nem lázadoznak már a nap-kínzotta fák sziklák ölelik át a sok hontalan halat

elámult falain már alszik a Notre Dame szemhéjam alatt is enyhül a láz elsimítom pupillád fekete ablakát mint álmatlan gyerek mesét mondok

magamnak

Rembrandt van Rijn

(1606—16G9)

hevert el hamarosan a nagy eperfa alatt.

Hát persze a vasutas elmondta az esetet a feleségének mindjárt, ahogy hazaért. Az asszony pedig másnap a szomszédnak. Este már néhány suhanó utánaugatott Fekete Sámuelnek.

A raktáros nem értette.

Csinálta a dolgát minden hiány nélkül. Nem topott.

Háromszáz év» halt meg

Amszterdamban az újkor egyik legnagyobb festője, Rembrandt van Rijn. Életpályája nemcsak egy festő sorsa: önarcképsorozata — haláláig körülbelül hatvan önarcképet festett — valóságos vádirat kora társadalma ellen, amint képileg rögzíti a fiatal, az élete teljében levő és a korai öregségbe kergetett festő arcának változásait.

A holland festők nagy része, mint Rembrandt is, hivatalosan csak műkedvelő volt; mivel csupán festésből nem lehetett megélni. Rembrandt, ez a „festéssel is foglalkozó műkereskedő” szegény molnár családból származott, a jelentéktelen Lei- denbóL Amszterdamban tanult • tisztes tudású Pieter Lastmannál, aki megismertette tanítványait a korabeli olasz festők; elsősorban a realista Caravaggio stílusával. Rembrandt nem formai megoldásokat, hanem a valóságábrázolás igényét, az akadémikus hagyományoktól való szabadulás vágyát tanulja él Cara vaggiótóL

Huszonöt éves volt, amikor átköltözött Amszterdamba. Kapcsolatba került Uylen-V

$

Amit adtak, elfogadta. Ha két^ bikát akart hidalni a szövet- ^ kezet részére, annyit ka-; patt. Mellette felnövekedett 5 • borjú. Ha húsz libára kötött $ szerződést, lett belőle har-; mine. Hisz miért van otthon > az asszony? Nem azért, hogy $ dolgozzon?

Ha fizetett neki valaki egy ; féldecit, csak szólt Kralován-| szky Milosnak, hogy ennek J meg ennék az embernek ne ^ három disznót adjatok hízta-^ lásra, legalább négyet Meg- $ érdemli. $

Kralovánsaky mosolygott A raktárban hiány nem ^ »oit $

Csak a raktáros ment haza; esténként gyakran részegen. $ S akkor megállt a kertkapu ^ eulápjánál... ^

Már egy idő titán a népek : csak azt lesték, milyen álla- ; pótban van a kutya? Fekszik-$ e részegen az eperfa alatt, ^ vagy felébredvén a vályúból $ nyelveli-e felfelé a vizet? $

*5

Amikor megértette Fekete^ Samu, miről van szó, messzi- 5 re rúgta magától a hitvány | kutyát (;

Egy vasárnap már a temp- $ lomba is részegen ment a ku- is rátör és a pap kérdezgette: ^

— Mi lett ezzel az ember-k rél?

Pedig hát mi lett volna? A ^ raktárban nem volt hiány. többi meg mindenkinek a sa- ^ ját ügye, nem? í

— A többi mindenkinek a saját ügye — mondta ® vezetőség előtt Kralovánszky 1 Milos.

burgh műkereskedővel, akinek révén nemcsak ismert-, té váltak művei, hanem 6 is megismerkedett az Uylen- burgh család egyik kedves fiatal nőtagjával, SaskiávaL 1634-ben feleségül vette Sáskáét, bőséges hozományt kapott, művészetét elismerték, műkereskedése jövedelmező volt, házassága boldog.

A harmincas évek Rembrandtjának hangulatára leginkább a drezdai önarckép jellemző. Rembrandt ezen átvetette a honoráriumot,

Rembrandt elindult a génység felé vezető úton.

Semmi sem menthette volna meg az adósságaiban fuldokló festőt a végsó nyomortól és kétségbeeséstől, ha be nem lép életébe egy másik asszony, aki pótolta Saskia elvesztését: egy árva cselédlány, Hendrickje Stoffels. Három évvel Saskia halála után került Hendrickje szolgálóként Rembrandt házába, nemsokára élettárs»

Hendrtckje Stoffels (Edinburgh)

ölen feleségét és mosolyogva poharat emel a szemlélőre. A háttérben bársonyfüggöny, fácán, a gazdagság és gondtalanság jelképei,

N«n tudni, mi hívta ki

előbb a takarékos és szűk látókörű holland polgárok ellenszenvét: a festői látás

vagy az életmód nagyvonalúsága. A gazdag Uylenburgh család pert indított Rembrandt ellen, pazarlónak bélyegezve gazdálkodását. Ez volt a tragédiák sorozatának kezdete Saskia gyermekei egymás után haltak meg, csupán a negyedik maradt életben: a sokszor megfestett, finom vonású Titus.

Az 1642-es év két tragédiával terhes. Az egyik a szeretett Saskia halála, a másik az Éjjeli őrjárat felháborodott gúnyos visszautasítása. A szűk látókörű kispolgárok nem értették a képet, amelyen Rembrandt mesterien játszik a fény és árnyék hatásaival. Akinek félámyék- ban «ott ax arca, viss zakólett és szült neki egy kislányt, Comeliát, Rembrandt utolsó, keserű évének egyetlen tanúját

Jellemző, hogy élete utolsó

éveiben — amikor testileg- lelkileg összetörve, Hendrickje Stoffelst és Titust is elveszítve csak a festésnek élt — Itáliában többre becsülték, mint a Németalföldön . i.

Minden egyéni tragédia,

betegség és szegénység ellenére hatalmas életművet hagyott az utókorra. Tehetséges tanítványai közül senki sem tudta méltóképpen folytatni munkásságát Ez az életmű hatszáz festményt, 1400 rajzot és csaknem 300 rézkarcot jelent; valamennyi hű tükre tiszta egyéniségének, kivételes festői zsenijének.

(K. S.)

1909. október 1%,